A jóárasított repülőjegyek apró betűs kompromisszumokkal járnak, amit vagy figyelmen kívül hagy az ember vagy más (nyilván drágább és vélhetően jobb szolgáltatást nyújtó) megoldást választ. A Wizz Air ezen a téren nem árul zsákbamacskát, bár mondjuk a korrektség határait súrolja a fedélzetre felvihető csomagokra vonatkozó megkötései és hát az árképzésük is véleményes, ha például összehasonlítjuk a Fly Nikivel. Az osztrák fapados nagyjából ugyanezen az átlag áron repül Tel Avivból Bécsbe - viszont nem szívóznak a fedélzetre felvihető csomagokkal, egy ingyen szendvics és üdítő is belefér az árba, a gyerekeknek színező is jut és - történetünk szempontjából ezek a fontosabbak - van helyfoglalás, illetve az utaskísérők jobban értenek a dolgukhoz.

Bizonyára valaki a Wizznél egy excel táblázatban kimatekozta, hogy az előzetes helyfoglalás, illetve becsekkolásnál a helykijelölés milyen őrületes nagy költség, és ha ezt alapszolgáltatásként nyújtják, akkor garantáltan versenyhátrányba kerülnek, de legalábbis nem tudnak plusz pénzt beszedni azoktól, akiknek nem mindegy, hogy hol ülnek.

Az eset egyáltalán nem egyedi, hasonló fejetlenségről számolt be blogján Kispaszti is, aki két órát(!) késett kísértetiesen hasonló okokból (ha a gyerekekkel ennyit kellett volna várnunk, én nem is tudom mit csinálok, de a gép felrobbantása biztos előkelő helyen szerepelt volna a listámon...).

Úgy gondolom, hogy a Wizz helyszínen lévő munkatársainak kutya kötelessége lett volna az utasok többségének az érdekeit szem előtt tartva időben elindítani a járatot és vagy nem bevárni a későket, vagy ha már, akkor aktívan közreműködni az elhelyezésükben, hogy minél előbb elindulhasson a repülő. A Wizz Airnek pedig igen is alkalmazkodnia kéne a helyi piaci környezethez, és illene figyelembe vennie a kulturális sajátosságokat. Ha már a Malév csődje után annyira fájt a foguk a tel avivi járatjogokra, igazán felnézhetnének a menedzser urak excel táblázatukból, hogy a közgazdasági számításokon túl is értsék azt a piacot, ahová betették a becses lábukat. Mint a mellékelt példa is mutatja, e járat esetében az előzetes helyfoglalás és helykijelölés nem elhagyható vagy épp opcionális, hanem alapszolgáltatás kéne, hogy legyen. Ez az utasnak és cégnek közös érdeke volna, ami bőven bele kéne férjen a fapados üzleti modellbe is. Persze az is igaz, hogy sajnos büntetlenül megtakaríthatják az utas elégedettségét egy olyan monopolisztikus légügyi piacon, mint a magyar-izraeli…

Valamejik este Zsófi kérdezte tőlem, hogy várom-e már, hogy hazamenjünk, mert ő nagyon is. Erre csak azt tudtam mondani, hogy én azt várom, hogy végre visszaérjünk. Senki se értse félre, tök jó lesz a szeretteink körében, meg újra találkozni a barátainkkal. El kell intéznünk ezt-azt, a gyerekek is állandó programot jelentenek, meg élvezni is kéne egy kicsit Budapestet. És a legfontosabb, hogy jön a baba, aki betölt mindent, ha végre itt lesz már. Szóval lesz dolgunk elég, pikk-pakk el fog menni az a két hónap, amire hazalátogatunk. De két hónap az rengeteg idő, mintha hazaköltöznénk. Közben meg annyi mindenről maradunk le a kibucban, hogy csak na. Mit lehet tenni?! Egyszerre nem ülhetünk meg két lovat - ha otthon vagyunk, nem lehetünk ugye a kibucban. A baba mégiscsak sokkal-sokkal nagyobb szám, mint ami a kibucban ránk várna.

A két hónap tehát cseppet sem a magánéleti örömök miatt tűnik elviselhetetlenül hosszúnak. Igazából ahhoz nem fűlik a fogam, hogy a nagy magyar valósággal ismét testközelből szembesüljek. Persze engem is hazahúz a szívem, de az eszem mást mond.

Zsófit kértem, hogy írjon valami pozitívat, cáfolja, de legalább ellenpontozza az én komorra sikeredett soraimat, mert kettőnk közül mégiscsak ő a született optimista. Terhességére hivatkozva kimentette magát és csak annyit üzent a Mishpaha blog olvasóinak, hogy "Otthon akarok szülni és pont". Majd tovább szendergett a kanapén.
Szerintem ez elég pozitív egy 34. hetében járó terhes nőtől.

A blogon a következő hónapokban is lesznek új tartalmak, igaz valamivel ritkábban jelentkezünk friss bejegyzésekkel. De gondolom ez megbocsátható, elvégre nem mindennapi dolgok elébe nézünk. Aki pedig élőben akar látni minket, az ne habozzon felvenni velünk a kapcsolatot! Az ismert magyar elérhetőségeink szerdától újra élnek.

Van egy alapvető ellentmondás Izraelben - adott a kedves mediterrán lazaság, ami olykor bosszantó patópálos hányavetiség és ezzel szemben ott van a katonás fegyelem, illetve az ezzel szorosan együtt járó marcona keménykedés, ami sokszor ok nélküli szívatásnak tűnik. Ha nem ebbe születtél, akkor mindegyik viselkedésforma előbb-utóbb piszkosul bosszantó tud lenni. Én mindezzel együtt szeretem Izraelt, de azért vannak pillanatok, amikor inkább kínomban nevetek, mint őszintén mosolygok.

A múlt héten Jeruzsálemben jártam a nemzetközi könyvvásár apropóján. Két napot töltöttem a városban, és mivel a rendezvényt hamar letudtam, volt időm csavarogni és fotózni. (A termést folyamatosan csöpögtetem itt a blogon és a facebook oldalunkon.) Szállásomtól a belváros felé Rehavia negyeden vezetett keresztül az utam. Egykor nagyon elit kerületnek számított, híres tudósok, művészek, politikusok laktak errefelé, amolyan Rózsadomb féle volt. Ma már kissé megkopott a fénye és a világ környék kezd "feketedni", de ennek ellenére ez még mindig Nyugat-Jeruzsálem egyik szerethető negyede. A dicső múltra emlékeztet, hogy a Kneszettől egy köpésre lévő Rehavián található a mindenkori izraeli miniszterelnök hivatalos rezidenciája. Ami az izraeli közéletben nem annyira a háborítatlan otthon szinonimája, mint inkább a demokrácia szimbolikus helye, ahol rendszeresek a tiltakozó demonstrációk. A rezidencia környékén mindennapos látványnak számítanak a kisebb-nagyobb tüntetések. Szakszervezetek, pártok szimpatizánsai, jogaikért küzdő társadalmi csoportok képviselői, esetleg önjelölt őrültek hallatják itt a hangjukat. Például évekig itt táborozott Gilad Shalit családja, hogy fiuk kiszabadulásának ügyét felszínen tartsák. Bizonyos szempontból ez az izraeli Hyde-park, ami ennek megfelelően rendszeres szereplője a híreknek.

Mi sem tűnt természetesebbnek, hogy készítek pár fotót a rezidencia utcáját lezáró kordonról, ahol az előző napi tüntetés nyomai még láthatók voltak. Kattintottam párat, aztán ahogy jöttem mentem tovább. Már majd' egy sarokkal arrébb voltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kiskatona fut lihegve utánam. Megálltam, mert éreztem, hogy ezután mi fog jönni… Nagyon kedvesen megkért, hogy fáradjak vele vissza a kordonhoz, ahol egyébként posztol. Ott már egy fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági ember fogadott, aki ugyancsak nagyon kedvesen kérdőre vont, hogy miért fotózok, meg amúgy is mit keresek errefelé. Elmondtam, hogy újságíró vagyok, meg turista és amúgy is az utcán fotóztam. Hát ez mind nem hatotta meg, amin én cseppet sem csodálkoztam, mert a biztonságiak sehol a világon nem azok a meghatódós fajták. Elkérte az okmányaim és a gépemet, megnézte a képeket és továbbra is nagyon kulturáltan arra kért, hogy töröljem ki azokat, amin a rezidencia kordonja látszik. Megtettem, mert semmi értelmét nem láttam, hogy vitába szálljak vele. Úgy tűnt, hogy ezzel vége is a dolognak, és mehetek tovább, mert hát könnyen felmérhető, hogy nem az a tipikus titkos megfigyelő alkat vagyok. De nem, mert akkor jött egy újabb fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, a kopaszabbik és morcosabb fajtából. Viszont ő sem csak határozott volt, hanem még illedelmes is, mert még be is mutatkozott. Moshe - mert így hívják emberünket -  feltette ugyanazokat a kérdéseket. Ezen kár egyébként kiakadni, mert a koherenciát vizsgálják ilyenkor, így megpróbáltam kísértetiesen hasonló válaszokat adni, hogy ne zavarjam össze a rendszert. Moshe is meglepődött, hogy van ember, aki a jeruzsálemi könyvvásárra utazik és amúgy nem csak olvas, ír de még fotózik is - például miniszterelnöki rezidenciánál. Kérte, mutassam meg a fényképeket, mondtam ezen már túl vagyunk, mert épp két perce töröltette ki velem a kollégája, aki a közben kissé távolabb húzódva hevesen beszélt a kabáthajtókájához. Nem baj, ő elkéri. Jó. Megnézte a képeket, ahol azt is láthatta, hogy előző este, nagyjából másfél méterről fotóztam a könyvvásár megnyitóján az izraeli elnököt, Shimon Perest, akit hozzá hasonló, fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonságiak vigyáztak. További, hosszú perceken át faggattak a semmiről, míg nem visszajött a kabáthajtókájával diskuráló, fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, aki ismét csak nagyon kedvesen elnézést kért és jó utat kívánt. Mondtam, hogy szívesen mennék az utamra, ha szíveskedne visszaadni a személyim a harmadik fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, aki az egész kikérdezés során öt lépés távolságból szótlanul, de annál szakszerűbben biztosította a helyszínt (leszámítva azt a két percet, amikor a sarkon vészindexszel megálló haverjával spankodott). - Ja, persze! - mondta és elköszöntünk egymástól. Gondoltam én. Mert kisvártatva újabb lihegést éreztem a tarkómon. Ismét a fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági volt az, aki nagyon kedvesen arra kért, hogy ugyan adjam már neki vissza az igazolványom, mert a nagy kikérdezés során épp csak az adataimat nem írták fel. E pontig bírtam komolysággal, de ez a slamposság már mosolyt csalt az arcomra. Odaadtam, felírta, visszaadta. Megint illedelmesen elnézést kért a kellemetlenségekért és elköszönt.    

Elmenőben azon gondolkoztam, hogy ez az affér mennyire fölösleges volt. Egyrészt most biztos rákerülök olyan listákra, amiken jobb nem rajta lenni. Másrészt, ha nagyjából minden napra jut egy tüntetés a rezidencia kordonjánál, akkor miért pont az én kamerámtól féltek? Hisz a demonstrációk önmagukban is problematikusak, meg aztán az ilyen események magukkal vonzzák a fotósok és operatőrök hadát. Így az itt készült felvételekkel nem csak az esti híradók, az országos lapok, de az internet is tele van. Magyarán bárki hozzáférhet ahhoz, amit gyanútlanul lefotóztam. Azért sem kekeckedtem a fényképek kitörlése miatt, mert tudtam, hogy a rezidencia kordonjáról nagyjából két perc guglizással fél terrabájtnyi képet gereblyézhetek össze a világhálóról. Mutatok is párat csak, hogy az illetékesek is lássák mennyire értelmetlen dolog szívózni egy kósza fotós láttán.

Az egész affér feledésbe merült volna, ha hazaérkezésem másnapján a reggeli bevásárlásból visszatérő Zsófi nem köszönt röhögve a következő hírrel: A boltban találkozott Rivkával, aki az utolsó élő magyarok egyike a kibucban és nem mellesleg komoly információs központ, így nekünk is fontos hírforrásunk. Rivka jólértesültségét csillogtatva megjegyezte, hogy "Hallom, a férjed rossz helyen fotózott tegnap". Kiderült, hogy a fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonságiak nem azért tettek fel annyi keresztkérdést, hogy összezavarjanak, vagy a belbiztonsági adatbázisaikban lefuttassanak, hanem ennyi idő kellett nekik, hogy valakit elérjenek telefonon a kibucból és megerősítsék nekik, hogy az a magas, szemüveges gyerek, kamerával a kezében tényleg Ein Gevben lakik és amúgy a légynek sem árt. A dolog komolyságát jelzi, hogy mindezek után a miniszterelnöki rezidenciánál történt afféromat előbb pletykálták el Rivkának, mint ahogy én hazaérhettem volna. Ennyit a titkos megfigyelésekről…

Mindig nagyon örülök, amikor a magyar-zsidó kapcsolatok nem csak a Holocaust és az antiszemitizmus kontextusában kerülnek terítékre. Nem mintha ezek ne volnának fontosak, de jobb szeretem a jövőbe mutató dolgokat, mert azokban benne van a jobbítás lehetősége. Ezért is csillant fel a szemem, amikor hírét vettem, hogy a nagy hírű Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásáron idén magyar stand is lesz, ahol a magyar irodalom és ezen keresztül Magyarország legjobb arca mutatkozhat be.

A Balassi Intézet fogja össze a magyar kultúrdiplomáciát, ennek keretében például világszerte könyvfesztiválokon roadshow-znak. Hogy ezt jól, vagy rosszul csinálják, vagy hogy van-e kézzelfogható hozadéka nem tisztem megítélni, viszont a kezdeményezés fontos misszió, ami megérdemli az elismerést. A megtépázott magyar országimázs szempontjából ez egyfajta szépségtapasz. E tekintetben kifejezetten jó döntés volt, hogy a jeruzsálemi könyvünnepet is beiktatták a világkörüli turnéba.

A könyvvásár február 15-én zár és a magyar stand mellett több magyar vonatkozású kísérőprogrammal is jelentkeznek a szervezők. Magam csak a megnyitó ceremóniám és az azt követő beszélgetésen vettem részt, véleményt tehát csak erről tudok formálni.
Ahogy a megnyitó beszédében Szentgyörgyi Zoltán nagykövet némileg szabadkozva meg is jegyezte, szerények a magyar lehetőségek. És ez sajnos a figyelmes látogatónak is feltűnik - különösen, ha a magyar standdal épp szemközti pöpec német kiállítási installációt nézzük vagy a magyarhoz hasonlóan nem túl dekoratív román standot, ami viszont legalább négyszer akkora, mint a magyar.
Sajnos erre futja, ennek kell örülni!

A dolog azért érthetetlen, mert ez egy könyvvásár, ahol nem csak úgy általában a magyar irodalmat, hanem annak legfontosabb megjelenési formáját, a könyvet is el kéne adni valahogy.

Bár ettől még több könyvvel is készülhettek volna, és akkor nem "lestoppolós", meg könyörgős formában juthat hozzá az érdeklődő a magyar irodalomhoz, ami mindenki számára méltatlan.

A megnyitónál és a standnál nekem érdekesebb volt a magyar íródelegáció bemutatkozó beszélgetése, amit Magyar az író vagy író, aki magyarul ír? címmel hirdettek meg. A teljes egészében magyar közönség előtt egészen érdekes diskurzus alakult ki Spiró György, Röhrig Géza, Dragomán György, Schein Gábor és Kőbányai János részvételével, akik mindannyian magyar íróként definiálták magukat, még ha adott esetben írásaikból vagy származásukból nem is csak ez a kategória következne.

A kérdés nem csak az identitás és hovatartozás miatt volt pikáns, hanem azért is, mert az egytől egyig magyarul publikáló szerzők közül hárman sem ott élnek, ahol születtek (Röhrig New Yorkban, Kőbányai Izraelben él, míg Dragomán Erdélyből települt át Magyarországra). Ezt egyébként inkább természetes állapotnak tartották az érintettek, mintsem különlegességnek. Schein meg is jegyezte, hogy hiába távoztak az elmúlt években többen Magyarországról, mint 1956 után, az újkori magyar exodusban a magyar írótársadalom már nem veszi ki a részét.

Egyúttal reményét fejezte ki, hogy talán az Izraelbe újonnan érkezők pezsgést hozhatnak, de én azt hiszem, hogy ezt ő sem gondolhatta komolyan. Mint az is picit megmosolyogtató volt, hogy tizenkét év izraeli lét ellenére sem tartja magát emigránsnak. (Szavait egyébként olyan heves közel-keleties kézmozdulatokkal kísérte, hogy a mellette ülő szegény Röhrig Gázának többször is majdnem kiszúrta a szemét.)

Abban volt némi nézetkülönbség, hogy van-e olyan, hogy egyetemes zsidó irodalom és abban milyen helyet foglalnak el a magyar szerzők, akik magyarul írnak zsidó témákról. Schein Gábor - Spiró heves bólogatása közepette - úgy fogalmazott, hogy származásilag még zsidónak sem kell ahhoz lenni, hogy valakit zsidó íróvá avanzsáljanak. Az írók között konszenzus volt abban is, hogy ugyan sokféleképpen lehet felosztani a magyar irodalmat, de aki magyarul ír, az akkor is magyar, ha ezt egyesek szeretik megkérdőjelezni. Ahogy a kipában ülő Röhrig megállapította a magyarnak nincs számára alternatívája, mert csak ennek a nyelvnek érzi a zenéjét, a mélyebb rétegeit és összefüggéseit. Spiró szerint ezzel is magyarázható, hogy alig-alig van példa arra, hogy komoly magyar író nyelvet váltson.

E ponton éreztem azt, hogy egy angyal veregeti meg a vállam, úgy elismerőleg. És a fülembe súgja, hogy "Na, ugye megmondtam! Jobb, ha az író urakhoz hasonlóan te is csak magyarul blogolsz." Ebben maradtunk. Aztán az angyal elillant és kisvártatva a magyar irodalmi társaság is szétszéledt a jeruzsálemi éjszakában. Én pedig azon gondolkodtam, hogy a magyar miért is nem világnyelv, akkor talán otthon is többen értenék és többre értékelnék a magyar írókat. Persze akkor az már nem is Magyarország, hanem a mennyország volna, messze-messze Bábelen túl.

Úgy tűnik meghallgattatott a kívánságom és rendszer lett a kibucos szombat köszöntésekből. December utolsó péntek estéjén - immár harmadjára - jöttünk össze, hogy együtt ünnepeljünk, ami nagyon kedvemre van. Mi, Zsófi isteni kalácsaival emeltük az ünnep fényét, ami ismét olyan népszerűnek bizonyult, hogy többen azon melegében elkérték a receptjét. Egyébként azért is szeretem ezeket a közös estéket, mert nem csak együtt vagyunk, ünneplünk, hanem van egy kis közös tanulás is. Pár percben valaki elmeséli a heti szakaszt és annak tanúságát - ez még annak sem fekszi meg a gyomrát, aki amúgy nem él vallásos életet.
A kiddus után nem széledtünk szét, hanem asztalhoz ültünk. A megjelent tucatnyi család legalább ennyiféle ételt hozott, hogy közösen fogyasszuk el. Zsófi jóvoltából mi hamis rakott krumplival képviseltettük magunkat a közös terülj-terülj asztalkámon. Az egyszerű magyaros egytálétel ugyan a kóserság miatt nélkülözte a kolbászt, de a házias ízek így is többekben mély nyomokat hagyhattak. Ezt onnan tudjuk, hogy Zsófinak hazaérkezésünk után SMS-ben gratuláltak, hogy főztjével előcsalta a gyerekkori emlékeket.

Nem volt könnyű szülés, talán nehezebb döntés volt, mint amikor elhatároztuk, hogy felkerekedünk Magyarországról. Leginkább azért, mert most több vesztenivalónk van és ezért jóval több mindent kellett mérlegre tenni. Volt időnk alaposan végiggondolni a helyzetünket, pro és kontra felsorakoztatni az érveinket. Ez alapján nagyjából magabiztosan kijelenthetjük, hogy jó döntést nem hozhattunk, csak kevésbé rizikósat. Nem titok, a hajrában én a maradás mellett kardoskodtam, míg Zsófi a költözés mellett tette le a voksát. Mielőtt felvettük az álláspontunkat, mindketten ugyanazokat a legitim szempontokat sorakoztattuk fel, csak máshová tettük a hangsúlyokat. Épp ezért vita nem nagyon volt köztünk, mert tudtuk a másiknak is igaza van. A döntéshozatal közös volt, de a végső szót Zsófi mondhatta ki, hisz nem mellékesen az ő karrierjéről van szó.

Zsófi előmenetele nem szubjektív kérdés, objektív - tőlünk független - határkövek vannak lefektetve, amelyek korlátozottan rugalmasak. A részletekbe nem belemenve, a lényeg, hogy a szakvizsga megszerzéséig országtól függően 4 vagy 5 évet kell szakorvosjelölti státuszban lehúznia valahol.

Aztán aludtunk rá egyet és (újra) mérlegre tettük a gyerekek ügyét, ami ugyancsak komplex kérdéskör és fontosabbak a munkahelyi pályafutásnál is. A gyerekek számára a kibuc ideális hely, az óvodák kitűnőek, a környezet tiszta és biztonságos, minden kiszámítható. Ugyan a kibuc, mint létforma utánozhatatlan, de jó óvoda, biztos családi háttér Budapesten is bőven meglenne, ráadásul ott rengeteg olyan impulzus is érné őket, ami falusi körülmények között nem. Azonban a sok szubjektív dolog mellett a kibuc egy dologban biztosan verhetetlen, és ez a logisztika.
A lakásunktól száz méter sugarú körben elérhetők az óvodák, a mosoda, a menza, a bolt és kis sétára ott van a tópart, ami fél éven át biztos délutáni elfoglaltság. Nem kell BKV-ézni, csúcsforgalomban ülni, naponta kétszer mosni és teregetni, és akár a főzést is megtakaríthatjuk. Kettő, de még inkább három gyerekkel mindez egyáltalán nem elhanyagolható idő és energia megtakarítás. Talán kicsit banális, de a sok-sok egymást kioltó fajsúlyos érvet, ezek a földhözragadt szempontok írták felül.

Lehet, hogy nem mindenkinek tűnik így, de döntésünkkel inkább a biztosat választottuk. Az otthoni helyzet kiszámíthatatlanabb, mint valaha, ehhez képest a kibuc minden unalmával együtt is a béke szigete. A jelenlegi zord magyar gazdasági viszonyok közepette nincs semmi garancia arra, hogy a visszatérésünk után rövid távon a saját lábunkra állhatnánk. Mai tudásunk szerint Budapesten minden segítség és helyismeret ellenére anyagilag ugyanúgy küszködnünk kellene, mint a bevételeink megcsappanása után a kibucban. Csak akkor már itt mégiscsak egyszerűbben szervezhető meg a napi életünk, élhetőbb és szerethetőbb körülmények vesznek minket körül, ami az otthoni ideges viszonyok láttán igencsak felértékelődik. Azonban legkésőbb bő másfél év múlva, vagyis 2014 őszétől már menthetetlenül új időszámítás kezdődik - kérdés nélkül költözünk haza, hogy kisimult arccal alámerülhessünk a magyar valóságban.
Majd meglátjuk, meddig bírjuk.

Tavaly karácsonykor "bőgtük el" magunkat, hogy mennyien feledkeztek meg rólunk, mióta Izraelben vagyunk. Sajnos az akkori posztunk gyakorlatilag ma is szóról szóra érvényes, mit sem veszített az aktualitásából. Azóta csak annyi változott, hogy eltelt még egy év és mi kénytelen-kelletlen megbarátkoztunk a helyzettel. Mostanra elkönyvelhetjük, hogy keresztet vethetünk azokra a barátainkra, akiknek ennyi idő sem volt elég, hogy érdemben életjelet adjanak magukról.

Búsonghatunk a veszteség miatt, de valahol természetes folyamat az emberi kapcsolatok erodálódása, főleg ilyen távolságból. Meg aztán a helyzet az, hogy biztosan mi is tehetünk arról, hogy így alakult. Hiába gondoltuk úgy, hogy a blog jó forma a közvetlen kapcsolattartásra. Nem az. Úgy tűnik ez a felület másra jó - ezt igazolja a napi százas nagyságrendű kattintás, ami azért messze túlmutat a haveri körünkön. Szóval a bloggal picit mellélőttünk, legalábbis, ami a személyességet illeti. Naivan azt gondoltuk, hogy webnaplónkkal kipipáltuk a közvetlen kapcsolattartást, pedig ezzel valahol mi is elblicceltük a barátságok ápolását - legalábbis hagyományos értelemben. Ez a mi bocsánatos bűnünk. Annyi mentségünk lehet, hogy mi azért megpróbáltunk hírt adni magunkról, megadtuk az esélyét annak, hogy a barátaink képben legyenek rólunk. Hát, mérsékelt sikerrel ment át az üzenetünk.

De nem baj, soha nem késő újra felvenni a szálat! Intsünk közösen búcsút a haveri struccpolitikának! Húzzuk ki a fejünket a homokból, hisz miért ne tehetnénk egy újabb próbát a szunnyadó kapcsolatok felpezsdítésére?  Az új évben mi is aktivizáljuk magunkat, de azért jó volna, ha nem várnánk egymásra.
Az ismert csatornákon továbbra is elérhetők vagyunk.

Tulajdonképpen majd' mindenben ugyanúgy ünnepeltük idén a hanukát, mint tavaly. Igaz, tapasztaltabbak voltunk és a gyerekek is érettebbek egy évvel, így könnyebben ment a mindennapos gyertyagyújtás. A négy és fél éves Ráchelnek például már az ünnep üzenete is átjött: nyertek a zsidók - és ajándékot kapunk.

És tényleg - nyertek a zsidók és ajándékot is kaptak a gyerekek. Idén az első és az utolsó napra koncentráltuk a meglepetéseket, így elmaradt a hiszti, hogy miért ennyit, és miért ekkorát. Két nagy csomagban kapták meg az ajándékokat és napokra elvoltak velük. Különösen egy nem túl bonyolult, de annál hangosabb horgász játék nyerte el a tetszésüket, amiben másnapra "véletlenül" tönkrement a hangszóró - természetesen a nagy használat miatt.

Az otthoni gyertyagyújtások mellett több közös hanukai eseményre is hivatalosak voltunk. A kibucban idén is beüzemelték a hatalmas hanukiát, ami szépnek nem szép, viszont rettenetesen büdös, ha gázolajos rongyok segítségével csapnak fel benne a lángok. Talán ezért is lehet, hogy idén is csak az első két napon voltak számottevően kíváncsiak a közöponti ceremóniára, a többi napon az volt ott, aki épp arra járt. Az ünnep második napján volt a nagy hanukai kibuc muri, ami nem sokban különbözött a tavalyi örömködéstől: futóversennyel indult, dobolással folytatódott, fánk evés volt a fénypont és a gyerek műsor a mélypont. A kiszámítható program ellenére - vagy épp ezért - egészen jól éreztük magunkat. Külön öröm volt látni, hogy az első hanuka gyertyát Rivka gyújtotta meg, aki magyar Holocausttúlélő.

A legklasszabb programnak az óvodai hanukák ígérkeztek. Ábelék annyira picik, hogy tőlük az ünnep lényege még elég távol állt, de a két-három évesek önmagukban is cukik, amin a hanuka csak dobott. Rácheléknél már komolyabb program volt, amiben aktívan részt vettek a szülők is. Táncoltunk, énekeltünk, fánkot gyártottunk és ünnepi díszeket készítettünk közösen. Kicsit hosszúra nyúlt a program, kevesebb talán több lett volna, de ettől még jól sikerült az együttlét.

Az idei hanukai programsorozatból két esemény emelkedett ki. Az egyik az általunk szervezett hanukai halászlevesezésnek álcázott magyar találkozó volt, amiről hamarosan külön posztban emlékezem meg. A másik egy családi hanuka volt, amit egy vallásos ismerősünknél tölthettünk.

Az egyik Amerikából frissen aliázott ulpános csoporttársam meghívta az egész osztályt közös gyertyagyújtásra. Ugyan többször is volt szerencsém a Chabad nyilvános gyertyagyújtásain részt vennem, sőt még az a megtiszteltetés is ért, hogy gyertyát is gyújthattam, de házi kivitelben még soha nem volt részem ortodox hanukában, ezért evidens volt, hogy ott a helyem. És mivel náluk is kisgyerekek vannak, így örültek, hogy családostul megyünk.
Nem voltunk sokan, talán mert a többség megrettent a vallásos közegtől - vagyis pont attól, ami a lényege volt az estének - pedig nem kellett volna, ennyi "hittérítés" igazán kijár ünnepek idején. A vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, igazán kitettek magukért - jó házigazdaként és jó zsidóként egyaránt. Ez utóbbi abban is látszott, hogy nem csak a hanukai rituáléra összpontosítottak, hanem fontosnak tartották, hogy tanítsanak is. Márpedig tanulni mindig jó! De nem csak mi felnőttek kerülhettünk képbe, hanem a gyerekek is beleszagolhattak az "igazi" hanukába. Ráchel és Ábel tátott szájjal hallgatták az ismerősen csengő imákat, hosszabb kiadásban és szebb dallamokkal. Láthatólag leesett az álluk a gyertyagyújtástól, de közben az arcukra volt írva, hogy ez nekik idegen. Naná! Hogy is ne lett volna az?! - hisz otthon kevésbé ceremoniálisan csináljuk ugyanazt. Mi azért mentünk, hogy ilyen autentikus hanukát is lássanak és ahogy Ráchellel utólag beszélgettük nagyon is jól érezte magát az este folyamán - igaz, leginkább azért, mert rengeteg trenderlit színezhetett kedvére.

Chabados vendéglátóink talán azt hihették, hogy a náluk átélt hagyományos hanukától rögvest elindulunk a megtérés útján. De bármennyire is tiszteletre méltó az ő mintájuk, számunkra követhetetlen. A vallásos "kirándulástól" - legalábbis az ő fogalmaik szerint - nem lettünk "jobb" zsidók, csak valamivel okosabbak és néhány shékellel szegényebbek. Másnap ugyanis első dolgunk volt, hogy lányunk örömére beszereztünk néhány kifesthető pörgettyűt otthonra is. Ha ezzel nem is kerültünk sokkal közelebb a Chabadhoz, de az arts and crafts bizonyára a Teremtőnek is tetsző dolog - főleg, ha hanukai trenderliről van szó.

Ki ne emlékezne az óvodás jelére?! Az egyszerű ábrák könyörtelenül beégtek a tudatunkba, hisz mindenünkön ott volt. Nekem speciel létra, kisautó és kalapács volt a jelem. (Ez utóbbi nyilván az akkori rendszer korai tudatformálásának kifinomult eszköze lehetett.) Izraelben azonban nem bajlódnak a kedves szimbólumokkal, piktogramok helyett eleve a gyerekek neveit írják mindenhová az óvodában.

Az ok egyszerű: nem nézik hülyének a gyereket. "Gügyögő" rajzok helyett névvel illetik őket. Jó, mondjuk ez itt egyszerűbb, mivel az Izraelben forgalomban lévő keresztnevek többsége eleve rövid, leírva meg főleg. A héber nyelv ugyanis "trükkös". Az egy dolog, hogy jobbról balról írják, de ami történetünk szempontjából fontosabb, hogy lényegében nincsenek klasszikus magánhangzók az írott formájában. Ezért kevesebb írásjellel kell kalkulálni, ha a gyerek nevét bevéssük mondjuk a ruhájába. Ráchel neve például így néz ki héberül "szabadkézi" (1) és hagyományos, nyomtatott (2) változatban:

Nem olyan bonyolult, ugye? Nem is csoda, hogy a lányunk nagyjából a második naptól kezdve felismerte és az első hét után simán le is írta, vagyis inkább rajzolta héberül a nevét. Mint ahogy a többiekét is biztosan beazonosította, mert nap, mint nap látta a polcukra, fiókjukra, székükre írva. Vagyis a gyerekek a héber írás alapjait még jóval az első osztály előtt lopva megtanulják. Mikor beülnek az iskolapadba könnyebben veszik az akadályokat, garantált a sikerélmény és nem utolsó sorban gyorsabban haladhatnak.
A dolog azért csalóka. Az óvodások ilyen formán nem az ábécével ismerkednek meg, hanem megfelelő sorrendbe állított vonalakkal - amik történetesen betűk. Ez az ő szemszögükből tulajdonképpen ugyanolyan jel, mint nekünk volt az autó vagy a kis virág. Csak később nyer értelmet, hogy a vonalak hangokat takarnak és különböző variációkban egymás után téve mást-mást jelentenek.

Nagyon nem mindegy, hogy a nyomtatott lámedet miképpen jelenítjük meg kézzel írva. A fentiek fényében érthető, hogy egy kései dackorszakban szenvedő négyéves erre kényes.

Megvan a különbség? Első látásra nekünk jó, ha nüansznyi, neki eget verő a diferencia. Mára már mindenki megtanulta, hogy ha Ráchelről van szó, akkor a békesség kedvéért az apró részletekre is oda kell figyelni, és ajánlatos minimum ilyen formán írni a nevét:

Lányunk egyébként magával szemben is szinte már betegesen következetes. Mostanában merő önszorgalomból elkezdte a (héber és latin) betűket gyakorolni, ami nekünk szülőknek szívet melengető dolog. Ha kedve van leveleket ír, random betűk egymásutánjában - értelem nem sok van bennük, viszont nagyszerűen fejlődik az írásképe. Legalábbis szerintünk, mert szerinte például a héber A betűje (álef), sehogy sem tökéletes és ez tűrhetetlen.

Úgyhogy most a változatosság kedvéért nem ránk haragszik, hogy rosszul írtunk valamit, hanem magára, hogy nem képes sorozatban szép álefeket produkálni.  
És még mondja valaki, hogy az elmebajt nem lehet írásba adni…

Végre fellélegezhet Dél-Izrael! Nyolc borzalmas nap után tegnap este tűzszünet lépett életbe a Gázai övezetben. Békéről korai volna beszélni - a Hamasz még rakétázott kora este… de az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt. Ez jó hír! Mint ahogy az is, hogy Flöcsy írását - ami néhány napja a Haverilag sorozatunkban jelent meg a rakétázásokról - világgá röpítette a Határátkelő. Az Indexhez kapcsolódó blog a külföldre távozó magyarok élményeit közli, és mint ilyen talán az egyik legolvasottabb a kategóriájában. Úgy tűnik a Mishpaha bloggal szép halkan a meccs közvetítés botrány után ismét berobbantunk a hazai köztudatba. (Üröm az örömben, hogy a forrásmegjelölést nagyvonalúan kezelte a Határátkelő…)
Bízunk benne, hogy "meghitt" családi blogunkon nem kell több aktuális "haditudósítást" posztolnunk. És újra olyan "unalmas" dolgokkal foglalkozhatunk, mint az időjárás. Erről jut eszembe, a ma reggeli izraeli híradókban már nem rakéta eső, hanem valódi eső hullásról szóló előrejelzés volt a legnagyobb hír. Mennyivel jobb erről hallani a háború helyett! A hadakozás után az izraeliek csak egy kis csendet akarunk - a Felhőoszlop helyett, valódi égzengést. Legyen így!