Annyi mindenről szeretnék írni, mielőtt még hazaköltözünk, de úgy érzem hülyén venné ki magát, ha háborús helyzetben a blogunkra jellemző kedvesen súlytalan, tingli-tangli témákkal jönnék elő. Meglehet néhány nap múlva ezek is sorra kerülnek, most viszont fontosabbnak tartom, hogy a Gázai-övezetben két hete zajló izraeli offenzíva kapcsán posztoljak. Bár szerencsére a mi életünkre közvetlenül semmilyen hatással sincsenek a harcok, ettől még a történések hatása alatt állunk. A témába vágó saját élmények híján egy újabb vendégposzttal szeretném bemutatni az izraeli hétköznapok kevésbé napfényes oldalát. Blogbarátunk Kispaszti két éve napi rendszerességgel jelentkezett Tel Avivból haditudósításaival, most már újra otthon van, de továbbra is szívén viseli Izrael sorsát. Mint a Komáromi Zsidó Hitközség motorjai testvérével, Nagypasztival együtt arra kérték a városból elszármazottakat, hogy írják le háborús élményeiket. A lenti “kölcsön” írást Orna Mondschein küldte el számukra. A szerző nyugalmazott tanár, aki még gyerekként, szüleivel érkezett Izraelbe. Jelenleg Ashkelonban él, ami a Gázai övezet északi határától karnyújtásnyira fekszik. Ami egyet jelent azzal, hogy a város évek óta a Hamasz célkeresztjében van. Azért tartom különösen fontosnak Orna beszámolóját, mert penge élesen adja vissza, hogy a terror miként eszi bele magát az izraeliek hétköznapjaiba. Ha ezt a szubjektív, ám nagyon is általános nézőpontot átérzitek, akkor érthetővé válik, hogy az izraeli kormány miért esett ilyen nagy elánnal a Hamasznak.
Izrael térképe megváltozott. Az ország körzetei az északi Galil, a tengeri sáv, mellette a Somroni és Judeai hegyek, délre a Negev és a legdélebbi Eilat, ezek az ismert jelző pontok. A napokban az ország körzetei a Gázai-sávtól levő távolság szerint vannak elosztva, illetve aszerint, hány másodperce van az embernek, míg a riasztó szól, hogy védett területre sikerüljön szaladnia, mikor Gázából kilőnek egy rakétát izraeli terület felé.
A mi városunk, Ashkelon 30 másodperc messziségre van a gázai rakéták kilövésétől. Mikor a szirénák nappal vagy éjjel megszólalnak, 30 másodperc választ el minket a veszélytől. A törvény 1990 óta előírja, hogy minden azóta épült házban egyik szoba biztonsági szoba legyen, ahol a betonfalak, vasajtó és vas ablakvédő megfelelő biztonságot nyújtson.
| Gázában nincsenek biztonsági szobák és nincsenek óvóhelyek. Nem azért mert ők úgy gondolták, hogy ez felesleges. Azért nincs, mert a Hamasz elkobozta a cementet meg a vas traverzeket, amelyeket Izrael szállít nekik, hogy rendes lakásokat építsenek. A Hamasz az elkobzott építőanyagokkal sok kilométeres alagutakat épített, hogy azokból tudjon Izrael ellen terrorcselekményeket végrehajtani. |
A mindennapi élet teljesen megváltozott. Akinek nem muszáj elmenni otthonról, nem megy. Tíz nap óta én is csak kétszer mentem ki a házból, elszaladtam a közeli szupermarketba bevásárolni. Munkahelyeken, ahol van, biztonsági szoba vagy óvóhely, ott próbálják folytatni a megszokott rutint, de sok nehézséggel. Sokan otthon maradnak a gyerekek mellett, sokan tartalékos katonák és behívták őket katonai szolgálatba.
Egy épülő biztonsági szoba páncél ablaka
A szomszédunk unokái, három kisfiú: a legkisebb 5, a nagyobb 11, a legidősebb 14 éves. Mikor a nagyszülőkhöz jönnek látogatóba, mindig átjönnek hozzánk, megvan az nappali szobában az ő csokoládé és más édesség kincstárjuk. Kedves barátunk, Andris elnevezte őket “csoki kommandó”-nak. A konyhai fiókból kiveszik a nylon zacskókat és megtöltik finomságokkal. A legkisebb, Ofek, nagy szakértő a számítógépes játékokban és sokszor hosszú ideig nagy lelkesedéssel játszik.
A héten, mivel a szülők munkában voltak, elhozták őket a nagyszülőkhöz. A kis Ofek rögtön átszaladt hozzánk. Takarítás közben voltam, pont a padlót mostam. Ofek leült a fotelba és nézte, hogy haladok a munkával, megkérdezte: “Orna, mi lesz, ha most elindul a riasztás, a biztonsági szobába kell szaladni és te pont felmosod a padlót? El fogok csúszni a nedves padlón és nem érek be időben, a szobába”. Megdöbbentem, hogy min jár az esze és rögtön megnyugtattam, hogy ha kell szaladni, vigyázni fogok rá. A padló megszáradt, a szőnyeg is a helyére került és Ofek bement a biztonsági szobába ahol a számítógép van. Ez a dolgozószoba ahol a számítógépek, a könyvespolcok meg az íróasztal van. Ofek leült a géphez és megkért, hogy maradjak vele, mert talán “elfelejti”, hogy kell játszani. Mikor ajánlottam neki, hogy menjük ki a csoki kincstárba azt válaszolta: “Te tudod, hogy én mit szeretek, ma te hozzál csokit ide nekem”.
Bis hundert und zwanzig a terrorban?
Az idősebb unoka, Niv is átjött. Ő hősnek próbálta mutatni magát, ami jó, mikor a riasztás volt nyugodtan bejött a biztonsági szobába. Születésnapjára megkapta anyukája régi mobilját rögtön áttelefonált a nagypapájának és közölte, hogy nálunk vannak bent a biztonsági szobában. Mikor ki lehetett menni, rögtön leült a televízióhoz a híreket követni.
Elszomorító, hogy gyerekeknek ilyen fiatal korban meg kell tanulni az önvédekezést, ahelyett, hogy a nyári vakációt élveznék, azt számolják, hogy hányszor szaladtak a védett helyekre. Fiatalabb és idősebb gyerekek Shderotban és környékén 14 éve ebben élnek. Ők 15 másodperc messzeségre vannak a gázai rakétáktól. Megtanulták, hogy mikor kimennek otthonról iskolába, vagy barátokhoz úgy tervezzék az utat, hogy az utcai védett helyiségek mellett menjenek. Megtanultak rekord gyorsasággal fürödni, mert hátha riasztás lesz.
Békeveréb
A megoldást a politikusokra hagyom. Senki se fut a csatatérre, ha nem muszáj. A mai helyzet nem hagyott más választást mivel az ország déli része megállás nélküli fenyegetés alatt van. A józan ész nem fogja fel, hogy miért kell a határ mindkét oldalán elvenni a gyerekektől a boldog gyerekkorukat és olyan életmintát elfogadni, ahol a félelem uralkodik.
Már második hete hogy itthon ülök, mindig keresek valami elfoglaltságot. 2 szekrény tartalmát kipakoltam, szortíroztam, átrendeztem, kitakarítottam. Egyik barátnőm elkezdett horgolni, a másik rendet csinált a régi számlák és iratok között, a harmadik süt-főz, mindent befagyaszt mert csak ketten vannak otthon. Senkitől se hallottam, hogy egy jó könyvet olvasott, mert nem lehet koncentrálni pedig mindegyikünk szorgalmas olvasó. Maximum az újságot átnézzük tudva, hogy a reggeli számban csak régi hírek vannak.
Akármilyen nehéz és komplikált a helyzet mindegyikünk reménykedik, hogy hamarosan a konfliktus megoldódik. Nem kell különleges fantázia ahhoz, hogy elképzeljünk egy virágzó Közel-Keletet. Az alapja megvan, de sajnos szélsőséges fanatikusok letiporják a reménység rügyeit, kivágják a gyökereit. Nekünk Izrael az egyetlen országunk, itt akarunk élni békés szomszédságban és otthont biztosítani akárhol élő zsidóknak.
(A vendégposztban látható képek nem részei az eredeti írásnak, csupán a mi illusztrációunk.)
RSS Feed