A mi mózeskosarunk tudtommal velem egyidős. A nagyszüleimtől kapták a szüleim az első unokához, vagyis hozzám. Aztán ebben volt a tesóm és két unokatestvérem is. Miután mi kinőttük - ami átlagosan minden három hónapos rokonommal megesett - a tágabb családban keringett évtizedeken át. Csodák csodájára az egyszerű fonott kosár nem tűnt el kézen közön és mikor jött Ráchel már az unokatestvérem kisfia előmelegítette. Amikor eljött az ideje büszkén birtokba vettük a mózeskosarat, de nem tartott sokáig az örömünk - már, ami a kosarat illeti - mert Ráchel alig egy hónaposan kinőtte és így nem vehettük igazán hasznát. Ábel valamivel tovább elfért benne, de a jófajta anyatej nála is gyorsan megtette a hatását és az ő esetében is viszonylag hamar szűkössé vált a családi mózeskosár.

Amikor ezeket a sorokat írom immár a harmadik gyermekünk, Lea pihen ugyanabban a mózeskosárban, mint amiben én is voltam egykor. Most még bőven elfér benne, de a mára már kissé viseletes gyerekhordozó kényelmét sajnos mégsem élvezheti sokáig. Alig egy hét múlva visszatérünk Izraelbe, a fonott kosarat vétek volna megutaztatni arra a kis időre, amíg még jó Leának. Meg aztán ennek a (család)történeti darabnak csak baja eshet a repülőút során, nem érdemes kockáztatni. (Bár egészen vicces volna szentföldi zarándokútra vinni és ezzel valódi kegytárgyá avanzsálni.) Hamarosan hátrahagyjuk hát a generációk alatt jól bevált mózeskosarat, hogy itthon vegye hasznát valaki.

A névsornál csak az igényeink voltak hosszabbak. Néhány technikai megkötésen túl, például lehetőleg rövid legyen, ne legyen becézett alakja és héberül és magyarul is nagyjából ugyanúgy ejtsük, elsősorban Ószövetségi névben gondolkodunk.

Kissé kétségbeesetten fordultunk rá az utolsó hétre, mert még mindig nem volt konszenzusos neve a gyereknek, olyannyira nem, hogy még az utolsó napokban is felmerültek újabb és újabb elnevezések. 

Zsófi kénytelen kelletlen Sára nevet mondta be, ami benne volt a top ötben, de egyikőnk sem volt meggyőződve róla, hogy
"igen, ez az!".

Jött a szülés, majd rögtön azután, hogy kezembe kaptam a még "gőzőlgő" babát nekem szegezték a kérdést, hogy akkor hogy is hívják, mert névtelenül nem tudják a számítógépbe regisztrálni a jövevényt. Hiába, na. Rend a lelke mindennek, a töketlen szülőknek is meg kell értenie, hogy az adatszolgáltatás mindenek felett áll, főleg ha TB támogatásról van szó. Én meg lányos zavaromban maradtam a Sáránál, de kézzel-lábbal próbáltam jelezni, hogy ez csak az újszülött munkacíme, amúgy ha valami, akkor csak a vezetékneve biztos: Kramer-Nagy, kőtőjellel, mert azt törvény adja verdiktbe. Persze mire a géphez ért az éjszakás nővér, már felejtős volt a kötőjel és szimplán Nagy Sárárára redukálta az újszülött nevét, ami sehogy sem stimmelt.
De mindez a születést követő első órában elhanyagolható apróság volt a szememben. Hisz kit érdekel, hogy hogy hívják?! A lényeg, hogy végre ringathatom és egészséges a csöppség.