Ha valami nagyon felhasználóbarát találmány a kibucban, akkor az a közös mosoda. Hihetetlen mennyi időt és energiát takarítunk meg azzal, hogy igénybe vesszük. Gondoljatok bele, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a szennyest szortírozzuk és aztán a frissen mosott ruhákat összehajtogatva, ha kell vasalva elvigyük. Ez majdnem minden pénzt megér.
A közös mosoda is a kibucok egyik vívmánya, ami a kezdeti szerény körülmények és a már-már aszketikus pionír munkaszervezés nyomán alakult ki. Ma már elképzelhetetlen, de a kibuc mozgalom hajnalán (1910-től az 50-es évekig) annyira kemény volt az élet, hogy például a mi kibucunkban egy időben még az alsónemű is közös volt. Nem volt saját, mindent megosztottak, mert így jutott mindenkinek. A ruházkodás alapvetően funkcionális volt akkoriban, és ha nem is egyenruhában jártak (erre is volt példa), de nem cifrázták túl a dolgokat - azt hordták, amit hoztak magukkal, vagy amihez a kibuc hozzájutott olcsón, nagyobb tételben. A munka alapú társadalmi utópiával (minden magyar aktuálpolitikai áthallást tessék elhessegetni!) a divatozás amúgy is összeegyeztethetetlen volt, ugyanakkor az erőforrások optimális kihasználása létkérdésnek számított. Minden munkás kézre szükség volt, viszont ha ezek a kezek országépítés helyett mindennapi házimunkával fáradoztak, akkor könnyen belátható, hogy például a napi mosás veszélyeztette haladást. Ezek után kézenfekvő megoldás volt, hogy ha már a ruhák egy része úgy is közös, akkor központosítsák a mosást. Kell-e mondani, hogy ez mennyire optimális megoldás volt mind munkaszervezési, mind erőforrás felhasználás szempontjából?!
A mosodákat amennyire lehetett idővel gépesítették, fejlesztették, hogy a növekvő igényeknek megfeleljenek és a kibuc minden lakóját ki tudják szolgálni. Ehhez hatalmas kapacitást kellet kiépíteni, miközben még így is viszonylag élőmunka igényes műfaj maradt, ami alapvetően drága. Ez egészen addig nem volt szempont, amíg a kibucokon belül a funkcionalitás és nem a rentábilis működés volt a fő szempont. Amint a belső elszámolásban megjelent a pénz, hamar kiderült, hogy a kibucnyikokat kiszolgáló ipari mosodák drágák, de legalábbis méretarányossági okokból nehéz nyereségesen üzemeltetni. Ezzel párhuzamosan az egykor luxuscikknek számító házi mosógépek megfizethetővé váltak - így sok helyen osztottak-szoroztak és bezárták a központi mosodát. Azokon a helyeken, ahol eleve viszonylag sokan laktak vagy ahol nagyobb szociális otthon, illetve hotel is működött általában megmaradt a közös mosoda.
Így van ez Ein Gevben is, ahol ugyan kevesen laknak - azok küzül is sokan időközben beruháztak saját mosógépre - viszont a kibucnak forgalmas hotelje van, ami miatt érdemes volt a saját mosodát megtartani. Pontosabban úgy éri meg, hogy ezen felül még vagy negyven másik kisebb-nagyobb hotelnek, panziónak, zimmernek is bérmosnak. Az üzlet azért megy, mert a környéken nincs (vagy nem maradt) még csak hasonló kapacitású patyolat sem, ezért aki nagyban akar mosatni, az Ein Gevbe jár.
Mi, ha akarnánk sem tudnánk saját mosógépet használni, mivel egész egyszerűen nincs rá hely a lakásunkban. Így meg lennénk lőve a helyi patyolat nélkül. Alapvetően nagy terhet vesz le a vállunkról, méghozzá viszonylag szerény díjazás ellenében - ha összeadjuk a vízdíjat, az áramot, a mosószert, valamint a mosó- és szárítógép árát és a saját időnket, akkor mindjárt nem is olyan magas a kilónkénti 3 sékel, amit felszámolnak.
Az más kérdés, hogy a szolgáltatás színvonala nem tökéletes, de legalábbis a házi mosógéppel jobb eredménnyel lehet megszabadulni a ruhafoltoktól. A közös mosoda használat másik hátrányos következménye, hogy sokkal nagyobb mennyiségű ruhát kell “műsoron tartanunk”, mivel nem mi szabályozzuk a mosás menetrendjét. Van, hogy a reggel leadott ruha délután már ott figyel a fakkunkban, de az valószínűbb, hogy egy hét után látjuk vissza és néha olyan is előfordul, hogy bizony elkeveredik, míg más ruhája meg a mieink között tűnik fel.
A mosoda gyakorlatban úgy működik, hogy a szennyes ruhákat nekünk kell anyaguk, jellegük és színük szerint leadnunk. Előzőleg minden ruhánkba bele kell írni egy kódot (ez egy szín és egy szám kombinációja), ami alapján szortírozzák a kész ruhákat. A mi jelölésünk zöld 71, ezt textilfilccel véstük rá a címkékre, de a rutinosabb kibucnyikok kis színes foltokra írják vagy hímzik a számokat, így tartósabb. Azok a ruhaneműk, amik jellegükből adódóan nem jelölhetők meg (jellemzően zoknik, fehérneműk) hálós zacskókban landolnak a mosodában, amin kis cetli jelzi a tulajdonosok kódját.
Ez eddig pofon egyszerű, de hogy legyen egy kis csavar a rendszerben, a ruhákon használt kódon kívül van még egy azonosítónk, amivel a mérlegelést és nyomában a számlázást letudhatjuk. Nekem könnyen ment a zöld 71, de a fontosabb 7021949 numerikus rendszámot három év kitartó mosodahasználat után sem sikerült még soha csípőből bemondanom, ami tagadhatatlanul sokat elárul a szellemi képességeimről. Csak az vigasztal, hogy ennyi év után a pult másik oldalán sem tudják, ezért minden alkalommal együtt bogarásszuk ki egy szamárfüles füzetből a helyes sorszámot. Amit aztán persze közös erővel rögvest el is felejtünk és a legközelebbi mérlegelésnél pontosan ugyanígy ki kell keresni a listáról. De ennyi vacakolás még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon saját magunknak kéne intézni a családi mosást.
RSS Feed