Látvány pékségben mindenki járt már, de kóser pászkasütödében biztos kevesen jutottak el. Januári jeruzsálemi kirándulásunkon teljesen véletlenül belefutottunk egy macesz manufaktúrába. Igazából az orrunk után mentünk, mert sütöde illata már messziről ínycsiklandó péksüteményekkel kecsegtetett. E tekintetben ugyan lukra futottunk, viszont az élmény mindenért kárpótolt minket.
A Mea Sharim negyed egyik eldugott mellékutcájában működő sütöde valójában egyáltalán nem bizalomgerjesztő, turista attrakciónak jószándékkal sem nevezném. Ettől azonban még lehet valami nagyon érdekes. Még akkor is, ha az egyetlen termék, amit itt előállítanak valójában pofonegyszerűen elkészíthető: a macesz nem áll másból, mint liszt és víz, amit lapos tésztává gyúrnak és jól átsütnek. Ugye, hogy nem tűnik ördöngösen bonyolultnak? Kivéve, ha ortodox zsidók gyártják, mert akkor a legegyszerűbb recept is bonyolult rituálévá terebélyesedik. És pont ez adta a hely szépségét!

A részletekkel nem is untatnám az olvasóinkat, elég csak ebbe az előadásba belehallgatni, ezt és ezt elolvasni és máris napnál is világosabb, hogy a macesz készítés valójában művészet. (Az ünnepről bővebben itt írtunk a Mishpahán.)

Egy-egy 18 perces etap végén sem unatkoznak a résztvevők. A gyártás során használt szerszámokat és munkapadokat minduntalan alaposan letisztítják, hogy még véletlenül se ragadjon le semmi, ami időközben megkelhetne. Mindez nagyon kemény pörgős munka, amit a helyszínen készített kisfilmünk is hűen visszaad:

Persze maceszt ma már nem csak kézierővel, hanem gépesítve is gyártanak. Nagyjából általános nézet, hogy a teljesen automatizált gépsorokkal ugyanolyan kóser macesz állítható elő, de ortodox zsidó körökben azért tartja magát, hogy az igazi maceszt mégiscsak kézzel és nem futószalagon készítik. A handmade pászkának természetesen megkérik az árát, a különleges portéka általában hármasával csomagolva kerül a polcokra és átszámítva 4-5000 forintot kérnek érte. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen liszt és víz keverékéről van szó nagyjából aranyárban adják. De pészách előtt veszik, mint a cukrot, mert a hagyomány, az hagyomány és a hozzáadott érték minden pénzt megér.

Úgy tűnik meghallgattatott a kívánságom és rendszer lett a kibucos szombat köszöntésekből. December utolsó péntek estéjén - immár harmadjára - jöttünk össze, hogy együtt ünnepeljünk, ami nagyon kedvemre van. Mi, Zsófi isteni kalácsaival emeltük az ünnep fényét, ami ismét olyan népszerűnek bizonyult, hogy többen azon melegében elkérték a receptjét. Egyébként azért is szeretem ezeket a közös estéket, mert nem csak együtt vagyunk, ünneplünk, hanem van egy kis közös tanulás is. Pár percben valaki elmeséli a heti szakaszt és annak tanúságát - ez még annak sem fekszi meg a gyomrát, aki amúgy nem él vallásos életet.
A kiddus után nem széledtünk szét, hanem asztalhoz ültünk. A megjelent tucatnyi család legalább ennyiféle ételt hozott, hogy közösen fogyasszuk el. Zsófi jóvoltából mi hamis rakott krumplival képviseltettük magunkat a közös terülj-terülj asztalkámon. Az egyszerű magyaros egytálétel ugyan a kóserság miatt nélkülözte a kolbászt, de a házias ízek így is többekben mély nyomokat hagyhattak. Ezt onnan tudjuk, hogy Zsófinak hazaérkezésünk után SMS-ben gratuláltak, hogy főztjével előcsalta a gyerekkori emlékeket.

Tulajdonképpen majd' mindenben ugyanúgy ünnepeltük idén a hanukát, mint tavaly. Igaz, tapasztaltabbak voltunk és a gyerekek is érettebbek egy évvel, így könnyebben ment a mindennapos gyertyagyújtás. A négy és fél éves Ráchelnek például már az ünnep üzenete is átjött: nyertek a zsidók - és ajándékot kapunk.

És tényleg - nyertek a zsidók és ajándékot is kaptak a gyerekek. Idén az első és az utolsó napra koncentráltuk a meglepetéseket, így elmaradt a hiszti, hogy miért ennyit, és miért ekkorát. Két nagy csomagban kapták meg az ajándékokat és napokra elvoltak velük. Különösen egy nem túl bonyolult, de annál hangosabb horgász játék nyerte el a tetszésüket, amiben másnapra "véletlenül" tönkrement a hangszóró - természetesen a nagy használat miatt.

Az otthoni gyertyagyújtások mellett több közös hanukai eseményre is hivatalosak voltunk. A kibucban idén is beüzemelték a hatalmas hanukiát, ami szépnek nem szép, viszont rettenetesen büdös, ha gázolajos rongyok segítségével csapnak fel benne a lángok. Talán ezért is lehet, hogy idén is csak az első két napon voltak számottevően kíváncsiak a közöponti ceremóniára, a többi napon az volt ott, aki épp arra járt. Az ünnep második napján volt a nagy hanukai kibuc muri, ami nem sokban különbözött a tavalyi örömködéstől: futóversennyel indult, dobolással folytatódott, fánk evés volt a fénypont és a gyerek műsor a mélypont. A kiszámítható program ellenére - vagy épp ezért - egészen jól éreztük magunkat. Külön öröm volt látni, hogy az első hanuka gyertyát Rivka gyújtotta meg, aki magyar Holocausttúlélő.

A legklasszabb programnak az óvodai hanukák ígérkeztek. Ábelék annyira picik, hogy tőlük az ünnep lényege még elég távol állt, de a két-három évesek önmagukban is cukik, amin a hanuka csak dobott. Rácheléknél már komolyabb program volt, amiben aktívan részt vettek a szülők is. Táncoltunk, énekeltünk, fánkot gyártottunk és ünnepi díszeket készítettünk közösen. Kicsit hosszúra nyúlt a program, kevesebb talán több lett volna, de ettől még jól sikerült az együttlét.

Az idei hanukai programsorozatból két esemény emelkedett ki. Az egyik az általunk szervezett hanukai halászlevesezésnek álcázott magyar találkozó volt, amiről hamarosan külön posztban emlékezem meg. A másik egy családi hanuka volt, amit egy vallásos ismerősünknél tölthettünk.

Az egyik Amerikából frissen aliázott ulpános csoporttársam meghívta az egész osztályt közös gyertyagyújtásra. Ugyan többször is volt szerencsém a Chabad nyilvános gyertyagyújtásain részt vennem, sőt még az a megtiszteltetés is ért, hogy gyertyát is gyújthattam, de házi kivitelben még soha nem volt részem ortodox hanukában, ezért evidens volt, hogy ott a helyem. És mivel náluk is kisgyerekek vannak, így örültek, hogy családostul megyünk.
Nem voltunk sokan, talán mert a többség megrettent a vallásos közegtől - vagyis pont attól, ami a lényege volt az estének - pedig nem kellett volna, ennyi "hittérítés" igazán kijár ünnepek idején. A vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, igazán kitettek magukért - jó házigazdaként és jó zsidóként egyaránt. Ez utóbbi abban is látszott, hogy nem csak a hanukai rituáléra összpontosítottak, hanem fontosnak tartották, hogy tanítsanak is. Márpedig tanulni mindig jó! De nem csak mi felnőttek kerülhettünk képbe, hanem a gyerekek is beleszagolhattak az "igazi" hanukába. Ráchel és Ábel tátott szájjal hallgatták az ismerősen csengő imákat, hosszabb kiadásban és szebb dallamokkal. Láthatólag leesett az álluk a gyertyagyújtástól, de közben az arcukra volt írva, hogy ez nekik idegen. Naná! Hogy is ne lett volna az?! - hisz otthon kevésbé ceremoniálisan csináljuk ugyanazt. Mi azért mentünk, hogy ilyen autentikus hanukát is lássanak és ahogy Ráchellel utólag beszélgettük nagyon is jól érezte magát az este folyamán - igaz, leginkább azért, mert rengeteg trenderlit színezhetett kedvére.

Chabados vendéglátóink talán azt hihették, hogy a náluk átélt hagyományos hanukától rögvest elindulunk a megtérés útján. De bármennyire is tiszteletre méltó az ő mintájuk, számunkra követhetetlen. A vallásos "kirándulástól" - legalábbis az ő fogalmaik szerint - nem lettünk "jobb" zsidók, csak valamivel okosabbak és néhány shékellel szegényebbek. Másnap ugyanis első dolgunk volt, hogy lányunk örömére beszereztünk néhány kifesthető pörgettyűt otthonra is. Ha ezzel nem is kerültünk sokkal közelebb a Chabadhoz, de az arts and crafts bizonyára a Teremtőnek is tetsző dolog - főleg, ha hanukai trenderliről van szó.

Lement Jom Kippur és pikk-pakk sátrak nőttek ki a földből szerte Izraelben. Ezek nem hagyományos sátrak, többnyire tákolmányok, jelzés értékű ideiglenes építmények szukkotra. Ahogy azt kell, a kibucot is elborították a különböző kivitelű szerkezetek. Mi ugyan nem állítottunk ilyet, kipipáltuk az óvodai sátor eszkábálásával. Ez viszont kellemes délutáni elfoglaltság volt kicsinek-nagynak egyaránt. 

Este pedig barátaink sátorverését nézhettük végig, ami tavalyhoz hasonlóan idén is rekeszizom szaggató volt. De viszonyomat az ünnephez mégsem ez változtatta meg. 

Nekem eddig a sátrak jobbára díszletek voltak, és inkább az értelmezhetetlenség tartományába tartozott, hisz semmit nem lehetett bennük csinálni a magyar klimatikus viszonyok mellett. De itt a mediterrániumban értelmet nyert az előírásosan szellős kiképzés és a kibucban az is kiderült számomra, hogy a sátor (vagy inkább a környéke) könnyedén megtölthető élettel. Az ünnep 8 napja alatt több, családias léptékű eseményre is hivatalosak voltunk. A hangulat mindannyiszor forró volt, harminc fokban milyen is legyen. Ezek amolyan gardenpartik voltak - könnyedek, lazák, átélhetők, befogadhatók, semmi kötöttség, vallásos erőlködés.

Szukkot kapcsán sem maradtak el a kibuc szintű, nagy megmozdulások - ebből kettő is kijutott nekünk idén. Az első felejthető volt, ha nem lennének a képek semmi nem ugranak be arról, hogy mi is történt az este folyamán azon kívül, hogy a végére Ábel majdnem elaludt rajta.

A második közösségi szukkotra időzített esemény már emlékezetesebbre sikeredett. Jom Maim, vagyis Vízi nap néven hirdetett esemény igazi vízi parádét ígért. A víznek kevés köze van az ünnephez, ha csak az nem, hogy Rosh Hasana előtt a vallásos zsidók vízpartra vonulnak (Tashlikh szertartásra), kiürítik a zsebeiket, képletesen megszabadulnak a bűneiktől. Ez is egy formája a megtisztulásnak, de a Jom Maim szervezőit ez valószínűleg cseppet sem motiválta. A program ugyanis inkább a nyári táborokból is ismerős klasszikus vízes sorversenyek köré épült.   

Nagy volt a vidámság, annak ellenére is, hogy az előző hetek kellemes melege helyett épp e napon hűvösebb szelek jártak a Kineret partján. Ez azonban a résztvevők többségét nem zavarta abban, hogy csurom vízesek legyenek. Az este folyamán volt még egy meglepetés, amiben szerény személyem is aktív résztvevő volt. Úgy látszik a sávuóti táncprodukcióm olyan mély nyomokat hagyott egyesekben, hogy most is megkínáltak egy fellépési lehetőséggel.   

A múltkori szólóm után most a tánckarban kaptam helyet, ami egyáltalán nem visszalépés tekintve, hogy egy sortáncról volt szó. A szervezők úgy gondolták, hogy a locsolkodást érdemes volna feldobni egy flesh mobbal, ami a kibuc azon felének, aki nem vesz részt a meglepetés performanszban biztosan hideg zuhany lesz. Azt, hogy ez így volt-e nem tudom, de mindenesetre mi jól szórakoztunk, a többi meg nem számít.  

A zsidó újév alkalmából közös vacsorára voltunk hivatalosak múlt héten, amit szokás szerint kibucos műsor követett. A kaja és a program is picit sótlan volt, de jó társaságban gyorsan telt az idő. A fotógaléria magáért beszél, pörgessétek át és képet kaptok az estéről, ami lényegét tekintve szinte kottára ugyanolyan volt, mint tavaly.

Mindössze két - az ünneptől lényegében tök független - dolgot említenék meg, amelyekről reményeim szerint hamarosan bővebb poszt is jön. Az egyik, hogy felállítottam a lámpaszettem portréfotózásra, mert meguntam, hogy ilyenkor minden lépésnél megállítanak, hogy lekapjam az asztaltársaságot. Ebből pár képet a galériába is beválogattam.

A másik érdekes dolog az est házigazdáinak a személye volt. George és Lara, két ausztrál vitte a szót - aranyosak, helyesek voltak, ahogy törték a hébert és szórakoztatták a nagyérdeműt. Larának külön jól állt, hogy mikrofonnal a kezében gömbölyű pocakkal vitte a szót, de műsorszámukat keserédessé tette, hogy ez amolyan hattyúdal volt a részükről.

A helyszínen nem volt nyilvánvaló, hisz az érintettek szemérmesen kezelték a hírt, de mi tudtuk: eldőlt George és Yael "menni-maradni" dilemmája, mint ahogy a velünk nagyjából egyszerre érkező Lara és Dan családja is hamarosan visszatér Melbournebe - egymástól függetlenül, nagyjából egyszerre új életet kezdenek a régi környezetükben. Nagy veszteség ez számunkra, de érthető döntés a részükről.

Sokszor leírtam már, hogy az ein geviek nem számítanak vallásosnak, mint közösség. A mindennapi életre nincs hatással a vallás (még akkor sem, ha az ünnepeket közösen üljük meg), de vannak, akik bizonyos hagyományokat a mindennapokban is követnek. Többeket is ismerek a kibucból, akik fontosnak tartják, hogy a szombat bejövetelét köszöntsék. Otthon gyertyát gyújtanak, elmondják a kalácsra és a borra az áldást, de a nap hátralévő részében folytatják tovább a szekuláris életüket. A kibucban a szombat bárminemű ünneplését magánügynek tekintik, tiszteletben tartják, de közösségi tetté nem emelkedett, mert nincs rá igény.
Vagy mégis? Múlt pénteken közös kiddusra voltunk hivatalosak, amit a kibuctagságra kandidálók szerveztek.

Maga a program egyébként nagyon szimpatikus volt, mintha összegyúrták volna a someres, a szarvasi és a frankeles szombatfogadásokat. A dolog reformzsidósan volt kóser, de ez mindegy is, mert a lényeg a közösségi tett. A kiddus apropó az együttlétre, ami nekem bejön. Már régóta hiányzott valami hasonló, mert az elmúlt majd 15 évben szinte minden péntek estém hasonlóan telt Magyarországon. Talán nem csak nekem van hiányérzetem a kibucban, hisz sokan jöttek el a kiddusra. Azt persze nem tudom, hogy ez a hagyománytisztelet jele, vagy az új tagok iránti kíváncsiság volt, de ez mindegy is.

Akik ismernek tudják, hogy nem vagyok egy kimondott Fred Astaier. Mozgásom szögletes, ütemérzékem nulla és az Anyám tyúkját sem sikerült megtanulnom, nem hogy egy egész tánckoreográfiát. Viszonyomat a tánchoz néhány alap trauma határozza meg. Ezek közül kiemelkedik a szalagavató, amely során kötelező volt bevállalni az égést, és amely menthetetlenül be is következett. (A Genesis örökbecsű I can't dance nótájára vonultunk volna be a tornaterembe a lenti klipből koppintott léptekkel. Pechemre én vezettem a sort, amikor is a technika ördöge jóvoltából megakadt a CD. Én a terem közepén, mögöttem a többi fiú - gondoltam én. Kínos pillanatok voltak ezek főleg, amikor hátratekintettem, mert akkor láttam, hogy egymagamban, természetellenes pózban kimerevedve állok a kezdőkörben, a többiek már rég visszaálltak a startpozícióba és a közönséggel együtt röhögtek rajtam, hogy még mindig nem vettem észre magam.)

Az sem volt kevésbé gyalázatos produkció a részemről, amikor a főiskolán Tabák Kata osztálytársnőm unszolására a vizsgafilmjében az egész csoportunk táncra perdült egy budai lépcsősoron. (Kész csoda a hosszú lépcsőt elnézve , hogy nem törtem össze magam… A filmet látva jobban örültem volna, ha így történik, mert akkor nyakig begipszelve mindenki engem sajnált volna, így viszont lesajnálás volt az osztályrészem.) De az sem volt kevésbé abszurd, amikor boldogult legénykoromban egy leánynál azzal próbáltam bevágódni, hogy elvittem a Trafóba Frenák Pál műsorára. A nagyobb élvezet érdekében gyanútlanul az elő sorban foglaltunk helyet, majd az előadás záró jelenetében a darab szereplői - köztük egy zsiráf és egy félmeztelen nő - ellentmondást nem tűrően berángatott minket a színpadra, ahol közösen vonaglottunk, majd egy ponton magához rántottak a táncosok minket - partnerem a zsiráfon csüngött, én pedig a fehérre maszkírozott kopasz nő mellei között találtam magam. Eredetileg nem így terveztem a randevú befejezését…
De hogy is jön mindez ide? Nos, egy év után nem szabotálhattam el, hogy a szülői tánckarban vendégszerepeljek. Savuótig bejött, hogy a kamerám mögé bújva vészeltem át az ilyen fellépéseket, de most nem volt menekvés, be kellett állni. Egyszer élünk alapon és azt szem előtt tartva, hogy Zsófi távollétében legalább a próbák alatt gyorsabban telik az idő a gyerekekkel engedtem, hogy táncba vigyenek. Különösen, mert fiam óvónénije intézett hozzám ultimátumot, akinek sem Ábel, sem én nem szívesen mondunk ellent. Olyan érzés volt ez, mint amikor önként hajtod a fejed a gillotin alá, mert tudod, hogy legalább az utódaidnak jobb lesz ettől.

Némi vigaszt nyújtott, hogy a próbák alatt kiderült, más szülők lábába sem oltottak feltétlenül bugit, ami a leendő produkciónk megítélésén nem javított, de legalább nem lógtam ki a sorból. Tovább nehezítette a produkciónk létrejöttét, hogy a három(!) próba egyikén sem volt jelen egyszerre az összes későbbi fellépő. Ez visszaköszönt a táncon, mert egy ponton mindenki elveszítette a fonalat. Valahogy így vágtunk neki az esti savuóti előadásnak, ahol a lányomék hasonlóan jól sikerült felvezető előadása után léptünk színpadra.
De, hogy ne legyen egyszerű a dolog, az ősbemutatónk előtt két perccel a kezünkbe nyomtak egy-egy pár gumicsizmát, mondván abban autentikusabban rophatjuk. Mit mondjak, szandálban is élethűen esek hasra, de gumicsizmában ez sokkal egyszerűbb. Szerencsére ez a nyilvános baleset elkerült, köszönhetően annak, hogy partneremre, a már említett óvónénire támaszkodhattam a kritikus lépéskombinációk során. Ezt egyedül fiam nézte rossz szemmel, akit tudni kell, hogy alig titkolt gyengéd szálak fűznek az óvónénihez. Anyja öléből nem is hagyta szó nélkül, hogy az ő kedvencével kézen fogva csetlek-botlok. Amikor a táncbetétünk végeztével enyhe taps kíséretében levonultam a színpadról azt gondoltam, hogy a fiamon kívül másban nem hagytam mélyebb nyomokat. Vele meg majd még ráérek lemeccselni, hogy ki az alfahím a háznál.

Ha a szülői tánc nem is, de a  46-os, enyhén ganés, kicsit lyukas gumicsizma levétele tényleg művészet volt. A műveletet leginkább az hátráltatta, hogy többen is odajöttek gratulálni. Nem, nem ahhoz, hogy végre leoperáltam a lábamról a "balettcipőm" (bár ez sem volt kis teljesítmény), hanem ahhoz, hogy milyen jól táncoltam. K. európaiként rögtön felmerült bennem, hogy ezek most ugye gúnyolódnak a művészinek kevéssé nevezhető előadásomon. De nem.
Jó, hát autogrammot nem osztottam, de felmerült bennem, hogy mi van, ha ezek az emberek látják a zsiráfos-kopasz nős produkciómat. Akkor biztos kezet is csókolnak nekem, mielőtt beajánlanak a moszkvai Bolsojba.

Ha kíváncsi vagy, hogy mi is az a Savuót, hogyan zajlik a kibucunkban, és mi köze a magyar augusztus 20-hoz, akkor olvasd el a tavalyi ünnepről szóló írásunkat.

A tűz mindig is megbabonázta az embert, nem véletlen, hogy a legtöbb valamirevaló vallásban - így a zsidóban is - kisebb-nagyobb szerepe van ünnepek idején. Lag Baomerben például központi. Ilyenkor nagy-nagy örömtüzeket szoktak rakni a zsidók. A vallásosabbja arra emlékezik, hogy a Bar Kochba-felkelés idején tomboló pestisjárvány csodálatos módon e napon alábbhagyott. Az ünnep jelentőségét növeli, hogy pészachtól sávoutig tartó 50 nap gyászidőszaknak számít, kivéve a 33. napot, Lag Baomert, amikor a hagyomány szerint szabadon lehet örömködni a vallásos zsidóknak.

A mi kibucunk ugyan kevéssé mondható vallásosnak, de ettől még a helyieket is tűzbe hozza Lag Baomer. A szekuláris cionista kánonban két okból kerülhetett be ez az egyébként kisebb jelentőségű ünnep. Az egykor volt Bar Kochba-felkelés a zsidó hősiesség kiemelkedő megnyilvánulása és mint ilyen bizonyíték arra, hogy zsidónak lenni cseppet sem alávalóbb dolog, mint más nemzet fiának születni. A mások ok, hogy a tábortűz istenbe vetett szigorű hit nélkül is szívet melengető dolog, egymás örömére pitát sütni például kifejezetten alkalmas időpont. Harminc fokban meg még hőstett is, így aztán a pitasütő utókornak még könnyebb azonosulni a hajdani forróvérű szabadságharcosokkal.
Ein Gevben leginkább a kisgyerekes családok érezték szükségét, hogy a tábortűz mellé telepedjenek - persze a hőgutát elkerülendő csak tisztes távolságban. A pitasütés azért közel csalt mindenkit a tűzhöz, legalábbis egy rövid időre, mert a falatozásnak már mindenki távolabb kezdett hozzá. Tábortűz ide, ünnep oda lehet, hogy van, aki forrón szereti a pitát, de önként senki sem szeret máglyára kerülni.

Három fontos esemény volt Izraelben az elmúlt hetekben. A sort Yom Hasoah nyitotta, amely a Holocaust üldözötteinek emléknapja.

A kibucban hagyományosan emlékestet tartottak, ahol idén az egyik kibucnyik tartott képes előadást családja történetéről, a lengyelországi megpróbáltatásaikról, a család elpusztításáról és megmeneküléséről. Szerintem nagyon helyénvaló, hogy a hatmillió áldozat mellett egy-egy személyes, családi sorson keresztül emlékeztünk a borzalmakra. (A még mindig futó Neumann-kutatással én is valami hasonlót csinálok.) 

Tudom, nem reprezentatív és bizonyos szempontból méltatlan, de a Yom Hasoáh emlékest látogatottságán valamelyest tükröződött, hogy az izraeliek szívében milyen helyet foglal el ez a nap. Tényleg sokan voltak, tényleg jött kicsi-nagy, de a következő héten tartott Yom Hazikaron-on (hősi halottak és terroráldozatok emléknapja) érezhetően többen voltak.

Az áhítat ugyanaz volt, de az érintettség más egy olyan társadalomban, ahol gyakorlatilag mindenki volt katona, vagy épp van a családjában. A program ugyanolyan katonás volt, mint tavaly, vigyázz állás, sziréna, zászlólevonás, örökmécses gyújtás, katonai jelkép kihelyezése a színpadra. Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy fotózni mertem a himnusz alatt, idén odafigyeltem az érzékenységükre, bár azt hiszem inkább megszokták már a jelenlévők, hogy kattintgatok.   

A másnapi Yom Haacmaut kellemesen telt, erre már a gyerekekkel együtt mentünk. A színpadi programok közül nekem az volt a legérdekesebb, amikor egy az általános iskolából ismert írásvetítőre homokkal festettek zenés aláfestésre. Láttam már ennél jobbat, de szerintem ez tök rendben volt és végre valami vizuális innovációval rukkoltak elő a szervezők. A műsort most is tűzijáték zárta, tavaly Ráchel teljesen beparrantott a durrogtatástól, idén már készültünk és füldugóval csillapítottuk a zajterhelését. Ábelnek meg se kottyantak a robbanások, őt teljesen elvarázsolték a hirtelen jött égi jelenségek. Az esti össznépi grillezésbe torkollott, amit mi a kései kezdés miatt kihagytunk, másnap délelőtt viszont frissen és üdén vetettük bele magunkat a családi majálisba. Ugrálóvár, kézműveskedés, sportjátékok volt terítéken és akinek volt kedve banánozhatott a Kinereten. Pompás délelőtt volt.

Nem tartozik szorosan a fenti eseményekhez, de mégiscsak kapcsolódik az államalapítás ünnepéhez egy helyi hagyomány. Yom Haacmaut előtt a környékbeli kibucok immár 27 éve váltófutást tartanak, amely fontos lokális esemény. (Tudjátok, kit érdekel, hogy a Fradi mit játszott a Dózsával, az a kérdés, hogy a szomszéd falu csapatát mennyire vertük meg…) A véresen komoly versenyen természetesen indult a mi kibucunk csapata is, de sajnos a futottak még kategóriában.

Az egyiptomi kivonulás, vagyis pészach története kiemelkedően fontos a zsidóság számára. Nem egyszerűen egy ünnep a többi között, hanem a szabadság fantasztikus allegóriája, és nem mellékesen a nemzetté válás nagyszerű eposza, ami a Tóra révén Izrael fiainak generációról generációra szóló alapélménye. A zsidó bölcsek szerint az évezredekkel ezelőtt Egyiptomban és a pusztában történtekre úgy kell tekintenünk, mintha velünk történt volna meg, mi is egyek lennénk azokkal, akik megélték a rabszolgaságot, átvészelték a tíz csapást és Isten segedelmével elmenekültek a fáraó haragja elől, hogy aztán a Sinaion megkapjuk a tízparancsolatot. A nyolc napos pészach első estéjén (széder) erre az útra emlékezünk, évről évre ezt a történetet elevenítjük fel. (A pészachhoz rengeteg szimbólum, szokás, parancsolat kapcsolódik, amelyek részben továbbéltek a kereszténységben is, elég csak, ha az újszövetségi utolsó vacsorára gondolunk, ami echte széder este volt.) Ezen az ünnepi vacsorán felolvassák a peszachi hágádát (vagyis az egyiptomi kivonulás történetét), illetve meghatározott étkek kerülnek asztalra, amelyek szimbolikus jelentőséggel bírnak és/vagy az üldözöttek ezt fogyasztották a kivonulás során. Ilyen például a pászka/macesz, ami nem más, mint víz és liszt, vagyis kovásztalan kenyér. Pészach idején azért esszük ezt, mert menekülés közben nem volt arra idő, hogy megkeljen a tészta, sebtében kellett kisütni, hogy legalább valami harapnivaló jusson az éhezők számára. Ebből aztán az idők folyamán a bölcsek arra a következtetésre jutottak, hogy ha igazán át akarjuk érezni a pusztában vándorló ősök roppant sanyarúságát, akkor bizony nyolc napon át nekünk is pászkát kell ropogtatni, sőt ha már, akkor meg kell magunktól vonni minden kovászos (homecos), illetve kelt élelmiszert. Jól hangzik, mi?

Izraelbe érkezésünk előtt annyi rémséget hallottunk arról, hogy milyen kényelmetlen pészach az országban, hogy ideje korán rákészültünk. Főleg Zsófi, akitől távol áll kóserság, annak peszachhal súlyosbított változata pedig különösen, viszont anyaként szívén viseli a család, ezen belül a gyermekeink étkeztetését, ami praktikusan annyit jelent, hogy bármi áron képes betömni a kölkök kenyérlesőjét. Így az ünnep előtti utolsó útja a boltba vezetett, ahonnan öt kiló liszttel és vagy egy tucat tasak élesztőporral tért vissza - "valamit majd csak kisütök" felkiáltással. Rám is gondolt, engem három doboz pászkával lepett meg a vallási türelem és a családi béke jegyében, elvégre már otthon is az én asztalom volt a hagyománytisztelet. Ami olyan kihívásokkal járt Budapesten, mint például kóser maceszt felhajtani pészachra - ez egy időben nagy feladat volt, de az utóbbi években jelentősen leegyszerűsödött a művelet, miután a zsinagógánk megszervezte a közös beszerzést. A nem túl vallásos kibucunkban viszont más a helyzet: macesz van dögivel, de ha kenyérre fáj a fogunk, akkor azt jó előre meg kell rendelni, mert amúgy nincs - csak pult alatt… Zsófi csak azért nem kapott a lehetőségen, mert kifutott az időből és már nem lehetett feliratkozni jófajta kovászos kenyérre. De a bespájzolt liszt is érintetlen maradt, dagasztás helyett egyszerűbb volt a pászkára rájárni, miután elfogyott a kenyértartaléka. Végül is így mindenki megkapta, amit kívánt, nem került kenyértörésre sor.

Mint az látszik mifelénk nem eszik olyan forrón a maceszt, de azért az ünnep az ünnep, amit a kibuc is megül. Pészachra tisztességesen kikaserolták a cheder ohelt (menzát), hogy rendben széderezhesssen, akinek erre van igénye. Márpedig ilyenre vagy háromszáz embernek volt, szóval mégsem olyan istentelen az itteni népség, legfeljebb távol áll tőlük a hard core vallásgyakorlás. Meglátszott ez az egész ünnepi programon is - a kibucos széder folyamán ugyan nagyvonalakban követtük a pészachi hágádá tradicionális forgatókönyvét, de az egyes műsorelemek mégiscsak formabontóak voltak. Klasszikus esetben szigorú rendje van az ünnepnek (a héber széder szó rendet jelent) ehhez képest meglehetősen kontrasztos volt, amit széder címszó alatt tálaltak a kibucban. Ezt látva egy ortodox zsidó biztos kitért volna a hitéből, de belőlük valahogy egy sem volt a teremben. Sőt, Georgeon és rajtam kívül még olyan is alig akadt, aki kipát viselt volna, nekünk viszont - hagyománytisztelet ide vagy oda - kifejezetten tetszett az újszerű, máskor viszont a nyolcvanas évek kudlikjulis esztrádműsorait idéző előadás.

Sok széder estén vettem már részt, de egyik sem volt olyan könnyed, az alkalomhoz mérten életvidám, de még inkább fesztelen, mint a kibucos. Ez nem csak nekünk jött le, hanem a gyerekeknek is. Ábel a neki tetsző dalok hallatán gond nélkül szteppelt a színpadon a kórus előtt, akik ezen nem háborogtak, hanem őszintén mosolyogtak, pedig biztos sokat gyakoroltak a fellépésre. Ráchel is simán becsatlakozott a gyerekkarba, amikor olyan pészachi dalt énekeltek, amit ő is tanult az óvodában.
Igen, így is magunkévá tehetjük a pészachot. Számomra nem kétséges, ez az élet igazi rendje. 

Mint új bevándorlók hivatalosak voltunk egy "elő" széderre is. A Szochnut és a helyi önkormányzat által szervezett esemény mindenben hozta az otthon megszokott megaszéderek hangulatát. Nagyjából előírásosan és csendes unalomban telt a hágádá lapozása, a kaja viszont isteni volt - nem hiába állami rendezvényeken a pénz nem számít. Kevés kivételtől eltekintve a megjelentek többsége az egykori Szovjetunió területéről érkezett és láthatólag sokuk számára tökéletesen idegen volt az ünnep. Tudom vannak, akiket zavar, hogy jópár nem zsidó van köztük, nekem ezzel nincs problémám. Az viszont már nekem is visszatetsző, ha egyesek még a fáradtságot sem veszik, hogy az új hazájuk csodálatos hagyományait magukba szívják. Mindegy, a gyerekeik - mint ahogy a mieink is - már ebbe nőnek bele.

Számomra a széder legmegmosolyogtatóbb része az volt, amikor a Bevándorlási Minisztérium potentátja befejezte a rendkívül magvas gondolatokat felvonultató beszédét. De nem a jól érezhetően idén már féltucat hasonló széderen elhangzottakat tartottam viccesnek. (Bár így lenne! Mert akkor emlékeznék a mondanivalójára…) A nagyonfontosfunkcionárius  néhány perccel később azzal csalt kaján vigyort az arcomra, hogy az ünnepi asztal árnyékában suttyomban újságot olvasott. Hiába no, ő meg ránk nem kíváncsi…