Van egy mondás, miszerint a kibuc a gyerekeknek és a nyugdíjasoknak tökéletes, csak a köztes részt kell valahogy kibírni. Mivel mi immáron három kisgyerekkel élünk a kibucban, ezért épp itt az ideje, hogy felvillantsuk miért is olyan jó gyereknek lenni a kibucban.
Nem kérdés, a kibuc maga a földi paradicsom a kicsiknek és ezáltal persze a szüleiknek sem olyan rossz. Először is a kibuc lakóövezetében gyakorlatilag nincs autóforgalom, minden akadálymentesített, illetve - és ez a legfontosabb - emberi léptékű. Kisgyerekkel is minden könnyedén bejárható, ha kell gyalog, ha kell agalullal vagy épp bringával. Tőlünk egyaránt sétatávolságra van a menza, a mosoda, a kisbolt, a posta és persze az óvodák és a bölcsi is, mint ahogy egy ugrás a strand vagy a játszótér is. Nem para, ha a gyerek eltűnik a szemünk elől vagy pedagógiai okokból magára hagyjuk, hadd toporzékoljon és ha messzebbre csámborog, akkor úgy is lesz egy szomszéd, aki szól, hogy hol látta.
A kis helynek tehát határozott előnyei vannak, de nyilván pont a méret korlátokat is jelent, ami a legkisebbek esetében még nem probléma, azonban ahogy nőnek egyre kevésbé inger gazdag a hely. De a mieink még kicsik és nekik az egy szem játszótér is kimeríthetetlen örömforrás. Ahol értelemszerűen mindig ugyanazokkal lógnak, ugyanazon a mászókán, nekik ez jelenti a biztonságot. A játszótér maga egyébként hunyorítva megfelel az EU-s szabványoknak, ami azt jelenti, hogy csak itt-ott életveszélyes. Van kör- és mérleghinta, meg persze rendes és rugós is. Három csúszda és két mászóvár, aminek az alja egy mini labirintus. A köztes rész apró kaviccsal van felszórva, hogy puhára essenek, viszont emiatt csak mezítláb lehet játszani, mert garantáltan az első lépésnél negyed kiló csiszolókő kerül a cipőbe. (Ez persze az év nagyobbik részében hipotetikus probléma, ugyanis üzemszerűen mezítláb járnak.)
Van még az óvodáknak is saját kertjük, tele játékokkal. Pontosabban lomokkal, amik értelemszerűen játékká minősülnek át, ha gyerek kézbe kerülnek. A gyerekek imádják ezt, szülőként egy-egy darab láttán azért égnek áll a hajam, de szerencsére az udvarra mindig állandó felügyelettel engedik ki őket.
Ha már óvoda, akkor érdemes említést tenni arról, hogy az oktatás - bölcsődétől az iskoláig - mindig is kiemelt jelentőséggel bírt a kibucok életében. Bár iskola már néhány éve nincs a kibucban, de gyerekházak vannak. Ezek már nem bentlakásosak, mint a kezdet-kezdetén majd’ minden kibucban voltak. Ma már inkább napközik, ifjúsági klubok, ahol iskola után felügyelet mellett játszanak, tanulnak. Korosztályonként külön csoportokba vannak osztva, amelyeknek elsőtől érettségiig tagjai maradnak. A közös szabadidős programok összekovácsolják a társaságot, de nyilván ugyanennyi erővel meg is zakkanhatnak attól, hogy éveken át mindig ugyanazokkal kénytelenek lenni.
A gyerekeink révén a bölcsikre és az óvodákra látunk rá jobban. Voltak jó és kevésbé jó tapasztalataink, de még így messze a magyar átlag feletti szolgáltatást kaptunk a pénzünkért (mert, hogy ez sincs ingyen, fizetni kell, nem is keveset). Ami a legfontosabb a gyerekeink szívesen járnak bölcsibe, oviba, leginkább a gondozók miatt. Mi különösen Michellel vagyunk elégedettek, akihez az évek folyamán Ábel és Ráchel is járt. Dél-Afrikából ragadt itt évekkel ezelőtt és nagyon jó munkát végez a gyerekek között, annyira magasra tette a mércét, hogy mellette a többi óvónéni okos nem, csak szép lehet. (És tényleg. Néha apaként azon pislogok, hogy nem óvodába léptem be karomon a gyerekkel, hanem a fotómodell szakkörbe.) A bölcsi sem rossz, Lea például imádja, de ott azért már vannak hiányosságok, ami abból ered, hogy általában nem képzett pedagógusok, hanem alkalmi gondozók viszik a csoportokat, akik vagy értenek hozzá vagy fontos, hogy munkát kapjanak…
| A nagycsoportról van a legvegyesebb képünk. Egyrészt Ráchel balhézik, ha nem ő reggel az első és záráskor úgy kell őt evakuálni, hogy ne aludjon bent. A köztes időben rengeteg mindent csinálnak, ami a természethez és a környezetvédelemhez kapcsolódik, viszont így más egyébként hasznos dolgokra kevesebb figyelem jut. Ezzel együtt is a hatéves Ráchel úgy hagyja ott az óvodát, hogy “billegve” de olvas és ír héberül, meg persze számol alap szinten, és ez mind az óvónéniknek köszönhető! |  |
Másfelől sokkal több mindent is ki lehetett volna hozni belőlük, ha az óvodát - ami hivatalosan iskola-előkészítő - nem az oktatási minisztérium szabályai szerint üzemeltetnék. Ez a gyakorlatban azt jelentik, hogy központilag fizetik a vezető óvónőt, akire emiatt a szakszervezetek által kibrusztolt munkaszabályok érvényesek és így heti négy napnál többet nincs bent, akkor is inkább csak fél napokat. Természetesen mellette vannak még segéderők, de ők nem tanult pedagógusok, oktatásilag keveset tesznek hozzá az óvoda programjához. Ezzel együtt Ráchel jól érzi magát, hülyébb biztos nem lett, amúgy meg eleve okos szóval nagy baj nem történhetett vele az óvodában, csak mi szülők vagyunk telhetetlenek.
Nem csak a kibucos óvodák színvonala fontos, hanem az is, hogy mit tudsz a gyerekekkel csinálni miután elhoztad a kicsiket. Az említett játszótéren és a tavasztól őszig kézenfekvői kinereti strandoláson kívül még nagy fícsör a játszóház, ami Ein Gev egyik mesés színfoltja.
 | Saba Jossi (Józsi papa) nem az a kimondott csili-vili fröccsöntött “gumiszoba”, ez inkább egy handmade gyerek paradicsom, ahol a fa játékok és mászóalkalmatosságok között kedvükre tombolhatnak. A helyet még az teszi különlegessé, hogy az egyik sarokban kis technika termet alakítottak ki, ahol a fizető vendégek maguk barkácsolhatják össze a kiszemelt fa játékaikat. Hetente egyszer kedvezményes nap van a kibucos családoknak, amikor az óvodából minden helyi gyerek ide teszi át a székhelyét. Ilyenkor az “ereszd el a hajamat” mellett extra program a pitasütés, ami Nutellával “fűszerezve” jól pótolja az ugráláshoz elengedhetetlen energiát. |
A gyerekek fárasztásának másik módja telente, hogy egy-egy délutánra kinyittatjuk a békésen szendergő helyi sportcsarnokot, ahol kicsik-nagyok együtt kergetőzhetnek, labdázhatnak vagy a kettőt ötvözhetik.
Ha a fizikai fárasztás helyett valami szellemi épülést keresünk, akkor ott a kibuc pöttöm könyvtára, ami java részt gyerekkönyvekkel van tele, külön rajz és játék sarokkal, hogy otthonosan érezzék magukat a gyerekek. A könyvtárat Lili vezeti, aki egyébként zenepedagógus, isteníti a Kodály-módszert, külön délutáni foglalkozások keretében fáradhatatlanul vezeti be a gyerekeket a zene világába. A leglelkesebbek rendre fellépnek a kibucos ünnepségeken, hogy a szülők is hallják mi lakik a torkukban.
A leggyakoribb délutáni “extra” elfoglaltságot a születésnapi zsúrok jelentik a kibucban. Átlagosan kéthetente van egy meghívásunk, ahol nagyon sok junkfoodot vehetnek magukhoz a gyerekek, amit teli pofával meg is tesznek. A szülinapok kottázható forgatókönyv szerint zajlanak, szülői szemmel ritka unalmasak ezek az események, de nem mi vagyunk a célközönség.
Szerencsére vannak, akik (hozzánk hasonlóan) komolyan veszik a gyerek megünneplését és több egyéni dolgot visznek bele. Mások viszont bohócokat, bűvészeket és egyéb szórakoztatóipari vendégmunkásokat bérelnek fel, amit a hálátlan gyerekek ugyanúgy értékelnek, mintha hetekig kreatívkodunk, hogy önerőből, saját kezűleg kápráztassuk el őket.
A fentiekből kiolvasható, hogy alapvetően a gyerekeink tobzódnak a programokban, még egy olyan aprócska helyen is, mint a kibucunk. És, ha épp nincs semmi, akkor ott előszeretettel járnak át a barátaikhoz, hogy az óvodai együttlétet megnyújtsák. Vannak délutánok, amikor szinte csak lefekvéshez kell begyűjtenünk a nagyobbakat és akkor is meg vannak sértődve, hogy miért hoztuk el őket, hisz még benne voltak a játékban. De akkor sem esnek kétségbe, ha a haverok nem érnek rá, ilyenkor még mindig ott vannak egymásnak a testvérek, mint legkézenfekvőbb játszótársak. Így három év távlatából kijelenthető, hogy a gyerekeink csak egy dolgot nem csinálnak: unatkozni még nem láttam őket a kibucban.
RSS Feed