"Ha visszatekintünk a történelem utolsó három évezredére, láthatjuk hogy az élet sokszor nem volt könnyű azon a területen, amit ma legtöbben Izraelként ismerünk." Már ebben a mondatban is látható hogy lehetetlen bármit úgy leírni, hogy egyértelmű legyen, és ne lehessen belekötni. Így végül úgy döntöttem, hogy a szubjektív élménybeszámolómat a személyes történelmi viszonyomba fogom elhelyezni.
Múlt szombat este egy haifai hétvége után késő este, fáradtan közeledtünk Gan Javne felé. A gyerekek végre elaludtak a kocsiban. Befordultunk az országútról a bekötőútra, amikor megszólalt a légvédelmi riadó. Eltelt pár drága másodperc mire felfogtuk mit is hallunk. Ez lehetett az első alkalom, amikor az autóban ért minket és talán az első Nadav születése óta. Kicsit hezitáltunk mitévők legyünk. Ha az úton ér valakit a riadó, elvileg le kell állni az út szélén, eltávolodni a kocsitól, lefeküdni a földre és a kezével védeni a fejét az esetleges szilánkoktól, a fülét a robbanás hangjától. Mindez két alvó, bekötött kisgyerekkel nem tűnt megvalósíthatónak a rendelkezésünkre álló kevesebb mint 45 másodperc(!) alatt. Úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg hazáig. 2-3 perc volt az út az utcánk bejáratáig. Ott mondtam Hilának, hogy elkezdem kikapcsolni a gyerekeket a biztonsági övből, a lakáskulcsot a számba készítem, ne parkoljon, csak álljon meg a ház előtt az úton, én kiveszem Nadavot az én oldalamról, ő meg Almát az ő oldaláról. Pillanatokon belül bent is voltunk az óvóhelyen. Mikor letelt a 10 perc, amit a riadó után még ott kell tölteni, kimentünk leparkolni a kocsit és behozni a táskákat. Régebbi gyakorlat alapján úgy döntöttünk, hogy matracokon alszunk az óvóhelyen, ha szűkösen is, de mégiscsak jobb lesz ha nem kell az éjszaka közepén két kisgyerekkel rohangálni egy emeletet. Este még úgy tudtuk nem lesz ovi, de reggel végül úgy döntöttek, hogy lesz, így kis késéssel, de elmentünk dolgozni.
Egy órával később megszólaltak a szirénák. Felgyorsulnak a dolgok, összekavarodik minden:
Ránéztem Almára, és tényleg félt. A háziak felkészületlensége, töketlenkedése, kiabálása kibillentette. Végül azért mindenki megnyugodott. Mi a gyerekekkel az emeleti hálószoba helyett inkább a szalonban aludtunk matracokon. Péntek és szombat is hasonlóan telt. Nem volt sok riadó, nyilván kevesebb, mint otthon lett volna, de éppen elég ahhoz, hogy a tudatodban maradjon. Persze tudjuk mi ezt jól, hogy ez egy pszichológiai háború, a terror része. De hiába tudod, hogy ezekkel a rakétákkal nem fogják elfoglalni a hazádat, sőt, jó eséllyel meg sem sérülsz, ha közben az egész életedet a félelem irányítja. Mert jobb félni mint megijedni, ami a gyakorlatban egy csomó megoldandó praktikus kérdést vet fel:
- Hila el szeretne menni vásárolni Almával. Muszáj? Kocsival, vagy gyalog menjenek?
- Ha a földszinti szalonban megy a TV nem halljuk a szirénákat. Valakit fel kell küldeni "őrségbe" hogy meghallja.
- Valaki zuhanyozni megy. Szóljunk ha... Ja, és hol van nagy törülköző? Ha hirtelen le kéne szaladni, az átlag törülköző túl kicsi.
- Elmegyek-e dolgozni vagy dolgozom itthonról? Mi van, ha a vonaton, buszon, autópályán ér a riadó? Ráadásul lakott területen kívül nem is biztos, hogy hallani, ha egyáltalán van riadó.