Nem vagyok temetőbe járó ember és azt hiszem azok többsége sem, akik Ginosarban velem együtt álltak a sírok között tegnap késő délután. Rengeteg fiatal volt ott, akiktől mi sem áll távolabb, mint a halál, de Guy révén megtapasztalhatták, hogy pillanatok alatt közel kerülhet hozzájuk. Egykori osztálytársak, zenész haverok, régi szerelmek és közeli barátok sora állt némán a sírgödörnél. Nem ismertem Guyt, mint ahogy a barátait sem, csak néhányat, akikkel a kibucunkból, a Kineret túlpartjáról együtt jöttem. Sokan egyenruhában toporogtak, hisz Guyhoz hasonlóan ők is épp sorkatonák - megszeppent, szipogó katona srácok és lányok, oldalukon fegyverrel, mert a temetés idejére sem szünetelt a háború. Nagy teher van a fiatal vállukon, egy egész ország várja el tőlük, hogy megvédjék a hazát. És ők kötelességtudóan szembe szállanak az ellenséggel, és megküzdenek az előző generációk elvárásaival és hibáival. Nincs választásuk, pedig még szinte gyerekek, akik más, békésebb országokban a haverokkal lógnának, üvegből innák a sört a strandon és kedvükre flörtölnének. De ők ehelyett egy barátjuk temetésére vártak rettenetes némáságban. Épp úgy, mint egykoron apáik és nagyapáik tették ezt a saját elesett ismerőseik sírjánál.

Ginosári kibucban ezrek álltak szótlanul tegnap délután, csak a szél zúgott, ami ilyenkor menetrendszerűen lecsap a Kineretre, mint a háború Izraelre. Guy Boyland temetésére jöttünk, de valójában egy újabb, harcokban megsebzett ifjú izraeli generációt gyászoltunk csendben.

Ahogy a bibliai paradicsomban is volt kígyó, úgy a kibucban is vannak. Két év alatt talán, ha három példányt láttunk és tudtunkkal egyszer sem kerültünk velük testközelbe. Pedig erre mostanában nagyobb esélyünk volna, mivel a Kineret extrém magas vízszintje miatt csökkent a természetes élőhelyük nagysága. Hiába lett kisebb a vízparti susnyás szerencsére a kígyók sem hülyék, tudják, hogy a kibuc területe nem életbiztosítás számukra. Rengeteg macska kóvályog mindenfelé és ők nem válogatósak. Bár legutóbb azt mesélte kedvenc kibucnyikom, Rivka, hogy a szomszédja macskáját megmarta egy kígyó, ami a sitteshalmok között tanyázott. A cicát állatorvoshoz vitték, a kígyó állapotáról nincs megbízható információm, pedig nincs az az apróság, ami Rivka figyelmét elkerülné.

Ennél nagyobb riadalmat keltett, hogy a Kineretben többen is láttak úszó példányokat, márpedig a habok között a francnak van kedve kerülgetni őket, fürdés nélkül viszont kibírhatatlan a meleg. A Kineret túlpartján, az egyik strandon halálos marás ért egy férfit, a veszély tehát egyáltalán nem elméleti. Ezt Zsófi tapasztalata is megerősíti, aki kórházi gyakorlata során heti rendszerességgel hallott kígyó és skorpió marásos esetekről. Ő például kapott egy okostelefon appot, ami segítségével azonosítható a marás és csípés elkövetője, hogy aztán minél előbb a megfelelő ellenszérumot adhassák be. Akinek van elég lélekjelenléte, az a kígyótámadás után befoghatja a pikkelyest az ellenszérum előállításához. Vérfagyasztóan hangzik a dolog, de nem oly régen egy túravezető így menekült meg, akit a felettünk magasodó Golánon harapott meg egy mérges jószág.

A hírek szerint ki se kell mozdulni otthonról ahhoz, hogy összetűzésbe keveredjünk egy kósza kígyóval. Másfél éve egy Názárethez közeli arab faluban egy egyéves, orálisan fixált kölök hozott frászt a családjára. Egy óvatlan pillanatban a gyerek megkóstolt egy a lakásukba betévedt kígyót. Esélyeit növelte, hogy január lévén a hidegvérű állat enerváltan fogadta a közeledését és így könnyedén bekaphatta az állatot. Néhány napja a magyar sajtó is beszámolt egy másik házon belüli ember-kígyó találkozásról. Tőlünk nem olyan távol, Nofitban egy gyanútlan férfi épp kicsavarta a gyíkot a WC-n, amikor is egy kígyó pislogott vissza rá és igen, épp a legkellemetlenebb helyen inzultálta a tagot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kígyó nem a mérgesebbik fajtából való volt, de azt hiszem ez kevéssé vigasztalja a támadástól halálra rémült áldozatát. 

Mint a fenti példák mutatják a kígyók köztünk élnek, pontosabban mi élünk köztük. Sokan elfelejtik ezt, pedig mi költöztünk közéjük és nem fordítva, ha az otthonunk környékén vagy épp azon belül feltűnik egy-egy példány az azért valahol természetes, még akkor is, ha ijesztő a jelenség. Ezzel együtt a Szentföldön vagyunk, ahol annyira tragikomikusan elmérgesedtek a dolgok, hogy még ebből is politikai kérdést csinálnak. Állítólag Bethlehem környékén idén elszaporodtak a kígyók, az ökológiai jelenséget azonnal az izraeliek számlájára írták a palesztinok, mondván a Ciszjordániát elválasztó biztonsági fal miatt az ott honos kígyók nem tudnak eltekeredni.

A Kineret nem csak természeti szépsége miatt fontos, hanem kultúrtörténeti szempontból is. A Közel-kelet legnagyobb édesvízi taván évezredek óta dolgoznak halászok, akik közül talán a leghíresebbek a később apostolokként emlegetett Péter, András, Jakab és János. Ők nem csak a halászatban, hanem Jézus intelmeinek megfelelően az "emberfogásban" is jeleskedtek. Az ő bibliai példázataik nyomán a kinereti halászat a keresztény kultúrkör halhatatlan elemévé vált. Olyannyira, hogy a halászok védőszentje is egy kinereti halász, Péter apostol.

Jézust és legközelebbi tanítványait hírnévben biztos nem lehet lekörözni, de van, akinek napjainkban sikerül nyomukba érnie az ismertségben. Ehhez nem kell a vízen járni, vagy más csodát tenni, szimplán csak "A" kinereti halásznak kell hozzá lenni. Menahem Lev a rangidős halász a tavon és mint ilyen valódi celeb. Hivatása révén állandó vendége az izraeli tévéknek, gyakran jelenik meg újságokban - őt kérdezik, ha alacsony vagy magas a vízszint, ha rekord méretű halat fogtak vagy épp, ha az a hír járja, hogy ökológiai okokból korlátozni akarják a halászatot a Kineretben.

Menahem igazi fazon, ami azt illeti elég sprőd, de ez egy vízi embernél már-már szériafelszerelés. Mint az egyetlen komolyabb kinereti halászhajó kapitánya határozottan és ellentmondást nem tűrően irányítja a legénységét, akik megtanultak keményen a keze alá dolgozni. A hajózás és a halászat ugyanis nem demokratikus foglalkozás, ez drága és veszélyes üzem, ahol oda kell figyelni és mindig az van, amit a főnök mond. Ez elég egyszerű, de ma már kissé szokatlan képlet. Ha valaki ezt elfogadja, akkor a kemény fizikai munka mindjárt élvezetesebb lesz. Talán ezért is van, hogy Menahem kis csapata a fedélzeten kívül is jól megvan egymással. A szárazföldön lazábbak a viszonyok, a főnök tekintélyét itt már a tengerész humor öregbíti. Ha viccelődésről van szó, akkor a nyelvi akadályok sem fognak ki Menahemen, könnyedén poénkodik és flottul káromkodik, akár hat nyelven - közte simán odapörköl magyarul is. A Romániából aliázott szülőktől, balkézről felszedett magyarja egy állampolgári honosításhoz azért kevés lenne, de biztosan emlékezetesen küldené el a fenébe a magyar vizsgabiztost.

Szükség is van Menahemnek a nyelvtudásra, mert folyamatosan soknemzetiségű legénységgel szeli a habokat. Általában a csapat fele önkéntes fiatalokból áll, akik pár hónapra, esetleg fél évre érkeznek a kibucba és szerencséjükre vagy pechükre ide osztják be őket. Hogy a költséghatékonyságon túl miért alakult így, nem tudom, de az alig tíz méter hosszú, ötven évnél is idősebb motoros kishajón emiatt állandó a fluktuáció.   

Nem is olyan régen még viszonylag sok embernek adott munkát a Kineret. A halászatnak először az arab-izraeli konfliktus tett be. 1948 után a Kineret kvázi határvíz volt, amit a fölé magasodó hegyekből könnyedén belőhettek a szírek. Az izraeli ellenőrzés alatt álló tavon egészen 1967-ig az életével játszott, aki kihajózott. Miután elmúltak a háborús viharok és békés "belvízzé" szelídült a tó, felpörgött az ipari halászat. Ez aztán olyan ökológiai bombát robbantott, ami nagyobb hatással volt az élővilágra, mint az igaziak. A túlhalászás nyomán drasztikusan csökkent a tó halállománya és eltartóképessége - a kisebb zsákmány egyaránt taccsra tette a halászatot és a part menti halfeldolgozókat. Mindezt Ein Gev is megérezte: mára összesen két hajóból áll a halászflottája, amiből az egyik munka nélkül ring a kibuc kikötőjében, és az egykor grandiózus szardínia feldolgozó gyár is ebek harmincadján pusztul évtizedek óta.

Néhány éve komolyan felmerült, hogy egy időre tiltsák be a kinereti halászatot, ami lényegében már így is csak Menahemre és csapatára korlátozódik. A tudósok arról győzködték a politikusokat, hogy csak ilyen drasztikus adminisztratív eszközökkel biztosítható a Kineret regenerálódása. Ez természetesen jókora szálka Menahem szemében, aki szerint aggodalomra semmi ok, bőven van hal a tóban - főleg, ha nincs, aki kifogja előle… Még az is lehet, hogy a halradarral vadászó Menahemnek van igaz a parttalan számháborúban, de azért az mégiscsak beszédes, hogy a halakkal együtt a konkurencia is kipusztult mellőle. Nem csoda, hogy a rafinált halász a halpopuláció mellett más szempontokat is bedobott a zavarosba. Szimpla halászként gyakran hivatkozik a hírneves apostol elődökre, akiknek végülis az emlékét ápolja minden áldott nap, amikor kiveti a hálóját. Mint hagyomány hű zsidó nem annyira spirituálisan, inkább a közös foglalkozásuk miatt azonosul velük. Egy ősi mesterség majdhogynem utolsó helyi képviselőjeként Menahem végül is joggal tekint önmagára úgy, mint egy intézményre, nemzeti kincsre, de még inkább a világörökség részére. A dolog csak látszólag istentől elrugaszkodott, némileg fellengzős érvelés, hisz a Kineret környéki keresztény helyek tényleg nemzetközi védelmet élveznek és az általa űzött halászat kétségtelenül bibliai elfoglaltság a tavon, amit ha betiltanak nem lehet csak úgy később újrakezdeni.

Mindeközben valóban nagy a baj a tóval: például a Biblia révén világhírre szert tett Szent Péter hala mára már ritka vendég a halászhálókban. Igaz, a környékbeli éttermek étlapján nem. A dörzsölt vendéglősök szemrebbenés nélkül chilei mirelit hallal etetik a gyanútlan turistákat - nyilván csak a környezettudatosságuk miatt… Ezzel a kegyes hazugsággal mindenki jól jár: az éttermek halálra keresik magukat, az éhes zarándokok jól laknak és a kinereti kopoltyúsok is fellélegezhetnek. Legfeljebb az import Szent Péter hal dublőrök bánják a dolgot, de őket nem kérdezi senki. Főleg egy olyan vidéken nem, ahol kétezer éve Jézus már sikerrel szabadalmaztatta a halszaporítást.  

A guta akart megütni, amikor kiderült, hogy pont az indulásunk napján különleges eseménynek adott otthont a kibucunk. Öreg barátunk, a budapesti születésű Zvi, fia emlékére egy tóratekercset adományozott a kibuc zsinagógájának. Ez önmagában is nagy dolog, de egy szekuláris kibucban páratlan eseménynek számít. Zvi megkért, hogy a katonaként, a 80-as években egy autóbalesetben elhunyt fia tiszteletére rendezett megemlékezésen fotózzak, de sajnos kénytelen voltam nemet mondani, mivel az ünnepség idején már a reptéren kellett lennünk. (Akit érdekel, az itt láthat fotókat, itt meg angolul olvashat egy cikket az eseményről.) Ma meg arról érkezett hír, hogy a házunk előtt álló hatalmas fikusz fa megadta magát az éjszakai szélviharban és rádőlt a földszinti szomszédunk citromfájára (képek itt). Jó, tudom ezek elképesztő világpolitikai események…

Azért, hogy egy kicsit felvágjak és aktuális legyek, meg némi hírértéket is belecsempésszek a mai posztba, megosztom veletek az indulás előtt, a kibucban lőtt egyik utolsó képsorozatomat. Azt gondoltam, hogy sokáig fognak a gépemen pihenni ezek a fotók, míg találok hozzájuk valami aktualitást, hogy közzétegyem őket.

Aztán az élet úgy hozta, hogy a kikötői étteremnél leparkolt két ENSZ-es kocsi mára bekerült a világhíradókba. A képekből ugyan nem derül ki, de az elegáns terepjárókból a Golán-fennsík békéjén őrködő Fülöp-szigeteki kéksisakosok szálltak ki egy jó ebédre. A szíriai bázisukról a Kineret partjára átruccanó ENSZ megfigyelők ekkor még nem sejthették, hogy egy héttel később velük lesz tele a sajtó. Na, nem az ebédjük miatt, hanem azért, mert 21 társukat túszul ejtették szír felkelők, illetve aki nem járt így az tegnap szervezetten visszavonult Izraelbe.

Még szerencse, hogy matricájuk van arról, hogy balesetmentesen közlekednek - szükség is van erre a tudásukra, amikor fejvesztett menekülnek…

A dolog pikantériája, hogy a budapesti tartózkodásunkat kihasználandó a szír polgárháborúról szerveztem konferenciát a magyarországi érdeklődőknek. Miközben épp a mi falunk tágabb határában zajlanak az események. Ilyenkor azért nem tudom, hogy örüljek vagy bánkódjak, hogy itt vagyunk és nem ott.

Jó, hát tényleg szar, hogy ilyen problémáink vannak, de jelen állás szerint még hiányzik cirka húsz méter az álmaink beteljesüléséhez. Viszont, ha minden jól megy, akkor lesz még pár esős napunk, és ott van még aranytartaléknak a Hermon hósapkája, ami április végéig masszív utánpótlást jelenthet a Kinneretnek.

Így például közösen kezelik a Jordán és a Yarmuk folyók találkozásánál lévő erőművet, amit egykor a britek emeltek áramtermelés céljából. Ma már energetikailag hasznavehetetlen a műtárgy, de turista látványosságnak megteszi. A jordán-izraeli béke - kissé megkopott - szimbólumát mindössze 10 sékel fejében bárki szemügyre veheti.

Az izraeliek minden évben megadott mennyiséget pumpálnak át a Hasemita Királyságnak az életet adó édes vízből, ennek okán az elmúlt nagyjából húsz esztendőben jóval alacsonyabb szinten ingadozott a Kineret, mint bármikor előtte.
A tó láthatóan megsínylette a megállapodást, viszont 1994 óta béke van Jordániával. A háborús fenyegetettségnél még mindig jobb a lassan ketyegő ökológiai bomba.

Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel.
A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik.

Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy
"jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint.

Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.

Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai".

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Október elején tartották Cfaton az izraeli magyarok legjelentősebb találkozóját. A magyar nyelvterületről elszármazott zsidók emlékmúzeuma természetese központja az itteni zsidóságnak. Tiszteletre méltó munkájukról csak az elismerés hangján érdemes szólni. Mint, ahogy azt a tavalyi találkozó kapcsán a Gulyászsidók posztban írtam ez tulajdonképpen a Lusztig család csodálatos vállalkozása, amihez sokan járulnak hozzá önkéntes munkával vagy anyagilag. Az évente megrendezett magyar találkozó az ő tevékenységük egyfajta elismerése és persze egyben a legfontosabb magyar közösségi esemény Izraelben.
A már említett tavalyi helyszíni riportomban a sorok közé rejtettem a találkozó finom abszurditását. Azt az ambivalens kötődést a magyarsághoz, aminek idén is szemtanúja lehettem: azért jönnek, hogy kiéljék a magyar identitásukat (ami mindenkinél mást jelent) viszont a résztvevők (mint ahogy az izraeli magyar zsidók) túlnyomó többsége nem tud, nem akar azonosulni a modern Magyarországgal. A cfati találkozón nyomokban sem éreztem azt, hogy a jelenlévők büszkék lennének arra, honnan jöttek, így zömük a modern Magyarországra sem tud úgy tekinteni, mint hazájára.
Sajnos nehéz is ez azok után, amin a megjelentek zöme fiatalon átment a magyar állam jóvoltából. Ebből aztán sok minden következik. Például az, hogy az izraeli magyar zsidó közösség kihalásra ítélte magát, mert a másod-harmad generációnak hézagosan, vagy egyáltalán nem adták át azt, amiért az első generáció a mai napig is kötődik a magyarságához. Ahogy a magyarsághoz példásan asszimilálódtak egykor az ősök, úgy most ugyanilyen könnyedén vált a magyar gyökerű család izraelivé. Miért ne tették volna?! Hisz ott volt a Holocasut, aztán évtizedeken át a vasfüggöny, mára pedig elkoptak a rokoni szálak is, és a nagy izraeli olvasztótégelyben a magyar csak egy a sok felmenő között. Meg amúgy is, a hivatalos államideológia, a cionizmus arról szól, hogy légy izraeli, légy büszke zsidó, ha már egyszer annak születtél.
A modern Magyarországhoz tehát több szempontból is nehéz kapcsolódnia annak, akiben él a magyar identitás szikrája Izraelben. Elképzelhetetlen volna, hogy valaki mondjuk magyar zászlót lengessen a cfati találkozón, vagy a március 15-i megemlékezés is hasonló közösségi eseménnyé váljon, hogy a kokárdáról már ne is beszéljünk. Lehetne, de nincs így. Az a nagy kérdés, hogy miért, ha mondjuk mára már az izraeliek körében elfogadott dolog a német válogatottnak szurkolni a foci eb-n.  

Az izraeli magyar közösség rajta kívül álló történelmi okokból képtelen az egészséges kettős identitásra. Nem úgy az ausztrálok, akik Izraelben is büszkék arra, hogy honnan jöttek. Nem ciki ausztrálnak lenni, nem tagadják meg az ausztrál mivoltukat, így generációkon át megmarad ez az identitásuk. Mindezt úgy, hogy az ausztrál zsidók nem is olyan rég bevándorlók voltak, zömében Európából. Azonban egykori gyökereiket felülírta az ausztrál identitásuk, akár már egy generáción belül is. De amikor Izraelbe költöznek, mégsem számolnak le olyan gyorsan ausztrál mivoltukkal, mint ahogy európai gyökereikkel tették annakelőtte.

Irigylésre méltó volt látni a sok helyi érdeklődőt és a méltán büszke ausztrálokat. Az volt az érzésem, hogy utóbbiak mindenfajta szégyen nélkül lehetnek patrióták és egyben zsidók. Ők tökéletes harmóniában vannak a kettős identitásukkal, nem úgy, mint az izraeli magyar közösség.

A zsidó újév központi liturgiai eleme a sófár megszólaltatása. A kosszarvból készülő, meglehetősen egyszerű fúvós hangszer évezredes múltra tekint vissza. A legenda szerint az első példányát az Izsák helyett feláldozott jószág szarvából faragták ki, és mint ilyen azóta is az Istennel kötött szövetségre emlékeztet minket. A sófár hangja egyúttal távol tartja a gonoszt, megnyitja Isten felé az imák útját, mint ahogy a híveket is bűnbánatra, számvetésre készteti (nem függetlenül a hamarosan beköszöntő Jom kipurtól, az engesztelés napjától, ahol ugyancsak szerepe van). A messzehordó rézfúvós kürtökhöz hasonlóan a szaru sófár is emelkedett pillanatokban szólal meg. Az idők folyamán a sófár a zsidóság egyik jelképévé vált, pedig piszok nehéz megszólaltatni és nem is annyira csilingelő a hangja - figyelemfelhívásra viszont kétségtelenül alkalmas és egy autóriasztónál egyértelműen mutatósabb és autentikusabb.

(Valamiért a beágyazott videó nem jelenik meg elsőre, kattintsatok a kép közepén a nyilra és újra, ekkor feljön egy új ablakban.)

Ez mind szép és jó, de hogy a fenében lesz a kosszarvból sófár? Erre kerestem a választ a tőlünk pár kilométerre lévő Givat Yoaav mosavban, ahol egy kis családi manufaktúrában zsidó kegytárgyakat, de legfőképpen sófárt készítenek.

A góré, Shimon Kinan igazi ügyeskezű mesterember, tudjátok az a típus, akinek nagy lapát keze munkától kérges és mindig a szemüvege felett néz el, ha valami zaftos poént süt el. Kedvesen körbekísért az üzemében és a mintaboltjában, ahol büszkén mutatta milyen csodák kerülnek ki a keze alól, immár 13 éve. Nekem nem tűnt valami bonyolult dolognak a sófár készítés, de nyilván a szaki nem kötött minden szakmai titkot az orromra. Ez abból is kitűnt, hogy bizonyos munkafázisokat nem engedett fotózni. De nézzük miből is áll a Sófár!

Kezdjük a lyuknál, mert engem az izgat a legjobban. A kos szarva belül eleve üreges, kivéve a hegyét, mert ott tömör. Fúrni-farigcsálni tehát nem nagyon kell, elég csak a végét lecsípni és máris szelel. (A tömör szarvcsúcs sem megy pocsékba, ebből mezüzét faragnak, kulcstartót készítenek vagy más efféle csecsebecse lesz belőle.) Ahhoz, hogy a sófár szóljon is valahogy a járatot célszerű kitisztítani, ezt viszont csak úgy lehet, ha a csavaros kosszarvat kiegyenesítik. Hogy a kényes művelet során a szaru ne pattanjon el, folyamatosan tűzben melegítik és így rakják satuba, majd a visszacsavarás is hasonló pörkölős technikával zajlik. Ezt követően igény szerint fényesre polírozzák vagy natúran hagyják és csak az éleket sorjázzák. A hangszer már így is eladható, de a vastagabb pénztárcájú hitsorsosok felextrázott változatokkal is villoghatnak az ünnepek idején. A sófár készülhet szimpla házi kosszarvából, de bármilyen vadon élő kecskeféle trófeájából is. De nem csak ez srófolja az árat, hanem az is, hogy milyen nagy és mennyire csavaros az állat fejdísze. A szaru alapot faragásokkal vagy különböző kidolgozottságú ötvösmunkákkal szokták feltupírozni, ezeknél már nagyon vastagon fog a ceruza.

Úgyhogy, aki kényes erre, az ne spóroljon! Sófárt a sófár boltból vegyen, nehogy meglepetés érje tülkölés közben, mert akkor fújhatja az egészet.

Ein Gev sokáig kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt a Kineret keleti partján, mint az egyetlen működő zsidó kolónia. Az 1937-ben alapított kibuc igazi előretolt bástya volt az államalapítást megelőző kifinomult sakkjátszmában. A későbbi határok meghúzása során az apró telep hivatkozási alap lehetett a Kineret feletti teljes ellenőrzés megszerzésére (lásd Tantaloszi szír kínok c. keretes írást). Akkoriban ugyan Ein Gev szomszédságában, a Kineret keleti partján több arab falu is volt, de ez nem zavarta a cionista stratégákat, azt pedig átmeneti kényelmetlenségnek tartották, hogy a kibucot szárazföldön nem, csak a hajóval lehetett biztonságosan megközelíteni. Ein Gev nem csak ezért volt problematikus. A település fölé magasodó Golán-fennsík miatt gyakorlatilag védhetetlen kivéve, ha felügyeled a 144 méter magas Szuszitát, mert akkor legalább van arra esélyed, hogy ideig-óráig feltarts egy közepes erősségű inváziót. Ilyen körülmények között vakmerőség volt ide költözni, de '30-as '40-es évek pionírjait ez inkább inspirálta, mintsem visszatartotta volna.

Amikor 1948-ban megalakult Izrael és kitört a függetlenségi háború az izraeliek igyekeztek bebiztosítani a térséget. Megszerezték a Szuszitát, illetve nem túl elegáns megoldásokkal részben távozásra bírták a Kineret partján élő arabokat. '48-tól annyiban komplikálódott Ein Gev helyzete, hogy immár izraeli határőr faluvá vált. Például ott, ahol mi most lakunk pár száz méterre már szír állások voltak. Évekig alacsony intenzitású határvillongások jellemezték a környéket, ami így leírva nem hangzik olyan vészesnek, de ha attól kell tartanod, hogy bármikor seggbe lőhetnek mindjárt beleborzongasz.

A kibuc biztonsági helyzete csak 1967-ben, a hatnapos háborút követően változott meg gyökeresen, amikor is Izrael megszerezte az ellenőrzést (többek között) a teljes Golán-fennsík felett. Azóta nyugalom és béke honol a vidéken.

A nagy háborúknak és az elfeledett fegyveres csetepatéknak két máig ható következménye van a környéken és a kibucban. Izraeli stratégiai szempontból a legkiemelkedőbb változás, hogy gyökeresen átalakultak az etnikai viszonyok a Közel-kelet legnagyobb édesvíz tartaléka körül.

Ezek a szebb napokat megélt, műtárgyak mára teljesen elavultak, de szerencsére nincs rájuk szükség, hisz lőtávolban egyetlen arab sincs, az atombombától meg úgyse véd meg semmi. Azt mesélik barátaink, hogy a békésen pusztuló polgári védelmi objektumok újrahasznosítására egyedül a helyi fiatalok tettek kísérletet: egy ideig ott füveztek. Kétségtelenül a lőporfüsthöz képest ez kevésbé életveszélyes, azonban a dolog olyan méreteket öltött, hogy csípte az idősebb kibucnyikok szemét. Így hát lakat került a bunkerekre, ezzel aztán a védelmi jelentőségüknek is végképp lőttek.

Sose gondoltam volna, hogy a hegymászás is lehet beavatási szertartás. Ein Gevben az ötvenes évek óta hagyomány, hogy a bármicva korú fiatalok egy éjszakai túra keretében felkapaszkodnak a Szuszitára és ott ünnepélyesen esküt tesznek a kibucnyikok előtt, hogy elfogadják a közösség értékeit és megvédik a falut. Ez utóbbi vállalás egykor tényleg nagy jelentőséggel bírt, mivel Ein Gev határőr település volt (hamarosan jön erről egy poszt).

Mára a biztonsági helyzet és ahogy láttam a hagyomány is megváltozott. A közös hegymászás megmaradt, de a 12-13 éves barmicva korú gyerekeknek idén nem sok lapot osztottak. Helyettük inkább egy igazi veteránt ünnepelt a közösség. Meir Kuczinski legendás katonai parancsnok volt a függetlenségi háború idején. 1948-ban az ő vezetésével foglalták el a szírektől a kibuc határában magasodó, stratégiai fontosságú Szuszitát (ami jelentőségét tekintve nagyjából olyan, mint Budapestnek a Gellért-hegy). Nagy fegyvertény volt ez különösen azért, mert így védhetővé vált a Kineret partján fekvő kibuc.

A 94 éves Meir Kuczinski azóta is Ein Gevben él, és mint látszik köztiszteletnek örvend. Idén az egész hegymászás elsősorban róla szólt, miatta kaptatott fel -200 méterről vagy százötven ember a 144 méteres dombra. A (hegyi)beszédektől eltekintve az egész eseménynek kicsit olyan hangulata volt, mint Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le c. kedvenc filmemnek, ahol a derék welsziek összefognak, hogy feltegyék a térképre a hegyüket, ami amúgy domb.

A Szuszita is kicsit ilyen az ein gevieknek: fontos, fontos de rajtuk kívül a kutyát sem érdekli, pedig kétezer éves múltja van. De ez mindegy is, mert attól volt igazán szerethető ez az esemény, hogy a helyiek fontossá tették maguknak a hegyet (ami domb) és azokat, akik egykor meghódították. Ez az a magaslat, ami a működő közösségek sajátja.

Nem várt égi jelenség tette emlékezetessé a kirándulást. Épp amikor baktattunk fel a hegyre, hatalmas fénycsík jelent meg az égen, majd az addig egyenesvonalban haladó, csóvát húzó pont egy pillanat alatt elkezdett forogni. Ennek nyomán látványos fényspirál jelent meg az égbolton. Egészen közelinek tűnt a furcsa fény, mintha tőlünk karnyújtásnyira, de legfeljebb 10-20 kilométerre lett volna csak. Akkor ott az volt a vélemény, hogy biztos valami katonai gyakorlatról van szó, sokan helikopternek vélték a látottakat. Nem volt légből kapott ez a vélekedés, mert a Golánon állandóak a katonai műveletek és a fény irányában van is egy nagy katonai reptér. Én naivan azt gondoltam, hogy a túra szervezői rukkoltak elő valami látványos fényjátékkal. Este már arról szóltak a hírek, hogy UFO volt az, amit mi helikopternek néztünk, mert egész Izraelben látták a fényt, sőt a Közel-kelet nagy részén végighasított. Aztán néhány nappal később jött a hír, hogy UFÓ-k helyett egy orosz rakéta kísérlet szemtanúi lehettünk. Arról megoszlanak a vélemények, hogy baleset történt és letért a pályájáról a szerkezet, vagy a trükkös oroszok egy új kacska rakétával hívták fel ilyen látványosan magukra a figyelmet. Mindegy, fantasztikusan nézett ki élőben kár, hogy nem sikerült lekapnom és normális videót sem találtam a különös fényjelenségről.