Akik ismernek tudják, hogy nem vagyok egy kimondott Fred Astaier. Mozgásom szögletes, ütemérzékem nulla és az Anyám tyúkját sem sikerült megtanulnom, nem hogy egy egész tánckoreográfiát. Viszonyomat a tánchoz néhány alap trauma határozza meg. Ezek közül kiemelkedik a szalagavató, amely során kötelező volt bevállalni az égést, és amely menthetetlenül be is következett. (A Genesis örökbecsű I can't dance nótájára vonultunk volna be a tornaterembe a lenti klipből koppintott léptekkel. Pechemre én vezettem a sort, amikor is a technika ördöge jóvoltából megakadt a CD. Én a terem közepén, mögöttem a többi fiú - gondoltam én. Kínos pillanatok voltak ezek főleg, amikor hátratekintettem, mert akkor láttam, hogy egymagamban, természetellenes pózban kimerevedve állok a kezdőkörben, a többiek már rég visszaálltak a startpozícióba és a közönséggel együtt röhögtek rajtam, hogy még mindig nem vettem észre magam.)

Az sem volt kevésbé gyalázatos produkció a részemről, amikor a főiskolán Tabák Kata osztálytársnőm unszolására a vizsgafilmjében az egész csoportunk táncra perdült egy budai lépcsősoron. (Kész csoda a hosszú lépcsőt elnézve , hogy nem törtem össze magam… A filmet látva jobban örültem volna, ha így történik, mert akkor nyakig begipszelve mindenki engem sajnált volna, így viszont lesajnálás volt az osztályrészem.) De az sem volt kevésbé abszurd, amikor boldogult legénykoromban egy leánynál azzal próbáltam bevágódni, hogy elvittem a Trafóba Frenák Pál műsorára. A nagyobb élvezet érdekében gyanútlanul az elő sorban foglaltunk helyet, majd az előadás záró jelenetében a darab szereplői - köztük egy zsiráf és egy félmeztelen nő - ellentmondást nem tűrően berángatott minket a színpadra, ahol közösen vonaglottunk, majd egy ponton magához rántottak a táncosok minket - partnerem a zsiráfon csüngött, én pedig a fehérre maszkírozott kopasz nő mellei között találtam magam. Eredetileg nem így terveztem a randevú befejezését…
De hogy is jön mindez ide? Nos, egy év után nem szabotálhattam el, hogy a szülői tánckarban vendégszerepeljek. Savuótig bejött, hogy a kamerám mögé bújva vészeltem át az ilyen fellépéseket, de most nem volt menekvés, be kellett állni. Egyszer élünk alapon és azt szem előtt tartva, hogy Zsófi távollétében legalább a próbák alatt gyorsabban telik az idő a gyerekekkel engedtem, hogy táncba vigyenek. Különösen, mert fiam óvónénije intézett hozzám ultimátumot, akinek sem Ábel, sem én nem szívesen mondunk ellent. Olyan érzés volt ez, mint amikor önként hajtod a fejed a gillotin alá, mert tudod, hogy legalább az utódaidnak jobb lesz ettől.

Némi vigaszt nyújtott, hogy a próbák alatt kiderült, más szülők lábába sem oltottak feltétlenül bugit, ami a leendő produkciónk megítélésén nem javított, de legalább nem lógtam ki a sorból. Tovább nehezítette a produkciónk létrejöttét, hogy a három(!) próba egyikén sem volt jelen egyszerre az összes későbbi fellépő. Ez visszaköszönt a táncon, mert egy ponton mindenki elveszítette a fonalat. Valahogy így vágtunk neki az esti savuóti előadásnak, ahol a lányomék hasonlóan jól sikerült felvezető előadása után léptünk színpadra.
De, hogy ne legyen egyszerű a dolog, az ősbemutatónk előtt két perccel a kezünkbe nyomtak egy-egy pár gumicsizmát, mondván abban autentikusabban rophatjuk. Mit mondjak, szandálban is élethűen esek hasra, de gumicsizmában ez sokkal egyszerűbb. Szerencsére ez a nyilvános baleset elkerült, köszönhetően annak, hogy partneremre, a már említett óvónénire támaszkodhattam a kritikus lépéskombinációk során. Ezt egyedül fiam nézte rossz szemmel, akit tudni kell, hogy alig titkolt gyengéd szálak fűznek az óvónénihez. Anyja öléből nem is hagyta szó nélkül, hogy az ő kedvencével kézen fogva csetlek-botlok. Amikor a táncbetétünk végeztével enyhe taps kíséretében levonultam a színpadról azt gondoltam, hogy a fiamon kívül másban nem hagytam mélyebb nyomokat. Vele meg majd még ráérek lemeccselni, hogy ki az alfahím a háznál.

Ha a szülői tánc nem is, de a  46-os, enyhén ganés, kicsit lyukas gumicsizma levétele tényleg művészet volt. A műveletet leginkább az hátráltatta, hogy többen is odajöttek gratulálni. Nem, nem ahhoz, hogy végre leoperáltam a lábamról a "balettcipőm" (bár ez sem volt kis teljesítmény), hanem ahhoz, hogy milyen jól táncoltam. K. európaiként rögtön felmerült bennem, hogy ezek most ugye gúnyolódnak a művészinek kevéssé nevezhető előadásomon. De nem.
Jó, hát autogrammot nem osztottam, de felmerült bennem, hogy mi van, ha ezek az emberek látják a zsiráfos-kopasz nős produkciómat. Akkor biztos kezet is csókolnak nekem, mielőtt beajánlanak a moszkvai Bolsojba.

Ha kíváncsi vagy, hogy mi is az a Savuót, hogyan zajlik a kibucunkban, és mi köze a magyar augusztus 20-hoz, akkor olvasd el a tavalyi ünnepről szóló írásunkat.

A felhívásom nyomán többen jelentkeztek, köztük Hirsch Gábor is, aki maga is Holocaust túlélő, és aki évek óta kutatja a Békés Megyei zsidóság történetét. A témában német nyelven egy könyve is megjelent és egy másik kiadásra vár. Hirsch Gábor maga is Békéscsabáról származott el, saját állítása szerint családjuk kapcsolatban állt a Neumann családdal, bizonyára találkozott is a négyéves Gáborral, de mivel ő idősebb volt nála nem sok kapcsolatuk volt egymással.
A halovány személyes szálon kívül a Svájcban élő Hirsch Gábor eljuttatta hozzám a kisfiú és édesanyja 1946. december 16-án kiállított halotti anyakönyvi bizonyítványának a másolatát. Ebben az szerepel, hogy Békéscsabán a Ferenc József téren laktak, Auschwitzban haltak meg gázmérgezésben. (Milyen szakszerű halál hivatalos okának a leírása, csak hogy ne kelljen leírni, hogy valójában meggyilkolták őket…)

Hirsch Gábor összeállított egy hatvannál is több nevet tartalmazó listát azon békéscsabai, 10 év alatti gyerekről, akiket Neumann Gáborhoz hasonlóan Auschwitzba deportáltak és öltek meg. Ne feledjük őket sem, álljon itt az ő névük is, hisz akkoriban a gyerekgyilkosság nem egyedi eset volt, hanem része a rendszernek:

További adalékokkal is szolgált nekem Hirsch Gábor, aki rendelkezésemre bocsátott hét rendkívül érdekes tablót, amelyeket a csabai hitközség számára készített egy majdani kiállításhoz. Ezek a vészkorszak helyi történéseit dolgozzák fel közérthetően. Bár ezek nem személy szerint Neumann Gáborról szólnak, de az, ami ezekről a tablókról visszaköszön az ő életére is tragikus hatással voltak.

Sajnos a fotógalériában a tablók, illetve a többi itt közölt dokumentum is kevéssé olvasható, ezért a teljes anyagot ehelyütt letölthető formában is elérhetővé teszem. Kérlek vegyétek a fáradtságot és nézzétek át ezeket.
A kutatás töretlenül folytatódik, ezért továbbra is mindenkit arra buzdítanék, hogy keressen, érdeklődjön, nyomozzon Neumann Gábor ügyében. Most sem késő bekapcsolódni!

Reményeim szerint hamarosan újabb információkkal is szolgálhatok, addig is a figyelmetekbe ajánlom a kutatás előzményeiről szóló bejegyzéseimet:

Most, hogy egyéves a blogunk néhány apró újdonsággal jelentkezünk a következő hetekben. A sort egy új funkcióval kezdjük a blog menüsorában. A GY.I.K., vagyis a gyakran ismétlődő kérdések menüpont alatt olvashatjátok válaszainkat azokra a kérdésekre, amelyeket ilyen-olyan formában a leggyakrabban szegeztek nekünk.

Azért gyűjtöttük csokorba ezeket, hogy segítsük az olvasók orientációját az egyre csak duzzadó tartalom közepette. De nem titkolt célunk, hogy a kézenfekvő kérdésekre adott válaszainkkal megtakarítsuk a fölösleges kommunikációs köröket és további kíváncsiskodásra ösztökéljünk benneteket. A GY.I.K. nem végleges, egyelőre 20 kérdéssel indul. Ha úgy érezzük további kérdésekkel és válaszokkal egészítjük ki, vagy ha indokolt, akkor a meglévő válaszainkat aktualizáljuk.

A Mishpaha blog ugyan 2011. május 6-án indult, de valójában csak két héttel később, május 20-án tettük közzé az első valamire való posztot. Az elmúlt egy évben ezt további 103 bejegyzés követte. Próbáltam tartani, hogy legalább heti két friss tartalom kerüljön ki az oldalra, ez többé-kevésbé sikerült is. A viszonylag rendszeres megjelenéseknek köszönhetően lassan, de biztosan nőtt a blog látogatottsága. Mára a napi száz alá nem nagyon megy a látogatók száma, ami elsőre jól hangzik, de a befektetett munkához képest mérsékelt siker. Viszont ez a látogatóttság mégiscsak messze túlnő a családon és a szűk baráti körön.

Természetesen felpumpálhattuk volna az olvasótábort, ha kurrensebb felületen indulunk, vagy ha agresszívebben nyomulunk a közösségi médiában. Ez azonban óhatatlanul is együtt járt volna a trollok, webnácik és egyéb agyamentek megjelenésével, ami még mellékhatásként sem kívánatos egy olyan családias felületen, mint a miénk.

Az "óvatosság" ellenére is voltak posztok, amelyek egészen szép pályát futottak be. A cfati magyar találkozóról szóló riportom, talán a címadás miatt is (Gulyászsidók) sokak érdeklődését felkeltette, még fél évvel az esemény után is van, hogy több kattintást kap, mint egy-egy friss poszt. Szépen teljesített az izraeli-iráni szeretet kampányról szóló írás is, mint ahogy sokaknak bejöttek a Kocsi mesék sorozat karcolatai. Meglepően sokan repültek rá a légi alternatívákat firtató bejegyzésünkre is, amit a Malév sajnálatos csődje tett aktuálissá. Azonban a legnépszerűbb cikk messze a Neumann Gábor nyomozásról szóló felhívás volt, ezt ezernél is többen olvasták eddig.

Mint az látszik a familiáris tematika hamar kinőtte magát és mára a Mishpaha blog messze több egy magyar család izraeli kalandjait dokumentáló webnaplónál. Lemérhető ez a statisztikákon is: a személyes vonatkozású posztok általában visszafogottabb érdeklődésre tarthatnak számot.

Az ünnepi poszt kapcsán itt az alkalom, hogy a csendes oldallátogatók is megszólaljanak végre! Akár e poszt végén kommentben, akár a Facebook oldalunkon, ahová most sem késő csatlakozni.
A csekély számú visszajelzés ellenére is kifejezetten jó teljesítménynek tartom, amit a bloggal letettünk az asztalra. Talán nem látszik elsőre, de sok energia van benne. Zsófi szerint túl sok is, amiben van igazság. Mentségemre szóljon, hogy amikor nekikezdtem sejtelmem sem volt mennyi időt fog elvenni. Ha ezt előre tudom, nem is biztos, hogy belevágok. Mindenesetre most már menthetetlenül beszippantott a blogolás. És talán nem csak én lelem benne örömöm, hanem a követőink is.

A blogolásban egyébként nem a kezdet a legnehezebb, hanem a befejezés. Most még messze nem tartunk itt, mert van még jó néhány feldolgozatlan téma, meg aztán blogra kívánkozó aktualitás is mindig akad. Ezzel együtt az Izraelben töltött első évünkről könnyű volt beszámolni, a beállt hétköznapok viszont kevésbé attraktívak. Az igazi kihívás csak most következik: miként tartható fenn az érdeklődést a második évadban is. Rajtunk nem fog múlni, csak győzzétek olvasni!

A blog egyéves születésnapja alkalmából játékra hívjuk az olvasókat. Írjátok meg nekünk e-mailben, hogy melyik a kedvenc bejegyzésetek, illetve küldjétek el nekünk azt a mondatot, ami számotokra legkedvesebb, legviccesebb, legsziporkázóbb, legemlékezetesebb stb. a blogunkról. Ha esetleg pár sorban megindokoljátok, hogy miért épp az, akkor boldoggá tesztek minket. Nyereményen még gondolkodunk, de a dicsőség biztos.
A beküldési határidő: május 30.

- Jövök hazafelé, pont szembe süt a nap és alig látok ki a szélvédőn, mert levakarhatatlanul poros. Tudod, pont olyan színű az ablak, mint a kórházi parkolási engedélyem. Nem is értem, hogy engednek be, ha nem látják. Na mindegy. Erre amikor rákanyarodok a 92-esre látom, hogy ott állnak a rendőrök és sorra intik le az autókat.
- Tényleg?
- Látszott, hogy ezt nem úszom meg. Úgyse igazoltattak még Izraelben, ezt is ki kell egyszer próbálni. Már nyúlok…
- Ühüm.
- Ne szólj közbe, éppen sztoriban vagyok. Szóval már nyúlok a kesztyűtartóba az iratokért, közben lassítok, tekerem le az ablakot. Erre látom, hogy nagyon nézi a kocsit a rendőr, aztán int és mondja, hogy "doktor nő, mennyen tovább". Még az irataimat sem kérte el, nem is értem, honnan vette, hogy orvos vagyok.
- Hát, igen.
- Mindegy, ennyi protekcióm nekem is lehet, ha már bruttó huszonkét sékelért túlórázom. Figyelsz te egyáltalán?!
- Persze, minden szavadra - eltekintve attól, amit mondasz, mert épp olvasok, ha nem vetted volna észre.
- A rendőrök engem engedtek el, te meg a füled mellett azt, amit a mondok. Jellemző, minden férfi egyforma…
- Nem, drágám. Én legalább nem vagyok rendőr.
- Nem is vagy olyan előzékeny…
- De nem is esek hasra egy szimpla kórházi belépőtől, ami a te kocsidon kívül még az utolsó takarítónő autóján is ott díszeleg.

A tűz mindig is megbabonázta az embert, nem véletlen, hogy a legtöbb valamirevaló vallásban - így a zsidóban is - kisebb-nagyobb szerepe van ünnepek idején. Lag Baomerben például központi. Ilyenkor nagy-nagy örömtüzeket szoktak rakni a zsidók. A vallásosabbja arra emlékezik, hogy a Bar Kochba-felkelés idején tomboló pestisjárvány csodálatos módon e napon alábbhagyott. Az ünnep jelentőségét növeli, hogy pészachtól sávoutig tartó 50 nap gyászidőszaknak számít, kivéve a 33. napot, Lag Baomert, amikor a hagyomány szerint szabadon lehet örömködni a vallásos zsidóknak.

A mi kibucunk ugyan kevéssé mondható vallásosnak, de ettől még a helyieket is tűzbe hozza Lag Baomer. A szekuláris cionista kánonban két okból kerülhetett be ez az egyébként kisebb jelentőségű ünnep. Az egykor volt Bar Kochba-felkelés a zsidó hősiesség kiemelkedő megnyilvánulása és mint ilyen bizonyíték arra, hogy zsidónak lenni cseppet sem alávalóbb dolog, mint más nemzet fiának születni. A mások ok, hogy a tábortűz istenbe vetett szigorű hit nélkül is szívet melengető dolog, egymás örömére pitát sütni például kifejezetten alkalmas időpont. Harminc fokban meg még hőstett is, így aztán a pitasütő utókornak még könnyebb azonosulni a hajdani forróvérű szabadságharcosokkal.
Ein Gevben leginkább a kisgyerekes családok érezték szükségét, hogy a tábortűz mellé telepedjenek - persze a hőgutát elkerülendő csak tisztes távolságban. A pitasütés azért közel csalt mindenkit a tűzhöz, legalábbis egy rövid időre, mert a falatozásnak már mindenki távolabb kezdett hozzá. Tábortűz ide, ünnep oda lehet, hogy van, aki forrón szereti a pitát, de önként senki sem szeret máglyára kerülni.

Három fontos esemény volt Izraelben az elmúlt hetekben. A sort Yom Hasoah nyitotta, amely a Holocaust üldözötteinek emléknapja.

A kibucban hagyományosan emlékestet tartottak, ahol idén az egyik kibucnyik tartott képes előadást családja történetéről, a lengyelországi megpróbáltatásaikról, a család elpusztításáról és megmeneküléséről. Szerintem nagyon helyénvaló, hogy a hatmillió áldozat mellett egy-egy személyes, családi sorson keresztül emlékeztünk a borzalmakra. (A még mindig futó Neumann-kutatással én is valami hasonlót csinálok.) 

Tudom, nem reprezentatív és bizonyos szempontból méltatlan, de a Yom Hasoáh emlékest látogatottságán valamelyest tükröződött, hogy az izraeliek szívében milyen helyet foglal el ez a nap. Tényleg sokan voltak, tényleg jött kicsi-nagy, de a következő héten tartott Yom Hazikaron-on (hősi halottak és terroráldozatok emléknapja) érezhetően többen voltak.

Az áhítat ugyanaz volt, de az érintettség más egy olyan társadalomban, ahol gyakorlatilag mindenki volt katona, vagy épp van a családjában. A program ugyanolyan katonás volt, mint tavaly, vigyázz állás, sziréna, zászlólevonás, örökmécses gyújtás, katonai jelkép kihelyezése a színpadra. Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy fotózni mertem a himnusz alatt, idén odafigyeltem az érzékenységükre, bár azt hiszem inkább megszokták már a jelenlévők, hogy kattintgatok.   

A másnapi Yom Haacmaut kellemesen telt, erre már a gyerekekkel együtt mentünk. A színpadi programok közül nekem az volt a legérdekesebb, amikor egy az általános iskolából ismert írásvetítőre homokkal festettek zenés aláfestésre. Láttam már ennél jobbat, de szerintem ez tök rendben volt és végre valami vizuális innovációval rukkoltak elő a szervezők. A műsort most is tűzijáték zárta, tavaly Ráchel teljesen beparrantott a durrogtatástól, idén már készültünk és füldugóval csillapítottuk a zajterhelését. Ábelnek meg se kottyantak a robbanások, őt teljesen elvarázsolték a hirtelen jött égi jelenségek. Az esti össznépi grillezésbe torkollott, amit mi a kései kezdés miatt kihagytunk, másnap délelőtt viszont frissen és üdén vetettük bele magunkat a családi majálisba. Ugrálóvár, kézműveskedés, sportjátékok volt terítéken és akinek volt kedve banánozhatott a Kinereten. Pompás délelőtt volt.

Nem tartozik szorosan a fenti eseményekhez, de mégiscsak kapcsolódik az államalapítás ünnepéhez egy helyi hagyomány. Yom Haacmaut előtt a környékbeli kibucok immár 27 éve váltófutást tartanak, amely fontos lokális esemény. (Tudjátok, kit érdekel, hogy a Fradi mit játszott a Dózsával, az a kérdés, hogy a szomszéd falu csapatát mennyire vertük meg…) A véresen komoly versenyen természetesen indult a mi kibucunk csapata is, de sajnos a futottak még kategóriában.

Úgy tűnik, hogy Békéscsabán is megmozdult valami Neumann Gábor ügyében. Blogunkból kiindulva a Békés Megyei Hírlap terjedelmes cikket közölt a kutatásról a hétvégi számában és on line kiadásában. Remélhetőleg ennek nyomán új lendületet vesz a nyomozás, amibe még most sem késő bekapcsolódni! Bizakodó vagyok, mert már most több használható információ jött be, például a Svájcban élő Hirsch Gábor úrtól, aki maga is Soah túlélő és békéscsabaiként szívén viseli a nagy múltú zsidó közösség ügyét, eddig két kötetet is írt a témában. Tőle befutott a kisfiú és édesanyja halotti anyakönyvi kivonatának a másolata, illetve más, a közösségről szóló hasznos információ is. Köszönet érte, mint ahogy köszönet Koltai András úrnak is, aki a Jewishroots.hu oldal részéről felajánlotta, hogy elkészíti a Neumann família családfáját. (A felhívás kommentjei között is több információ gyűlt már össze, érdemes ezeket is átfutni.)
Úgy tudom, hogy a Békés Megyei Hírlap hamarosan újabb cikkel jelentkezik, amelyben elsősorban a helyi zsidó hitközségen fellelhető dokumentumokból szemezgetnek. És nem akarom elkiabálni, de további meglepetések is várhatók még.
Továbbra is tűt keresünk a szénakazalban, de úgy tűnik nem egyedül. Gyere, te is áldozz időt az emlékezésre!

Újabb PR sikert söpörhettem be, méghozzá az Israel To Go - Look & Cook Bookban megjelent fotóm kapcsán. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az Israel HaYom napilap (ez a magyar Metro újság itteni megfelelője) Yom Haacmauti (függetlenség napi) mellékletében egy rövidke riportot jelentett meg velem. Ebben a személyre szabott kötelező körök mellett többek között arról faggattak, hogy mégis hogy a fenébe sikerült egy ilyen (nekem banális az izraelieknek viszont) ikonikus témára ráakadnom, mint amilyen az óvodai műanyag bögrék. Az újságíró kollégának is bevallottam, hogy hályogkovácsként éreztem rá, de tulajdonképpen a könyv szerkesztőjét illeti a dicsőség, aki felismerte a gyöngyszemet. Úgyhogy innen is emelem plasztik poharam Ofer tiszteletére, aki könyve partvizén engem is nyomat.

(A teljes cikk megtalálható blogunk Facebook oldalán. Kattanj ránk és láthatod.)