Két hónap Budapesten az majdnem annyi, mintha visszaköltöztünk volna. Az otthon töltött hetekről sokat elárul, hogy másfél hónap után már Zsófi is a repülőjegyünk átbookolásán törte a fejét. Nem, nem azért, hogy tovább maradjunk, hanem hogy mielőbb távozzunk.
Nagy terveket szőttünk arról, hogy mennyit fogunk majd Budapesten csámborogni - múzeumokba járunk, ismerősökkel találkozunk, moziba megyünk - hát, mindebből nem sok valósult meg. Igazából Lea kivételével semmi sem úgy történt, ahogy szerettük volna. Keresztül húzta a számításainkat a váratlanul hosszú tél, az ezzel együtt járó cudar idő, és ha ez még nem lett volna elég, akkor a család legalább egy tagja biztos, hogy dögrováson volt. Ebből kiemelkedik az én ostoba kiszáradásom, ami miatt mentőt kellett hívni és a gyerekek bárányhimlője, ami lappangással együtt fejenként két hetet vett el az életünkből. Ilyen és hasonló, tökéletesen hétköznapi dolgok keserítették meg a mindennapjainkat, ezektől nehéz elvonatkoztatni, ha az utazásunk megítéléséről van szó. Épp ezért vesszőfutásunk részletes felidézésétől eltekintenék, mert az csak visszatetszést szülne, de legalábbis unalmas panaszkodásnak tűnne. Inkább néhány közérdeklődésre jobban számot tartó, személyes megfigyelésemmel szeretném kiegészíteni a tavaly nyári budapesti utunkról írottakat.
Az utcát járva már augusztusban is szembetűnő volt, hogy micsoda fásultság ült rá az emberekre, de valahogy akkor a közvetlen környezetemen ez a depresszió nem tükröződött. Alig fél évvel később azt kellett konstatálnom, hogy közeli rokonaink, barátaink is egyre gyűröttebbek. Tudom, senki sem lesz fiatalabb, de számomra akkor is döbbenetes volt látni, hogy miként zabálja fel a felfokozott stressz az ismerős arcokat. Aki ebben él az talán nem is látja a változást, de kívülről nézve félelmetes, hogy mi van rájuk írva. Miközben az is a képhez tartozik, hogy továbbra is vannak, akiknek jól megy, elkerülik a gondok és ugyanarról a valóságról gyökeresen más élményekről számolnának be, mint az őrlődő többség. Ez az értelmezési kettősség szétfeszíti e poszt kereteit, de jelzi, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek, mint ahogy az a távolság kínálta leegyszerűsítés miatt könnyen adódna.
Az előbb említett értelmezési kettősség legkönnyebben a magyar médiában érhető tetten. Én, aki köztudottan hírfüggő vagyok tavaly nyáron még el tudtam bliccelni, hogy belefussak bármiféle híradásba, de most két hónap alatt annyit voltunk otthon, hogy óhatatlanul is be-becsúszott egy-egy híradó a látómezőmbe. A közvetett vagy közvetlen kormányzati befolyás alatt álló médiumok a Kádár-kor legrosszabb agitpropos hagyományait élesztették fel. Az elhallgatás, sulykolás és szemérmetlen sikerpropaganda bűvös elegye ömlik mindenhonnan, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk összefoglalóan csak hazugságnak, az közelebb áll a valósághoz. A dolog olyan szinten megy, hogy a közmédia híradója főműsoridőben nyíltan leköcsögözött egy újságírót (az aznapi Híradó itt tekinthető meg, a 26 perc környékén kezdődik az ámokfutás, amiről itt olvashattok egy jó írást), aki le merte írni, hogy a márciusi hókáosz elkerülte a közszolgálati hírszerkesztők figyelmét (ehhez képest én még olcsón megúsztam, amikor a meccs bakijukat kipécéztem). Ahol az adónkból ilyen stílusban nyomják, ott a napi híradás elengedhetetlen része, hogy épp hány aláírásnál tart a Fidesz rezsicsökkentő népi hurrának álcázott aktuális adatbázis frissítése. A magát ellenzékinek mondó médiumok sem különbek, ott még mindig azok osztják az észt, akik lelkesen tapsoltak a szocik ámokfutásának. Az ő szájukból még az egyébként adekvát orbánozás is fájdalmasan hiteltelen, de még inkább improduktív. Az igazi baj, hogy valódi ellenzéki tartalom előállítására, hogy ne mondjam oknyomozásra már nem futja a tehetségükből, meg aztán azért sem vetemednek ilyesmire, mert kiderülne, hogy a holdudvarok összeérnek, ha mutyiról van szó… Szóval bármerre nézünk a magyar médiában a kép siralmas.
Amúgy - válság ide vagy oda - meglepően jól működik az ország, vagy legalábbis a tehetetlenségi erő viszi előre a dolgokat. Jó, hát a 4-es metrót még mindig nem adták át és a Kálvin teret 2011 óta sem sikerült befejezni, viszont az állatkerti Nagyszikla nagyon-nagyon menő lett! Az általunk igénybe vett állami szolgáltatások színvonala többé-kevésbé változatlan, ami tulajdonképpen válságos időkben még dicséret is lehetne, ha nem tudnám, hogy milyen alacsony a bázis. A mentő kijött, a gyerek megszületett, az útlevél kész lett, az óvoda óvoda volt, a BKV is járt és a Közlekedési Múzeumban a teremőr előre köszönt - az apróságoknak is örülni kell!
Az már kevésbé szívderítő, hogy a fizetésekhez képest elszabadultak az árak. Tavaly azt írtuk, hogy szignifikáns a magyar és az izraeli árszínvonal között a különbség, ma már nem éreztem eget verő eltérést, bár Izrael még mindig sokkal drágább. A válság másik mellékhatása, hogy a nagy áruházakban észrevehetően kisebb a választék, eltűntek a polcokról a prémium termékek, illetve a kevésbé kelendő áruk, a helyüket gagyibb dolgok vették át - nyilván a vásárlóerőt követve. Mindez némi ellentmondásban van a "Magyarország jobban" teljesít szlogennel…
 | A magyarországi helyzet miatt az elmúlt években a kibucban sokszor nekünk szegezték a kérdést, hogy tényleg ilyen nagy a baj, ekkora az antiszemitizmus? Nos, ezt a témakört sosem szerettem, minden oldalról manipulatívnak tartom, de ez egy másik történet. Minket most sem ért inzultus, többször is voltunk zsinagógában, a lányom vígan "zsidózott" a metróban, amúgy meg a környezetünk tudta honnan jövünk. Miközben vitathatatlanul vannak antiszemita jelenségek, a magyar-román meccsnél magam is szemtanúja lehettem, hogy mennyi náci verődik össze, ha románozásról van szó. Ők valószínűleg eddig is nácik voltak, a változás csak annyi, hogy ma már nyíltan felvállalják a vállalhatatlant. |
Helyzet azért nem olyan rossz, nem kötelező nácinak lenni, mégha igény az volna is rá, ahogy mondani szokták. Szerintem ennél sokkal rémisztőbb, hogy a szélsőséges gondolkodás immár legitim módon, családon belül zavartalanul továbböröklődhet. Ezt egy önmagában ártatlan példával szeretném alátámasztani, ami jelzi, hogy valójában miben is áll a változás:
Ráchelt beírattuk a Darnyi úszóiskolába (megjegyzem nem is gondolnám, de a magyar gyerek úszás oktatás párját ritkítóan jó dolog), ahol átlag emberek, átlag gyerekei kapálóztak. Egyik alkalommal a tucatnyi "fuldokló" között egy kislány úszósapkájára lettem figyelmes. Árpádsávokkal megsépkelt, hatalmas Nagy-Magyarország díszelgett rajta, ami nem kéne, hogy sértő legyen, de manapság ezek a történelmi jelképek gellert kaptak jobb szélről.
Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak fogalma sincs mit írtak a homlokára, de a szülei nyilván képben vannak és ebben az eszmeiségben nevelik a gyermeküket, akiből ilyen "agymosás" után bizonyára nagyobb eséllyel lesz gyűlölködő felnőtt. Szerencsére most még megfértek egy medencében a lányommal. De megnéztem volna a parton asszisztáló szülők arcát, amikor megtudják, hogy a szittya lányuk egy "galíciai gyütt-menttel" pancsol. Szóval az úszósapka mögött rejlő társadalmi változásokat nehéz átadni olyanoknak, akik annyira látják szofisztikáltan a magyar helyzetet, mint mi Európából a gázai konfliktust - Izraelből nézve például a harmincezres Életmenete nem hír, de egy "Adj gázt" provokáció átüti az ingerküszöböt és onnantól már az egész ország bűne. Pedig ennél az elszigetelt médiahekknél sokkal félelmetesebb, hogy a gyerekeket milyen szellemiségben nevelik. Ezért mondom azt, hogy az alpári zsidózásnál húsbavágóbb, hogy a politika miként nyúlt bele a közoktatásba. Ráchel miatt próbáltunk ezen a vonalon is informálódni, hisz ha jövő ősszel hazamegyünk, akkor ő már iskoláskorú lesz és a jelenlegi szabályozás szerint kötelezően be is kell majd íratni. Ez volna a kisebbik baj, de ami az iskolák körül tapasztalható az kifejezetten riasztó és cseppet sem hazahívogató. Rémisztő kerettantervek és kötelező erkölcstan, ezek a "választási lehetőségek" manapság az ingyenesnek mondott közoktatásban, amiben az állásukat féltő tanárok képtelenek ellensúlyozni az iskolán kívülről jövő - vélt vagy valós - politikai elvárásokat.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy újra olyan idők jönnek, amikor az iskolarendszeren kívül kell megadni a gyerekeknek az általunk fontosnak ítélt értékeket. Ebben nagy szerepe volna annak a tágabb közegnek, amelyhez mi is tartozunk, és akikkel például közös erővel kéne kivédeni a negatív behatásokat. Több posztunkban is felemlegettük miként alakulnak át az emberi kapcsolatok a távolsággal. Tény, hogy sokaknak két hónap sem volt elég, hogy leessen a Facebookon kívül, élőben is láthatnak minket. Jó esetben egy lájkot megérdemelt Lea születése, de többségnél már erre sem futotta. Az egy dolog, hogy a mi kis lelkünknek ez hogy esik, a nagyobb baj, hogy előrevetíti mire számíthatunk a civil élet terén, ha majd egyszer életvitelszerűen visszatérünk az egykori közegünkbe.
Ehhez képest volt kontraszt, mikor végre nagy nehezen visszaérkeztünk a kibucba. Az emberek szeretettel fogadtak minket, az újszülött Lea miatt napokig csak a repkedtek a "mazal tovok" felénk. Persze ezt sem kell túlértékelni, de ettől még nagyon is jóleső érzés, amikor mások velünk örülnek. Így tényleg könnyű otthon érezni magunkat, nem úgy, mint otthon.
RSS Feed