Az itteni klimatikus viszonyok közepette minden tartósan emberi használatban lévő helyiséget légkondícionálnak – már amióta elérhető ára van az erre szolgáló készülékeknek. Alig 25-30 éve még kiváltságosnak számított, akinek volt légkondija.
A műszaki vívmány természetesen korán felkeltette a kibuclakók érdeklődését is. De annyi pénz nem volt a közös kasszában, hogy a kibucnyokok (érdemeik elismerése mellett) alanyi jogon aznnal légkondihoz jussanak – az izzadás viszont mindenkit egységesen sújtott. Főtt a feje az ideológusoknak, hogy a pionir fapaddal miként egyeztethetők össze az enyhülésre vonatkozó jogos individuális igények. A szűkös erőforrások és a végtelen igények között feszülő ellentét az akkoriban még ortodox szocilaista kibucokban is áthidalhatatlan problémát jelentett. A gyakorlatban ez persze úgy merült fel, hogy Móshe csak utánam kaphat légkondit, mert én nagyobb sztahanov vagyok, mint ő, aki csak akkor izzad, ha lopja a napot. A parázs vita nem mellékesen felszínre hozta az addig jegelt problémákat, mint például az erőltetett egyenlősdi működésképtelenségét és a fogyasztási cikkek iránt érzett lappangó vágyakat.
A történet távoli párhuzamot mutat a mi fridzsider szocializmusunkkal, nálunk is mindenkinek kijárt az olcsó hűtő, csak végül belefulladtunk az adóságba.
Jellemző sztori Ein Gevből az iskola esete a légkondival, amit a minap az egyik „taxizásom” során hallottam nyugdíjas tanár sofőrömtől: