Vérontás a kibucban

_Már otthon is nagy támogatója voltam a véradásnak, még riportot is írtam róla, fotóztam a vérellátóban, szóval rendesen csaptam a PR-t. Egyedül a véremet nem voltam hajlandó adni. Úgy voltam vele, hogy bárkit rábeszélek a dologra, de az enyémet csak akkor adom, ha teleportálják. Elvégre férfi vagyok! Egy tűszúrástól is simán meghalok, nemhogy a saját vérem látványától. Na de, ha az ember szülő lesz, akkor a hitelesség miatt kénytelen személyes példát mutatni. Úgyhogy pedagógiailag hagytam magam megdöfni, előtte azért végrendelkeztem :-)

Háromhavonta megjelenik Ein Gevben a Magen David Adom (helyi Vöröskereszt) és megcsapolja a kibuclakókat. Mivel ez eseményszámba megy a mi kis falunkban, ezért nekünk is ott volt a helyünk. Ilyet még biztos nem láttak a gyerekek, a hosszú téli estén ezzel simán elütünk akár egy órát is, hisz biztos ott lesz egy csomó ismerős is - gondoltam magamban, amikor elindultunk a véradásra. A helyszínen azonban már nem ártatlan kíváncsiskodóként kezeltek, hanem potenciális donorként. Hiába hajtogattam, hogy nagy barátja vagyok a véradásnak, főleg, ha más adja, de csak azért is a véremet kívánták. Háziorvosom, civilben igaz feleségem, Zsófi természetesen még rá is kontrzott, hogy fél liter vér nem a világ és különben is milyen egészséges dolog vért adni. Ja, azt a tűszúrást leszámítva, ami maga a kegyelemdöfés a hozzám hasonló büszke férfiak számára. Hát, mi vagyok én? Fakír?!

_Ő persze könnyen volt, mert szoptatós anyaként szóba sem jöhetett, nem úgy, mint én, akit ekkor már a fél kibuc győzködött, plusz a lányom figyelt. Apai presztízsem megőrzése végett, emelt fővel - és remegő lábakkal - beadtam a vénám.  A véradó asztalra már halál sápadtan terültem ki, esendőségem igaz barátom, hű feleségem, Zsófi ki is használta és a tűszúrás általi kivégzésem előtt vidáman fotózkodott velem. Mondanom sem kell, hogy az én mosolyom nem volt őszinte. De tartottam magam, bár a vérem látványától az ájulás kerülgetett, igaz ekkor már nem voltam érdekes, az ápoló elmélyülten SMS-ezett mellettem, Zsófi a barátainkkal trécselt, a családom többi tagja pedig ropival a kezében vidáman cikázott a teremben. Csak én haldokoltam csendesen. Aztán kihúzták a tűt - ekkor újra meg akartam halni - majd nagyon kedvesen mondták, hogy mehetek isten hírével, a sebeimet nyalogassam otthon.
Ekkor jött a lányom, aki feltette a kérdést:
- Apa, miért adtál vért?
- Hogy másoknak segítsek.
- És fájt?
- Neeeem, cseppet sem.
- Emlékszel apa, amikor Budapesten voltunk fájt a vérem és...
Hiába na, a vér nem válik vízzé, a lányom legalább egy igazi empata!

Kamionnyi vért adtam

_X  X  X

_Most, hogy véremet adtam Izraelért, kicsit beleástam magam a véradás vallási vetületébe. Ez ugye azért különösen érdekes, mert a zsidó vallásban a vér tabunak számít, miközben a vérvádaskodók épp a vérfogyasztás képtelenségével rémisztgetik a tudatlanokat.
Az általam elérhető magyar nyelvű források szerint a zsidó vallási bölcsek a véradást a szervátültetés, szervkereskedelem és plasztikai sebészet, valamint a droghsználat kapcsán tárgyalják. A halacha, a zsidó jog szerint tilos kárt tennünk magunkban, illetve fájdalmat okoznunk magunknak, még ha erre szüksége is van. Ugyanakkor a véradás nem tiltott, mivel az a donor számára semmiféle veszéllyel sem jár, sőt az embernek kifejezetten kötelessége ilyen módon is segítenie másokon. A véradással együtt járó minimális(?) önsanyargatást felülírja az a tény, hogy ezzel másokon segítünk, vagyis un. micvát teljesítünk. Ebben az esetben egyáltalán nem mérvadó, hogy a véradásért jár-e bármiféle ellenszolgáltatás vagy sem.