A magamfajta alakoknak nem sok értelmes munka terem a kibucban, így nekem kell keresnem megfelelő elfoglaltságot, amiből valami kis pénzt lehet csinálni. Azelőtt is több volt hobbinál a fotózás, most jobb híján mellékkeresetté lépett elő. Néhány hónapja már beszámoltam az itteni gyerekek fotóihoz készített honlapomról, amire azóta is pakolom a képeket. Az utóbbi időben a kibucnak is fotózgattam ezt azt, fizettek is érte valamit.

Az igazi "áttörést" a purim bál jelentette, ahol ugyancsak némi aprópénzért kattintgattam. A bulin készült klasszikus party fotókra alapozva Kinneret Photo néven végre elkészítettem a Facebook pagemet, ami a XXI. század szórólapja. Az itt megosztott fotók révén lájkok formájában csomó gratulációt söpörtem be. (Érdekes volt megtapasztalni, hogy a képek közlése után offline egy csomóan másképp kezdtek el nézni rám a kibucban. Eddig én voltam az az idegesítő hülyegyerek, akinek hozzánőtt a kezéhez a kamera, most pedig már elfogadják, hogy professzionális munkát végzek, a fényképezőgép ezért van nálam úton-útfélen. Azért az mégiscsak vicces, hogy róluk készítettem képeket, de az én imázsom javult. Hát kell ennél több?!)

Ahogy az már lenni szokott az egyik munka hozza maga után a másikat. A báli képek láttán megkértek, hogy a helyi menza próba catering eseményén is fotózzak. Ez kevésbé volt izgalmas feladat, viszont széltében-hosszában végig lehetett kostolni a menüt - esetemben ez csak opció maradt, mert fényképezőgéppel a kezemben esélytelen volt, hogy két pofára egyek, a fotóimat viszont zabálták.  
Mindezek mulandó megbízatások, nem úgy Ofer Vardi barátom felkérése. Ofer a magyar konyha izraeli nagykövete, szakácskönyvéről már e helyütt egyszer megemlékeztem. Év elején egy új könyv ötletével keresett meg, ami egyszerre iránytűje és művészi lenyomata az izraeli gasztronómiai térképnek. Ez jól hangzik, de az általa vázolt projekt ennél ködösebb volt, ráadásul a lapzártája miatt azonnali segítségre szorult, szóval nem volt idő kattintgatni, az archívumomból kellett előhúzni "étkezéssel kapcsolatos fotókat - olyan izraelieket". Össze is gyűjtöttem neki közel száz vállalhatónak számító képet. Erre nagy boldogan kiválaszt egy tök semmilyen fotót, amit magam sem értek, hogy miért küldtem át neki. Na, gondoltam, ez über égő lesz, de hát a barátság az barátság, fizetni meg nem fizet, ott egye meg a fene az egészet, legfeljebb letagadom, aztán felejtsük el egymást és a képem.

Mielőtt a könyv boltokba került Ofer elküldte a tiszteletpéldányomat. Be kell valljam, ritkán csalódom ilyen nagyot, méghozzá pozitívan! A szép kivitelű zsebkönyv méretű kiadvány a receptek mellett tele van fotókkal és kollázsokkal, ezek - néhány kivételtől eltekintve - egyenként talán nem volnának olyan figyelemre méltóak, de így egyben nagyon együtt van az anyag. Átlapozva a könyvet megértettem a szerkesztői szándékot (jobb későn, mint soha…), egyértelműen helyére került az Ofer által kiválasztott képem is. Amelyet valamikor nyáron Ráchel óvodájában készítettem azokról a felcímkézett műanyag bögrékről, amik folyamatosan kint vannak, hogy igyanak a gyerekek. Ez a nekem semmitmondó fotó egy izraeli szemével legalább olyan tipikus gyerekkori élmény, mint nekünk az óvodai jelek a ruhába varrva. Szóval beletrafáltam valamibe, amiről nem tudhattam, csak tudat alatt érezhettem, hogy ebben a kultúrában többletjelentése van.

Ofer tiszteletpéldányát azóta beszippantották a gyerekek - kicsi, elfér a tenyerükben, tele van képekkel és még a borítója is pink-lila-piros. Remélem nem csak a mi kölkeink körében lesz népszerű az egyedi mini szakácskönyv, hanem a boltokban is. Jó volna, ha vinnék, mint a cukrot, mert az esetleges folytatáshoz Ofer számít rám. Úgyhogy, aki Izraelben jár vegye meg az Israel To Go - Look & Cook Book első részét és lapozza fel a 44-45. oldalt. És ha már kinézegettétek magatokat, akkor akár főzhettek is a könyvből. Elvégre a képek csak kedvcsinálók a receptekhez.

Elképesztően megható, ami néhány nap alatt a Facebookon kibontakozott. Jött egy átlagosnak mondható tel avivi férfi, név szerint Ronny Edry, aki megunta, hogy az "elkerülhetetlen" háborúról szólnak a hírek. A foglalkozását tekintve grafikus Ronny fogta magát és összedobott egy szimpla plakátot, amin a lányával a kezében áll, és amin a következő egyszerű üzenet olvasható: "Irániak, mi nem fogunk benneteket bombázni. Szeretünk benneteket"

A személyes véleményét tükröző plakátot megosztotta a Facebookon, amivel valóságos lavinát indított el. Pillanatok alatt ezrek lájkolták, és órák alatt tucatnyian jöttek ki hasonló tartalmú plakátokkal, amelyek tovább gyűrűztek a neten. Alig két nappal később az amúgy Facebooktól elzárt, szabadnak semmiféleképpen sem nevezhető Iránban is megszületett a válasz: "Izraeli barátaim! Nem gyűlöllek benneteket. Nem akarok háborút. Békét szeretnék."

Az izraeliekhez hasonlóan napok alatt irániak százai álltak elő ilyen tartalmú üzenetekkel - sokan a titkosrendőrség miatt arcukat eltakarva, mások (zömében emigrációból) nyílt tekintettel. Mindkét oldal létrehozta az egymásra felelő Facebook csoportját (jelen pillanatban 45247 izraeli és 11657 iráni taggal) és világszerte szimpatizánsok százai csatlakoztak (köztük magyarok is) a nagy iráni-izraeli összeboruláshoz.

Március közepe óta robbanásszerű civil párbeszéd alakult ki két olyan nép képviselői között, akik eddig elfelejtettek beszélni egymással. Most viszont a technológiának köszönhetően megkerülhetik a hivatalos propagandát és virtuálisan kezet foghatnak egymással.

Bár Ronny és követői abban reménykednek, hogy a valóságban is kezet rázhatnak izraeliek és irániak, de sajnos erre nem sok esély van, leginkább az iráni elnyomó rendszer miatt, amely nyíltan Izrael eltörlését hirdeti. Ennek megfelelően üldözi azokat, akik izraeliekkel érintkeznek, meg úgy általában mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint az Iszlám Köztársaság vezetői. Azok a bátor irániak, akik a mostani kampány során ennek ellenére kifejezik Izrael irányába a szimpátiájukat gyakorlatilag az életükkel játszanak. Az Isten óvja őket! Nem véletlen, hogy az irániak háború ellenes üzenetei között gyakran olvasni szabadságot és demokráciát kívánó sorokat, amelyek az iráni helyzetet ismerve valódi segélykiáltásoknak tekinthetők.

Tényleg könnyfakasztó az a fajta szeretet, amivel egyszerű iráni és izraeli emberek egymás felé fordulnak. Hinni akarom, hogy ez a jövő! De sajnos tudom, hogy a realitás fittyet hány a civilek őszinte békevágyára. Nem fogok kétségbeesni, ha a felettünk nap mint nap gyakorlatozó izraeli gépek egyszer csak bombákkal megrakva tovább repülnek Irán felé. De igen is fontosnak tartom tudatosítani, hogy a két nép nem egymás ellensége, hanem egy hazug politikai játszma áldozata, amelynek csak vesztesei lehetnek, győztesei nem. Bármi is lesz, felemelő látni, hogy - itt is, ott is - hétköznapi emberek másképp gondolnak egymásra, mint amit - itt is ott is - általában elképzelünk a másikról. Ha a békét nem is ez hozza el, de reményt ad, hogy lehet(ne) másképp is. Jobb híján ebből kell erőt merítenünk, hogy végre a normális emberek akarata érvényesüljön - itt is, ott is.

A kampányhoz kapcsolódóan elkészítettem a saját üzeneteimet is. A kicsit rendhagyó plakátokon szokásomhoz híven ismét a jó öreg Herzl bácsival polgárpukkasztok. Egyik sem valami grafiakai csoda, de legalább ütősek.

Mindenkit arra buzdítanék, hogy készítse el a saját üzenetét, ossza meg barátaival, illetve juttassa el a kampányt kezdeményezőkhöz a Faebookon, hogy mások is lássák.

A Hold ciklustól függetlenül is nekivághattunk volna az éjszakának, de mennyivel kényelmesebb, akkor elmenni. Nem kell sötétben tapogatózni, minden pont annyira világos, amennyire kell, viszont megvan az a sejtelmesség, amitől minden izgalmassá válik. Az igazat megvallva egymagamban eszembe sem jutott volna, de csapatba verődve egészen más a leányzó fekvése, így már valódi férfias játék éjszaka túrára indulni.
Az egész úgy indult, hogy Idán nagyon beindult. Kiosztotta a feladatokat, ki mit hozzon, és megszervezte a fuvart. Mi meg mentünk utána az éjszakába, mert hát neki van helyismerete, mi meg még soha nem jártunk ott, ahová ő vitt minket, csak messziről stíröltük azokat a domborulatokat. Aztán eljött a nagy nap és ott vártunk egymásra a tehenészet melletti parkolóban - én három liter vízzel a hátamon, mert arról volt szó, hogy teázunk. Papír poharat is csomagoltam, de mint utóbb kiderült azt a csapat minden tagja hozott gondolva a másikra is. Szóval pohárból és vízből el voltunk látva. Ezen kívül kéretlenül a ruhánkban vittük magunkkal a tehenészet sajátos aromáját, ami esetleges eltűnésünk esetén vaskos Ariadné-fonalaként segíthette volna a minket keresőket.

Az autóba beülve nagyjából 15 évet fiatalodtunk - legalábbis lélekben. Vihogtunk, mint osztálykiránduláson szokás és izgatottan vártuk mikor szállhatunk már ki, hogy kezdetét vegye a túra bakancsos része, mert autóval kirándulni mégiscsak nyugdíjas dolog, mi meg ugye pont most ugrottunk vissza az években.
Alig negyed óra után Gamla-völgyénél tértünk le a főútról és még jó másfél kilométert zötykölődtünk valami poros úton, amikor végre megálltunk egy viszonylag kiépített kilátópontnál. Innen már tényleg a terepgyakorlat következett nagyjából végig a Golán-fennsík déli peremén. Az éjszakai sötétség(?) ellenére pazar látványt nyújtott a lábunk előtt heverő Kineret medencéje. Aki most káprázatos képgalériát vár, az csalódni fog - sajnos, ami az emberi szem számára éjjel befogadható, az a technika mai állása szerint meghaladja a fényképezőgépek érzékenységét, így nem is vittem magammal gépet, csak plusz súly lett volna, annak meg ott volt a vállamat nyomó három liter víz a teához.

Az út első szakaszán a történelem is kisértett minket. 1967-ig itt húzódott a szír-izraeli határ, az akkori hidegháborús időszak egyik legzűrösebb pontja, mindennapos határincidensekkel. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy ha Ahmednek lövöldözhetnéke volt bedurrantotta mordályát, ha jól célzott, akkor a Kineret túlpartján Tiberiást találta el, ha kisebb kaliberű fegyver került a kezébe, akkor a mi kibucunkat szórta meg. Ilyenkor az izraeliek kötelességszerűen visszavágtak. És ez így ment éveken keresztül. Közben a szírek - erős szovjet segítséggel - kiépítették biztosnak hitt védelmi rendszerüket. A Maginot-vonalra hajazó bunkerhálózat egyszerre volt alkalmas a környék sakkban tartására és a Golán védelmére, ahonnan mellékesen szinte a tengerig is simán el lehetett lőni az erre rendszeresített szovjet ágyúkkal. Ez ugye érthetően baszta az izraeliek csőrét, úgyhogy egy bizonyos Eli Cohen nevű legendás kém segítségével feltérképezték a szír állásokat. (A fószer hőstetteiről és szomorú végéről itt olvashattok bővebben.) A legenda szerint az említett hírszerző azzal a frappáns tanáccsal látta el szír tábornok haverjait, hogy az amúgy tök kopár vidéken ültessenek fákat minden lőálláshoz, hogy a szegény kiskatonák a lombok árnyékában pihenhessék ki a gaz zsidók egzecíroztatását. Úgy látszik akkoriban még humánusabbak voltak a szír fejesek, mint mostanában, mert állítólag megfogadták a tanácsát, amivel gyakorlatilag célkeresztet rajzoltak minden titkos objektumukra. Így, amikor '67-ben könnyelműen megtámadták Izraelt meglepődve tapasztalták, hogy visszanyal a fagyi és a "jól" álcázott bunkereiket sorra robbantják fel, aminek az lett a vége, hogy a teljes Golán-fennsíkot elfoglalta Izrael, bebiztosítva ezzel egyszer és mindenkorra a környéket. A háborúból ma már csak néhány betonmonstrum maradt mutatóba egy-egy ott felejtett roncs társaságában. Na, mi ezeket meg az aknaveszélyre fenyegető táblákat kerülgettük szigorúan a kijelölt turista útvonalon.
Úgy másfél óra után éreztük szükségét, hogy megpihenjünk teázni. Előkerült minden kellék - többek között ötünkre mintegy 40 papírpohár - de egy valamire nem gondoltunk, mert kézenfekvőnek tűnt, hogy lesz a természet lágy ölén: tüzelő. Homályban marad, hogy a sötétség vagy a nyári tűz miatt, de akárhogy kémleltük még csak írmagját sem leltük Eli Cohen nevezetes fáinak. Felmerült, hogy ha már halomnyi pohárral örvendeztettük meg egymást, akkor azokból rakjunk tüzet, de erről letettünk, mert ennyire azért nem ment el az eszünk, még ha hülyén is néztünk ki az éj közepén a hegyoldalban. Ekkor azonban még élt a remény  (különösen bennem, aki kilométerek óta három liter teavizet cipelt), hogy utunk hátralevő részében csak belefutunk az említett titokzatos fákba, valami nagy-nagy tüzet rakunk, irdatlanul beteázunk és ahogy azt kell búcsúzóul jól lepisáljuk a tábortüzet. A dolog azért is kívánatos volt, mert George barátom táskájában ízletes cserkészkolbászt hozott, ami tudvalevőleg a legjobb energiaszelet megfáradt bakancsosoknak. Ennek reményében kolbászoltunk tovább a helyi Cukorsüveg felé, ami a híresebb riói társához képest szerényebb kivitelű természeti képződmény és Jézust is lehagyták róla. Itt újra felmerült a tűzgyújtás, de elhessegettük, mivel a kopár mészkősziklán esélytelen volt rőzsegyűjtés és még a szél is fújt. Ezen a ponton már csillagokat láttunk. De nem kínunkban, hanem Uri jóvoltából, aki avatott ismerője a csillagjegyeknek, úgyhogy kisujjból kirázott nekünk egy kiselőadást a témában.
Lejutni a Cukorsüvegről az amúgy könnyed túra legnehezebb része volt, de csak azért, mert egy idő után elfogyott a korlát. Kapaszkodó híján a következő 100 métert gatyafékkel tettük meg, az ily módon felszedett finom mészkőportól macskaszemként világítottak a nadrágjaink. Kétségtelenül mi voltunk a fény az éjszakában. E helyütt nem csak megvilágosodtunk, de a szerencse is mellénk szegődött: fára leltünk, méghozzá csontszárazra! Azonban legnagyobb meglepetésemre a nagymenők ekkorra elfásultak és őszinte fájdalmamra lemondtak az éjszakai szabadtéri teázásról, mondván negyedórára a kibuctól minek kezdjünk tüzet rakni, inkább lépjünk ki, hogy mielőbb otthon legyünk. Azért búcsúzóul a Scotch-os butykos még körbejárt, hogy erőt merítsünk a hazatérésre. Ilyen az, amikor családapák nekivágnak az éjszakának - füstölögtem magamban a három liter víz súlya alatt.
A Hold még magasan járt, de húsz perccel később holt fáradtan valóban a kibucnál voltunk, újra a kedvenc teheneink társaságában.

Az elmúlt hetekben nagyon változékony időnk volt, ami igazán kedvez az egyedi hangulatú fotók elkészítésének. Ezekből állítottam most össze egy csokorra valót. A Kineret partján készült képek egyik-másika talán kicsit giccses (naplementét jóérzésű ember ugye nem fotóz le...), de nekem tetszenek, különösen azok, amelyeket a minap lőttem a kikötőhöz közeledő viharról (ezek a galéria második felében láthatók). Turner ugyan szebbeket festett, de ettől még az én fotóim is vállalhatók, még úgy is, hogyha a felét sem adják vissza annak az armageddon fílingnek, ami a valóságban a Kineret partján volt. De ez mindegy is, az apokalipszist mindenki gondolja a képek mögé.

Mégiscsak az emlékezés különös formája, hogy a zsidók évezredek óta világraszóló dajdajt csapnak egy szerencsésen meghiúsult ókori holocaust apropóján. Purimkor erre emlékezünk, ennek örülünk. Más népekhez hasonlóan igazán lehetett volna ez idő tájt valami "tanításmentes" farsangot ülni, szimplán lerészegedni és kivételesen büntetlenül hajkurászni a szomszéd nőjét. De nem a könyv népéről lenne szó, ha csak úgy bevették volna ezt a pogány ünnepet. A szabályok át-, a szomszéd nőjének meghágását az emlékezés misztériumával kötötték egybe a bölcsek. És milyen okosan tették! Így biztosan, nem merül feledésbe purim története, hisz egész évben mindenki ezt a napot várja. Persze csak a rend kedvéért, mert ugye első a tradíció - a nők és a pia csak amolyan szükséges rossz.

Purim meséje kifejezetten érdekes, de Eszter könyvét most hagynám a könyvespolcon, aki nem ismerné, az lapozza föl, tegye magáévá. Legyen elég annyi, hogy a február-március fordulóján esedékes ünnepi külsőségei roppantul egybevágnak a farsangi szokásokkal - eszem-iszom, dinom-dánom, mindez jelmezben - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az "erezdelahajam" a zsinagógában közös felolvasással kezdődik. Mivel ekkor még mindenki észnél van, ezért biztos átjön az ünnep tömör üzenete: a gonosz antiszemita elnyeri méltó büntetését és a zsidók boldogan élnek (míg nem jön a következő briganti antiszemita, de ez már egy másik történet). Mindez amolyan szellemi alapozás és mint ilyen a filozófiai hátteret biztosítja az est hátralevő részére, amikor is tradicionálisan kötelező a lerészegedés az antiszemiták felett érzett mesés győzelem örömére.
A sok pia feloldja a gátlásokat, az álarc pedig garantálja az inkognitó megőrzését, vagyis minden adott, hogy legalább egy este erejéig kiengedjük a gőzt és szabadjára engedjük a vágyainkat. Jó-jó azért lassan a testtel! - a purim nem a zsidó orgia fedőneve, szóval ne tessék többet belegondolni, mint ami. Óvatosan kell feszegetni az erkölcsi határokat, elvégre az év többi napján is a szomszéd szemébe kell nézni és úgy nehéz, ha a purim örve alatt tényleg meghágtuk a feleségét, nem csak úgy csináltunk.

Ahhoz képest, hogy a purim milyen szabados ünnep, meglepően komolyan veszik Izraelben. Mindenki készül rá, jelmezeket készítenek, maszkabálokat szerveznek, vagyis az év kiemelkedő társasági eseménye - a hangulat hasonló a mi kötelező örömködős szilveszterünkhöz, csak itt a gyerekek mellett a felnőttek is szükségét érzik, hogy idiótán nézzenek ki.

Nem volt ez másképp a kibucunkban sem.
A gyerekek természetesen mindenfajta alkoholos befolyásolás nélkül is napokig tartó extázisban várták a purimot. Az óvodában volt olyan kicsi, aki már egy héttel előbb talpig csibe jelmezben melegített a nagy napra. Lányunk sem volt kivétel, ő esténként itthon illegett-billegett a rózsaszín estéjijében, amit a kibuctól kölcsönöztünk. (Egyébként megalájkolom ezt a szolgáltatást, nagy segítség volt ez a kisgyerekes szülőknek. Már csak azért is, mert egy jobbacska purimi hacuka 100 sékelnél kezdődött a messzi városban, ami a szabad rablás kategória, így viszont csak a kiegészítőkért adtunk ki pénzt, a ruha ingyen volt.) Három és fél évesen mi másnak öltözhetett volna Ráchel, mint hercegnő, épp úgy mint tucatnyi másik kislány a csoportjából… De ők ettől boldogok voltak, a lányom meg még szép is, úgyhogy elnézzük neki ezt a kisiklását.

Talán a kicsik felfokozott várakozása, talán kapacitási okokból két napon át tartottak a purimi gyerekprogramok. Első nap a kölykök szülők nélkül az óvodában partiztak zenés előadással, miegymással. Másnap délután volt az össznépi nagy családi purim, ahol már a hozzátartozók is jelmezbe vághatták magukat. Én műtősnek öltöztem, Zsófi hozta a formáját és orvosnak. A program amúgy felejthető volt, de a kölkök láthatólag élvezték, hogy táncolhatnak a színpadon, csápolhatnak a bohócnak és közben degeszre zabálhatják magukat hot doggal, pop cornnal és vattacukorral.

Nagy volt a dőzsölés, de nekem mégiscsak hiányzott valami, nagyjából az, amitől a purim purim és nem szimpla farsang. Nyilván azért, mert az utóbbi években máshoz szoktunk hozzá a zsinagógánkban, ahol Verő Tomi vezetésével Eszter könyve körül forog minden, még ha a körítés azonos is a kibucos purimmal.

Hagyományos purimért itt is a zsinagógába kellett zarándokolni, ott viszont akárhogy kerepeltünk Hámán neve hallatán inkább kriptaszag volt, mint örömünnep. Ráchel hamar be is mondta az unalmast, neki már sok volt a purimból este hétre. Ezzel szemben a Telitubbienak öltözött Ábellel félideig kitartottunk, ami a körülmények ismeretében egy alig egyévestől dicséretes teljesítmény volt.

A felnőttek buliját péntek este tartották, amely hamisítatlan maszkabál volt. A kerettéma a film körül forgott, mozihősök klónjait várták a szervezők, akik nagyon készültek a purim partira - leginkább díszletekkel és irdatlan mennyiségű alkohollal. Az este folyamán én partifotós/paparazzinak csaptam fel, ami nem jelmez volt a részemről, hanem gázsival elismert tisztes meló. Ennél fogva hivatalból mustrálhattam a megjelenteket és mivel nem iszom, ezért tiszta fejjel vonhatok mérleget az estéről. Mielőtt az ingyen piától mindenki albán szamárrá vedlett volna át a következő összetételű karakterek vonultak be a vörös szőnyegen: 25% kalóz és muskétás, 20% Batman és egyéb szuperhős, valamint Darth Vader, 15% különböző horror és boszorkány karakter, 10% Chaplin és nagyjából ugyanennyi kurva, vagy annak látszó hollywoodi díva, volt még 5 százaléknyi katona és közel ugyanennyi állat. A fennmaradó részen testvériesen osztoztak az egyéb karakterek (köztük számos igazán kreatív) és azok, akik nem vették a fáradtságot/bátorságot, hogy beöltözzenek. (Ha a lenti válogatásnál több képre vágysz kattints ide.)

Nálam a pálmát öt páros vitte el, egyik duó Simpsons, a másikuk Hupikék törpike karaktereket hozta átütően, egy kettős a most Oscar esővel díjazott Némafilmes szereplőire hajazott sikerrel, egy párocska az Ének az esőbent elevenítette meg, míg egy másik velencei stílusú rokokó jelmezben pózolt. Szerintem nagyon menők voltak!

Az est folyamén természetesen volt némi belterjes ökörködés a színpadon, valamint az ilyenkor elmaradhatatlan jelmezverseny, amelyek inkább leültették a bulit, mintsem emelték a színvonalat. Az éjszaka nagyobbik részében örökzöld slágerekkel disco volt a program, amivel nyilván nem vállaltak nagy rizikót a szervezők. Nem úgy az a tag, aki hajnali négy magasságában ripityára törte a fejét a táncparkett közepén. Ezzel a sajátos kaszkadőr mutatványával ugyan sikeresen elevenítette fel a Vészhelyzetet, de akkor már senki sem díjazta ezt.

Már napok óta arról szóltak a hírek, hogy esni fog. Nem is kevés. Máskor is szállingózott, de márciusban ki látott már havat Jeruzsálemben?

Aztán lehullott és el is olvadt a viszonylag magasan fekvő szent városban, de az északi hegyeken napokra megmaradt a hó, ami valódi zarándoklatot generált a hófödte csúcsokhoz. Nem vicc, fél Izrael útra kelt, hogy megnézze a csodát. Mi ugyan épp a hideg elől húztunk ide délre, de ha már utolért minket a zimankó, akkor mi sem maradhattunk ki a jóból - ki tudja mikor látunk ilyet legközelebb. Meg aztán a gyerekeknek kijár az élmény, úgyhogy pénteken felkerekedtünk hóembert építeni a Golán-fennsíkra.
A tavaszias Ein Gevtől uszkve negyven perces autóútra húzódott a hóhatár a Golánon. Mindez márciusban… A látvány dermesztő volt még a jól fűtött autóból is: a táj egy az egyben úgy festett, mintha a Spitzbergákon és nem a Közel-keleten lennénk. Annyian jöttek fehérben látni a világot, hogy az egyébként kihalt vidéken a nagyvárosokból ismert közlekedési dugó alakult ki. Ezt tovább súlyosbította, hogy a fegyelmezetlen izraeliek ott parkoltak le, ahol kedvük tartotta - meg ahol a hótorlaszok engedték - így sok helyen csak lépésben lehetett haladni.

Eredetileg a Merom Golan nevű kibucot vettük célba, de végül onnan alig egy kilométerre az 1171 méter magas Bental keleti lábánál untuk meg a totyorgást és szálltunk ki a gyerekekkel. Akik közül Ráchel azonnal fürdött a hóban és a boldogságban, neki a hóemberépítés testre szabott expedíciós művelet volt. Csak azt nehezményezte, hogy nincs kesztyűje, de ezt a hiányosságot az én 46-os pótzoknimmal orvosoltuk, amitől a lányunk úgy nézett ki, mint egy eltévedt albínó gibbon. Ábel viszont gyakorlatilag azonnal sokkot kapott a hótól, széltől és hidegtől, szegény úgy üvöltött, mint pengősmalac a böllérkés láttán.
Ettől eltekintve igazán békés volt minden körülöttünk. És ezen a tényen az sem változtatott, hogy politikai értelemben a világ egyik legforróbb pontján voltunk, ahol csak azért nem a fegyverropogástól, hanem hógolyózóktól volt hangos a vidék, mert 1974 óta ENSZ békefenntartók választják el egymástól az izraelieket és a szíreket.

A hótakarónak köszönhetően mindez elhanyagolható mellékes körülmény volt, láthatólag a (hideg)háborús zóna ténye legkevésbé sem zavarta a nagyszámú megjelentet. Érdekes módon hógolyózás közben nem volt szempont, hogy ki kit vesz célba, ki lőtt először és kinek a nyakába zúdult a jeges nyakleves. A hó valahogy mindenkiből előcsalta a gyereket - zsidó, muszlim, drúz, keresztény önfeledten játszott a hóban, mintha csak valami földöntúli ökumenikus homokozóban lettünk volna. Még néhány nap, vagy csak pár óra és a természet adta pillanatnyi kegyelmi állapotnak véget vet az olvadás. Marad a sár és a remény, hogy a térségben többet esik a hó. Ettől mindenki boldogabb lenne és talán kevésbé volna fagyos a hangulat. 

Az első galériában feltűnik néhány erősen havas autó. Ezeket nem sután kaparták ki a hó alól, hanem pont ellenkezőleg ilyen módon vitték haza a havat a népek. Az egy dolog, hogy a motorháztetőre és szélvédőre pakolt jéghegyektől alig láttak ki, de út közben még olyat is láttunk, aki a csomagtartójába lapátolta(!) a havat, hogy legyen mit otthon mutogatni. Mivel Ein Gevben utoljára 1952-ben láttak havat, ezért egy kisebb kupaccal mi is megörvendeztettük a kibucot. A pálmafák árnyékában nagyot néztek a barátaink, amikor meglátták, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy hógolyót gyúrjanak belőle és megsorozzák egymást.