Ma épp hat éve, hogy Ráchel világra jött és még a szülőszobán megmutatta a foga fehérjét nekem. Amikor először kettesben maradtunk és megpróbáltam megsimogatni hirtelen úgy rám vicsorított, mint egy sarokba szorított oroszlán. Jó, persze plüss változatban, de félreérthetetlenül jelezte, hogy ki az úr a háznál mostantól. Azóta már nem vicsorog és hat év alatt a viszonyunk is sokkal meghittebb, például, ha akar valamit tőlem, akkor először dorombol és csak aztán kezd el harapdálni, ha ne talán tán nem értenék a szép szóból. Ebből is látszik, hogy Ráchelt nem lehet csak úgy megszelídíteni, arra nem, hogy 6 év, de egy egész élet is kevés lenne. Igazából, ez nem is olyan nagy baj, mert egy kezes kiscicával sokkal unalmasabb volna együttélni, mint egy kiszámíthatatlan nagymacskával, amin mindig rajta kell tartani a fél szemünk. Immár hat éve családi program, hogy odafigyelünk rá és ez bizony egész jó időtöltés!