A baba jövetele miatt ismét hazalátogatunk. Ez mindenképpen olyan örömteli ok, ami miatt nagy az izgalom. Minden más várhatóan ugyanaz.
Valamejik este Zsófi kérdezte tőlem, hogy várom-e már, hogy hazamenjünk, mert ő nagyon is. Erre csak azt tudtam mondani, hogy én azt várom, hogy végre visszaérjünk. Senki se értse félre, tök jó lesz a szeretteink körében, meg újra találkozni a barátainkkal. El kell intéznünk ezt-azt, a gyerekek is állandó programot jelentenek, meg élvezni is kéne egy kicsit Budapestet. És a legfontosabb, hogy jön a baba, aki betölt mindent, ha végre itt lesz már. Szóval lesz dolgunk elég, pikk-pakk el fog menni az a két hónap, amire hazalátogatunk. De két hónap az rengeteg idő, mintha hazaköltöznénk. Közben meg annyi mindenről maradunk le a kibucban, hogy csak na. Mit lehet tenni?! Egyszerre nem ülhetünk meg két lovat - ha otthon vagyunk, nem lehetünk ugye a kibucban. A baba mégiscsak sokkal-sokkal nagyobb szám, mint ami a kibucban ránk várna.
A két hónap tehát cseppet sem a magánéleti örömök miatt tűnik elviselhetetlenül hosszúnak. Igazából ahhoz nem fűlik a fogam, hogy a nagy magyar valósággal ismét testközelből szembesüljek. Persze engem is hazahúz a szívem, de az eszem mást mond.
Gólyahír  Ein Gev egy valódi madár sztráda nyomvonalában fekszik. Minden évben oda-vissza áthaladnak felettünk a költözőmadarak. Vannak madarak, amelyek megpihennek a környéken és akadnak olyanok is, amelyek lusták továbbrepülni és nálunk "telelnek át". A Magyarországról ismert fecskék a lépcsőházunkba is befészkelik magukat, a seregélyek csapatostul szállják meg a házunk előtti fákat, a gólyák pedig a kibuc fölé magasodó Szuszitán szokták jövet-menet kipihenni a fáradalmaikat. A hírek szerint Magyarországra már megérkezett az első gólya Afrikából, amely sanszos, hogy Ein Gev érintésével tette meg útját. Ő a mi előőrsünk, de a babát nem a gólya hozza, hanem Zsófi viszi. | Ahogy nézem - márpedig rendesen követem az eseményeket - sajnos semmi sem változott pozitív irányba otthon a legutóbbi látogatásunk óta. És ez nagy baj, nagyon nagy baj. Engem személy szerint bosszant, hogy tehetetlen vagyok, azok voltunk már mielőtt eljöttünk, csak akkor még élt a remény, hogy lesz ez még másképp is belátható időn belül. Annyit tehettünk, hogy hellyel-közzel kivonhattuk magunkat az események közvetlen hatása alól, de ez sem tarthat örökké, és ugye hiába hagytuk időlegesen magunk mögött Magyarországot a szar még itt is utolér minket. Magam csak annak örülhetek, hogy nem érzem mindennaposan a bőrömön, ami otthon megy. De lehet ennek örülni, ha látjuk az otthon élő szeretteinken, hogy ők meg bajlódnak és nem jutnak egyről a kettőre? Mindegy. Most megyünk haza és alámerülünk. Kiélvezzük, ami jó és boldogok leszünk a baba miatt, a többit meg két hónap múlva magunk mögött hagyjuk. Na, hát ezért mondtam Zsófinak, hogy én már azt várom, hogy visszaérjünk. |
Zsófit kértem, hogy írjon valami pozitívat, cáfolja, de legalább ellenpontozza az én komorra sikeredett soraimat, mert kettőnk közül mégiscsak ő a született optimista. Terhességére hivatkozva kimentette magát és csak annyit üzent a Mishpaha blog olvasóinak, hogy "Otthon akarok szülni és pont". Majd tovább szendergett a kanapén.
Szerintem ez elég pozitív egy 34. hetében járó terhes nőtől.
Szerintem ez elég pozitív egy 34. hetében járó terhes nőtől.
x x x
A blogon a következő hónapokban is lesznek új tartalmak, igaz valamivel ritkábban jelentkezünk friss bejegyzésekkel. De gondolom ez megbocsátható, elvégre nem mindennapi dolgok elébe nézünk. Aki pedig élőben akar látni minket, az ne habozzon felvenni velünk a kapcsolatot! Az ismert magyar elérhetőségeink szerdától újra élnek.
RSS Feed