Ma három éve, hogy megérkeztünk Izraelbe. Napok óta azon gondolkozom, hogy miként emlékezzek meg erről a jeles évfordulóról. De nem jut semmi az eszembe. Pontosabban nagyon is sok minden ugrik be, de ezekről nem érdemes külön posztot kanyarítani, kár a bitekért, annyira evidenciák. Kicsit olyan ez, mint amikor gyerekként számon tartjuk a születésnapunkat, folyton öregedni akarunk. Aztán, amikor “öregek” vagyunk, akkor elveszíti jelentőségét a születésnap, inkább felednénk az idő múlását. Három év után már mi sem számítunk igazán olé hadasnak (új bevándorló), többé-kevésbé belesimultunk az izraeli hétköznapokba, ha nem is minden tekintetben, mert ugye ide is születni kell… Kismillió dolog történt velünk, hogy mi minden? Éltük az életünket, úgy mint te. Csak máshol, más ingerek közepette, más keretek között és talán más hozzáállással - többek között ezekről szól a blogunk. És pont ez a sok “más” az, amitől a mi hétköznapjaink izgalmasabbak és kívülről nézve attraktívabbak - meg persze a blog miatt, ahová naná, hogy azok a dolgok kerülnek ki, amik rajtunk kívül másoknak is érdekesek lehetnek. Így nézve cseppet sem kérdés, jól döntöttünk, amikor három éve felkerekedtünk. Ma sem tennék másként!
De három év nagy idő, az újdonság varázsa természetes módon megkopik. Olyan ez, mintha a világ legjobb nőjével/pasijával kötnéd össze az életed, akire ha évek múltán ránézel ugyanolyan átlagosnak látod, mint akárki mást, viszont az együtt töltött idő megszépíti a szarkalábakat. Izrael is ilyen. Vonzó és impulzív minden pillanatában, de ha benne élsz, akkor te is megismered smink nélkül. Nincs ebben semmi kiábrándító, sőt jobb a maga természetességében látni, mint kívülről mézes-mázas rózsaszínben - vagy pont ellenkezőleg - dermesztő sötétre festve.

Szóval három éve élünk Izraelben. Ráchel és Ábel többet élt itt, mint Magyarországon, Lea meg már lényegében ide született. Nekik Ein Gev az otthonuk és Izrael a hazájuk. És ez így marad már örökre. Még akkor is, ha az élet egyszer talán továbbsodor minket, hogy valahol máshol, más keretek között, más ingerek érjenek minket újabb három éven át. De most itt vagyunk, immár három éve. Van minek örülni! És ez a lényeg.

Nincs is annál szebb, mikor (szinte) házhoz jön az ünnep. Most például egy marokkói zsidó hagyománnyal ismerkedhettünk meg szomszédaink jóvoltából. Bevallom egészen mostanáig még soha nem hallottam a mimounáról, talán azért sem, mert az askenázi zsidó világban nem ülik meg. De erre jó Izrael, ahol például észak-afrikai gyökerű zsidókkal is összekerülhet az ember, akik a szentföldi zsidó olvasztótégelyben is megőrizték ezt a pészachot lezáró hagyományt.  Szomszédaink idén minket is áthívtak, hogy velük örüljünk a nyolc pászkával töltött nap elmúlásának. Marokkói hagyományokhoz híven roskadásig rakták az asztalt édességekkel, rengeteg mézes süteménnyel, diós, szezámmagos nyalánkságokkal, lekvárokkal, kompótokkal, gyümölcsszirupos isten tudja mikkel. És megkóstolhattuk a mofletta nevű lapos palacsinta-pita hibrid, amit az ünnepi szokás szerint csordultig töltöttek mézzel. Ez sem egy diétás étel…

Ennek legfontosabb szimbóluma a méz (meg minden édesség), amit a zsidó újév, rosh hasana alkalmából is ugyanezen okból teszünk az asztalra. Én azonban azt gondolom, hogy ennél prózaibb oka lehet a hepajnak, a pászkával súlyosbított diétás napok után kijár a kalória bomba, valahogy úgy, mint a muszlimoknál a ramadán böjtjét megtörő záróvacsora, az Íd al-fitr esetében, ahol sok helyütt ráadásul hasonló étkek is szerepelnek az ünnepi menüben. De bármi is legyen a Peszachot lezáró mimouna magasztos üzenete a lényeg akkor is az, hogy a nagy család, a szomszédság, a barátok együtt vannak, esznek-isznak jót mulatnak. Hát kellhet ennél több?!

Lassan három éve vagyunk Izraelben és valamiért úgy adódott, hogy évente legalább egyszer találkozom Shimon Peressel. Na jó, a találkozás kifejezés némileg fellengzős, mondjuk azt, hogy karnyújtásnyi távolságból fotózhatom. Igazából ebben nincs semmi nagy szám. Ha rendes hírügynökségi fotós volnék és nem végeken élnénk, akkor akár naponta megeshetne ugyanez velem. De így hírértéke van, hogy az izraeli elnököt lefotózhattam az Ein Gev Fesztiválon, amit gyakorlatilag minden évben ő nyit meg, vagyis kis túlzással házhoz jön az elnök úr, hogy lencsevégre kapjam. Volt azért olyan is, hogy jóval távolabbra kellett zarándokolnom egy-egy róla készült képért - legutóbb Ariel Sharon temetésén próbáltam “levadászni” (nem túl nagy sikerrel), tavaly nyáron meg az elnöki konferencián kattintgattam a sok celebritás között többek között Perest is. Személy szerint csak azért van hírértéke, hogy ismét őt kattintgattam, mert az elnöki stáb az én képemet adta ki az eseményről, ez jelent meg Peres hivatalos facebookos oldalán is.

Amikor e sorokat írom 3500 felett jár a lájkok és 128-nál a megosztások száma. Ahogy nézem ez messze átlagon felüli a visszajelzés az elnöki oldalon (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak ennél jóval kedveltebb bejegyzések is). Legyünk őszinték, nem az én szuper fotómnak szól a tetszésindex megugrása, hanem a kissé elcsépelt politikus-gyerek kombó veri ki a lájkmérőt. Mindegy, mint alkotó azért eldicsekszem vele, hogy én is sütkérezzek egy kicsit a dicsőségben.

Ma este veszi kezdetét a Pészach. Este a közös kibucos széder estén veszünk részt, az lesz az igazi ünnep. De ma ebédhez már készítettem egy szédertálat, hogy itthon is megemlékezzünk az ünnepről. Ráchel áldást modnott a Elijahu poharára, pontosabban az abban lévő szőlőlére, amit rögtön ki is löttyintett. Ábel dino korszakát éli, ezért mi sem természetesebb, mint hogy ő "tyrex-rex-ohel-bászárra" mondott ünnepi jókívánságot. Olyan fotnos részletekkel nem érdemes őt még terhelni, minthogy a széder tálon lévő csontos húsnak semmi köze egyetlen általa ismert dinoszauruszhoz sem. Néhány év és a történelem előtti időkből eljut a fáraók Egyiptomáig, addig felesleges a tíz csapással és Mózessel összezavarni.
Míg a nagyok osztották az áldásokat, Lea egykedvűen pászkát rágcsált, mint aki tudja, hogy ez csak a melegítés az esti showra, ahol Zsófi és Ráchel is szerepet kapott a közös széder esti előadásban.

A Magyar Sajtófotó kiállításra bárki nevezhet, ahol több körös zsűrizés után választják ki azokat a fotókat, amelyeket végül kiállítanak. Összesen harminc fotót lehetett versenyeztetni, én három komolyabb sorozatomat futtattam meg (eilati életképek, utolsó etióp alija megérkezése, a barca szentföldi túrája), illetve több egyedi képet. Természetesen mindegyik kedves valamiért, de szakmai értelemben a legbüszkébb az FC Barcelona szentföldi túráján készített fotóimra vagyok (ezek történetéről bővebben itt, itt és itt emlékeztem meg). Titkon reménykedtem benne, hogy ezt a zsűri is így gondolja, ami csak részben volt így, mert ugyan az előválogatást minden fotóm “túlélte” de aztán az éles verseny második körében sajnálatosan egytől egyig elvéreztek. Nem baj, elsőre ez is eredmény, szerényen én még a “futottak még” kategóriára is büszke vagyok, annyi jó fotóssal voltam versenyben.

Aztán hetekkel később kaptam egy levelet, hogy a készülő sajtófotós évkönyv számára pontosítsam a szakmai önéletrajzom és mellékesen megjegyezte a levélíró, hogy a szerkesztők még nem döntöttek a képeim sorsáról. Jó, hát gondoltam, hogy a fotózsurnaliszta ”szaknévsorba” illendőségből mindenkit megemlítenek, a díjazottak fotográfiái meg nyomtatásban is megőrzik az örökkévalóságnak. Megmondom őszintén korai “kizsűrizésem” okán nem számítottam arra, hogy a lábjegyzeten kívül bárhol is megjelenik a nevem. De kishitű voltam. Néhány nappal a Sajtófotó Kiállítás megnyitója előtt nekem is megküldték a hivatalos meghívót, amiben azt írták, hogy egyébként a helyszínen átvehetem a Sajtófotó évkönyv tiszteletpéldányát. Kiderült, hogy ugyan a kiállításra nem válogattak be, de az egyik egyedi képemmel kiérdemeltem a könyvszerkesztők figyelmét és én is ott díszelgek a sok-sok nagynevű sajtófotós között az évkönyvben. Azért erre büszke lehetek! A kiválasztott képem teljesen vállalható, megállja a helyét a válogatásban.

Egy apró pici dolog miatt mégis kicsit röstellem, hogy pont ezzel a fotóval képviseltetem magam az évkönyvben. Ugyanis az album 102 oldalán látható fotó történetesen egy családi képünk, amin az épp a napokban egyéves Lea lányunk első találkozását örökítettem meg az édesanyjával a szülőszobában. Mondom, jó képről van szó, helyén van, csak kicsit pironkodom, hogy a másik 29 klasszikus sajtófotóm közül épp ezt, a nekem egyébként nagyon fontos személyes fotómat emelték ki. De azt hiszem ez csak engem zavar, mindenki más egy bömbölő lila újszülöttet és egy boldog anyát lát a képen, a többlet jelentés meg magánügy.

A 2013-as év legjobb magyar sajtófotói május 18-ig láthatók a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, a budapesti Nagymező utca 8. szám alatt (a közelmúltig ez volt az Ernst Múzeum, ha így ismerősebb a hely). Az én fotóimat ne keressétek a falakon, mert egyet sem állítottak ki, ellenben a helyszínen megvásárolható évkönyvben már képviseltetem magam. Az általam nevezett képeket itt tekintheted meg: