Az egész úgy kezdődött, hogy Patriszió, aki Argentínából jött és együtt álltunk gázálarcért sorba megkérdezte, hogy nincs-e kedvem táncolni Savuótkor. Gondoltam, egyszer már túléltem egy ilyen szereplést, úgyhogy ideje letudnom az évi rendes táncos-komikus színpadi performanszomat. Ekkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Az első próbán egy viszonylag egyszerű sortáncot gyakoroltunk, ami nem haladta meg a szerény képességeimet. Sőt, még örültem is, hogy egészen progresszív volt a zeneválasztás, mert rendhagyó módon egy zúzós Deep Purple dalra játszottuk a zenebohócot. Ugyan gyanút kelthetett volna bennem, hogy mindezt seprűvel és partvissal a kezünkben tettük, de mivel a Savuót amolyan munka ünnepe a kibucban, így nem tűnt elrugaszkodott dolognak a kellékválasztás. A második próbán bonyolódott a dolog, mert kiderült, hogy nem úszom meg ennyire könnyen - a férfiak sortáncát nők veszik át a színpadon, majd közös erővel fogunk hórázni. Hórázni?! Én körtáncot akkor jártam, amikor a kacsatánc volt a menő az óvodában, vagy akkor sem. Ekkor éreztem, hogy komoly égés készülődik, de már nem volt menekvés. Bár a tánctanárunk - mert hát nem csak magunktól sasszéztunk - veregette a vállam, hogy milyen jó vagyok (muhaha) azért éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen a férfikarból, akinek elemi készsége sincs a tánchoz, így legalább felszabadultan tudtunk egymáson röhögni. Mármint magunkon, mert a tánctanárunk nagyon lelkesen dicsért minket, amit rajta kívül azt hiszem egyik partnerem sem vett komolyan. Akkor lohadt le a mosolyunk, amikor megjelentek a csajok, akik helyből pöpecül letáncoltak minket a színpadról. Hát, mit mondjak, hozzájuk képest elég kontrasztos volt a mi felvezető botladozásunk, főleg úgy, hogy két terhes asszony is könnyedén szökdécselt, nem úgy mint mi a sörhasunkkal. (Pszichoszomatikusan vagy sem, mindenesetre a következő próbára leterített egy fosós-hányós, a rossz nyelvek szerint csak összeszartam magam kihívástól, de ez nem igaz, mert az évszázad hányását csak nem produkálom holmi közszereplés miatt.) De ez még mind semmi volt az első színpadi jelmezes próbánkhoz képest. Itt ugyanis kiderült, hogy a partvis és a felmosófa csak átmeneti kellék volt, mi férfiak igazából vasvillákkal fogunk tánc közben hadonászni. Na, ezen a ponton kezdett halálfélelmem lenni, mert az egy dolog, hogy kétballábasak vagyunk - méghozzá gumicsizmákkal súlyosbítva -, de a szemmagasságban kalimpáló vasvillák első látásra sem voltak olyan bizalomgerjesztőek. A következő kihívást a férfi- és nőikar össztánca jelentette. Mindezt egy olyan színpadon, amit nem arra méreteztek, hogy nyolc vaskos férfi és hat törékeny nő pörögjön rajta. Meg is lett az eredménye, mert az egyik terhes lány kapásból kificamította a bokáját. És csak azért nem abortált nyílt színen, mert színpadra lépésünk előtt a vasvillákat gondosan letámasztottuk. A sérülésben annyi azért jó volt, hogy a tánctanárunk megvilágosodott, hogy a színpad adottságaihoz kell igazítani a koreográfiánkat. Pikk-pakk átméretezte a táncot, ami praktikusan annyit jelentett, hogy egy nagy kör helyett két körben ropjuk, méghozzá úgy, hogy belül a hat nő, kívül a nyolc férfi. Ez tulajdonképpen jó ötlet volt, eltekintve attól a két lépéskombinációtól, amikor is mi férfiak dinamikus indiánszökkenéssel a kör belseje felé tendáltunk. Ekkor ugyanis szabályosan fenékbe billentettük az előttünk tipegő hölgyeket, ami legalább annyira vicces volt, mint amikor az örökbecsű Bomba jó bokszolóban Bud Spencer tiroli bőrgatyásnak áll. Ezek után léptünk színpadra Savuótkor. Ami az előzményekhez képest igen csak merész vállalkozás volt. De bátraké a szerencse, és ha már publikum előtt ég szénné az ember, akkor azt emelt fővel csinálja, szóval derekasan beleálltam a feladatba. Ugyanez nem volt igaz a vasvillámra, mert az utolsó pillanatban gereblyére cseréltem. Így szerencsére nem ismételtem meg gyermekkorom egyik legfájdalmasabb sérülését, amikor nem elég, hogy átszúrtam a nagylábujjam, de még a villa nyele is úgy kupán nyomott, hogy menten elsötétült a világ és csak az állatorvosnál tértem magamhoz, miután megkínált egy tetanusz oltással - de ez egy hosszabb történet, hogy miért pont a lódoktor bökött meg, amit nem is fejtenék ki. Mert a lényeg, hogy végül is minden gond nélkül lenyomtuk a savuóti táncunkat, már ha a figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyetlen pillanatig sem voltunk összhangban egymással és a zenével. (Csak erős idegzetűek ide kattintva megnézhetik a teljes előadásunkat.) Felejthető produkciónk után együtt érző taps kíséretében hagytuk el a tánctereped, de volt egy valaki, aki tényleg értékelte a művészi ihletettségű vasvillás shownkat. Mikor a taps abbamaradt, Ábel felpattant a közönségből és irdatlan hangerővel boldogan közhírré tette, hogy “Apa! Te nyertél!” Hiába, na! Létezik még a világon férfiszolidaritás. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Hároméves a Mishpaha blog, a Kramer-Nagy család házi webnaplója. Nem világtörténelmi esemény ez, nekünk viszont nagy szó, vagy legalábbis jó ok arra, hogy visszatekintsünk, de még inkább a jövőbe nézzünk egy csipetnyit. Valamelyik nap arra gondoltam, hogy milyen jó lesz mondjuk tíz év múlva visszaolvasni a blogunkat. Mert persze a jelennek írjuk, az aktualitás hoz kattintásokat, de ha nem is az örökkévalóságnak szánjuk mégis egyfajta időkapszulaként ott kering a világhálón mindaz, amit az elmúlt három évben megosztottunk magunkról. Vicces lesz, ha majd valamikor a gyerekeink visszaolvassák mi mindent örökítettünk meg abból az időből, amikorról valószínűleg egy nagy “emlékpacán” kívül vajmi kevés konkrétumra emlékezhetnek. Ha másra nem, talán arra jó lesz a blog, hogy megteremtsük a saját családi legendáriumunkat, amit a vasárnapi ebédek közben feleleveníthetünk.
Erről szól a Mishpaha blog immár 253 posztban, több mint 900 ezer karakterben és sok ezer képben, valamint 4 videóban. Tartsatok velünk továbbra is, legalább virtuálisan kóstoljatok bele a mi blog menünkbe! Kapcsolódó cikkek:
Ma három éve, hogy megérkeztünk Izraelbe. Napok óta azon gondolkozom, hogy miként emlékezzek meg erről a jeles évfordulóról. De nem jut semmi az eszembe. Pontosabban nagyon is sok minden ugrik be, de ezekről nem érdemes külön posztot kanyarítani, kár a bitekért, annyira evidenciák. Kicsit olyan ez, mint amikor gyerekként számon tartjuk a születésnapunkat, folyton öregedni akarunk. Aztán, amikor “öregek” vagyunk, akkor elveszíti jelentőségét a születésnap, inkább felednénk az idő múlását. Három év után már mi sem számítunk igazán olé hadasnak (új bevándorló), többé-kevésbé belesimultunk az izraeli hétköznapokba, ha nem is minden tekintetben, mert ugye ide is születni kell… Kismillió dolog történt velünk, hogy mi minden? Éltük az életünket, úgy mint te. Csak máshol, más ingerek közepette, más keretek között és talán más hozzáállással - többek között ezekről szól a blogunk. És pont ez a sok “más” az, amitől a mi hétköznapjaink izgalmasabbak és kívülről nézve attraktívabbak - meg persze a blog miatt, ahová naná, hogy azok a dolgok kerülnek ki, amik rajtunk kívül másoknak is érdekesek lehetnek. Így nézve cseppet sem kérdés, jól döntöttünk, amikor három éve felkerekedtünk. Ma sem tennék másként! De három év nagy idő, az újdonság varázsa természetes módon megkopik. Olyan ez, mintha a világ legjobb nőjével/pasijával kötnéd össze az életed, akire ha évek múltán ránézel ugyanolyan átlagosnak látod, mint akárki mást, viszont az együtt töltött idő megszépíti a szarkalábakat. Izrael is ilyen. Vonzó és impulzív minden pillanatában, de ha benne élsz, akkor te is megismered smink nélkül. Nincs ebben semmi kiábrándító, sőt jobb a maga természetességében látni, mint kívülről mézes-mázas rózsaszínben - vagy pont ellenkezőleg - dermesztő sötétre festve. Szóval három éve élünk Izraelben. Ráchel és Ábel többet élt itt, mint Magyarországon, Lea meg már lényegében ide született. Nekik Ein Gev az otthonuk és Izrael a hazájuk. És ez így marad már örökre. Még akkor is, ha az élet egyszer talán továbbsodor minket, hogy valahol máshol, más keretek között, más ingerek érjenek minket újabb három éven át. De most itt vagyunk, immár három éve. Van minek örülni! És ez a lényeg. Kapcsolódó cikkek:
Lassan három éve vagyunk Izraelben és valamiért úgy adódott, hogy évente legalább egyszer találkozom Shimon Peressel. Na jó, a találkozás kifejezés némileg fellengzős, mondjuk azt, hogy karnyújtásnyi távolságból fotózhatom. Igazából ebben nincs semmi nagy szám. Ha rendes hírügynökségi fotós volnék és nem végeken élnénk, akkor akár naponta megeshetne ugyanez velem. De így hírértéke van, hogy az izraeli elnököt lefotózhattam az Ein Gev Fesztiválon, amit gyakorlatilag minden évben ő nyit meg, vagyis kis túlzással házhoz jön az elnök úr, hogy lencsevégre kapjam. Volt azért olyan is, hogy jóval távolabbra kellett zarándokolnom egy-egy róla készült képért - legutóbb Ariel Sharon temetésén próbáltam “levadászni” (nem túl nagy sikerrel), tavaly nyáron meg az elnöki konferencián kattintgattam a sok celebritás között többek között Perest is. Személy szerint csak azért van hírértéke, hogy ismét őt kattintgattam, mert az elnöki stáb az én képemet adta ki az eseményről, ez jelent meg Peres hivatalos facebookos oldalán is. Amikor e sorokat írom 3500 felett jár a lájkok és 128-nál a megosztások száma. Ahogy nézem ez messze átlagon felüli a visszajelzés az elnöki oldalon (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak ennél jóval kedveltebb bejegyzések is). Legyünk őszinték, nem az én szuper fotómnak szól a tetszésindex megugrása, hanem a kissé elcsépelt politikus-gyerek kombó veri ki a lájkmérőt. Mindegy, mint alkotó azért eldicsekszem vele, hogy én is sütkérezzek egy kicsit a dicsőségben. Az esemény teljes képgalériáját ide kattintva a Kinneret Photo oldalán láthatod. Kapcsolódó cikkek:
Ma este veszi kezdetét a Pészach. Este a közös kibucos széder estén veszünk részt, az lesz az igazi ünnep. De ma ebédhez már készítettem egy szédertálat, hogy itthon is megemlékezzünk az ünnepről. Ráchel áldást modnott a Elijahu poharára, pontosabban az abban lévő szőlőlére, amit rögtön ki is löttyintett. Ábel dino korszakát éli, ezért mi sem természetesebb, mint hogy ő "tyrex-rex-ohel-bászárra" mondott ünnepi jókívánságot. Olyan fotnos részletekkel nem érdemes őt még terhelni, minthogy a széder tálon lévő csontos húsnak semmi köze egyetlen általa ismert dinoszauruszhoz sem. Néhány év és a történelem előtti időkből eljut a fáraók Egyiptomáig, addig felesleges a tíz csapással és Mózessel összezavarni. Míg a nagyok osztották az áldásokat, Lea egykedvűen pászkát rágcsált, mint aki tudja, hogy ez csak a melegítés az esti showra, ahol Zsófi és Ráchel is szerepet kapott a közös széder esti előadásban. Minden olvsónknak boldog peszachot kívánunk! Kapcsolódó cikkek:
Újságíróként mindig sóvárogva néztem a fotós kollégák jobbnál jobb képeit a Magyar Sajtófotó kiállításokon. Más pályán mozogtam, Izraelbe költözésünkig eszembe se jutott, hogy fotóimnak kimagasló hírértéke is lehet. Tavaly aztán vettem egy nagy levegőt és életemben először - az esélytelenek teljes nyugalmával és hályogkovácsok naivitásával - beneveztem. A Magyar Sajtófotó kiállításra bárki nevezhet, ahol több körös zsűrizés után választják ki azokat a fotókat, amelyeket végül kiállítanak. Összesen harminc fotót lehetett versenyeztetni, én három komolyabb sorozatomat futtattam meg (eilati életképek, utolsó etióp alija megérkezése, a barca szentföldi túrája), illetve több egyedi képet. Természetesen mindegyik kedves valamiért, de szakmai értelemben a legbüszkébb az FC Barcelona szentföldi túráján készített fotóimra vagyok (ezek történetéről bővebben itt, itt és itt emlékeztem meg). Titkon reménykedtem benne, hogy ezt a zsűri is így gondolja, ami csak részben volt így, mert ugyan az előválogatást minden fotóm “túlélte” de aztán az éles verseny második körében sajnálatosan egytől egyig elvéreztek. Nem baj, elsőre ez is eredmény, szerényen én még a “futottak még” kategóriára is büszke vagyok, annyi jó fotóssal voltam versenyben. Aztán hetekkel később kaptam egy levelet, hogy a készülő sajtófotós évkönyv számára pontosítsam a szakmai önéletrajzom és mellékesen megjegyezte a levélíró, hogy a szerkesztők még nem döntöttek a képeim sorsáról. Jó, hát gondoltam, hogy a fotózsurnaliszta ”szaknévsorba” illendőségből mindenkit megemlítenek, a díjazottak fotográfiái meg nyomtatásban is megőrzik az örökkévalóságnak. Megmondom őszintén korai “kizsűrizésem” okán nem számítottam arra, hogy a lábjegyzeten kívül bárhol is megjelenik a nevem. De kishitű voltam. Néhány nappal a Sajtófotó Kiállítás megnyitója előtt nekem is megküldték a hivatalos meghívót, amiben azt írták, hogy egyébként a helyszínen átvehetem a Sajtófotó évkönyv tiszteletpéldányát. Kiderült, hogy ugyan a kiállításra nem válogattak be, de az egyik egyedi képemmel kiérdemeltem a könyvszerkesztők figyelmét és én is ott díszelgek a sok-sok nagynevű sajtófotós között az évkönyvben. Azért erre büszke lehetek! A kiválasztott képem teljesen vállalható, megállja a helyét a válogatásban. Egy apró pici dolog miatt mégis kicsit röstellem, hogy pont ezzel a fotóval képviseltetem magam az évkönyvben. Ugyanis az album 102 oldalán látható fotó történetesen egy családi képünk, amin az épp a napokban egyéves Lea lányunk első találkozását örökítettem meg az édesanyjával a szülőszobában. Mondom, jó képről van szó, helyén van, csak kicsit pironkodom, hogy a másik 29 klasszikus sajtófotóm közül épp ezt, a nekem egyébként nagyon fontos személyes fotómat emelték ki. De azt hiszem ez csak engem zavar, mindenki más egy bömbölő lila újszülöttet és egy boldog anyát lát a képen, a többlet jelentés meg magánügy. X X X A 2013-as év legjobb magyar sajtófotói május 18-ig láthatók a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, a budapesti Nagymező utca 8. szám alatt (a közelmúltig ez volt az Ernst Múzeum, ha így ismerősebb a hely). Az én fotóimat ne keressétek a falakon, mert egyet sem állítottak ki, ellenben a helyszínen megvásárolható évkönyvben már képviseltetem magam. Az általam nevezett képeket itt tekintheted meg: Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Purimról vizuálisan mindenkinek a gyerekek jelmezei, a fiatalok féktelen bulizása ugrik be. A napokban én is ilyen képekkel árasztottam el a facebook oldalunkat - hálás téma, garantált, hogy “beszakad” a lájkmérő. De nekem, amióta ezt a képet elkészítettem purimról egyértelműen Liora és Joel portréja villan be elsőre. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért önmagában is ikonikus fotó. Magáért beszél, ahogy örökifjú szerelmmel önfeledten pózolnak - ki ne akarna így megöregedni?! Mégsem csak azért szeretem ezt a képet, hanem azért is, mert pontosan visszaadja a purim legmélyebb üzenetét, ami túlmutat az antiszemiták felett aratott győzelmen, a zsidó identitás diadalán, a minden korban vágyott felszabaduláson. A legszabadosabb zsidó ünnep nem kizárólagosan a fiatalok kiváltsága, a szabadság igenlése halhatatlan emberi érzés, ha megéli az ember kortalanná válik. Liora és Joel húszévesen is ugyanígy örült egymásnak és húsz év múlva is úgyanigy fogják szeretni egymást, mert megtehetik. Ez üt át ezen a purimi portrén. Kapcsolódó cikkek:
Ismét budapesti vendégszereplésre készülök. Ahogy azt már meglebegtettem, újabb konferencián dolgozom. Ezúttal az iráni-izraeli konfliktusról lesz szó, meg arról, hogy mi van azon túl. Komplex téma, amit nehezít, hogy mindenki csak a konfliktust látja, miközben 2700 év közös zsidó-perzsa történelme homályba vész. Most nem csak pörgős előadások váltják majd egymást, hanem több a témához szorosan kapcsolódó filmet is levetítünk. Ez amolyan mini filmfeszt lesz a megszokott konferenciához kapcsolódóan, reményeim szerint ez a kombó program sokak érdeklődésére számíthat. Még nem 100%-ban állt össze az előadók és a filmek listája, de hamarosan azt is megosztom a Kidma oldalán. Az esemény március 30-án vasárnap lesz a Vörösmarty moziban, ahová természetesen a Mishpaha blog olvasóit is elvárjuk. Szóval gyere, csak előtte ne felejts el regisztrálni, hogy legyen helyed! Kapcsolódó cikkek:
Csapzott hónapokon vagyunk túl, az utóbbi időben már nem is jutott nagyon idő érdemi blogolásra. Azt nem ígérem, hogy mostantól újra repkednek a posztok, de legalább egy helyzetjelentést kanyarítok innen a végekről, hogy mindenki képben legyen rólunk. Kicsit talán nyafogós poszt lesz, de néha ilyen is kell. A legfontosabb, hogy Zsófi picit váratlanul, egyik napról a másikra munkába állt október közepén, ami örvendetes hír. Az afulai kórház patológiai osztályát erősíti, mint szakorvos jelölt - közepes méretű kórház, sok munkával, tisztességesnek mondható fizetéssel. (Az osztály nem volt ismeretlen számára, itt volt a sztázs szakmai gyakorlat alatt egy hónapot.) A munkakezdés azt is jelenti, hogy fájó anyai szívvel, de átadta a stafétát nekem és egészen mostanáig apai gondnokság alatt állt Lea, aki mindenfajta lelki törés nélkül elfogadta a helyzetet. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul pótoltam Zsófit, még csak azt sem, hogy a nyomába érek, de három vidám hónapot tölthettem a picivel. Minden apának ajánlom, hogy tegye próbára magát, mert megéri babázni és rengeteg dolgot tanulhatunk belőle. Január közepén lejárt a mandátumom és Leát beadtuk a bölcsődébe, mert abba az életszakaszba került, amikor a gyerek társaság nagyobb kihívás neki, mint a szülői felügyelet. Ezt ő is értékeli, mert köszöni szépen boldogan elvan a bölcsődében gyakorlatilag az első perctől kezdve. A sikeres beszoktatással ugyan némi teher lekerült rólunk, de az éjszakai műszak sokat kivesz, különösen Zsófióból. Lea lassan 10 hónapos, de még mindig nem alussza át az éjszakát és, ha ő nem alszik, akkor más sem… Miközben reggel hatkor már talpon vagyunk, mert ő így akarja, vagy épp Ábel kopogtat a kakaójáért, hogy jól induljon a nap. Nincs ezzel semmi baj, kisgyerekes családoknál ez a menetrend, csak ettől még fárasztó. Zsófi esténként konkrétan beesik az ágyba és ájultan alszik, amíg tud. De azt mondja, hogy a munkájával elégedettek, szerencsére ott nem jön ki a fáradtsága. Reméljük mihamarább Lea is megkegyelmez neki, és rájön, hogy éjjel aludni kell. Visszakanyarodva Zsófi munkába állásához, azért nem indult olyan könnyen a dolog. Rögtön az első munkanap reggelén fél úton bekrepált a kocsink, aminek előtte kutya baja sem volt. Tréler, szerelő, 1500 sékel mínusz és idegeskedés. Szerencsére azóta gond nélkül megy a kis Mazda, amibe napi 100 kilométert tesz bele Zsófi az ingázás során. Ezen kívül tucatnyi kisebb-nagyobb bosszúság, bánat ért minket és kevés igazán jó dolog történt velünk. Talán a legrémesebb az volt amikor illetéktelenek megcsapolták a bankszámlánkat. Szerencsére, több körös levelezések árán sikerült lényegében minden pénzt visszaszerezni, de a hetekig tartó idegeskedés nagyon sokba került. (A magyar bankrendszer eggyel ügyfélbarátibb, mert ha fizetsz, akkor SMS értesítést kapsz, így azonnal tudhatod, ha nem te használod a pénzed. Izraelben minden sarkon utánad dobnak egy bank- és hitelkártyát, de ezt az egyszerű biztonsági szolgáltatás nem nyújtják a plasztiklapok mellé.)
Közben Lea mellett kitaláltam, hogy szervezek egy újabb konferenciát, mert abban bizonyítottan jó vagyok (csak szerényen). Kicsit azért megszívattam ezzel magam, mert hiába van rutinom a szervezőmunkában, ha az én tempóm nincs összhangban a baba életritmusával. Emiatt kizökkentem a komfortzónámból és sokkal stresszesebb volt a szervezés, mint amúgy lennie kellett volna. De a konferencián ez nem látszott, dugig volt a budapesti Izraeli Kulturális Intézet, minden nehézség ellenére újabb sikert könyvelhettem el, még ha a vállveregetésen túl pénz nem is járt érte.
Kapcsolódó cikkek:
|