Szerencsére Gázából hozzánk, Ein Gevbe még nem képesek rakétákat kilőni. Rossz hír viszont, hogy Zsófi afulai munkahelye már bizony lőtávolon belül került. Pánikra semmi ok, a földszinten dolgozik, dél felől egy nagy épület árnyékában, szóval nagyon kéne célozni, hogy kifüstöljék a patológiáról. De sajnos az elméleti esélye megvan, hogy Afulán is becsapódjon egy lövedék, ami azért nem épp megnyugtató. | Fogadókészség A maga módján a mi kibucunk is kiveszi a részét a háborúból. Amikor Gázából nagyon lőnek, akkor Bersheva közeléből hozzánk költöztetnek egy elmeszociális otthont, hogy itt nyugodt körülmények között vészelhessék át a harcokat. A speciális igényű embereket ápolók, pedagógusok és önkéntesek kísértek el. Ez utóbbiak között nem csak izraeliek, hanem német lányok is vannak. |
Az elmúlt hetek, hónapok rakéta terrorja után csütörtök éjjel megkezdődött a gázai bevonulás. Ez olyan fejlemény, ami miatt távolban élő szeretteink jobban izgulnak értünk. Mindenki megnyugodhat, mi nem vagyunk igazán veszélyben. A Hamasz rakétái sokáig csak a Gázai-övezet közvetlen környékét terrorizálták. De évről évre egyre messzebb lőttek, az elmúlt napokban már majdnem Haifánál csapódtak be rakétáik, ami 170 kilométerre van az övezettől - ezzel gyakorlatilag az izraeli lakosság döntő többsége a terror szervezet potenciális célpontjává vált. Az izraeli kormány ezért döntött a gázai bevonulás mellett - mint ahogy a civilizált világ minden kormánya így tenne saját polgárai védelmében, ha egy agresszív terror szervezet lenne a szomszédja. Zsófi elmondása szerint a kórházban mindennaposak a menekülési gyakorlatok, így ha ne adj’ Isten megszólalnának a szirénák talán kisebb volna a káosz. Egyébként ezek a gyakorlatok országszerte általánosak, minimum félévente megszólalnak próbaképp a szirénák. Ilyenkor az óvodásokat az óvóhelyekre vezetik, bár ez a feladat nem mindig sikerül szintidőn belül, viszont a gyakorlás révén a gyerekek megszokják a stresszhelyzetet és nem paráznak be baj esetén. Mindennel együtt Zsófi reálisan nagyobb eséllyel szenvedhet balesetet a volán mögött munkából jövet-menet, mintsem eltalálja egy rakéta az íróasztalánál. Már csak azért is, mert a hírekből jól ismert vaskupola (kipat barzel - כיפת ברזל) rakétavédelmi rendszer 90 százalékos pontossággal szedi le azokat a lövedékeket, amelyek vélhetően lakott területen csapódnának be. Aggodalomra tehát nem sok ok van! Akkor kezdjetek el izgulni értünk, ha Libanon és Szíria felől tömegével hullanak a rakéták, mert azok már potenciálisan ránk is eshetnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez nem valós kockázati tényező. Alapvetően mi sem magunkat féltjük, hanem inkább azokat a barátainkat, akiknek a napi rutén részévé váltak a légiriadók, illetve azokért az ismerőseinkért szorítunk nagyon, akiket a napokban (68 ezer másik tartalékossal együtt) hívtak be a gázai események kapcsán. Na, ők tényleg veszélyben vannak. X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandot, ahol blogbarátaink további élménybeszámolót is olvashatjátok. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Január 13-án temették el Ariel Sharont, Izrael egykori miniszterelnökét, a hős hadvezetőt. Fizikai értelemben ekkor vettek tőle búcsút, de hívei zöme lélekben már rég lemondott - vagy megfeledkezett - róla. Volt rá idejük, hisz a minden tekintetben nagy formátumú politikus nyolc hosszú éve kómában feküdt. A temetése így is történelmi eseménynek ígérkezett, nekem is ott volt a helyem. Szubjektív riportomból kiderül, hogy valójában az volt-e. A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk. Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.
Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.
Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom. Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.
(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.) A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt. A cikkhez tartozó teljes képanyag a Facebookon is látható. Kapcsolódó cikkek:
„Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz – Túlélsz, pöcök.” Örkény István örökbecsű egypercese hajszál pontos képet fest arról, hogy miként babusgatjuk a minket körülvevő kacatokat. Nekünk is megvan a magunk lom keresztje, amit évek óta cipelünk, de legalábbis kerülgetünk. Esetünkben nem is olyan kis dologról van szó, a mi pöckünk, egy kopott kék gyerekbicikli, ami már a mi ein gevi megérkezésünk előtt is a házunk előtt rohadt. Innen oda, onnan ide pakolgattuk jó egy éven át. Aztán egy napon hatalmas csattanással összedőlt a bringatárolónk, megette a rozsda. A csotrogány sértetlenül várta a romok alatt, hogy kiszabadítsa a tulajdonosa, de az csak nem jött érte. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig is sejtettünk, hogy a nagy tisztelettel kerülgetett kerékpár valójában senkinek sem hiányzik. Ennek ellenére mégsem volt merszünk kihajítani, így a kerót a házunk melletti fához száműztük. Talán, mert élt bennünk a remény, hogy egyszer csak előbukkanhat a kisgazdája, vagy mert egy-egy eleme pótalkatrésznek elment még, de lehet, hogy csak azért, mert szentimentális érzelmeket tápláltunk a rozoga kétkerekű iránt. A lényeg, hogy a nagy túlélő kapott még egy esélyt. Eltelt egy újabb év, de csak nem pedálozott érte senki és mi sem szereltünk le róla semmit, mert már nem volt olyan állapotban, hogy ennek értelme lett volna. Úgyhogy a múlt héten vettem egy nagy levegőt és az egyik délután a leharcolt drótszamarat elkísértem utolsó útjára a kukához. A pöcök átka megtört! Utóirat: Pár órával később a bringa nem volt ott, ahová letámasztottam. Valaki magához vette. Biztos azt gondolta, hogy jó lesz még valamire és berakta a bringatárolójába, hogy aztán az unokája is kerülgesse… Kapcsolódó cikkek:
|