Nagy ereje van annak, ha több ezer ember csendben van. Ezt tegnap tapasztalhattam meg, amikor a ginosari temetőben vártam Guy Boyland koporsójára. A 21 éves fiú még pénteken esett el a gázai harcokban. Vasárnap katonai tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra.
Nem vagyok temetőbe járó ember és azt hiszem azok többsége sem, akik Ginosarban velem együtt álltak a sírok között tegnap késő délután. Rengeteg fiatal volt ott, akiktől mi sem áll távolabb, mint a halál, de Guy révén megtapasztalhatták, hogy pillanatok alatt közel kerülhet hozzájuk. Egykori osztálytársak, zenész haverok, régi szerelmek és közeli barátok sora állt némán a sírgödörnél. Nem ismertem Guyt, mint ahogy a barátait sem, csak néhányat, akikkel a kibucunkból, a Kineret túlpartjáról együtt jöttem. Sokan egyenruhában toporogtak, hisz Guyhoz hasonlóan ők is épp sorkatonák - megszeppent, szipogó katona srácok és lányok, oldalukon fegyverrel, mert a temetés idejére sem szünetelt a háború. Nagy teher van a fiatal vállukon, egy egész ország várja el tőlük, hogy megvédjék a hazát. És ők kötelességtudóan szembe szállanak az ellenséggel, és megküzdenek az előző generációk elvárásaival és hibáival. Nincs választásuk, pedig még szinte gyerekek, akik más, békésebb országokban a haverokkal lógnának, üvegből innák a sört a strandon és kedvükre flörtölnének. De ők ehelyett egy barátjuk temetésére vártak rettenetes némáságban. Épp úgy, mint egykoron apáik és nagyapáik tették ezt a saját elesett ismerőseik sírjánál.
Ginosári kibucban ezrek álltak szótlanul tegnap délután, csak a szél zúgott, ami ilyenkor menetrendszerűen lecsap a Kineretre, mint a háború Izraelre. Guy Boyland temetésére jöttünk, de valójában egy újabb, harcokban megsebzett ifjú izraeli generációt gyászoltunk csendben.
RSS Feed