Ein Gev a Kineret és a Golán-fennsík közé szorult, közepes méretű kibuc. Innen a (nyugati) világ vége tényleg karnyújtásnyira van. Mondanám, hogy ahol mi vagyunk ott a madár se jár, de ez nem igaz, mert az északi félteke egyik legjelentőseb madárvonulási útvonala érinti a tavat. A menetrendszerű busz viszont ritka, mint a fehér holló.

Ornitológusoknak, stopposoknak és családosoknak ideális helyen vagyunk és csak nézőpont kérdése, hogy a világ végén vagy a közepén. A Kineret vidéke csodálatos és nem csak vizuális szempontból. Kétezer éve a környéken fejtette ki áldásos tevékenységét egy Jézus nevű rabbi, akit a kereszténység azóta messiásként tisztel. Az Újszövetség tanúsága szerint a tóhoz több, azóta sem überelt emberfeletti cselekedete köthető. Mindezzel nem csak a kereszténységet indította hódító útjára, de mellékesen máig ható konjunktúrát idézett elő a Kineret idegenforgalmában. A dologban az az igazán szép, hogy a zarándokokból - a bibliai marketingnek köszönhetően - ökumenikus alapon profitálnak a helyiek. Úgy látszik kicsiben működik a világbéke. A kenyér- és halszaporítás sztorinak hála örvendetesen gyarapodik a turistabuszok száma, nem úgy a menetrendszerű járatoké. Ami azért jelzi, hogy lehetne még errefelé csodákat tenni.

Amikor ezt a helyet választottuk ideíglenes lakhelyünknek pontosan tudtuk, hogy a Budapesten megszokott mobilitásunkat felváltja a viszonylagos röghözkötöttség. Más azonban a szárnyaszegettséget elképzelni és megélni. A legközelebbi nagyváros, Tibériás ugyan egy köpésre van, csak a tó túlpartján. Mi viszont a nagy előddel ellentétben nem járunk a vizen, így a Kineret megkerülésével próbálkozhatunk csak. Ez sem valami vészes távolság, viszont a szegényes tömegközlekedést és az autó hiányát figyelembe véve a térképen jelzett 30 kilométer pont a végtelennel egyenlő. Marad tehát a stoppolás vagy a társulás valamelyik a kibucautóba.

Mi mindkettővel próbálkoztunk. A stoppolás egyébként is jó móka, itt pedig nemzeti sport – ismerkedésre kiváló alkalom és két perc után kiderül, hogy minden izraeli ereiben folyik egy kis magyar vér. Erre a közös felismerésre azonban csak akkor juthatunk, ha felvesznek minket. Gyerekkel viszont maga az örökkévalóság stoppolni, mivel gyerekülés híján kemény bűntetést kockáztat a sofőr. És hát ilyen esetben a magyar virtust felülírja a beszariság, így garantált, hogy leég az ember keze, mire sikerrel leint valakit. Gyerek nélkül persze minden könnyebben megy, de a kezdeti ügyintézéshez ketten kellettünk, a fél éves fiúnk pedig még csecsszopó üzemmódban van, ezért ő állandó tartozék, akit nem hagyhatunk magára.

Ennél egyszerűbb, ha kibuc autóval jövünk-megyünk. Különösen úgy, hogy kölcsön kaptunk egy biztonsági ülést, amit induláskor beszerelünk, érkezéskor kiveszünk. Ez ugyan nagy könnyebbség, de a biztos fuvarnak is vannak korlátai: teljességgel a sofőrhöz vagyunk kötve, az ügyintézésre csak annyi idő áll rendelkézésünkre, amennyit ő a városban van. Na, ezt magyarázd el a csiga lassú hivatalnoknak vagy a pénztárosnak, aki itt is unott pofával mered a semmibe...

A fapados utazási feltételek sem akadályozhattak meg minket abban, hogy szép apránként, nagyjából két hét alatt mindent elintézzünk. Így már van személyink, mobilunk és még bankszámlánk is, ami ugye belépő a fogyasztói társadalomba. A távolságnak és az elszigeteltségnek azért vannak jó oldalai is: a puszta közepén nehéz pénzt költeni, bár a hitelkártyánknak köszönhetően ez itt sem lehetetlen vállalkozás.

Ha valami fontos az életben, hát az az óvoda. Jó pár dolog már itt eldől – és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen irányba. Szerencsére itt, Izraelben ezen a téren sem ért minket csalódás, de ami ennél sokkal lényegesebb lányunk is boldog a gánonban, pedig piszok nehéz dolga van.

Az egy dolog, hogy nekünk mehetnékünk volt Magyarországról, de azért cseppet sem volt mindegy, hogy a „tartozékaink” számára mivel jár a mi döntésünk. Ábel miatt nem izgultunk, hiszen koránál fogva neki még csak az számít, hogy hol van anya és a tőle elválaszthatatlan tejcsárdák. Azonban a közel három éves Ráchel esetében jóval több dolog együttállása kell ahhoz, hogy az utazással óhatatlanul együttjáró változások ne terheljék meg a kelleténél jobban. Az óvoda ebben sarkalatos pont, hisz sok múlik azon, hogy milyen közegben tölti a nap jelentős részét.

Szülőként nem voltunk annyira elájulva az óbudai „gyermekmegőrzőtől”, de Ráchel imádta a bölcsődét. Élvezte és igényelte a gyerekek társaságát, ami garancia volt arra, hogy itt is pikk-pakk beilleszkedik majd. Ezt megkönnyítette, hogy az otthoni bölcsődés itt óvodásként kezdte pályafutását, ami a háromévesek számára több mint mérföldkő, maga a vágyak netovábbja. Ennek megfelelően Ráchel besózva várta az utazást, de még inkább az áhított óvodás státusz eljövetelét.

Megérkezésünk másnapján Ráchel ellentmondást nem tűrő kérésére tisztelgő látogatást tettünk a helyi óvodában (gánon), ami kapásból három órásra nyúlt. Az óvónénik búcsúzáskor akkurátusan elmondták nekem a beszoktatás szokásos menetrendjét. Ráchel azonban köszönte szépen, de másképp gondolta az ütemezést. A rákövetkező nap csak azért nem aludt bent még, mert hirtelenjében nem akadt matrac. Harmadnapra kerítettek egyet, úgyhogy Ráchel a jól megérdemelt csendespihenőjét már a többi szuszogó óvis társaságában töltötte – a gondozók legnagyobb ámulatára.

Nekem persze dagadt az apai keblem, meg kicsit sajnáltam is, hogy ilyen könnyen ment a dolog. Eredetileg több hetes kegyetlen és véres beszoktatással számoltunk, Ráchel betörése és megszelídítése valódi férfimunkának ígérkezett. Ezért is nem Zsófi, hanem én fogtam kézen reggelente kedvenc lányunkat, amit Ráchel iránt érzett, csak a lányos apákra jellemző szerelemtől hajtva könnyedén vállaltam be még itthon. A gánonban viszont a beszoktatás új értelmet nyert számomra. A lányomat nem csak a lelkinyugalma végett kísértem az óvodába, hanem az óvónénik miatt is. Én nem tudom, hogy válogatták őket össze, de egyik-másik simán elmehetne fotómodellnek is. Ráchel beszoktatása pedig jó alibi volt a stírölésükre, egészen addig, amíg okafogyottá vált a jelenlétem a lányom hiper alkalmaszkodási képességének köszönhetően. Persze az is lehet, hogy a leányzó érzelmi inteligenciája túlfejlett és a gyors beszokás valójában a féltékenység kifinomult formája volt a részéről.

Az óvoda egyébként más szempontból is figyelemre méltó. Az udvara olyan, mint Józsefváros lomtalanításkor – simán belefér, hogy a sarokban néhány lomis cigány is le van támasztva, bár időközben biztos darabokra szedték őket a kíváncsi gyerekek és nem a színesfém miatt...

Az uniós normáknak kevéssé megfelelő játékállomány mellett más is van, ami miatt harakirit követne el minden valamirevaló Köjál-ellenőr. A kibuc óvodában természetesnek veszik, hogy a gyerekeket kisállatok veszik körül. Az aranyhal az akváriumban, papagáj a kalickában nálunk is bevett, de a nyúlketrec és a selyemhernyó tenyészet már biztosan határeset. A tornácon fészkelő féltucat fecskefészek viszont biztosan kivágná a biztosítékot a mindent beterítő guanó miatt.

A melegítőkonyhát sem a mifelénk mindent átható HACCP szabvány figyelembevételével alakították ki. Sőt mi több, ez nem különül el szigorúan, hanem része a gyerekfoglalkoztató helyiségnek. Ha már így van, akkor a gyerekeket előszeretettel vonják be a saját reggelijük, uzsonnájuk elkészítésébe, ami ismerve a korosztályra jellemző higieniás viszonyokat maga a fertő. És hogy hogy nem mégsem halnak bele... viszont azzal, hogy nem szeparálják el őket a konyhától, nem szolgálják ki őket mindenáron merő féltésből, megtanulják értékelni a munkát.

A gánon nagy előnye, hogy szimbiózisban van a környezetével. Délelőttönként a gyerekekkel kirajzanak gyümölcsfákat keresni, virágot szedni, vagy épp a tehenészetben megnézni a frissen született bocikat. És mivel itt mindenkinek gyereke, unokája van az óvodában, ezért örömmel veszik a zajos csapat felbukkanását, még akkor is, ha az óvisok akkurátusan lelegelik az előkertet.

Akkor zártam igazán szívembe a kibuc óvodát, amikor Ráchel csoportja felkerekedett és megnézte az egyik óvis újszülött testvérét. Köszöntötték a jövevényt, üdvözölték a kismamát és gratuláltak a társuknak a testvéréhez, majd a protokolláris körök után egy arra kószáló macskát vették csapatostul üldözőbe.

Az átlagos városi óvodánál a kibuc óvoda azért is jobb, mert itt az intézmény bezárása után sem ér véget az élet. Mivel ez egy kicsi hely, ezért a gyerekek a játszótéren vagy valamelyik család kertjében, esetleg a tó partján közösen folytatják a játékot. Ilyenkor, míg az aprónép teszi a dolgát, a szülőknek jut ideje a beszélgetésre. Otthon erre például nem nagyon volt lehetőség, az „átadó” nevű szűk öltözőben egymást kerülgettük, aztán ment ki merre látott.

A ganon igazi paradicsom a gyerekeknek, köszönhetően a falusias környezetnek és az általam már megénekelt óvónők munkájának. Valószínűleg Ráchel is leveszi mindezt, mert boldogan elvan az óvodában annak ellenére, hogy szavát sem értik a többiek. Ez egyébként cseppet sem zavarja, megállás nélkül ékes magyar nyelven csacsog, míg mindenki más héberül válaszol neki. De már csak néhány hét és fordul a kocka: Ráchel fog héberül beszélni hozzánk és mi fogjuk tátott szájjal hallgatni.

Ismét itt az ideje, hogy a sok szöveget képekkel higítsam. A téma továbbra is adott: Ein Gev.

Aki még több fotóra is kíváncsi Ein Gevről az ide kattintva megnézheti az előző képes válogatásomat.

Az első rész bevezetőjében homályos utalást tettem arra, hogy ugyanazt az ünnepet milyen különböző módokon ülhetik meg Izraelben. Ez a vallási ünnepekre talán méginkább igaz: a hagyományokhoz való viszony és az ünnepek értelmezése széles skálán mozog. Sávuótkor ebből kaphattunk sajátos ízelítőt a kibucunkban.

Sávuót egyike a Bibliából ismert három zarándokünnepnek (Peszach, Sávuot, Szukkot). Eredetileg aratási ünnep lehetett – épp olyan termékenységi kultusz, mint ami az év ezen időszakában a közel-kelet minden valamirevaló kulturájában előfordult. Azonban a történelem folyamán a zsidó bölcsek hozzácsaptak még néhány szimbolikus magyarázatot, így misztifikálva az alapvetően mezőgazdasági vígasságot. Évezredeken át rendben is volt így. Míg nem a XX. század elején jöttek az országépítő kibucnyikok, akik meglátták az ünnepben rejlő további fícsöröket. A zsidó vallási hagyományokat dafke elutasító zsidó ifjak a Sávuótról igyekeztek lehántani minden sallangot, hogy visszatérjenek az ünnep gyökereihez. Ami egyrészt jól sikerült (erről mindjárt), másrészt fából vaskarika, hiszen bárhogy is nézzük, ez egy ősi bibliai ünnep. Ez a tény azonban kevésbé zavarta a kibucok alapvetően kommunista ideológusait, ők a mezőgazdasági munka, a paraszti lét dicsőítésének propagandaezsközét vélték megtalálni a „zsidó pünkösdben”.

Így aztán nagyon ügyesen Sávuótból a kibuc mozgalom házi ünnepét faragták. Amolyan jól megérdemelt önfényezés volt ez, ami a ’40-50-es évekre külsőségeiben inkább a szovjet típusú május 1-ékre hajazott, mintsem a zsidó hagyományokra.

Olyan ez az ünnepevolúció kicsit, mint mifelénk augusztus 20. története: Szent István napján kenyérszenteltek, majd a honalapítást került inkább előtérbe, aztán jött a fordulat és az új kenyér ünnepe lett belőle, hogy aztán most tűzijátékos állami ünneppé nője ki magát a katolikus búcsúnap.

A bő lére engedett bevezető után nézzük miből áll 2011-ben egy hamisítatlan kibucos Sávuot. Bár a vörös zászlóknak már híre-hamva sincs, azért a vallási gyökerekhez sem tértek vissza.

Sávout alkalmából traktorok, kombájnok árnyékában és kisállatok társaságában ismét fehér asztal(ok)hoz ült a kibuc apraja-nagyja, a másik fele pedig a színpadon kapott szerepet. Ki táncolt, ki énekelt, míg mások aprócska jelenetekben villantottak. A koreográfia követte Sávuot hagyományos vallási megközelítését, de a párhuzam itt nagyjából véget is ért, bár azért volt Mózes a szénabálák tetején, aki ha már ott járt lehozta onna a tízparancsolatot.

Az est kiemelkedő pillanata volt, amikor színpadra szólították azokat, akik az előző Sávout óta születtek. A büszke szülők és nagyszülők széles vigyor közepette belengették a kibuc legifjabbjait, amit rendre ováció követett. Ezt gyüttementként mi is besöpörtük, mivel Ábel révén érintettek vagyunk. Az újabb nyílvános szereplésünk már sokkal természetesebb volt, meg aztán egészen más tömegjelenetben statisztálni, mint szólóműsort adni.

A gyerekek közszemlére tétele egyébként abszolút releváns volt a kiscsirkék, és bocik mellett. Mint említettem a Sávuot eredendően aratási ünnep, ami ha úgy vesszük a termékenység kultuszokkal rokonítható. Innen nézve tehát a gyerekek színpadi szerepeltetése cseppet sem pedofília, hanem nagyon is szép gesztus.

Az ünnepség természetesen közös vacsorába torkollott. Méghozzá vega kajákat szolgáltak csak fel és kakaót osztottak, mert Sávuotkor a tejes ételeké a főszerep. Ezt a magam részéről kiterjeszteném más ünnepekre is, ha már degeszre eszi magát az ember legalább kicsivel könnyebb ételekkel. A nagy zabálást örökzöld héber slágereket zengő dalnok zárta, aki próbálta dalra bírni a közönség extravertált részét és ez sajnos sikerült is neki... De mi ezt már csak messziről hallottuk, miután hazahoztuk a gyerekeket. Ráchel lefekvéskor nagy határozottsággal kijelentette, hogy Izraelben azért jó, mert itt minden este parti van. A hároméveskre jellemző költői túlzás persze köszönőviszonyban sincs a valósággal, viszont jelzi, hogy neki mekkora buli itt.

Az elmúlt hetekben tobzódtunk az ünnepekben és emléknapokban, ezek egy részéről már ehelyütt megemlékeztem. Ebben a posztban a Lág Baomerkor történekről számolok be, legközelebb pedig Sávuotot vesézem ki.

Mivel szekuláris közegben töltjük a mindennapjainkat ezáltal kevés a valódi kapcsolódási pontunk Izrael vallásos felével. A zsidó ünnepek kapcsán azonban haloványan belopóznak a hétköznapjainkba a vallási szokások, még ha csak nagyon jelzés értékűen is.

Lag Baomerkor nagy tüzeket szoktak rakni (az ünnep vallási hátteréről bővebben itt), ami manapság inkább egy újabb alkalom a grillezésre Izraelben. Ez egyébként ünneptől függetlenül is népszerű hétvégi elfoglaltság országszerte – bárhol képesek faszénre gyújtani és piknikezni, fittyethányva akár a legszigorúbb tűzgyújtási tilalomnak is.

Vallásilag képtelen, egyébként meglehetősen képzavaros kifejezéssel élve Lag Baomer maga a barbecue karácsonya. Ilyenkor még szép, hogy az is tüzet csihol, aki ki nem állja a füstöt, de legalábbis bolond lenne kihagyni a haverok grillparti meghívását.

A meghívásból nekünk is kijutott, az utazásunkat koordináló Szochnut az ünnep alkalmából összerántotta a környék összes - hozzánk hasonló - frissen Izraelbe érkezett családját. A közös ünneplésben ők inkább a PR értéket látták és nem az embert, nekik nagyjából az volt a fontos, hogy minél többen látszódjanak az eseményt rögzítő reklámfilmjükben. Ezt persze nem tudhattuk előre, a mi szemünk előtt az lebegett, hogy egy hónap után végre közösen kimozduljunk Ein Gevből.

Az egésznapos Lag Baomert három kibuccal arrébb, egy szabadstrandon tartották, ahol aztán ízelítőt kaphattunk kisoroszországból, de legalábbis a csevabcsicsa illatából. A tűző napon végtelen mennyiségű grillezett exszovjet szőke grillezett már reggel óta. Míg ők vörösen izzottak, addig mi csorgattuk a nyálunkat, mert hogy arra számítottunk, hogy a buli abból áll, hogy a szervezők majd etetnek-itatnak minket, mi meg potyázunk. Legnagyobb sajnálatunkra erről itt szó sem volt (a mindenre kiterjedő tájékoztatásért ez alkalomból is baráti üdvözletemet szeretném tolmácsolni a Szochnutnak...). A szervezőkhöz hasonlóan mindenki a saját pecsenyéjét sütögette, mi meg hoppon maradtunk.

Egyedül Ráchel nem távozott üres hassal, de ez sem tartott sokáig. A végtelenül tiszta gyerekmedencében benyelt valami ízletes colibaktériumot, ami másnapra annyira kiütötte szegényt, hogy minden menten kiürült belőle.

De hová is szaporázom ennyire?! Mire este visszaértünk Ein Gevbe épp elcsíptük az itteni Lág Baomert. Ez kevésbé volt megalomán, mint az előző, viszont volt közös tábortűz, hamuban sült krumpli és persze pitasütés, meg marshmellow. És hogy a végére a buli se üljön le, két szülő a tűzzel játszott, vagyis tűzlabdákkal zsonglőrködtek a gyereksereg legnagyobb örömére. Vallási töltetnek itt sem volt nyoma, de a kibucban ezen biztosan senki sem füstölgött, hiszen ebben a közegben az ünnep a közös együttléthez volt jó apropó.

Azt gondolná az ember, hogy Mekk Elek valódi hungarikum, hát nem az. Az otthonunkat (és a kibuc többi építményét) nézve az izraeli építőipar is hozza, amit a magyar. Azzal a különbséggel, hogy az otthoni hézagos ablaktokok keményen megdobják a fűtésszámlát, itt viszont örül az ember a huzatnak.

A kibuc épületállománya meglehetősen sokszínű – van itt minden: sorház, ikerház, garzonház, panelház, társasház. Ezek több ütemben épültek és egy-egy korszakot képviselnek a 30-as évektől nagyjából mostanáig. A házak milyenségén lemérhető a kibuc gazdasági és szociális evolúciója – a pionir egyszerűségtől a szolíd (kis)polgári komfortig. Egy dologban azonban egységes a kibuc építészeti arculata: a funkcionalitás mindenek elé helyezése.

Kelet-európaiként ettől még otthonosabban érzhetjük magunkat itt, ugyanis Ein Gev olyan, mintha egy MÁV-tisztviselőtelepet, egy TSZ-majort és egy vidéki kisváros szövetkezeti lakótelepét gyúrták volna össze. Azzal az egyébként nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt összefűggő virágoskert vesz mindent körül és pálmafák adnak árnyékot.

Innen is javasolnám Tarlós Istvánnak, hogy jót tenne a főváros arculatának, ha pálmaligetet telepítenének a kies Havanna lakótelepre. Csak az a baj, hogy a magyar narancs vidéken erre is inkább a panama árnyéka vetülne...

Az itteni apartmanunkat magában foglaló négylakásos házon a magyar lakótelep építészet legszebb hagyományai köszönnek vissza. A cizellált kidolgozás és a nemes patina teszi barátságosabbá a ’70-es évek helyi tipusházát, ami épp úgy nélkülöz minden kreativitást, mint az óbudai panelünk. Viszont a célnak tökéletesen megfelelő egyen lakások vannak benne – az első emeleti, két hálószobás kéglit nekünk találták ki. Még úgy is, hogy a tisztasági festésen kívül nem sok mindent csináltak rajta az 1978-as Camp Davidi békekötés óta.

Van abban valami jelképes, hogy pészah – vagyis az egyiptomi kivonulás – ünnepén hagytuk magunk mögött Magyarországot és Izraelbe érkezésünk után néhány nappal tartották az ország függetlenségének az ünnepét. Picit összecsúszott a mi nagy utazásunk és a történelmi lépték. Persze csak a szimbolikus tér-idő görbületben, mert a dolgok azért mégsem körülöttünk forognak.

Egy-egy kisebb közösség ünnepi szokásain keresztül képet kaphatunk az egész társadalomról, bár ez akár csalóka is lehet. Izrael esetében pedig biztosan az, mivel itt rengeteg féle közösség keveredik, amelyek ugyanarról akár homlok egyenest mást gondolhatnak. Vagy ugyanazt gondolják, de tökéletesen másképp élik meg. Mi egy szekuláris (nem vallásos) kibucban lakunk, ahol a zsidó ünnepek megtartása viszonylag jelzés értékű, spirituálisan nem valami túlfűtöttek, hogy finom legyek... Ugyanakkor az állami ünnepek láthatólag kiemelkedő jelentőséggel bírnak, ami K.európai szemmel furán hat. A megérkezsünk utáni napokban több közös megemlékezés és ünnep jött. Közösségi beágyazottságunk nem lévén, ezeket kvázi kívülállóként figyelhettük meg.

Az előző posztban már említett Jom Haacmautot (függetlenségi napot) közvetlenül két emléknap előzi meg: Jom Hasoá (Holocaust emléknap) Jom Hazikaron (hősök napja). Mindkét alkalommal közös megemlékezést tartottak a kibucban, de valahogy nem ugyanaz volt a viszony a gyásznapokhoz.

A Holocaust emléknapot a kibuc legnagyobb termében, a menzán tartották. Már a helyválasztás is szerintem beszédes, én legalábbis méltatlannak tartom hatmillió áldozathoz. A zsúfolásig teli teremben ülők zöme (közelről-távolról) családilag is érintett, láthatólag megrendültek voltak, de mégsem volt az az áhitat, amit vártam. Sokkal inkább értetlenséget érezékeltem a gesztusokból és nem a személyes gyászt. De, ami nekem a legfurább volt, hogy a műsorból kimaradt a Kaddis - volt viszont Hatikva (izraeli himnusz), ami a zsidó államban adekvát.

A Holocaust naphoz képest nekem úgy tűnt, hogy Jom Hazikaronnak, az izraeli katonák emléknapjának jobban megadták a módját. Pedig a szabadtéri előadóhelyen hasonló volt a koreográfia (visszaemlékezések, kisfilm, örökmécses, Hatikva stb.), mint a menzai Holocaust napon. Azzal a különbséggel, hogy minden sokkal katonásabb volt és félárbócra engedték a lobogót. Ezt az estét érezhetően őszinte átéléssel gyászolták a jelenlévők. A megrendülés kiváltképp jogos, hiszen az elmúlt évtizedekben különböző katonai akciókban tucatnyi kibucnyik veszett oda – nyilván mindenkinek van rokona, barátja köztük, meg amúgy is szinte mindenki volt katona tudja, milyen veszélyeket rejt az angyalbőr.

Mindkét eseményen fotóztam (a képek a mellékelt galériákban láthatók) és mivel megszoktam, hogy nem egy helyből rögzítem a történéseket, hanem a legjobb beállítást keresem, ezért kedvem szerint mozogtam a ceremóniák alatt. Ebben nem vagyok szívbajos, ha úgy látom jónak, akkor a színpadra is felmászom. Talán ezért is szúrhattam szemet egyeseknek, mert másnap jött kéztördelve a helyi összekötőnk, hogy többen morcogtak neki, amiatt, hogy a Hatikva alatt nem velük feszengtem, hanem kattintgattam. Megjegyzem cseppet sem voltam tiszteletlen és a mellettem álló kibucfotós is épp úgy nyomkodta a masináját, de velem ellentétben őt valószínűleg már megszokták.

Ez az érzékenység azonban értelmezhetetlenné vált számomra a másnap esti Jom Haacmauti dzsemborit átélve (ezen hívtak ki minket a színpadra bohóckodni). A programról csak annyit, hogy az előző nap félárbócra engedett zászlót felvonták (tök logikus), majd különböző, kibucnyikokból álló vidám performanszok jöttek (változó színvonal) és végül – épp úgy, mint nálunk augusztus 20-án - tűzijáték tette még ünnepélyesebbé a ceremóniát, amit aztán össznépi grillezéssel koronáztunk meg. A nagy örömködés közben - ami mégis csak Izrael Állam legfontosabb ünnepe – hogy hogy nem elmaradt a himnusz! Azt még értem, hogy engem cseszegetnek, hogy nem adom meg az elvárt tisztetletet. Ez rendben van. Na, de egy olyan patrióta társadalomban, ahol a világ legtermészetesebb dolga kizászlózni az autótól a kutyaólig mindent, hogy fordulhat elő a nemzeti himnusz elhagyása a függetlenségi napon!?

Nem feszegettem a dolgot, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha visszalőnék. Én két dologra tudok gondolni, vagy dramaturgiai hiba volt, vagy pedig a hősök napja és a másnapi függetlenség nap olyan szorosan egybe tartozik, hogy elég egyszer felhangzania a Hatikvának.