Az első próbán egy viszonylag egyszerű sortáncot gyakoroltunk, ami nem haladta meg a szerény képességeimet. Sőt, még örültem is, hogy egészen progresszív volt a zeneválasztás, mert rendhagyó módon egy zúzós Deep Purple dalra játszottuk a zenebohócot. Ugyan gyanút kelthetett volna bennem, hogy mindezt seprűvel és partvissal a kezünkben tettük, de mivel a Savuót amolyan munka ünnepe a kibucban, így nem tűnt elrugaszkodott dolognak a kellékválasztás.

A második próbán bonyolódott a dolog, mert kiderült, hogy nem úszom meg ennyire könnyen - a férfiak sortáncát nők veszik át a színpadon, majd közös erővel fogunk hórázni. Hórázni?! Én körtáncot akkor jártam, amikor a kacsatánc volt a menő az óvodában, vagy akkor sem. Ekkor éreztem, hogy komoly égés készülődik, de már nem volt menekvés. Bár a tánctanárunk - mert hát nem csak magunktól sasszéztunk - veregette a vállam, hogy milyen jó vagyok (muhaha) azért éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen a férfikarból, akinek elemi készsége sincs a tánchoz, így legalább felszabadultan tudtunk egymáson röhögni. Mármint magunkon, mert a tánctanárunk nagyon lelkesen dicsért minket, amit rajta kívül azt hiszem egyik partnerem sem vett komolyan. Akkor lohadt le a mosolyunk, amikor megjelentek a csajok, akik helyből pöpecül letáncoltak minket a színpadról. Hát, mit mondjak, hozzájuk képest elég kontrasztos volt a mi felvezető botladozásunk, főleg úgy, hogy két terhes asszony is könnyedén szökdécselt, nem úgy mint mi a sörhasunkkal. (Pszichoszomatikusan vagy sem, mindenesetre a következő próbára leterített egy fosós-hányós, a rossz nyelvek szerint csak összeszartam magam kihívástól, de ez nem igaz, mert az évszázad hányását csak nem produkálom holmi közszereplés miatt.)

De ez még mind semmi volt az első színpadi jelmezes próbánkhoz képest. Itt ugyanis kiderült, hogy a partvis és a felmosófa csak átmeneti kellék volt, mi férfiak igazából vasvillákkal fogunk tánc közben hadonászni. Na, ezen a ponton kezdett halálfélelmem lenni, mert az egy dolog, hogy kétballábasak vagyunk - méghozzá gumicsizmákkal súlyosbítva -, de a szemmagasságban kalimpáló vasvillák első látásra sem voltak olyan bizalomgerjesztőek.

A következő kihívást a férfi- és nőikar össztánca jelentette. Mindezt egy olyan színpadon, amit nem arra méreteztek, hogy nyolc vaskos férfi és hat törékeny nő pörögjön rajta. Meg is lett az eredménye, mert az egyik terhes lány kapásból kificamította a bokáját. És csak azért nem abortált nyílt színen, mert színpadra lépésünk előtt a vasvillákat gondosan letámasztottuk.

A sérülésben annyi azért jó volt, hogy a tánctanárunk megvilágosodott, hogy a színpad adottságaihoz kell igazítani a koreográfiánkat. Pikk-pakk átméretezte a táncot, ami praktikusan annyit jelentett, hogy egy nagy kör helyett két körben ropjuk, méghozzá úgy, hogy belül a hat nő, kívül a nyolc férfi. Ez tulajdonképpen jó ötlet volt, eltekintve attól a két lépéskombinációtól, amikor is mi férfiak dinamikus indiánszökkenéssel a kör belseje felé tendáltunk. Ekkor ugyanis szabályosan fenékbe billentettük az előttünk tipegő hölgyeket, ami legalább annyira vicces volt, mint amikor az örökbecsű Bomba jó bokszolóban Bud Spencer tiroli bőrgatyásnak áll.

Ezek után léptünk színpadra Savuótkor. Ami az előzményekhez képest igen csak merész vállalkozás volt. De bátraké a szerencse, és ha már publikum előtt ég szénné az ember, akkor azt emelt fővel csinálja, szóval derekasan beleálltam a feladatba. Ugyanez nem volt igaz a vasvillámra, mert az utolsó pillanatban gereblyére cseréltem. Így szerencsére nem ismételtem meg gyermekkorom egyik legfájdalmasabb sérülését, amikor nem elég, hogy átszúrtam a nagylábujjam, de még a villa nyele is úgy kupán nyomott, hogy menten elsötétült a világ és csak az állatorvosnál tértem magamhoz, miután megkínált egy tetanusz oltással - de ez egy hosszabb történet, hogy miért pont a lódoktor bökött meg, amit nem is fejtenék ki. Mert a lényeg, hogy végül is minden gond nélkül lenyomtuk a savuóti táncunkat, már ha a figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyetlen pillanatig sem voltunk összhangban egymással és a zenével. (Csak erős idegzetűek ide kattintva megnézhetik a teljes előadásunkat.) Felejthető produkciónk után együtt érző taps kíséretében hagytuk el a tánctereped, de volt egy valaki, aki tényleg értékelte a művészi ihletettségű vasvillás shownkat. Mikor a taps abbamaradt, Ábel felpattant a közönségből és irdatlan hangerővel boldogan közhírré tette, hogy “Apa! Te nyertél!”

Hiába, na! Létezik még a világon férfiszolidaritás.

Úgy két éve nagy sikerű posztban “énekeltem meg” miként veszítettem el véradói szüzességem. Férfias irtózásom az orvosi beavatkozásnak álcázott wudu szurkálástól azóta sem hagyott alább, ma is sikítófrász kerülget azoktól a középkori kínzóeszközöktől, amivel a vérvételt rutinszerűen intézik. De, ha az embernek három gyereke van és fejébe vette, hogy jó példával szolgál nekik, akkor bizony nem elég egyszer bizonyítani, hogy milyen keményen állom a véna lyuggatást, újra és újra meg kell ismételni.

Erre úgy fél évente módom nyílik, amikor kitelepül hozzánk a helyi vöröskereszt, ami itt ugye vörös dávidcsillag és megcsapolják a kibucnyikokat. Ilyenkor remegő lábakkal és gombóccal a torkomban kötelességszerűen összekapom a családot, hogy a szemük láttára ontsam a drága vérem. Így volt ez most is.

Kár, hogy ők valójában csak azt látják, hogy én halál sápadtan, a rettegéstől eltorzult arccal próbálom túlélni a véradás borzalmait (lélekben persze szuperhősnek képzelem magam, csak tűvel a karomban nehéz ezt a karaktert megformázni). Mivel az egyszemélyes passiójátékom tényleg nem valami izgalmas, ezért nagyjából a második perc után a gyerekek figyelme rendszerint másra terelődik. A pedagógiai célú véradásomnak az szokta megadni a kegyelemdöfést, amikor Zsófi megunja a gyerekek fegyelmezését és kizavarja őket játszani a kertbe.

Felcserként valószínűleg ő már komolyabb dolgokat is látott, mint békeidőben véradáson hősködő papírkutya apukát, aki mentális harakirinek fogja fel az őt ért tűszúrést. 

Tegnap két fontos sportesemény zajlott és ebből a BL döntő volt a kevésbé érdekes Ein Gevben. Mert a Real és az Atletico Madrid párharca smafu ahhoz képest, hogy az Ein Gev-i Rókák döntőztek a helyi zsinórlabda bajnokságban. Három játszmában, 2:1-es arányban múlták felül a helyenként kiválóan játszó ellenfelet az Ein Gev-i lányok-asszonyok. A csapatunk jól kezdett, aztán jött a törvényszerű megtorpanás, végül maguknak tették izgalmassá a párharcot, de végül hozták a kötelezőt. A játék képénél talán fontosabb volt a csapategység, a pályán lévő hat játékosnak a partvonal mentén másik tucat csapattárs szorított. De a közönség is kitett magáért, a Zemah-i rettenetes hodály sportközpont felét megtöltötték a szurkolók, és bár mindkét csapatot lelkesen buzdították, azért az ein gevi tábor népesebb és hangosabb volt, nem kis részben Zsófinak, Ráchelnek és Ábelnek köszönhetően, no és Leának, aki különösen élvezte a hatalmas buzdítást.

Akik ismernek, azok tudják, hogy nem evezek épp egy hajóban Zoltaival, de ettől még simán vízre szálltam vele, hisz nyaralni jött és különben is néhány hete már nem ő a Mazsihisz nagy hatalmú igazgatója. Mondtam is neki, amikor az Ein Gev-i kikötőben a csoportja nagy erőkkel más irányba indult, mint kellett volna, hogy már nincs, aki vezesse őket - szúrós tekintettel, de a rá jellemző csibészes mosollyal a szája sarkában nézett rám. A megtévedt nyáj élén, Frölich Róberttel, a Dohány utcai nagy zsinagóga főrabbijával aztán megtalálta a helyes utat Zoltai és a rettenetesen imbolygó hajó felé. A fedélzeten Szalai Viktor, idegenvezető haverom rögtön közölte, hogy gond egy szál se, ha süllyedünk 30 mentőöv rendelkezésre áll, a csoport maradék része pedig Istenben és az úszótudásában bízhat. A sztori ennyiben ki is fulladt, mert természetesen a hajónk nem jutott hullámsírba, az egy órás sétahajózás meg üzemszerű unalomban telt. Aki kíváncsi volt ránk, azzal beszélgettem, aztán egy gyors délutáni imát követően búcsút intettünk egymásnak.

Egyébként nem sűrűn vetődnek magyarok mifelénk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy három év alatt hány magyar turista csoporttal futottam össze Ein Gevben, pedig a kibucunkban jobb napokon 10-15 busznyi külföldi is megfordul. Legutóbb pár hónapja a Hit Gyülekezetének népes zarándok csoportja hajózott ki tőlünk, őket is lelkesen elkísértük a gyerekekkel. Az a közös út is emlékezetesre sikerült, mert nem számítottunk arra, hogy egy rögtönzött Vidám vasárnapban is részünk lesz. Ki tudja, talán ezért sem háborgott akkor úgy a Kineret, mint amikor Zoltaikkal napfürdőzve szeltük a habokat, bár a magam részéről a hullámverést egy fokkal jobban bírtam, de "házigadaként" Jézus dicsőítésével sincs semmi bajom.

Azért is vagyok annyira képben, hogy hány magyar jön Ein Gevbe, mert az itteni idegenforgalmi iroda kötelességtudóan értesít, ha magyar csoport hírét veszik. Az igazat megvallva jobban örülnék, ha már nem szólnának. Nem azért, mert ne találkoznék szívesen az ide vetődő honfitársainkkal (sőt!), hanem mert olyan sokan jönnének, hogy nem számítana kuriózumnak egy busznyi magyar zarándok. Izraelbe évente 10-12 ezer magyar jön, szerintem ez nagyon kevés, miközben mégiscsak itt van a zsidó-keresztény kultúrkör bölcsője, amúgy meg, ha csak lábat lógatna az ember, akkor is remek nyaralási célpont - igaz, baromi drága, de ettől Izraelt még látni kell mindenkinek! Szóval tessék Izraelbe jönni akár Jézus kedvéért, akár Siratófal miatt, vagy épp a csábító tengerpartokat kipróbálni!

Nincs is annál szebb, mikor (szinte) házhoz jön az ünnep. Most például egy marokkói zsidó hagyománnyal ismerkedhettünk meg szomszédaink jóvoltából. Bevallom egészen mostanáig még soha nem hallottam a mimounáról, talán azért sem, mert az askenázi zsidó világban nem ülik meg. De erre jó Izrael, ahol például észak-afrikai gyökerű zsidókkal is összekerülhet az ember, akik a szentföldi zsidó olvasztótégelyben is megőrizték ezt a pészachot lezáró hagyományt.  Szomszédaink idén minket is áthívtak, hogy velük örüljünk a nyolc pászkával töltött nap elmúlásának. Marokkói hagyományokhoz híven roskadásig rakták az asztalt édességekkel, rengeteg mézes süteménnyel, diós, szezámmagos nyalánkságokkal, lekvárokkal, kompótokkal, gyümölcsszirupos isten tudja mikkel. És megkóstolhattuk a mofletta nevű lapos palacsinta-pita hibrid, amit az ünnepi szokás szerint csordultig töltöttek mézzel. Ez sem egy diétás étel…

Ennek legfontosabb szimbóluma a méz (meg minden édesség), amit a zsidó újév, rosh hasana alkalmából is ugyanezen okból teszünk az asztalra. Én azonban azt gondolom, hogy ennél prózaibb oka lehet a hepajnak, a pászkával súlyosbított diétás napok után kijár a kalória bomba, valahogy úgy, mint a muszlimoknál a ramadán böjtjét megtörő záróvacsora, az Íd al-fitr esetében, ahol sok helyütt ráadásul hasonló étkek is szerepelnek az ünnepi menüben. De bármi is legyen a Peszachot lezáró mimouna magasztos üzenete a lényeg akkor is az, hogy a nagy család, a szomszédság, a barátok együtt vannak, esznek-isznak jót mulatnak. Hát kellhet ennél több?!

Ein Gevben nagy gonddal ápolják a zöldfelületeket. Komoly brigád feladata, hogy nyírják a füvet, metszék a fákat, új növényeket telepítsenek vagy épp összeszedjék a szemetet. Nekik, meg azoknak a gondos szomszédoknak köszönhetően, akik a házuk táján önszorgalomból virágosítanak szemet gyönyörködtető a kibucunk. Ha ők nem volnának, akkor itt is olyan kopár volna minden, mint a kerítésen kívül. A kontraszt külön is kiemeli micsoda erőfeszítés eredménye a mi kis oázisunk. (Lásd erről Élet a gyümölcsösben c. bejegyzésünket)

Nem elvárás, hogy mi is hobbikertészek legyünk, de ha már adott a lehetőség, akkor miért ne csinosíthatnánk mi is a környezetünket? A házunk előtti placcon amúgy is látszott, hogy régen nincs igazi gazdája, hát mi kaptunk a lehetőségen és a metszőollón. A zilált képet nyújtó dzsumbujban pár délután alatt rendet vágtunk Zsófival. Az így előbukkanó egyik fa például kiváló mászókává vedlett át, a gyerekek jövet-menet azon csimpaszkodnak, ami szerintem az egyik legkirályabb elfoglaltság. Olyanok, mint Pom Pom “ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon, föl-he-he-he, le-he-he-he”. A többcélú felhasználás szép példája, hogy a szukkoti sátrunkhoz is felhasználtuk tartópillérnek az elhajló ágakat. (Erről a Szukkoti nemzeti sátor posztunkban bővebben is olvashattatok). Kialakítottunk egy zöldszigetet is, ami ugyan még nem zöld, de a kősziklákkal körbevett földkupacunk tájépítészeti elemmé nőtte ki magát - legalább tagolja az egysíkú terepet. De ami fontosabb, benne van a lehetőség, hogy egyszer majd birtokba veszi a természet. Mi ehhez néhány palántával és rendszeres locsolással járulunk hozzá. Erőfeszítéseinket a szomszédság is jónéven vette, sok-sok gratulációt söpörtünk be (ez nem volt annyira magától értetődő, mert itt is vannak házsártos alakok, akik a kákánis találnak csomót). Egy csomóan a kibucépítő úttörőkhöz, a halucokhoz hasonlítottak minket, ami roppant hízelgő ránk nézve, bár a mi kapirgálásunkat a nagy elődökhöz mérni megtévesztő.

Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak.

A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?!  Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant.

Ez csak egy csendes októberi délután volt Ein Gevben. Kellemesen melegített a nap, épp csak annyi szél fújdogált, hogy ne legyen melegünk. A Kineretet nem fodrozták hullámok, az aranyosan csillogó víztükörbe az éppen befutó halászhajón kívül semmi sem rondított bele. Minden annyira lehetetlenül békés volt, egyedül a lassan pöfögő halász bárka fölött köröző madarak voltak idegesek. De ez is inkább hozzáadott és nem elvett az élményhez.
Ebbe a kellemes giccsbe tökéletese simult bele egy hirtelen felcsendülő fülbe mászó örökzöld dallam. Már kezdtem azt gondolni, hogy ennél jobb nem is történhet velem, amikor néhány taktussal később egy női hang kezdett rá, és onnantól a lusta idillbe valami kellemes vibrálás költözött. Először azt hittem, hogy a móló hangosbeszélőjéből árad a mindent körbelengő dzsesszes énekszó, aztán kiderült, hogy ez bizony nem egy új lemez, hanem egy élő hang a kikötő egyik padjáról. Egy épp errefelé nyaraló lány gondolt egyet, kiállt egy erősítővel és egy mikrofonnal és olyan koncertet vágott le a sirályoknak, az épp befutó halászoknak valamint a karomon ülő Leának, hogy tátva maradt a szánk.

Amikor ilyen élményben van része az embernek hajlamos elfeledi minden baját. A búfelejtés amúgy is jól jött, mert az elmúlt hónapokban csőstől szakadtak ráng a problémák, amikkel nem fárasztottuk az olvasóinkat. Minek tettük volna?! Hisz, aki megnézi a videót az joggal gondolhatja, hogy ilyen paradicsomi helyen gondtalan az élet. Elég, ha mi tudjuk, hogy ez a csendes októberi délután mi mindent ellenpontozott.

Amikor Zsófinak szóltam, hogy remeg a föld ő csak annyit kérdezett vissza, hogy ez most robbanás vagy tényleg földrengés volt, bár a maga részéről egyiket sem érezte és békésen tovább vacsorzott. Zsófi kérdése egyébként jogos volt, mert amikor a felettünk gyakorlatozó vadászgépek átlépik a hangsebességet, akkor az ezt követő hangrobbanások is hasonló hatást váltanak ki - leszámítva persze a bútorok mozgását.

A geológiai képződményt az afrikai és ázsia földkéreglemezek távolodása hozta létre. E folyamat napjainkban is tart, ami kisebb-nagyobb földrengésekben nyilvánul meg (bővebben erről itt). Két és fél éve, mióta Ein Gevben élünk most először volt "szerencsénk" átélni a megrázó geológiai jelenséget, szóval pánikra tényleg semmi ok.

Örkény István örökbecsű egypercese hajszál pontos képet fest arról, hogy miként babusgatjuk a minket körülvevő kacatokat. Nekünk is megvan a magunk lom keresztje, amit évek óta cipelünk, de legalábbis kerülgetünk. Esetünkben nem is olyan kis dologról van szó, a mi pöckünk, egy kopott kék gyerekbicikli, ami már a mi ein gevi megérkezésünk előtt is a házunk előtt rohadt. Innen oda, onnan ide pakolgattuk jó egy éven át. Aztán egy napon hatalmas csattanással összedőlt a bringatárolónk, megette a rozsda. A csotrogány sértetlenül várta a romok alatt, hogy kiszabadítsa a tulajdonosa, de az csak nem jött érte. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig is sejtettünk, hogy a nagy tisztelettel kerülgetett kerékpár valójában senkinek sem hiányzik. Ennek ellenére mégsem volt merszünk kihajítani, így a kerót a házunk melletti fához száműztük. Talán, mert élt bennünk a remény, hogy egyszer csak előbukkanhat a kisgazdája, vagy mert egy-egy eleme pótalkatrésznek elment még, de lehet, hogy csak azért, mert szentimentális érzelmeket tápláltunk a rozoga kétkerekű iránt. A lényeg, hogy a nagy túlélő kapott még egy esélyt.
Eltelt egy újabb év, de csak nem pedálozott érte senki és mi sem szereltünk le róla semmit, mert már nem volt olyan állapotban, hogy ennek értelme lett volna. Úgyhogy a múlt héten vettem egy nagy levegőt és az egyik délután a leharcolt drótszamarat elkísértem utolsó útjára a kukához.

A pöcök átka megtört!

Utóirat: Pár órával később a bringa nem volt ott, ahová letámasztottam. Valaki magához vette. Biztos azt gondolta, hogy jó lesz még valamire és berakta a bringatárolójába, hogy aztán az unokája is kerülgesse…