Január 13-án temették el Ariel Sharont, Izrael egykori miniszterelnökét, a hős hadvezetőt. Fizikai értelemben ekkor vettek tőle búcsút, de hívei zöme lélekben már rég lemondott - vagy megfeledkezett - róla. Volt rá idejük, hisz a minden tekintetben nagy formátumú politikus nyolc hosszú éve kómában feküdt. A temetése így is történelmi eseménynek ígérkezett, nekem is ott volt a helyem. Szubjektív riportomból kiderül, hogy valójában az volt-e.
A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk.
Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.
Miért Laturn? A Tel Avivból Jeruzsálembe vezető út mentén fekvő Latrun már a brit mandátum idején is hadászati jelentőséggel bírt. Katonai erődítés volt itt, börtönnel, checkpointtal. A britek kivonulása után az 1948-as függetlenségi háború idején komoly harcok folyt Latrun birtoklásáért. Amiben a későbbi miniszterelnök, Ariel Sharon is részt vett. Az ütközet helyszínén ma az Izraeli Védelmi Erők múzeuma található, rengeteg kimustrált hadi eszközzel, militari mániásoknak maga a paradicsom. | Ez azonban csak látszólag volt könnyű vállalkozás a részemről, hisz szabadúszó kispapaként nem vagyok a magam ura. Zsófi áldozatos segítsége és a szomszédság bébiszitterkedése is kellett ahhoz, hogy felkerekedhessek megnézni a történelmet. Miután szerencsésen átszerveztük az életünk már csak a búcsúztatás helyszíneire kellett beverekednem magam. Arról eleve letettem, hogy Jeruzsálemben a Kneszetnél tartott központi megemlékezésre bejussak, erre akkreditáció hiányában esélyem sem volt. Maradt a latruni katonai tiszteletadás és maga a temetés, mint elérhető opció. De még így is sanszos volt, hogy potyára szelem át a fél országot, mert olyan tömegeket vártak és olyan mérvű biztonsági készültséget hirdettek, ami nekem, mezítlábas fotózsurnalisztának nem ígért semmi jót. |
Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.
| Az látszott csak, hogy halandó embert nem engednek a katonai tiszteletadásra, zártkörű ceremóniával készültek. Olyannyira, hogy a szervezők először nem is tudtak mit kezdeni azzal, hogy csak úgy be akarok menni. Kellő fellépéssel és a helyi sajtós tisztnek köszönhetően némi hezitálás után bebocsátást nyerhettem a védett zónába. Ahol két tucat újságírón, fotóson és tévésen meg a biztonságiakon kívül ugyanúgy nem volt érdemben senki. Miközben azt várta volna az ember, hogy díszzászlóaljak, katonai zászlók tengere és egyéb hadi attribútumokkal készülnek a szervezők. De nem. Még csak arra sem voltak figyelemmel, hogy félárbocra engedjék a nemzeti zászlókat, amit a Kneszetnél például megtettek. Ahhoz képest, hogy az Izraeli Védelmi Erők utolsó történelmi léptékkel mérhető hadvezérét búcsúztatta nem gondolkoztak sokat a külsőségeken. | 15 másodperc hírnév Latrunban hoszzú órákat kellett várni, mire megérkezett a koporsó. Ez a tévéközvetítésekben is üresjárat volt, amikor indifferens vágóképekkel töltik ki az időt. Magam is ennek lettem az “áldozata”, mert rendre belesétáltam a céltalanul pásztázó kamerák képébe, amit aztán helyből világgá repítettek. Fogalmam sincs mely csatornákon tűnhettem fel élőben, de még Budapestről is kaptam telefont, hogy látták, ahogy unott pofával lófrálók és előadom a fotóriportert. Ebből is látszik, hogy a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarért még dolgoznom kell egy kicsit a karakteren. |
 | A hadsereget a vezérkar reprezentálta, akik Benny Gantz vezérkari főnök vezetésével vágták magukat haptákba, amikor megjelent a koporsót szállító autó, majd testületileg kondoleáltak Sharon két fiánál. Én azt képzeltem, hogy legalább kitolnak a szertárból néhány lezsírozott ágyút és ekkor elsütik, vagy a vadászrepülők éves kiképzési tervét úgy alakítják, hogy a szertartás alatt elhúzzanak Latrun felett. Ezeket a teátrális elemeket megtakarították. Ettől persze a katonai tiszteletadás még tisztességes gesztus volt, csak nekem maradt hiányérzetem. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a temetés helyszínén, rendes sortűzzel búcsúztatták az elhunytat, de ez minden katonai hősnek kijáró tiszteletadás.) |
Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom.
Száguldó riporter közvetlenül a konvoj nyomában
Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.
| A temetés helyszínén óriási biztonsági hajcihő volt, nem túlzás azt mondani, hogy minden fűszálnál rendőr állt. Ezt leginkább a nagyszámú magasrangú külföldi vendég indokolta, mert valódi tömeg nem gyűlt össze. A várakozásokhoz képest szerény számban jelentek meg Sharon “mezei” tisztelői, talán épp a biztonsági intézkedések miatt követték sokan tévén a temetést. Bár én azt hiszem, hogy a viszonylagos érdektelenség inkább annak szólt, hogy sok egykori jobboldali híve egyszerűen nem bocsátotta meg neki a 2006-os gázai kivonulást, míg baloldalon ezzel sem tudta magát annyira belopni a szívekbe, hogy elfeledjék neki a telepes mozgalom hajdani felkarolását. Persze ott a helyszínen nem a csalódottak voltak, hanem a megmaradt tisztelői, akik egy nagy államférfi temetésére jöttek.  Média falu a semmi közepén Ezt az érzetet erősítette a jelentős médiaérdeklődés és a már említett nagyszámú magasrangú küldöttség - köztük volt a magyar kormány képviseletében Fónagy János államtitkár is.  Fónagy János tiszteleg | Gyászos körkép  Erre a dombra sok-sok embert vártak Az elmúlt néhány hónap leforgása alatt három temetés is nagy figyelmet kapott Izraelben. A 93 éves korában október 7-én elhunyt Ovadia Jószéf rabbi a keleti vallásos zsidók szellemi vezetője volt. Hatását és tiszteletét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy temetésére 800 ezren(!) zarándokoltak el, ami elképesztő nagy szám. A szekuláris Izrael november végén borult teljes gyászba, amikor 74 éves korában elhunyt Arik Einstein zenész. Halálhírére ugyanúgy megszakították adásukat a tévétársaságok, mint tették ezt a Ovadia Jószéf esetében. Ami érthető is, mert ő egyszemélyben volt az, mint a magyaroknak külön-külön Szörényi-Bródi-Zorán.Tel Avivban tízezrek búcsúztatták, napokig csak az ő számait játszották a rádiók, még Ráchel óvodájában is külön foglalkoztak a rockzenésszel. Ehhez képest volt szembetűnő, hogy a győzedelmes katonát és erős politikust, Ariel Sharont a várakozásokhoz képest sokkal kevesebben kísérték utolsó útjára. A temetése tényleg világraszóló esemény volt, de azért beszédes, hogy a ravatalához becslések szerint 15-20 ezren látogatott el, a temetésén jó ha ötezren voltak. Magyar szálAriel Sharon bukott a magyar zsidó lányokra, legalábbis kettőre biztosan. Első felesége, Margalit Zimmermann volt, akit eredetileg Gyöngyinek hívtak. Brassói, hat gyermekes magyar családba született, onnan 1946-ban aliázott és ismerkedett meg Sharonnal. Házasságuk tragikus hirtelenséggel, 1962-ben szakatt meg, amikor az asszony autóbalesetben életét vesztette. Egy évre rá Sharon elvette egy másik Zimmermann lányt, Lilit, akivel 37 éven át boldog házasságban éltek. Sharont a 2000-ben elhunyt szeretett felesége mellé temették. Gyöngyi és Lili nővére, Olga egy interjúban azt mondta, hogy a testvérek egymás között mindig is magyarul beszéltek, de a gyerekeiket már nem tanították meg magyarul. |
(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.)
A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt.
A cikkhez tartozó teljes képanyag a Facebookon is látható.
RSS Feed