Két poszttal ezelőtt coming outoltam, hogy szeretem a focit, de csak a jót! Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a Barca nem látogathatott nélkülem a Szentföldre. De ebben a posztban labdába se rúgnak, foci helyett más izgalmakról számolok be.
Az FC Barcelona nem csak a pályán profi, hanem minden másban is - nyilván, hisz csak így lehet a világ jelenlegi legjobb futball csapata. Sorra nyerik a bajnokságokat és a "nagy pénz, nagy foci" szellemében ügyesen csinálnak üzletet a labdarúgásból. A Barcát ezek miatt lehet tisztelni, de másért szeretjük. Látszólag nem hoz a konyhára a katalán sztárklubnak a missziós tevékenysége, miközben nagyon is építi a csapat nemzetközi jó hírét, hogy részt vállalnak nonprofit akciókban: sokáig egyedül az UNICEF hirdetés volt a mezükön és rendszeres szereplői jószolgálati kampánynak. Így például évek óta gálameccsekkel hívják fel a figyelmet a közel-keleti béke fontosságára, néhány hete pedig "Peace Tour" néven kétnapos villámlátogatásra érkeztek a szentföldre. Ez idő alatt a palesztin és az izraeli oldalon egyaránt szinte minden a Barcáról szólt - háttérbe szorítva azt, ami amúgy mindennaposan van. Bárki bármit mond a sportnak van ereje, és ha a világbékét nem is teremti meg, de pillanatokra képes közös nevezőre hozni az ellenségeskedőket. Volt szerencsém ezt testközelből megtapasztalni, mint ahogy sok minden mást is, amikor a Barcával tarthattam.
Ez olyan elegánsan hangzik, pedig nem kézenfekvő, hogy én, mint mezei, szabadúszó fotózsurnaliszta, csak úgy ott sündörgök a Barca körül. Látszólag mellékszál és talán keveseket érdeklő kulisszatitok, de szerintem sokat elárul a közel-keleti viszonyokról, hogy miként jutottam a Barca közelébe.
Picit késve kapcsoltam a sajtóakkreditációt illetően, ami megbosszulta magát, bár utólag azt mondom, hogy így sokkal jobb sztori kerekedett ki az egészből. Fűhöz-fához fordultam, hogy akkreditáltassam magam, de csak nem akart összejönni, aztán a Barca sajtósai megkegyelmeztek nekem és elküldték a helyi média kontaktjaik, akiknek nyomban írtam. Legnagyobb meglepetésemre a posta fordultával válaszolt a palesztin tájékoztatási minisztérium főfeje, hogy késésben vagyok, hely már nincs, de talán Mr Ghassan tud segíteni. Mr Ghassan tudott segíteni, eltekintve attól az apróságtól, hogy csak arabul, ami egy nemzetközi sajtóesemény szervezésénél nem számít előnynek. Végül SMS-ben(!) angolul sikerült lezsírozni, hogy mit, hol, ki, mikor - de azért ez nem volt valami bizalomgerjesztő. Különösen annak fényében, hogy nekem a Palesztin Hatóság területére kellett lépnem, ahová izraeli állampolgárként csak külön engedéllyel mehetnék. Újabb körtelefon után kiderült, hogy ezt egy nap alatt lehetetlenség beszerezni, amúgy meg rámádánkor izraeli civileket nem szívesen adnak ilyet, hisz mégiscsak ellenséges területről van szó, ahol bármi megtörténhet. Maradt a B-verzió, hogy a magyar útlevelemmel lépem át a kvázi határt, ami pont olyan, mint az igazi, ergo az útlevelem láttán helyből tudják valójában ki vagyok. Sok választási lehetőségem nem lévén bevállaltam a rizikót, már csak azért is mert egy izraeli belügyes javasolta, aki a belépési engedélyben nem, de minden másban tudott segíteni. Például szerzett nekem fuvart, hogy a checkpointtól eljussak Betlehem központjába.
| Bontsuk azért ki a történetet, tehát egy izraeli határőr, megadja egy palesztin boltos számát, aki annak reményében, hogy majd szuveníreket veszek nála elküldte a sameszát, hogy felvegyen a határnál. | A Barca betlehemi látogatásáról ide kattintva találálsz még több képet |
Némi izgalomra adott okot, hogy a történet egyetlen szereplőjét sem ismertem, szuvenírt egyáltalán nem akartam venni, viszont nagyon be akartam jutni Betlehembe. Az viszont megnyugtatott, hogy a határokon átívelő "business as usual" szemlélet felülírja az ellentéteket, még ha a látványos összeboruláshoz ez kevés is.
Jött a nagy nap, elköszöntem a családomtól, bepattantam az autóba és meg sem álltam a falig, ami elválasztja Jeruzsálemtől Betlehemet. Letettem az izraeli rendszámú autót, és besétáltam útlevél ellenőrzésre egy hatalmas hodályba. Ahol mindenki csak intett, hogy merre kell mennem, én meg illedelmesen arra mentem, amerre mutatták és a végén a fal túl felén lyukadtam ki, a kezemben az útlevelemmel, amit a kutya nem kérte el tőlem. Úgy látszik az európai fizimiskámmal és a vállamon cipelt kameratáskával nem tűnhettem veszélyes arabnak.
Ami a checkpointon előnynek számított az a túloldalon határozott hátrány jelentett: minden lépésemre jutott egy taxis, aki roppant "előzékenyen" próbált rávenni, hogy vegyem igénybe a szolgáltatásait. Mindenkit azzal szereltem le, hogy jönnek értem, amit hitetlenkedve fogadtak, mert turistának látszó palimadártól ezt még nem hallották. Vagy negyed órán át úgy éreztem, hogy nekik lesz igazuk, mert a kontaktom félreértett valamit és a sameszát a határ izraeli felére küldte értem, aki ahelyett, hogy rögtön értem jött volna, arról próbált meggyőzni, hogy ugyan menjek már vissza Izraelbe, hogy aztán már az ő autójában ismét átlépjem a határt. Próbáltam neki magyarázni, hogy nagy híve vagyok a határok átjárhatóságának, de momentán ennél talán kevésbé feltűnő módon szeretnék halmozottan törvényt sérteni, meg aztán negyed óra múlva a sajtóközpontban kéne lennem, mert ha nem ugrik az akkreditációm. Végül nagy kegyesen kimentett a taxis hiénák markából, hogy egy alig öt perces út megtétele után kitegyen a híres-neves boltnál, ahol szuvenírt kellett volna vennem. Ezen a ponton úgy érezte, hogy inkább taxiba kellett volna vágni magam, mert a boltos kissé vontatottan értette meg, hogy pillanatnyilag leszarom az összes szuvenírjét, mert perceim vannak, hogy a célállomásomra érjek. Mikor ezt végre felfogta, sietve betuszkolt egy nagy fekete BMW-be, hogy majd az elrepít a Születés Templomához, ahová mennem kellett.
Ami a checkpointon előnynek számított az a túloldalon határozott hátrány jelentett: minden lépésemre jutott egy taxis, aki roppant "előzékenyen" próbált rávenni, hogy vegyem igénybe a szolgáltatásait. Mindenkit azzal szereltem le, hogy jönnek értem, amit hitetlenkedve fogadtak, mert turistának látszó palimadártól ezt még nem hallották. Vagy negyed órán át úgy éreztem, hogy nekik lesz igazuk, mert a kontaktom félreértett valamit és a sameszát a határ izraeli felére küldte értem, aki ahelyett, hogy rögtön értem jött volna, arról próbált meggyőzni, hogy ugyan menjek már vissza Izraelbe, hogy aztán már az ő autójában ismét átlépjem a határt. Próbáltam neki magyarázni, hogy nagy híve vagyok a határok átjárhatóságának, de momentán ennél talán kevésbé feltűnő módon szeretnék halmozottan törvényt sérteni, meg aztán negyed óra múlva a sajtóközpontban kéne lennem, mert ha nem ugrik az akkreditációm. Végül nagy kegyesen kimentett a taxis hiénák markából, hogy egy alig öt perces út megtétele után kitegyen a híres-neves boltnál, ahol szuvenírt kellett volna vennem. Ezen a ponton úgy érezte, hogy inkább taxiba kellett volna vágni magam, mert a boltos kissé vontatottan értette meg, hogy pillanatnyilag leszarom az összes szuvenírjét, mert perceim vannak, hogy a célállomásomra érjek. Mikor ezt végre felfogta, sietve betuszkolt egy nagy fekete BMW-be, hogy majd az elrepít a Születés Templomához, ahová mennem kellett.
Ahogy kinéztek a dolgok akár lehetett volna az is, hogy a nagy fekete autó végleg túszul ejt, de letettem a nagy esküt, hogy visszafelé feltétlenül bevásárolok nála. A nagy sietségben nem minden elemében kidolgozott üzleti konstrukció akkor ott a menekülésemet jelentette, még úgy is, hogy később nagyjából az esetleges váltságdíjamnak megfelelő összeget fognak rajtam bevasalni a gagyibbnál gagyibb szuvenírekért. De ez akkor semmiségnek tűnt, akár Jézus által személyesen nekem dedikált, eredeti fröccsöntött Szent Grált is hajlandó lettem volna megvenni, csak hogy annyi szervezkedés után nehogy lemaradjak a Barcáról.
Amilyen tekintélyes volt a nagy fekete autó, aminek a vendégszeretetét élveztem, olyan extra lassan haladt Betlehem utcáin. Forgalom alig volt, igaz előzni sem nagyon lehetett vagy csak a sofőröm akarta megóvni az életem a későbbi busás haszon reményében. A csigatempónak akadt egy előnye: alaposan szemügyre vehettem a várost. Majd minden kirakatban Barca zászlók lengtek, meg persze itt-ott fricskának Real Madridosak, a miheztartás végett. Az rögtön lejött, hogy a palesztin hatóságok erős készültségben várták a Barca béke túrájára. Ötven méterenként egy-egy egyenruhás állt az út két oldalán, akiknek az övén bumszli rohamsisak domborodott, fegyver viszont nem lógott, legfeljebb egy tompfa fityegett az oldalukon. Ennél eggyel félelemkeltőbb volt, hogy többször is sodró lendülettel húztak el mellettünk batár terepjáró konvojok, csordultig tele állig felfegyverzett alakokkal. Az egész olyan volt, mintha a legbénább "C" kategóriás hollywoodi akciófilmek kelnének életre, csak hát ez a kő kemény valóság volt. Az út szélére kiállított "díszsorfalról" lerítt, hogy inkább szociális foglalkoztató, a gépfegyverekkel fel-alá grasszáló terepjárós milíciák nagyobb harcértéket képviselhettek, bár azt nem tudom, hogy a nagy furikázásban mit is védhettek pontosan.
A díszszemle nem ért még itt véget. Miután a nagy fekete autó ajtaját becsaptam magam mögött (búcsúzóul még egyszer letéve a nagy esküt, hogy a Szent Grállért feltétlenül visszanézek) egész hadseregnyi különböző palesztin biztonsági ember között találtam magam, akik mind ropant előzékenyen irányítottak az ideiglenes sajtóközpont felé a beszédes nevű "Bethlehem Peace Center-be", amit "a béke, a demokrácia, a vallási tolerancia és a sokszínűség" fenntartása céljából emeltek.
Útközben - a gyülekező focirajongók gyűrűjében - azon gondolkoztam, hogy a Barca tiszteletére valószínűleg Ciszjordánia összes öltönye Betlehem belvárosában teljesíthet szolgálatot, ami a nyári kánikulában felettébb nagy teher lehetett a sok fontoskodó szekuson. Egészen addig agyaltam ezen, amíg egy csapat rohamrendőr nem állta utamat méghozzá teljes menetfelszerelésben. A legszentebb keresztény kegyhely tőszomszédságába tájidegenül hatott ez az erőfitoktatás, főleg úgy, hogy játszi könnyedséggel sasszéztam át rendőrsorfalon a mögöttük lévő sajtóirodába. Itt pikk-pakk szert tettem a nyakba akasztómra, meg egy kukásmellényre, amit minden kolléga úgy vett fel, mintha golyóálló mellény lenne és az élete múlna rajta.
Ettől aztán egészen szürreálisan UV sárgában úszott a fél tér és szépen kirajzolódott, hogy kik közé biztosan nem fogok beállni akkor sem, ha ezen a lehetetlenül békés nyári délutánon a nagyszámú biztonsági ember közül valamelyik fegyvert tartana a tarkómhoz.
Ekkor még jó ideig se híre sem hamva nem volt a Barcának. Így volt időm egy szemtelenül aljas merényletre: lőttem egy képet, ami mindennél beszédesebben mutatja be, hogy mennyire abszurd volt a Barca szentföldi békemissziója. Szerencsémre a nagy biztonsági kardcsörtetés során nem volt, aki értő szemmel instruálta volna a egyenruhás statisztériát. Nekem viszont szemet szúrt, ahogy ezek a snájdig Darth Vader imitátorok (látszólag) védelmezik a betlehemi béke központot, de valójában épp a képtelen helyzet megjelenítéséhez pózolnak. Mert ahol a békét futballistáknak kéne elhozniuk, de rohamrendőrökkel kell megvédeni ott nincs minden rendben.
A folytatásban szó lesz akrobata mutatványról, pofátlan potyázásról és persze az aranylábú Messiről, fociról viszont nem annyira.
RSS Feed