Lőtávolon kívül, lélekben belül

Izrael valahogy úgy van a békével, mint Magyarország a jóléttel: egyszer az életben majd ez is eljön - addig már csak egy kicsit kell szívni. És ez nehéz ügy, mert hogy néz ki az, hogy a Kánaán eljövetele előtt is jól érezhetjük magunkat, miközben papírforma szerint szenvedni kéne?

Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel.
A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik.

Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy
"jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint.

Néhány napja már Siófokot is bőven elérnék...

Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.

Innen Izraelből nézve másképp olvasom ugyanazokat a piszlicsáré csúsztatásokat, már fröcsögve anyázok, ha amúgy korrekt hírforrások ott kezdik a történetet, hogy Izrael megint odacsapott, tudjátok a semmiből, merő passzióból, szokásához híven kéjes örömmel vegzálja az ártatlan palesztinokat. Már nem tartom bocsánatos bűnnek, ha az aktuális hírtől (mondjuk Tel Aviv rakétázásától) rövid úton kedvenc csattanójáig, Izrael háborús bűnösségéig jut el a külpolos kolléga. Valahogy kínosnak érzem, hogy a magyar médiamunkásoknak Izraelről mindig ugyanaz jut az eszükbe, mint a viccben. Csak ez nem vicces. Egyre megy, hogy tudatlanság, szakmai hiányosság esetleg cinizmus, netalán rosszindulat áll a dolog mögött. A végeredmény ugyanaz. És ez mióta itt élek az országban erősen bassza a csőrömet, mert Izrael másfél éve nem csak egy számomra kedves hely a világtérképen, hanem az otthonom, amivel - különösen bajban - feltétel nélkül azonosulok.

Mikor kell értünk izgulni?

Ugyan a gázai rakéták egyre távolabbra érnek, mi biztosan kívül vagyunk a hatótávolságukon. Akkor lehet esetleg félnivalónk, ha Libanonban a Hezbollah is késztetést érez, hogy a katyusáival bekapcsolódjon a konfliktusba. De még akkor sem számítanánk valódi célpontnak. Izgulni akkor kell értünk, ha a szíriai polgárháború eszkalálódna. Mi légvonalban 15 kilométerre vagyunk Szíriától, közelebb van hozzánk Damaszkusz, mint Jeruzsálem. Akkor van baj, ha a harcoló felek valamelyike Izrael ellen fordulna vagy ha felkelők győzelme révén terrorista csoportok ásnák be magukat a határ mentén. Bár karnyújtásnyira van tőlünk az öldöklés egyelőre egyik sem valós veszély. Még akkor sem, ha az utóbbi hetekben volt néhány belövés és határincidens a Golán túlsó csücskénél. Ezek nem Izrael ellen irányultak, hanem a polgárháborús konfliktus részei voltak és az ENSZ felügyelete alatt álló demilitarizált zónára korlátozódtak.

Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai".

X X X

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Kapcsolódó cikkek:

• Kis-Albánia
• Kocsi mesék 1. - Bomba ajánlat
• Hótakaró
• Szív küldi szívnek