A Hold ciklustól függetlenül is nekivághattunk volna az éjszakának, de mennyivel kényelmesebb, akkor elmenni. Nem kell sötétben tapogatózni, minden pont annyira világos, amennyire kell, viszont megvan az a sejtelmesség, amitől minden izgalmassá válik. Az igazat megvallva egymagamban eszembe sem jutott volna, de csapatba verődve egészen más a leányzó fekvése, így már valódi férfias játék éjszaka túrára indulni.
Az egész úgy indult, hogy Idán nagyon beindult. Kiosztotta a feladatokat, ki mit hozzon, és megszervezte a fuvart. Mi meg mentünk utána az éjszakába, mert hát neki van helyismerete, mi meg még soha nem jártunk ott, ahová ő vitt minket, csak messziről stíröltük azokat a domborulatokat. Aztán eljött a nagy nap és ott vártunk egymásra a tehenészet melletti parkolóban - én három liter vízzel a hátamon, mert arról volt szó, hogy teázunk. Papír poharat is csomagoltam, de mint utóbb kiderült azt a csapat minden tagja hozott gondolva a másikra is. Szóval pohárból és vízből el voltunk látva. Ezen kívül kéretlenül a ruhánkban vittük magunkkal a tehenészet sajátos aromáját, ami esetleges eltűnésünk esetén vaskos Ariadné-fonalaként segíthette volna a minket keresőket.

Az autóba beülve nagyjából 15 évet fiatalodtunk - legalábbis lélekben. Vihogtunk, mint osztálykiránduláson szokás és izgatottan vártuk mikor szállhatunk már ki, hogy kezdetét vegye a túra bakancsos része, mert autóval kirándulni mégiscsak nyugdíjas dolog, mi meg ugye pont most ugrottunk vissza az években.
Alig negyed óra után Gamla-völgyénél tértünk le a főútról és még jó másfél kilométert zötykölődtünk valami poros úton, amikor végre megálltunk egy viszonylag kiépített kilátópontnál. Innen már tényleg a terepgyakorlat következett nagyjából végig a Golán-fennsík déli peremén. Az éjszakai sötétség(?) ellenére pazar látványt nyújtott a lábunk előtt heverő Kineret medencéje. Aki most káprázatos képgalériát vár, az csalódni fog - sajnos, ami az emberi szem számára éjjel befogadható, az a technika mai állása szerint meghaladja a fényképezőgépek érzékenységét, így nem is vittem magammal gépet, csak plusz súly lett volna, annak meg ott volt a vállamat nyomó három liter víz a teához.

Az út első szakaszán a történelem is kisértett minket. 1967-ig itt húzódott a szír-izraeli határ, az akkori hidegháborús időszak egyik legzűrösebb pontja, mindennapos határincidensekkel. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy ha Ahmednek lövöldözhetnéke volt bedurrantotta mordályát, ha jól célzott, akkor a Kineret túlpartján Tiberiást találta el, ha kisebb kaliberű fegyver került a kezébe, akkor a mi kibucunkat szórta meg. Ilyenkor az izraeliek kötelességszerűen visszavágtak. És ez így ment éveken keresztül. Közben a szírek - erős szovjet segítséggel - kiépítették biztosnak hitt védelmi rendszerüket. A Maginot-vonalra hajazó bunkerhálózat egyszerre volt alkalmas a környék sakkban tartására és a Golán védelmére, ahonnan mellékesen szinte a tengerig is simán el lehetett lőni az erre rendszeresített szovjet ágyúkkal. Ez ugye érthetően baszta az izraeliek csőrét, úgyhogy egy bizonyos Eli Cohen nevű legendás kém segítségével feltérképezték a szír állásokat. (A fószer hőstetteiről és szomorú végéről itt olvashattok bővebben.) A legenda szerint az említett hírszerző azzal a frappáns tanáccsal látta el szír tábornok haverjait, hogy az amúgy tök kopár vidéken ültessenek fákat minden lőálláshoz, hogy a szegény kiskatonák a lombok árnyékában pihenhessék ki a gaz zsidók egzecíroztatását. Úgy látszik akkoriban még humánusabbak voltak a szír fejesek, mint mostanában, mert állítólag megfogadták a tanácsát, amivel gyakorlatilag célkeresztet rajzoltak minden titkos objektumukra. Így, amikor '67-ben könnyelműen megtámadták Izraelt meglepődve tapasztalták, hogy visszanyal a fagyi és a "jól" álcázott bunkereiket sorra robbantják fel, aminek az lett a vége, hogy a teljes Golán-fennsíkot elfoglalta Izrael, bebiztosítva ezzel egyszer és mindenkorra a környéket. A háborúból ma már csak néhány betonmonstrum maradt mutatóba egy-egy ott felejtett roncs társaságában. Na, mi ezeket meg az aknaveszélyre fenyegető táblákat kerülgettük szigorúan a kijelölt turista útvonalon.
Úgy másfél óra után éreztük szükségét, hogy megpihenjünk teázni. Előkerült minden kellék - többek között ötünkre mintegy 40 papírpohár - de egy valamire nem gondoltunk, mert kézenfekvőnek tűnt, hogy lesz a természet lágy ölén: tüzelő. Homályban marad, hogy a sötétség vagy a nyári tűz miatt, de akárhogy kémleltük még csak írmagját sem leltük Eli Cohen nevezetes fáinak. Felmerült, hogy ha már halomnyi pohárral örvendeztettük meg egymást, akkor azokból rakjunk tüzet, de erről letettünk, mert ennyire azért nem ment el az eszünk, még ha hülyén is néztünk ki az éj közepén a hegyoldalban. Ekkor azonban még élt a remény  (különösen bennem, aki kilométerek óta három liter teavizet cipelt), hogy utunk hátralevő részében csak belefutunk az említett titokzatos fákba, valami nagy-nagy tüzet rakunk, irdatlanul beteázunk és ahogy azt kell búcsúzóul jól lepisáljuk a tábortüzet. A dolog azért is kívánatos volt, mert George barátom táskájában ízletes cserkészkolbászt hozott, ami tudvalevőleg a legjobb energiaszelet megfáradt bakancsosoknak. Ennek reményében kolbászoltunk tovább a helyi Cukorsüveg felé, ami a híresebb riói társához képest szerényebb kivitelű természeti képződmény és Jézust is lehagyták róla. Itt újra felmerült a tűzgyújtás, de elhessegettük, mivel a kopár mészkősziklán esélytelen volt rőzsegyűjtés és még a szél is fújt. Ezen a ponton már csillagokat láttunk. De nem kínunkban, hanem Uri jóvoltából, aki avatott ismerője a csillagjegyeknek, úgyhogy kisujjból kirázott nekünk egy kiselőadást a témában.
Lejutni a Cukorsüvegről az amúgy könnyed túra legnehezebb része volt, de csak azért, mert egy idő után elfogyott a korlát. Kapaszkodó híján a következő 100 métert gatyafékkel tettük meg, az ily módon felszedett finom mészkőportól macskaszemként világítottak a nadrágjaink. Kétségtelenül mi voltunk a fény az éjszakában. E helyütt nem csak megvilágosodtunk, de a szerencse is mellénk szegődött: fára leltünk, méghozzá csontszárazra! Azonban legnagyobb meglepetésemre a nagymenők ekkorra elfásultak és őszinte fájdalmamra lemondtak az éjszakai szabadtéri teázásról, mondván negyedórára a kibuctól minek kezdjünk tüzet rakni, inkább lépjünk ki, hogy mielőbb otthon legyünk. Azért búcsúzóul a Scotch-os butykos még körbejárt, hogy erőt merítsünk a hazatérésre. Ilyen az, amikor családapák nekivágnak az éjszakának - füstölögtem magamban a három liter víz súlya alatt.
A Hold még magasan járt, de húsz perccel később holt fáradtan valóban a kibucnál voltunk, újra a kedvenc teheneink társaságában.