Be kell valljam, hogy szeretem a focit. Tudom, ez manapság talán már ciki, de mentségemre legyen mondva, hogy csak a jófajta futbalért rajongok. Ilyenből meg kevés jutott ki nekem élőben, sokat mondok, ha életemben kétszer voltam meccsen, az sem volt valami emlékezetes sportélmény. Így marad a sportcsatorna és a kényelmes fotel, ha rangadókat akarok látni - már ha persze a tévé is így akarja ezt… Most viszont rávettem magam, hogy meccsre mennyek, mit mennyek hosszú órákat utazzak Tel Avivba, hogy az ott vendégszereplő Győri ETO kapcsán egy Bajnokok Ligája selejtezőbe beleszagoljak.
A házigazda Maccabi Tel Aviv gyakorlatilag már az első győri összecsapáson eldöntötte a továbbjutást, a magyar bajnok két gólos hátránnyal a pakkjában szállt repülőre Izrael felé. Szóval az eredményt és a két csapat játékerejét ismervel eleve nem sok izgalomra lehetett számítani. Ahhoz, hogy csak emiatt Tel Avivba utazzak nagyon nagy ETO drukkernek kellett volna lennem, ami nem vagyok. Viszont kíváncsi igen, meg aztán a meccs pont egybeesett a Maccabiah-val, amire ugyancsak el akartam menni, összekötöttem hát a kettőt.

Némi szervezkedés után sikerült sajtóakreditációt szereznem, így szabad volt az út, hogy testközelből fotózhassak, hátamban vagy húszezer fanatikus Maccabi drukkerrel. A magyar szurkolói kultúrából kiindulva semmi jóra nem számíthattam, de Izraelben vagyunk, ahol a foci - csak úgy, mint a világ normálisabb felén - jobbára családi esemény, a drukkerek tömegben sem aljasulnak le, még a helyi B-közép sem, pedig ők itt sem kispályások (Győrben többüket is előállították, mert örömükben petárdáztak, és Tel Avivban is kigyúrt állatok vigyáztak rájuk).

A sárgába öltözött teltház ízelítőt adott abból, hogy milyen is egy valódi fociszentély, ahol űzik-hajtják a kedvenceiket és ahol tényleg a közönség a 13. játékos. A szurkolói kultúra nem merül ki abban, hogy végiganyázzák a 90 percet, hanem rigmusokkal, csatakiáltásokkal buzdítják a kedvenceiket. Van a világban a tel avivi stadionnál tüzesebb katlan is, de azért, ha 20 ezer maccabis egyszerre zendít rá megérzik a pállyán állók is, hogy kik állnak mögöttük. Ahogy néztem el is kél a támogatás, mert a Maccabi Tel Aviv nem az a hű de világverő csapat. Még úgy sem, hogy az a Paulo Sousa ül a kispadjukon, aki edzőként tavaly még a Videotont irányította és az Európa Liga csoportkörébe juttatta. Őt egyébként a kezdő sípszó előtt a szurkolók perceken át hangosan éltették, nem tudom, hogy ilyenben volt-e része Székesfehérváron.

Amennyire én láttam a meccset - márpedig inkább csak félszemmel néztem - cseppet sem tűnt lehetetlen vállalkozásnak legyőzni a házigazdákat. Kivéve annak a magyar bajnoknak, aki szemmel láthatólag teljességgel hitetlenül lépett pályára Tel Avivan. Sütött az ETO játékosokból megszeppentség, ennek megfelelően csak egy harmat gyenge meccsre futotta tőlük, ahol végig a Maccabi irányította a játékot. A 85. percben ugyan szépített az ETO, de ez mit sem változtat azon, hogy a Maccabi könnyedén beárazta a magyar bajnokot és az egész magyar ligát azzal, hogy már a BL selejtezőkörében (összesítésben 4:1-gyel) leléptette az ETÓ-t. Jelentkezzen, aki nem erre számított…

Tulajdonképpen eddig tartott a "klasszikus" sportudósítás, akár be is fejezhetném, de volt még pár momentum, ami miatt mégiscsak emlékezetes marad ez az este. Mivel zéró győri kötődésem van, maccabi drukkerekről sem tudok a baráti körömben, ezért nem számítottam rá, hogy ismerősökkel találkozom, de a világ kicsi, nekem meg úgy látszik sok haverom van. Majd' kiesett a fényképezőgép a kezeből, amikor rámköszönt a pályán(!) egy rég nem látott barátom. Hirtelenjében nem tudtam hová tenni, meg is kérdeztem, hogy "hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide?", mire ő lakonikusan csak ennyit válaszolt: "Miénk a csapat." De a kijelző árnyékában ettől egyikőnk sem volt boldog. Aztán elmondta, hogy a csapattualjdonos cégénél dolgozik és hivatalból kisérte el az ETÓ-t másik ötven győrivel, akik mind felfértek a dísztribünre, ahová a Maccabi "száműzte" őket.

És itt jött a másik meglepetés, mert amikor felnéztem, akkor láttam, hogy a maroknyi győri körében egy volt főiskolai csoporttársam játszotta a vezérszurkolót. Azért mondom így, mert Viktornak pont annyi köze van Győrhöz, mint nekem. Viszont ő idegenvezetőként keresi a kenyerét és mint ilyennek hivatalból gondoskodnia kell a rá bízott csoport jó hangulatáról. Ő ezt láthatólag tág keretek között értelmezte, amibe az is belefért, hogy behülyítsen néhány győrit és a dísztribün közepén állva húszezer maccabist ösztökéljen füttykoncertre. Az igazat megvallva ebben semmi furcsát nem találtam, Viktor ugyanis az a srác volt, aki kellő mennyiségű alkohol bevitele után a legbékésebb egyetemi bulin is képes volt megverettetni magát. Most viszont hiába hergelte a jelentős túlerőben lévő maccabi drukkereket, csak nem akarták helyre pofozni, ami részükről nagyfokú vendégszeretetről árulkodott. A merész mutatvány után Viktor segítségével megismerhettem az ETO lelkes szurkolóit, akik annak ellenére kísérték el kedvenceiket, hogy borítékolható volt a zakó. Minden tiszteletem az ővék! Amúgy pedig jó volna, ha még több hasonló derbin találkoznának magyar és izraeli csapatok, mert akkor a szimpatikus győri szurkolók nyomán, a sport révén még többen látogtnának el a Szentföldre és ismernék meg ezáltal Izraelt. Én ennek drukkolok!

Ahogy a bibliai paradicsomban is volt kígyó, úgy a kibucban is vannak. Két év alatt talán, ha három példányt láttunk és tudtunkkal egyszer sem kerültünk velük testközelbe. Pedig erre mostanában nagyobb esélyünk volna, mivel a Kineret extrém magas vízszintje miatt csökkent a természetes élőhelyük nagysága. Hiába lett kisebb a vízparti susnyás szerencsére a kígyók sem hülyék, tudják, hogy a kibuc területe nem életbiztosítás számukra. Rengeteg macska kóvályog mindenfelé és ők nem válogatósak. Bár legutóbb azt mesélte kedvenc kibucnyikom, Rivka, hogy a szomszédja macskáját megmarta egy kígyó, ami a sitteshalmok között tanyázott. A cicát állatorvoshoz vitték, a kígyó állapotáról nincs megbízható információm, pedig nincs az az apróság, ami Rivka figyelmét elkerülné.

Ennél nagyobb riadalmat keltett, hogy a Kineretben többen is láttak úszó példányokat, márpedig a habok között a francnak van kedve kerülgetni őket, fürdés nélkül viszont kibírhatatlan a meleg. A Kineret túlpartján, az egyik strandon halálos marás ért egy férfit, a veszély tehát egyáltalán nem elméleti. Ezt Zsófi tapasztalata is megerősíti, aki kórházi gyakorlata során heti rendszerességgel hallott kígyó és skorpió marásos esetekről. Ő például kapott egy okostelefon appot, ami segítségével azonosítható a marás és csípés elkövetője, hogy aztán minél előbb a megfelelő ellenszérumot adhassák be. Akinek van elég lélekjelenléte, az a kígyótámadás után befoghatja a pikkelyest az ellenszérum előállításához. Vérfagyasztóan hangzik a dolog, de nem oly régen egy túravezető így menekült meg, akit a felettünk magasodó Golánon harapott meg egy mérges jószág.

A hírek szerint ki se kell mozdulni otthonról ahhoz, hogy összetűzésbe keveredjünk egy kósza kígyóval. Másfél éve egy Názárethez közeli arab faluban egy egyéves, orálisan fixált kölök hozott frászt a családjára. Egy óvatlan pillanatban a gyerek megkóstolt egy a lakásukba betévedt kígyót. Esélyeit növelte, hogy január lévén a hidegvérű állat enerváltan fogadta a közeledését és így könnyedén bekaphatta az állatot. Néhány napja a magyar sajtó is beszámolt egy másik házon belüli ember-kígyó találkozásról. Tőlünk nem olyan távol, Nofitban egy gyanútlan férfi épp kicsavarta a gyíkot a WC-n, amikor is egy kígyó pislogott vissza rá és igen, épp a legkellemetlenebb helyen inzultálta a tagot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kígyó nem a mérgesebbik fajtából való volt, de azt hiszem ez kevéssé vigasztalja a támadástól halálra rémült áldozatát. 

Mint a fenti példák mutatják a kígyók köztünk élnek, pontosabban mi élünk köztük. Sokan elfelejtik ezt, pedig mi költöztünk közéjük és nem fordítva, ha az otthonunk környékén vagy épp azon belül feltűnik egy-egy példány az azért valahol természetes, még akkor is, ha ijesztő a jelenség. Ezzel együtt a Szentföldön vagyunk, ahol annyira tragikomikusan elmérgesedtek a dolgok, hogy még ebből is politikai kérdést csinálnak. Állítólag Bethlehem környékén idén elszaporodtak a kígyók, az ökológiai jelenséget azonnal az izraeliek számlájára írták a palesztinok, mondván a Ciszjordániát elválasztó biztonsági fal miatt az ott honos kígyók nem tudnak eltekeredni.

Szerintem az ifjú apák többsége a lelke mélyén arra vár, hogy megvehesse gyermekének az első Legót - hogy aztán maga játszhasson vele, elvégre jobb ezt profikra bízni. Mi még csak a Duplo-láznál tartunk, ami a belépő szint a Legóhoz, de előkerültek már az elfekvő Lego City és a komolyabb Technic darabok is, szóval apránként épül az őrület. Ebben a folyamatban fontos elem volt az épp Tel Avivban vendégszereplő Art of the Brick kiállítás, ahol minden egyes szobor kizárólag Lego darabkákból áll össze.

Nem mondom, tényleg ötletesek az amerikai Nathan Sawaya által készített szobrok és egyik-másiknál leesik az ember álla, hogy ilyet is lehet Legóból építeni. Mindenesetre nem kell nagyon kockának lenni ahhoz, hogy belássuk, a magas művészethez kevés köze van a látottaknak. Ha mondjuk a kiállított darabokat egybe fröccsöntötték volna, akkor a kutya sem nézte volna meg őket. De Lego kockákból vannak és így máris könnyedén eladható akár művészetnek is.

Ez csak a szépséghiba, amin azért könnyű túltenni magunkat, ha egyszer fertőző legóbuzik vagyunk. Az már koncepcionálisabb probléma, hogy a gyerekjátékból művészeti alkotásokká avanzsált Lego kreatúrák érinthetetlenek (teljesen érthetően), miközben a legózásnak pont a folytonos újraépítés a lényege. Érezhették ezt a kiállítás rendezői is, mert a tárlat felénél kihelyeztek egy építő szigetet azoknak, akik ihletet kaptak és menten legózhatnékuk támadt. Gondolom sokakban felmerült a kemény munkával felépített legószobrok átstrukturálása - jobb az ilyet megelőzni egy játékcsapdával… Magam ezt a részét élveztem a legjobban az attrakciónak, igaz ezért fölösleges a programra drága pénzen befizetni a családot, legózni otthon is nagyon kreatívan tudok. Ezt azért is mondom, mert a csábító vakációs elfoglaltsághoz bizony mélyen a zsebünkbe kell nyúlni (felnőtteknek 99, gyerekeknek 75 sékel a jegy, ha egy családdal számolunk, akkor ennyiből már egy jobb Lego készlet is kijön). A dolog pikantériája, hogy Tel Avivban a hírek szerint pont dupla annyi a beugró, mint bárhol a világon, ahol eddig megfordult a kiállítás. Jó, hát ha a CNN szerint az Art of the Brick a világ jelenlegi 10 leglátogatottabb bemutatójának egyike, akkor nyilván a marketinggépezet is tükröződik a belépőjegyek árában. És, ha ott nem, akkor az üzleti kockázat minimalizálása érdekében a kiállítás végén, a Lego shoppan realizálják az extraprofitot, ahol már inkább beetetés jelleggel legózhatunk, mintsem a fölös alkotási vágy levezetésére.

Ábelt, aki civilben tűzoltómániás és kezdő Lego fun ugyancsak lenyűgözték a műszaki vívmányok, a motoros tűzoltóautónál és helikoptereknél mély időzavarba került, amiből csak hosszas könyörgés után, végülis szelíd szülői erőszakkal lehetett csak kimenteni. Hiába, na! Nem esik messze a kocka a Lego-fájától.

Kora reggeltől dübörögtek a gépek, meg sem várták a hevenyészett ünnepség kezdetét, amit épp azért szerveztek, hogy megadják a módját az iskola ledózerolásának. Túl van már a kibuc az iskola gyászolásán, még a 2000-es évek közepén zárták be és vonták össze a környék tanintézményeit, azóta állnak kihasználatlanul a termek Ein Gevben és rohad minden hasznosítható körülötte.

A kibuc addig-addig nyűglődött, hogy mihez kezdjen a funkciótlanná vált épületekkel, míg nem azok mindenre alkalmatlanokká váltak (lásd az erről szóló cikkünket és képeket). Néhány éve úgy döntött a közösség, hogy a területen új lakónegyedet hoznak létre, modern, tágas családi házakkal. Az elhúzódó engedélyeztetés és a csigalassú belső egyeztetések miatt lakáshiánytól szenved a kibuc. Égető szükség volna már az új házakra, sok fiatal család szeretne ide átköltözni és még többet akarnak kívülről ide csábítani, hogy ne öregedjen tovább a közösség. A projekt előkészítése rétestésztaként húzódott, sokan nem is hitték talán, hogy lesz belőle valami, de a felvonuló munkagépek csattanós választ adtak a hitetlenkedőknek. Hát ezért sem bánkódott olyan nagyon senki, hogy a kibuc történelmének egy nem is olyan apró darabkáját a földel teszik egyenlővé. A kivezényelt óvodások még talán élvezték is a gépmonstrumok és sitteshalmok látványát, nekik ez volt az igazi attrakció és nem a történelmi pillanat, amit épp a kibuc 76. születésnapjára időzítettek a szervezők.

Az új negyedben 33 darab 115, illetve 165 négyzetméteres lakást terveznek felépíteni. A legdrágább lakások listaára 1 millió sékel körül van, ami izraeli viszonyok között nem számít vészesen drágának (sőt!). Igaz, ez csak a ház ára, a telek nem jár hozzá, azt nem adhatja el a kibuc és más megkötések is nehezítik a valós ár-érték összehasonlítást.

Ein Gev esetében legalább egy éves próbaévet írnak elő, amikor a családnak a kibucban kell laknia (mert, hogy csak családokat vesznek be kívülről). Ez idő alatt mindenki megismerheti a másikat, ha a dolog rendben van, akkor egy szerteágazó adminisztrációs folyamat végén, hozzávetőleg 100 ezer sékel fejében a közösség szavaz arról, hogy beveszik-e tagnak a családot vagy sem. A szűrés kölcsönös előnyökkel jár: megvédi a közösséget és az újonnan beköltözőknek is garancia, hogy olyan helyen élhetnek, amihez tartozni akarnak.

A lenti kisfilmet még George barátunk készítette tavaly nyáron az akkori tagjelöltekről. A filmben látható fotókat én készítettem, amelyek egy külön prospektusban is megjelentek, a teljes képanyag pedig itt tekinthető meg. Kicsit talán a mi vizuális anyagainknak is köszönhető, hogy végül mindenkit felvettek tagnak, aki végül jelentkezett. Nagy kár, hogy ezért nem fizettek nekünk annyit, hogy most házvásárlásban tudjak gondolkodni.

Ez is csak egy flash mobnak indult, aztán annyira nagyot szólt, hogy a gerilla akcióból rendszert csináltak. A vízicsatát egy ideje már az útikönyvek is megemlítik, mint valódi tel avivi kuriózumot. Ennek ellenére az eseményt nem szervezik túl - nincs is mit - kijelölnek egy napot a párbajra és minden városi bohém tudja, hogy fegyvert kell ragadnia. A Kikar Rabinon (ahol egykor agyonlőtték a tér névadóját) van egy nagy szökőkút, ezer ember játszi könnyedséggel elfér benne vízzel együtt, úgyhogy a munícióról sem kell külön gondoskodni. A felkészületlenjei PET palackokkal veszik ki a részüket a buliból. A jámborabbak hagyományos vízipisztolyokkal érkeznek, de a profik olyan vízipuskával szállnak harcba, amihez a több literes tartályt cipelnek a hátukon. Van, aki nem aprózza el és a kerti permetezőjét lényegíti át vízi játékká. De a legharciasabbak egyszerűen csak vödrökkel és lavórokkal osztják a kiadós folyékony nyakleveseket. A vízicsatát sokan annyira komolyan veszik, hogy jelmezbe bújva spriccelnek - nincs is látványosabb egy bőrig ázott Supermannél… Az igazi látványosságot mégis a vízes pólós lányok jelentik, akiknek szerencsére nem derogál nagy nyilvánosság előtt ilyen gyerekes módon villantani.

Először jó ötletnek tűnt gyerekekkel harcba szállni, de kisvártatva kiderült, hogy Ráchelt hideg zuhanyként érte a tömeg és a maga részéről inkább csak a partvonal mellől szemlélné az össznépi spriccpartit. Ábel eggyel vagányabb volt, ő a napszemüvege mögé bújva, szigorúan az ölemből vette célba a hozzá közelállókat - vagyis leginkább engem. Aztán ő is bemondta az unalmast és kivonult a tér szélére szárítkozni. Így családi fedezék híján, egymagam maradtam a csatatéren, ami az én harci kedvemre is demoralizálólag hatott. Úgyhogy lefegyvereztem magam, vízipisztoly helyett kamerát ragadtam, hogy legalább haditudósítóként kivegyem a részem a fantasztikus buliból. Remélem a képek láttán otthon is akad majd egy társaság, amely ilyen vicces módon mossa el a város unalmát.

Valahogy mindig kivert a víz az író-olvasó találkozóktól. Ilyenkor általában kiderül, hogy a hallgatóság többsége gyakorlatilag egy sort sem olvasott a meghívottól, aki viszont a Parnasszus magaslatairól gőgösen ereszkedik alá a fél analfabéták közé, mondván ő legalább tud írni. Az persze egészen más, ha az én hiúságomat legyezgetik és engem hívnak előadni ilyen "ego-pumpáló" találkozóra, mert akkor értelemszerűen megtisztelve érzem magam, a közönség felkészültsége pedig egészen elhanyagolható, mellékes körülmény. Félretéve minden egészséges szarkazmust - és cseppet komolyan véve magunkat - azért az mégis csak hízelgő, hogy a tel avivi székhelyű Izraeli Magyar Szabadidőközpont számol a helyi magyar bloggerekkel és csütörtök estére beszélgetésre hívtak minket, ahol a kollégákkal közösen adjuk elő magunkat.

Mindenképpen reménykeltő, hogy a blog, mint műfaj az izraeli magyar diaszpórát sem hagyta hidegen. Több mint egy tucat magyar nyelvű izraeli blogról van tudomásom, amelyeknek a többsége tagja a Kispasztival közösen gründolt Kék-Fehér blogstandnak a Facebookon (itt az alkalom, tessék minket lájkolni!). A változatos tematikájú, megközelítésű és színvonalú blogok a személyes közléskényszeren túl is érdekesek. Összességében reálisabb képet adnak egy olyan országról, amiről egy csomó tévhit él. Hatásunk ugyan cseppet sem bombasztikus, de az azért elég jó jel, hogy az on line bitlapátolás mellett, már off line is kíváncsiak ránk. Természetesen minden izraeli olvasóinkat szívesen látunk élőben is a találkozón! Aki viszont személyesen nem lehet jelen az, ha minden jól megy az interneten keresztül is követheti a beszélgetést, csak ezt előre jelezni kell az est szervezői felé.