Orvosi eset 6. - A taplóságra nincs gyógyszer

A sebészet után jött a belgyógyászat gyakorlat. El kell mondjam, három borzalmas hónap elé néztem. Hamar kiderült mi vár rám: Vér, veríték és sok-sok szenvedés.

Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset.

Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést.

Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz.

Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj.

Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:

• 1. Mind arabok és ráadásul, ellentétben a sebészeten lévőkkel, a kevésbé kedves fajtához tartozóak.
• 2. Egyáltalán nem akartak belgyógyászokká, jó orvosokká válni, csak a pénz érdekelte őket.
• 3. Még véletlenül sem akartak semmiben segíteni, egyikük küldött tovább a másikhoz, hogy annak a segítségét kérjem. Így körbe körbe. Még szerencse, hogy már megint sikerült a vezető ápolóval (aki egyébként drúz) idejekorán összehaverkodni, mert, ha másra nem, őrá számíthattam. (Azóta egyébként már hozott nekem egy liter házi készítésű isteni oliva olajat is. Nyamm.)

Leginkább a céltalan küldözgetés zavart.
- Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről).  
Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást.

A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók.

A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy.

A sorozat előző részei itt érhetők el.