Az egész úgy kezdődött, hogy halászlére fájt a fogam. A baj csak az, hogy életemben nem csináltam még. Nekiveselkedhetnék egymagam is, viszont a halászlé közösségi műfaj, egyedül főzni, de még inkább elfogyasztani értelmetlen vállalkozás. Szóval valahogy így indult az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozó.
Az emigráns lét egyik természetes velejárója, hogy előbb-utóbb, ilyen-olyan formában keresed a hasonszőrűek társaságát. Aztán vagy életed végéig menthetetlenül beleveszel ebbe a körbe, vagy már-már betegesen elkerülöd a sajátjaid és igazolva látod, hogy miért fordítottál hátat a hazádnak. Mindegyikre látok példát magam körül és egyiket sem tartom egészséges életstratégiának. Amennyire én látom Izraelben (de a világban is) sikeresebbek lettek (egyénileg és közösségileg is) azok a bevándorlói csoportok, amelyek tagjai egymást segítve, egymással szorosan kooperálva kezdtek új életet. A magyarok, illetve a magyar zsidók nem igazán ilyenek, mert egy tradicionálisan individualistább közegből indulnak. De ennek is van előnye, mert a közösségi megtartóerő hiányában gyorsabb az asszimiláció, ami persze még így is inkább generációs léptékű. A magyar nyelvterületről elvándorolt izraeliek zöme nem vetette le a gyökereit, de már nem adta át. Ebben talán mostanság van változás. Azok, akik az elmúlt években, évtizedekben jöttek a beilleszkedés mellett fontosnak tartják a magyar gyökereiket, például áthagyományozzák azt a gyerekeikre, ami praktikusan azt is jelenti, hogy nem hanyagolják el a magyar nyelvet. (Nyilván ez függ attól is, hogy vegyes házasságban él-e az illető, a nyelvi sokszínűséget támogatja-e a szűkebb környezet, van-e élő kapcsolatuk Magyarországgal stb.)
Az ilyen családok nincsenek könnyű helyzetben, mert a kultúrát magában hordozó nyelv megtartása erős összefüggésben van a számossággal. Márpedig az izraeli magyar diaszpóra nagyon elöregedett, utánpótlás hiányában kevés a fiatal, így kisgyerekes magyar családot is nagyítóval kell keresni.
Ági és Gergő jóvoltából készül a halászlé
De hogy jön ez a sok okoskodás a halászléhez? - merülhet fel joggal a kérdés azokban, akiknek ízes beszámolóra fáj a foga az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozóról. Nos, ahogy ökör iszik magában, halászlét sem készítünk egymagunkban, úgy a nyelv sem ápolható magányosan. Közösségi tett halászlét enni és magyarul beszélni, játszani, főzni. Jó, tudom magyar ember evés közben nem beszél, de zsidók esetében szerencsére ez a kitétel betarthatatlan. Lényegében erre épült az egész "projekt" együtt lenni, együtt enni, egymással beszélgetni a gyerekek társaságában - hogy ők is érezzék, lássák, tanulják a magyart, hogy ne földöntúli élmény legyen, amikor anya az anyanyelvén beszél a telefonba. A halászlevezés tehát nem a cél, hanem az eszköz ebben a folyamatban, ami talán kifuthat oda, hogy kialakul egy laza magyar hálózat a környéken, ami mindannyiunk számára segítség lehet.
Bevallom őszintén egészen meglepődtem, hogy erre 12 család, úgy negyven ember is vevő volt - ennyien jöttek el Ein Gevbe, hogy egy halászlé apropóján más kisgyerekes magyarokkal is találkozzanak hanuka hatodik napján. Ahhoz képest, hogy Észak-Izrael nem bevándorlási célpont, ennek megfelelően nem sok magyar család él errefelé, egész takaros számban jöttünk össze Haifától, Afulán át, egészen Kirjat Shmonáig. A vendégek zöme legalább 15-20 éve érkezett az országba (köztük sokan nem is Magyarországról, hanem Romániából). Volt, aki sok év kihagyás után visszatérő, illetve rajtunk kívül volt még egy család, akik a közelmúltban költöztek Izraelbe. Talán fele-fele arányban voltak a "szín" magyar és a vegyes családok, ez utóbbiaknál a lányok-asszonyok képviselték a magyar vonalat. Az ő gyerekeik változatos szinten értik, beszélik a magyart, míg a férjeik lányegében egyáltalán nem. (Ehhez képest egész lelkesen gratuláltak a találkozóhoz a buli végén.)
Mint házigazda nem feltétlenül tudtam kiélvezni az eseményt (még fotózni sem volt időm), de ahogy néztem igazán jól érezték magukat a vendégeink. A gyerekek egymásra találtak, rohangásztak, játszottak aztán mézeskalácsot sütöttek. A felnőttek főztek, dumáltak, ettek, ittak. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, csak együtt voltunk, élveztük egymás társaságát - elvoltunk, mint hal a vízben. Hát kellhet ennél több?
Búcsúzásnál sokan kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Remélem igen!
Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet.
Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet.
RSS Feed