Majdhogynem egy időben érkeztünk Ein Gevbe Larával és Dannel. Az elmúlt bő egy évben lényegében ugyanazokon a fázisokon mentünk át, ugyanazokkal a nehézségekkel és kihívásokkal kellett szembenéznünk. Ez mindenképpen összeköt minket, még ha sok dologban más utat is jártunk. Most viszont végképp elvállnak útjaink - Lara és Dan, és persze két tündéri lányuk néhány nap múlva visszatér Ausztráliába. Felszámolják azt, amit itt keservesen felépítettek és újrakezdik ott, ahol abbahagyták a békés és gazdag Ausztráliában. Ne gondolja senki, hogy ez kudarc! Az adott körülmények között nagyjából kihozták a legtöbbet az "Izrael-projektből" és most új kihívások előtt állnak. Jó emlékekkel távoznak és biztos vagyok benne, hogy szép időszak előtt állnak - már csak azért is, mert Ein Gevből egy életre szóló emléket is magukkal visznek: itt fogant harmadik gyerekük, aki már Ausztráliában fog megszületni.
Haverilag sorozatunkban Dan angol nyelvű vendégposztját olvashatjátok arról, hogy mért jöttek Ausztráliából Izraelbe, milyen volt egy kibucban élni és miért döntöttek a távozás mellett. 

For as long as I can remember, I have dreamed of living a different life. Don’t get me wrong, I had an amazing life back in Australia. Beautiful wife and 2 daughters, all the extended family, amazing friends, a great job, the list goes on. Plus the luxury of living in an amazing city, in one of the world’s best countries. And still, I yearned for something different. Something slower, more free, with more space, less stresses and more time with my kids.
For as long as 5 years my wife and I had talked about moving to Byron Bay, a small beach town in Northern New South Wales. It was whilst we were there one holiday that we decided it wasn’t for us. Something didn’t feel right, but at the same time we were really disappointed. We were realizing our dream plans weren’t our dreams anymore. And there, on the trip, discussing what our next dream plan would be it came to us out of the blue. What about moving to a Kibbutz. I don’t know why, or from where the idea came. Neither of us were particularly Zionistic, nor religious. And neither of us had spent any time on a Kibbutz before. But no sooner had we muttered the words, than we were sure this was the right thing. 14 months later, having packed up our house, quit our jobs, taken our kids out of day care, said goodbye to our family and friends, and found new homes for our 2 amazing dogs, we landed at Ben Gurion.

Picking Ein Gev was pretty straight forward for us. All we knew was we wanted to be close to water. There was exactly 1 Kibbutz available to us on the Bayit Rishon Be’Moledet program that was within walking distance of water. The choice was made for us.
Arriving was a shock to our system. A big shock. We had come from a big suburban Australian home, with all the mod cons, in a nice clean suburb. We arrived in 48m2 of a run down apartment, which looked like it was built 50 years ago and forgotten about. Very few cons, let alone mod cons, worn out couch and beds, mouldy bathroom. My wife cried when she saw where we would be living. She couldn’t help but think we had picked up our kids from a beautiful Australian life, and brought them to an Israeli dump in the middle of nowhere.
I think it took less than 48 hours for the shock of our new housing to wear off, and the beauty of Ein Gev to capture us.

It’s hard to describe quite how beautiful Ein Gev is, and quite often people who have been living here their whole lives don’t quite realize it. Living literally on the Kinneret, with huge areas of grass and palm trees (and Eucalyptus trees to make us feel at home) surrounding us, and the Golan right in our backyard with spectacularly changing colours as the sun rises and sets. Almost 18 months later, and I don’t think a single day has gone passed that I don’t look around and think “I can’t believe I live here, its one of the most beautiful places”.

It was always hard for us to verbalise exactly what it was we were looking for in our dreams to get away. But over the last ~18 months we’ve realized this is pretty much it. Life here has been pretty amazing for us. To describe it all is impossible. Freedom excitement & independence for the kids, beautiful community feeling, outdoor lifestyle, making new friends, much more time with the kids, stress-free (almost) living, the list goes on… It was everything we were looking for and more.

Of course to say everything was smooth sailing would be wrong. Life anywhere has its ups and downs, and being without family and friends’ support, in a new country 24 hours flying time from home, in the middle of nowhere is always going to provide some challenges. Watching the kids spend the first few months very unsettled and struggling to make new friends because of a language barrier was very tough. It really made us question if we were doing the right thing (this settled quickly and now we don’t know how we will ever pry them away). Good work is very hard to find this far North. Anything administrative makes you want to pull out your hair. The summer is hot. Very hot. July/August are almost unbearably hot. We had gone from a city of amazing food and nightlife to the chadar ohel and the kibbutz pub – enough said. And of course, there is the elephant in the room, the issue of security. Still, everything considered, the positives far far far outweigh any of the downsides.

We have made the very difficult decision to go home. I was offered a job in Australia that I just couldn’t refuse. And, not being in the position to commit to a long term life here, giving up the job was too big a risk. But, since making the decision, not a day goes past that we haven’t questioned whether we are doing the right thing. Everything about being here we, and the kids, love. This was our dream for years, and finally having realized it, leaving after only 18 months feels too soon. The decision of living a life with a fantastic quality of life but concerns of future prospects for jobs, our kids education, etc. vs going back to ‘our old regular life’ but one in which we are secure and can offer our kids so much is not an easy one. And one we continue to debate even today, 12 days before our flight home. But we leave with a real taste of our dream now, not just thoughts. And who knows what will happen next...

Ez a nap mindenek előtt Ráchelről szólt. Pontosabban napok, mert egy friss négyévest - aki hetek óta erre vár - nem lehet egyetlen alkalommal ünnepelni. Az ő életében ez komoly dolog, meg kell hát adni a módját! Az ünnepi körmenet az óvodában indult, ahol - épp úgy, mint tavaly - kis házi ünnepséggel hízelegtek Ráchelnek. Tavaly ugye ez az esemény több volt annál, mint aminek látszott: a frissen érkezett, újonc Ráchelre ekkor vetült először reflektorfény és kezdett felfelé lépkedni a képzeletbeli óvodai ranglétrán. Ez nagy kiugrásnak számított, idén viszont nyoma sem volt az ilyen mellékzöngéknek - az ovis ünneplés helyére került, már "csak" ünnep volt, amit be kellett húzni, mert az kijár a négyéves királylányoknak. Ezzel nem lebecsülni akarom az esemény jelentőségét, sőt! Ez mutatja igazán, hogy Ráchel a maga közegében tökéletesen beilleszkedett, ami nagy ajándék, még ha ezt ő fel sem fogja.

Ezért is volt az, hogy idén már nem is az óvodai szülinapot várta tűkön ülve, hanem az általunk szervezett, otthoni babazsúrra gyúrt. Az ok egyszerű: igazodási vágy, ami esetében korosztályos sajátosság és egyben a beilleszkedés elsőre kicsit talán furcsa szinonímája. Az elmúlt évben tucatnyi babazsúrra voltunk hivatalosak. Ezeken gyakorlatilag mindig ugyanazok a kis barátai voltak ott és lényegében mindig minden ugyanaz volt. Mint a McDonalds étterem nyitásának, az izraeli szülinapi zsúroknak is megvan a sajátos franchise-a, így ha egyen voltál, az összesen jártál: Internetről letölthető hercegnős vagy Spidermanes tucatmeghívó, kegyetlen mennyiségű junk food, körbejáró ajándékok, instant dobozos brownie torta és a végén búcsú csomag, amiben biztos van buborékfújó. Szülői szemmel ezek a bulik dög unalmasak, viszont elmegy velük két-három óra, ami a programszegény kibucban különösen értékelendő. Csoda-e ha egyet se hagynánk ki… Ráchelnek tehát megvolt a minta, amit nekünk csak hoznunk kellett. Azért próbáltunk némi kreativitást belevinni, hogy ne csak Ráchel, hanem - az adott keretek között - mi is élvezzük.

Tavaly - alig másfél hónappal a megérkezésünk után - meglehetősen szűk körű volt a buli, igazából nem is Ráchel, hanem a mi friss barátaink jöttek el a gyerekeikkel. Idén viszont Ráchel diktálta a vendéglistát, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egész óvodás csoportját, valamint a velük együtt járó szülőket és egyéb tartozékokat is vendégül kellett látnunk. Nem kis falat, mi? A felkészülést ötletelés nyitotta, mit hogy csináljunk, mit kell beszerezni, elkészíteni, kölcsönkérni. Egyedi meghívót gyártottunk, amin lányunk egy hatalmas hungarocell négyessel pózol. Ezt aztán mindenkinek házhoz vittünk - ezzel is elment egy délután. Az ünnepet megelőző napokban névre szóló mézeskalácsokat sütöttünk és esténként szélforgókat gyártottunk búcsúajándéknak. Ráchelnek az egészből egy dolog volt igazán fontos, hogy a tortáján elképesztő mennyiségű színes cukorgolyócska legyen, épp úgy, mint másokén.

Jött a nagy nap és míg mi rohangásztunk, mint pók a falon, addig Réchel fürdött a boldogságban, meg a medencében, ahonnan csak akkor lehetett kirobbantani, ha házigazdaként fogadnia kellett a frissen érkezett haverjait - meg persze átvenni az ajándékokat. Ahhoz képest, hogy tavaly szerény ünneplést csaptunk (kis rágcsálnivalóval, limonádéval, rakott palacsinta tortával) idén - már csak a megnövekedett vendégsereg miatt is - nagyobb vendéglátással kellett készülnünk. Etettük-itattuk a népeket épp úgy, mint ahogy velünk tették mások. Kicsit talán túl is lőttünk a célon, de ezt előre nem lehetett tudni, elvégre nem csináltunk még ilyet. Mindenesetre külsőségeiben reprodukáltuk azt a babazsúrt, amiről Ráchel álmodott, és ami errefelé az etalon: sokan voltak, brownie tortát szolgáltunk fel és búcsúajándékot osztottunk a gyerekeknek.

Mindenkit boldoggá tettünk - és még az apró újításainkat is értékelték a meghívottak, így mi, szülők is büszkék lehettünk magunkra. Nekem azonban hiányzott a tavalyi családias lépték és a magyaros rakott palacsinta torta. Az a miénk volt, a mostani színes cukorkás brownie ugyancsak finom volt, de más ízekhez vagyok hozzászokva.

Valamikor másfél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy egy időre elhagyjuk Magyarországot. Nem álmokat kergettünk, hanem racionális döntést hoztunk. Tudtuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva jobb, ha a közelgő viharok elől családostul nyugodtabb vizekre evezünk. Nem voltunk látnokok, hisz akinek volt egy kis esze az érezte a közelgő veszélyt, ezért léptünk le pont egy éve. Ha visszatekintünk az elmúlt év magyarországi történéseire, akkor világos nagyjából mitől tartottunk akkoriban. Mi azonban optimisták voltunk, mert azt gondoltuk, hogy mire hazafelé vesszük az irányt egyenesbe kerül az ország sorsa, lesz mire hazajönni. Ma már látszik, hogy ebben biztosan óriásit tévedtünk. Nagyobbat változott a világ, mint ahogy számítani lehetett rá, de az alagút vége csak nem akar közeledni. Pech.

Kívülről nézve mindeközben mi gondtalanul élvezzük az örök nyarat és a pálmafák alatt süttetjük a hasunkat. Ez persze ebben a formában biztos nem igaz, legfeljebb a lyukas gatyánkból kivillanó ülepünket napoztatjuk, ami kétségtelenül hálásabb feladat, mintha otthon mínusz 10 fokban fagyna be a seggünk. Ezt csak azért hozzuk elő, mert sokan azt hiszik, hogy mi itt a jólétbe csöppentünk bele, illetve ha hazamegyünk, akkor majd milyen jól fogunk élni.

Érdemes azért ezt az érzést helyén kezelni. Azzal, hogy költöztünk, országot váltottunk, más kulturális és szociális közegbe zsilipeltünk - vagyis megnyílt előttünk egy új világ - eleve felpezsdült az életünk. Azonban ez a felfokozottság nem tart örökké, az újdonság hétköznapivá válik és talán idővel unalomba csap át. De itt még nem tartunk, vagy legalábbis nem ez dominál a jelenlegi élethelyzetünkben. Főleg azért, mert nyitottak voltunk, vagyunk a minket érő ingerekre és alapvetően a dolgok jó oldalát nézzük.

Budapest után nagy változás volt, hogy egy kis izraeli faluba tettük át a székhelyünket. Fővárosi fejjel feldobni a világvárosi létet maga az őrültség. De ez a váltás önmagában nem jelentett különösebb megrázkódtatást, aminek több oka is van: Hiába éltünk egy európai metropoliszban a gyerekek születése után csak az elméleti esélye volt meg annak, hogy kiterjedt szociális életet éljünk (erről bővebben a Bloggerek magánya c. posztunkban írtunk). Ehhez képest Ein Gevben - köszönhetően az összezártságnak - sokkal intenzívebb társasági életet élünk, új barátokra tettük szert. Törekedtünk arra, hogy részt vegyünk a kibuc életében, ott legyünk mindenhol, és ha lehet, mi is nyújtsunk valamit a közösségnek (én még a véremet is adtam). Kerestük a személyes kapcsolatot a helyiekkel, amennyire csak lehetett megpróbáltuk követni az itteni írott és íratlan szabályokat, átvenni a szokásokat, életvitelt. Vagyis be akartunk illeszkedni a szűkebb közösségünkbe.

A vízparti élettel amúgy sem sok minden vetekedhet, és ez még akkor is így van, ha közép-európai fejjel elképzelhetetlen nyári meleg sokat levon a hely élvezeti értékéből. Mindez azonban csak a körítés, valójában attól olyan élhető Ein Gev, hogy a gyerekeink piszok jól érzik magukat itt. Mi pedig attól (is) vagyunk boldogok, hogy ők azok. (Ki lehetne bontani részletekbe menően, hogy mitől olyan jó nekünk itt. De egyrészt csak ismételnénk önmagunkat, másrészt az élmények nagy része jellegükből fakadóan átadhatatlanok, illetve ami elmondható az vagy annyira nyálas, hogy szégyellnénk leírni, vagy olyan személyes, hogy nem tartozik a széles nyilvánosságra.)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami a gyerekeknek a földi paradicsom, az nekünk, szülőknek kegyelmi állapot. Az elmúlt egy évben majd' mindent alárendeltünk ennek. A valódi kérdés azonban az, hogy ezt az állapotot meddig lehet, meddig érdemes fenntartani, illetve egyáltalán fenntartható-e ez a mostani helyzet itt a kibucban, Izraelben. Mert az azért a rózsaszín ködben is világosan látszik, hogy a kibucnak és Izraelnek megvannak a korlátai, mint ahogy nekünk is. Zsófi orvosként látszólag pályán van, de valójában az a program, amiben kötelező idén részt vennie a személyes szakmai céljai szempontjából tökéletesen irreleváns, és mint ilyen nettó időpocsékolás számára. Ráadásul munkája során arcába kapja a közel-keleti rög valóságot, ami közel sem olyan mézes-mázas, mint a mi kibucos elefántcsont tornyunk.

Ezek azért - változó mértékben és eltérő módon - a felszín alatt őrölnek minket. Nincs baj, de a komplikált belső feszültséget soha nem szabad alábecsülni, mert ha valami, akkor az biztosan robbanáshoz vezet.

A neheze pedig csak most jön. Egy év után megszűnnek a kedvezmények és megritkul a szociális háló körülöttünk, anyagi támogatások híján saját lábra kell állnunk. Ez nem lehetetlen, de kemény feladat, különösen azért, mert egészen más az izraeli vásárlói kosarunk, miközben itt se, ott se költekeztünk igazán. Otthon van lakásunk - itt bérleti díjat fizetünk. Otthon ingyenes a bölcsőde/óvoda - itt fizetős. Otthon tudod mi hol olcsóbb - itt még mindig esetleges, hogy mennyit húznak le rólunk. Mindez a normál megélhetési költségek mellett olyan felár, amit egy stabil fizetésből nehéz hónapról hónapra kicsengetni. Mint ahogy az is extra költség, hogy nem döntöttünk a menni-maradni dilemmában sem, így a Magyarországon hátrahagyott életünk árát is megfizetjük, még ha az takaréklángon is van.

A menni-maradni dilemma amúgy azóta is függőben van, dönteni semmiről sem döntöttünk. Kicsit homokba dugtuk a fejünk, ami esetünkben egyenlő azzal, hogy továbbra is maradunk, vagyis itt éljük az életünk. Ennek megfelelően a nyári vakációra retúr jegyet vettünk Magyarországra, egyelőre tehát biztosan csak látogatóba térünk vissza. Egyébként azért nem azt írtam, hogy "haza", mert egyre többször a haza alatt azt értjük, ahol most vagyunk. Úgy tűnik, hogy amire az eszünk és a szívünk nem ad választ, arra a nyelvünk keres megoldást. Ha valamiből, hát ebből biztosan látszik, hogy nem múlt el nyomtalanul ez az év.

Az előző rész ott maradt félbe, hogy átmentem a vizsgán. Az örömhírrel boldogan hívtam a haverom, aki eddig is sokat segített, hogy eljussak idáig. Ő említette, hogy a hivatalos értesítéssel együtt kapok egy listát, hogy rangsoroljam az ország mely kórházában szeretném a leginkább végezni az éves gyakorlatom. De addig is vár rám még egy kurzus (újraélesztés, szimulációs gyakorlatok), ami nélkül állítólag el sem kezdhetem a gyakorlati évet. Ja, és ő úgy tudja, hogy januárban indul a gyakorlati év. Már megint egy vizsga?! Már megint egy lehetetlen határidő!
Első lépés, felhívom a kurzust vezető intézményt. Újabb sokkoló hír, mivel ilyen későn jelentkeztem (november), a januári kurzusra már nincs hely, majd csak májusban. Idegeskedés indul, vajon most ez azt jelenti, hogy nem kezdhetek dolgozni januártól? Felhívom a hivatalt, egy pillanat alatt megnyugtatnak. Tudják, hogy nincs hely, nem én vagyok az egyetlen, de nem baj, nyugodjak meg, elkezdhetem majd kurzus nélkül is az évet. Remek.
November közepén meg is kaptam a várva várt levelet, hogy rangsoroljam a kórházakat. Röpke 10 napom volt eldönteni a rangsort, időben küldték az értesítőt, nem? Némi országjárás, és gondolkodás után, úgy döntöttem, nem fogok órákat utazni minden nap, inkább a legközelebbi kiskórházat választom az egyéves sztázsra. Biztos voltam benne, hogy nem lesz gond - ki az a hülye, aki nem inkább neves, nagy kórházban csinálná a gyakorlatot? Helyem lesz itt hátsó Izraelben, az tuti.

Novemberben tudtuk csak meg, hogy nekem tényleg januárban már kezdődik a munka, amihez muszáj autót venni, máshogy nem jutok el az általam preferált legközelebbi kórházba. Épp egy autónézős (akkor még sikertelen) útból utaztunk vissza, amikor egy december eleji délutánon csörgött a telefonom. A jeruzsálemi híres Hadassa kórházból kerestek, és örömmel értesítettek, hogy náluk kezdem 3 hét múlva a gyakorlati évemet, és szíveskedjek a megbeszélésen megjelenni december végén. Köpni nyelni nem tudtam. Mi? Próbáltam volna magyarázni, hogy ez nem lehet, én 170 km-re lakom, két gyerekkel, lehetetlen, 3 hét múlva, de a hölgy leállított. Ha problémám van, forduljak a hivatalhoz. Pumpa újra felment bennem. Hívom a hivatalt, elkezdem a mondókámat ékes héberséggel. De ismét leállítanak. Ha problémám van, írjam le, és küldjem el faxon. Mi? A XXI. században nem lehet telefonon elintézni valamit? Újabb levelet írtam, újra segítettek a kibucban a fordítással, faxolással. Közben kiderült, hogy az egyik kibucos ismerősünk apja ismeri az általam kiválasztott kórház igazgatóját. Segítenek, összekapcsolnak vele. És tényleg, másnap felhívtam, el kellett neki is küldenem a különböző papírjaimat. Két nappal később, amikor újra hívtam a hivatalt még mindig nem tudták megmondani, hogy végül hol végezhetem a gyakorlatom, újra felhívom a kórházigazgatót, hátha elfelejtkezett rólam (mellesleg ekkor már december közepe felé járt az idő, két hét a kezdésig). Szerencsére nem felejtett el, sőt, minden elintézve, mondta. Jöjjek januárban kezdeni, várnak szeretettel.

Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy végre sínen vagyok. Majdnem. Január elsején megjelentem, reggel. A hölgy, aki felel a munkavállalók dolgaiért (Aliza), még nincs bent, csak a munkatársa. Kezdődik a papírmunka, aztán a telefonhoz hív a hölgy, hogy a felelős munkatársa szeretne beszélni velem. Jól tudja, kérdezi, még nem voltam azon a bizonyos kurzuson? Igen, mondtam, mert nincs hely, majd csak májusban. Az baj, anélkül nem kezdhetek, mondja. Beszéljek az egyik orvossal, aki a gyakorlaton lévőkért felel. Lebaktatok, sebész főorvos, cigi-cigi után, még szerencse, hogy ott találom, mert máris indul a műtőbe. Ki vagyok, mit akarok? Történetemet kezdem mesélni, röviden. Nincs még meg a kurzusom, nincs hely, majd csak májusban. Az baj, nem lehet így kezdeni. Mondom, hogy a hivatal is tud róla, ők azt mondták, nem gond. Akkor beszélni kell velük, írásban adják ezt, akkor kezdhetek. Aliza, majd beszél velük, ha lesz válasz, jelentkeznek, addig azért kaptam még valami papírt, amivel ide-oda kell rohangálni a kórházban, és pecséteket kell rá szerezni (epidemiológus, aki az oltásokat ellenőrzi és a higiéniáról tart agymosást, textiles, minőségbiztosítás előadás, stb.).
Tanulva az elmúlt hónapok huzavonájából a biztonság kedvéért aznap felhívtam még a hivatalt. Mondom nekik, nem akarják engedni, hogy kezdjek, kérik írásban. Jó, jó, elküldjük, semmi gond. Másnap bemegyek újra a kórházba, jött értesítés a hivataltól, tegnap beszéltem velük, ti nem beszéltetek? Mi nem, nem jött semmi. Mi lenne, ha most felhívnánk, kérdem, mégiscsak az én időmmel játszotok. Felhívjuk, rendben, kezdhetek (hm, mégsem kell az írásos engedély…) El sem hiszem. Újabb papírmunka, de ez már a fizetéssel, nyugdíjjal kapcsolatos. Úgy tűnik, minden jó, ha a vége jó. Azóta túl vagyok az első munkában töltött hónapjaimon. Sőt, fizetést is kaptam, úgyhogy most már menthetetlenül pályára álltam itt Izraelben.

Lehetett volna simább is az út idáig, ha informáltabban vágok neki. Azonban a finoman szólva hiányos tájékoztatás és az elvárható hivatalos segítségnyújtás hiányában kész csoda, hogy nagyjából fél év után munkába állhattam. Ugyan végül az eredeti terveinknek megfelelő ütemben teljesítettem az akadályokat, azonban így utólag már tudom, hogy sok dolog megtakarítható lett volna, rengeteg energia ment el feleslegesen az adminisztrációs útvesztőben, ami mind a család és a tanulás rovására ment. Remélem az utánam jövő kollégák okulnak a személyes kálváriámból és az én példám nyomán kicsivel felkészültebben néznek szembe az izraeli bürokráciával.

A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.

Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.

A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.

Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.

Biztos az én hibám (bár sokat nem változtatott volna a helyzeten, de) valamiért azt hittem, hogy amennyiben angol nyelven is kiállították a diplomám nem szükséges héberre fordíttatni. Kiderült, hogy ez nincs így. Először a magyar nagykövetségtől kértem segítséget (elvben ők hivatottak hitelesíteni a magyar dokumentumokat). Ekkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el. Csupa jóindulatból segítettek, fordítottak, hitelesítettek (persze mondanom sem kell, hogy egy nagy csomó pénzért voltak ilyen kedvesek). Beadtam a jelentkezésemet a diploma elfogadtatáshoz, vizsgához (a jelentkezési lapokat egy izraeli ismerősöm segített letölteni, a kibucban lakók közül segítettek kitölteni, hiszen minden héberül volt). Majd néhány hét múlva felhívtak a minisztériumból, héberül (minek is beszéljenek bármilyen idegen nyelven egy olyan osztályon, ahol a külföldön szerzett diplomákkal foglalkoznak...). Persze egy szót sem értettem, csak azt, hogy valami nincs rendben a jelentkezésemmel (hozzátartozik a történethez, hogy július közepén jártunk úgy, hogy a jelentkezési határidő július 30. volt). Ekkor kétségbeesetten hívtam a Szochnutban a befogadási programunk vezetőjét, hogy helyzet van. Három nappal később volt szíves átirányítani az előző részben már említett titokzatos Michaelhez, aki deklarálta, hogy esze ágában sincs segíteni. Ezt jeleztem kontaktunknak, aki megígérte, hogy intézkedik. A következő napokban egyikük sem jelentkezett, és mivel a határidő vészesen közeledett ismerősök segítségét kértem, hogy kiderüljön mi is a probléma pontosan. A szochnutos programvezető végül időközben kiderítette, hogy nem hajlandók a minisztériumban elfogadni a nagykövetségi fordítást és hitelesítést. (A dolog érdekessége, hogy évente százas nagyságrendű izraeli diák végez magyar orvosegyetemeken, a diploma tehát nem lehet ismeretlen előttük...) A beszélgetésem nagyobb része egyébként nem arról szólt, hogy mi a probléma és az hogyan oldható meg, hanem hosszas fejmosásban részesített és kioktatott, amiért vele párhuzamosan barátaim segítségével próbáltam információhoz jutni a saját ügyemben. Felháborítónak tartottam az egészet, és tényleg még én éreztem magam kellemetlenül, hogy a Szochnut segítségét kérem (azóta megfogadtam, hogy ilyet máskor nem teszek).
A lényeg a történetben, hogy kicsit több mint egy hetem volt a válaszadásra. Ehhez találnom kellett Tibériáson egy izraeli közjegyzőt, aki hitelesíti a követségi – egyébként hitelesnek számító – fordítását (újabb nagy adag pénz ellenében természetesen). Szerencsére sikerült megoldanom, bár autó nélkül, 100 fokos melegben, Ábel fiammal a nyakamban embert próbáló feladat volt.

Újabb néhány hét elteltével levelet hozott a posta, de nem a várt engedélyt! A minisztérium azon értetlenkedett, hogy hogyan lehetséges az, hogy én a diploma megszerzése után 8 hónapon át patológus rezidensként dolgoztam Magyarországon. A magyarázat természetesen egyszerű: a két ország szakképzési rendszere különbözik egymástól, bár az egyáltalán nem volt világos, hogy ez miért releváns a vizsgám szempontjából, hiszen a diplomám immár hiteles másolata ott figyelt náluk. Arról nem is beszélve, hogy azt előre deklarálták, hogy a magyar gyakorlatot nem számítják be az itteni gyakorlati időszakba (sztázs), tehát eleve tök mindegy, hogy én nyolc hónapon át mit csináltam Budapesten. Válaszoltam nekik írásban (a kibucból segítettek héberül megírni a levelet), ajánlva elküldtem. Augusztus vége felé erősen bíztam benne, hogy végre megkapom az engedélyt és október 3-án megírhatom a tesztet, amire úgy mellékesen egész nyáron keményen készültem.

Bár nem boldogít, de sziszifuszi harcomnak volt mellékes eredménye. Az itteni egészségügyi minisztérium augusztus közepe felé nagy nehezen elindított egy call centert, ahol angolul is beszélnek, cserébe viszont megszüntették a közvetlen telefonszámokat (amit előtte sem nagyon vettek fel). Így már angolul is végighallgathattam, mi volt a problémájuk a Magyarországon elvégzett munkámmal, és azt is hétről hétre, hogy még mindig nem látnak változást a számítógépben, azaz nincs az én válaszlevelemre reakció. Közben az izraeli ismerősömtől megtudtam, hogy a minisztérium csak az engedélyt adja ki a vizsgára, a vizsgáztató szerv egy másik hivatal, amely a minisztériumi választól teszi függővé, hogy megírhatom-e a tesztet októberben. Tudtam, hogy ha sokáig ül a papírjaimon a minisztérium, ki fogok csúszni az időből. Telefonálgattam jobbra-balra (ekkor már szeptember második hetében jártunk), emaileket küldözgettem mindenféle nyelven, mígnem egy csütörtöki napon délután 1-kor újra hívtak a minisztériumtól, hogy még mindig várják a főnök reakcióját a levelemre, talán jövő héten. Nem volt mit tenni, vártam. Nem viccelek, másfél órával később újra csörgött a telefonom, immár a vizsgát szervező hivataltól kerestek. Örömmel értesítettek, hogy minisztérium megküldte az engedélyemet, mehetek vizsgázni. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi történhetett másfél óra alatt, ahhoz képest, hogy először azt állították, hogy a főnökre várnak, majd egyszer csak az engedélyem hirtelen már a másik hivatalban volt. Isten malmai felgyorsultak...
A történet azért túl egyszerű lett volna így. Ugyanabból a hívásból kiderült, hogy másnap 12 óráig van időm, hogy személyesen felvegyem náluk (Ramat Gan) a csekkszelvényt, elmenjek a postára, befizessem a vizsgadíjat, és visszavigyem nekik a befizetési igazolást. (Elvileg postán küldenék ki, de mivel ilyen szűkös volt a határidő, erre már nem volt mód.) Mindezt délután fél 3-kor tudtam meg Ein Gevben, az ország másik végén. A dolog egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnt (tudni kell, hogy Izraelben péntek délután megáll az élet, beleértve a tömegközlekedést is, előtte viszont bedugulnak a közutak). Még szerencse, hogy vannak ismerőseim, barátaim, akik segítségemre voltak a küldetés teljesítésében és így nem kellett személyesen átralliznom a fél országon.

_Az Izraelbe költözéssel (alija) kapcsolatos adminisztrációt a Szochnut intézi, ugyanez a szervezet az amely az itteni életkezdéssel kapcsolatos programokért felelős (lásd keretes). Aki Izraelbe akar költözni nem kerülheti el, hogy kapcsolatba kerüljön a Szochnuttal, amely szervezet a bevándorlók objektív számában méri a sikerét. Ezt a „darab szemléletet” saját bőrömön is megtapasztalhattam.

_Esetünkben a Szochnut flottul letudta a legszükségesebb adminisztrációt (jogosultság ellenőrzése, repülőjegy vásárlás, befogadási program stb.), ezen kívül megelégedett azzal, hogy strigulaként behúzzon minket is az alijázók sorába és kész. Kissé sarkítás, de azért lássuk be, hogy a Szochnut azzal egy percig nem foglalkozott, hogy az alijánk sikeres is legyen. Azaz lehetőleg a még Magyarországon megszerzett orvosi diplomám – és vele a tudásom – Izrael szolgálatába állíthassam és nem mellékesen minél előbb keresethez jussak és ne segélyből éljünk. (Ezt csak azért fontos tisztázni, mert van, aki szerint mi vakációzni jöttünk Izraelbe.)

_ A Szochnut budapesti irodájában viszont értelemszerűen beszélnek magyarul – itt nagyon helyesen előzetesen felmérik az alijázók szándékait, tudását vagyis egészen behatóan megismerik, így tudják azt is, hogy milyen foglalkozású az illető. Ha már így van, akkor szerintem nem lenne nagy vállalkozás a budapesti Szochnut részéről, hogy a konkrét esetek kapcsán felvegyék a kapcsolatot néhány minisztériummal, hivatallal és a későbbiekben félévente rákérdezzenek, hogy aktuálisan mi szükséges az elfogadtatáshoz, pontosan mely nyomtatványok kellenek, ezek honnan tölthetők le és vannak-e egyéb kritériumok stb. Akár ezeket a nyomtatványokat kinyomtatva az alijázó kezébe lehet nyomni, hogy figyelj te orvos/ügyvéd/vegyész/informatikus/állatorvos/atomtudós stb. vagy, ezeket kell majd kitöltened, ide és ide kell majd vinned, ezek és ezek a dokumentumok kellenek (héberül kell-e vagy angolul, milyen fordítást, hitelesítést fogadnak el stb.) Ami egy új bevándorlónak hosszú órák, és többszörös szívességkérés, az a Szochnutnak néhány perc böngészés és egy-egy telefon elintézése.

_ Orvosok esetében az „agyelszívásnak” azért van némi infrastruktúrája a Szochnutban is. Van egy „titokzatos” Michael nevű munkatársuk, aki azért kapja a fizetését, hogy a külföldről érkező zsidó orvosok útját egyengesse. Mármint minden munkatársa így tudja róla, ő viszont határozottan azon az állásponton van, hogy neki csak az orosz ajkú doktorokkal van dolga, mindenki mást gyorsan leráz – velem is így tett. (Ez milyen már??? Alapvető információkra lett volna szükségem tőle. Nem azt akartam, hogy intézkedjen helyettem, csak annyit kértem volna, hogy például héber tudásával segítsen két perc alatt megtalálni két olyan dokumentumot a minisztérium honlapján, amivel elvben ő nap, mint nap kell, hogy dolgozzon.) Ennek ellenére minden szochnutos kapcsolatunk folyamatosan ő hozzá irányított, ami a végén már kezdett tragikomikus lenni. Csoda-e ha hamar letettem arról, hogy a Szochnut segítségét kérjem...