A napokban volt másfél éve, hogy Izraelbe költöztünk. Jó alkalom ez arra, hogy áttekintsük mi történt velünk a legutóbbi összegzésünk óta, és átgondoljuk mi vár ránk a következő időszakban. Tőlünk szokatlanul kicsit talán lelkizős ködszurkálás következik 18 hónap után.
Hogy mi történt velünk az utóbbi időben? Igazából semmi, semmi új. Vagyis, dehogy is nem! Zsófi nagyon keményen gályázik a kórházban, én fotózgattam, Ráchel a nagyóviba lépett, Ábel kiscsoportos lett. Zsófi 30, Ráchel 4, én 37 lettem, Ábel meg hamarost a 2. születésnapját ünnepelheti - repül az idő felettünk. Voltunk egy hónapot Budapesten, de visszatértünk. Láttunk UFÓ-t, ettünk-ittunk jót mulattunk a kibuccal, nyomozni kezdtünk egy kisfú után, egy éves lett a blogunk, amivel hatodikok lettünk a Goldenblogon, nem mellékesen társadalmi munkában lelepleztük az MTVA bakiját, amúgy meg éltük a nem túl attraktív hétköznapi életünket, ami egyébként egy csomó meglepetést rejt magában. Mint például a legfontosabb és mindenek fölött álló hír, hogy hamarosan újabb taggal bővül a családunk! Boldogság ez a javából, még ha az áprilisra várható csöppség - nem is annyira mellékesen - borítja a terveinket.
Ez utóbbi következményben nincs semmi újdonság, hisz mióta másfél éve útra keltünk állandó újratervezésben vagyunk. Kétségtelenül leginkább magunkat tartjuk bizonytalanságban, de ennek megvan a jó oldala is.
| A napi rutin mellett folyamatosan újra és újra kell gondolnunk az életünk, fel kell tenni magunknak alap kérdéseket. Olyanokat, amiket az átlag emberek jó ha életükben egyszer tesznek fel önmaguknak. Nem mintha ettől több vagy jobb válasz születne a részünkről, de az állandó önreflexió határozottan unaloműző terápiás vállalkozás a részünkről. |
|
A rendszeres beszámolóinkból visszaköszönő menni-maradni dilemmánk (más olvasatban agóniánk) ennyi idő távlatából kissé talán már unalmas lehet blogunk rendszeres olvasói számára. Nekünk azonban központi kérdés és egyben a felszín alatt fontos lelki tusa is.
| - Mit szenvedtek, döntsetek már! - mondta nekünk egyik barátunk. Mi azonban cseppet sem szenvedünk, inkább élvezzük, hogy a saját életünk urai vagyunk és van választási lehetőségünk. |
Nagyon izgalmas dolog ez a folyamat, kár volna megtakarítani, mert esetünkben is igaz a vaskos közhely: nem a döntés, hanem az oda vezető út az érdekes. Ha a mi kis életünk ebből a szemszögből nézzük, akkor érthetővé válik a bizonytalanság és elfogadhatóvá válik, hogy minden csak egy állomás és egy újabb út kezdete.
| Valójában a mi nagy döntésünket már réges régen meghoztuk, amikor másfél évvel ezelőtt nagy levegőt vettünk és kiléptünk a jól megszokott világunkból. |
|
Az, hogy ezt például felismerjük és olyan képességnek kezeljük, amit bármikor megismételhetünk el kellett telnie tizennyolc fontos hónapnak. Kellett ez az idő, hogy a lelkünk megnyugodjon és bizonyosságot nyerjünk arról, hogy az egykori döntésünknek nincs számottevő negatív következménye, legfeljebb egy rakás új kihívást vettünk a nyakunkba. Az a tudat, hogy "mi erre is képesek vagyunk" megkönnyíti a jövőnk megtervezését és az ezzel óhatatlanul együtt járó kompromisszumok megkötését. Ettől persze még nem tudjuk, hogy mi lesz velünk mondjuk holnapután, de van elképzelésünk arról, hogy mi jöhet azt követően. Addig meg kellemesen sodródunk.
Zsófi mondogatta mindig, hogy ő egy jelre vár. A baba képében megvan az áhított jel - csak azt nem tudjuk mire.
| Az viszont biztos, hogy a pocaklakó diktál egyfajta menetrendet, amit egyszerűen nem hagyhatunk figyelmen kívül (sem biológiai alapon, sem anyagi okokból, sem az adminisztratív korlátok miatt). |
|
A baba jövetele, illetve a már állandó pro és kontra érveink alapján most épp két középtávú forgatókönyvet versenyeztetünk. Az egyik szerint a gyerek tavaszi születésével búcsút intünk Izraelnek és egy időre alámerülünk a magyar valóságban, hogy aztán itt vagy máshol kalandozzunk tovább. A másik forgatókönyv szerint is hazamennénk a szülésre, de amint lehet visszatérünk a kibucba és ott folytatjuk az izraeli pályafutásunkat, ahol abbahagytuk, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön utána. Döntés még nincs, de legkésőbb a babával ezt is megszüljük.
X X X
Másfél éves izraeli tartózkodásunkat tegnap kürtőskalács sütéssel édesítettük meg, egyben ezzel köszöntöttük Virágot, a magyar önkéntes lányt születésnapja alkalmából. Az ünnepi csemege elkészítésében nagy segítségünkre volt szomszédunk, Efrat. Aki egykor a tel avivi kürtösösnél dolgozott és kisujjában van a tészta feltekerésének a technikája. De így is a fél lakás lisztben és cukorban úszott, hála a gyerekeknek. A valódi fordulatot azonban az hozta, amikor kiszálltak a tésztagyúrásból és elszabadult Ráchel arcfestéke… szóval igazi bálágán volt, ahogy az izraeliek mondják.
Valahogy így vergődünk mi a döntésképtelenségben.
Valahogy így vergődünk mi a döntésképtelenségben.
RSS Feed