Elképesztően megható, ami néhány nap alatt a Facebookon kibontakozott. Jött egy átlagosnak mondható tel avivi férfi, név szerint Ronny Edry, aki megunta, hogy az "elkerülhetetlen" háborúról szólnak a hírek. A foglalkozását tekintve grafikus Ronny fogta magát és összedobott egy szimpla plakátot, amin a lányával a kezében áll, és amin a következő egyszerű üzenet olvasható: "Irániak, mi nem fogunk benneteket bombázni. Szeretünk benneteket"

A személyes véleményét tükröző plakátot megosztotta a Facebookon, amivel valóságos lavinát indított el. Pillanatok alatt ezrek lájkolták, és órák alatt tucatnyian jöttek ki hasonló tartalmú plakátokkal, amelyek tovább gyűrűztek a neten. Alig két nappal később az amúgy Facebooktól elzárt, szabadnak semmiféleképpen sem nevezhető Iránban is megszületett a válasz: "Izraeli barátaim! Nem gyűlöllek benneteket. Nem akarok háborút. Békét szeretnék."

Az izraeliekhez hasonlóan napok alatt irániak százai álltak elő ilyen tartalmú üzenetekkel - sokan a titkosrendőrség miatt arcukat eltakarva, mások (zömében emigrációból) nyílt tekintettel. Mindkét oldal létrehozta az egymásra felelő Facebook csoportját (jelen pillanatban 45247 izraeli és 11657 iráni taggal) és világszerte szimpatizánsok százai csatlakoztak (köztük magyarok is) a nagy iráni-izraeli összeboruláshoz.

Március közepe óta robbanásszerű civil párbeszéd alakult ki két olyan nép képviselői között, akik eddig elfelejtettek beszélni egymással. Most viszont a technológiának köszönhetően megkerülhetik a hivatalos propagandát és virtuálisan kezet foghatnak egymással.

Bár Ronny és követői abban reménykednek, hogy a valóságban is kezet rázhatnak izraeliek és irániak, de sajnos erre nem sok esély van, leginkább az iráni elnyomó rendszer miatt, amely nyíltan Izrael eltörlését hirdeti. Ennek megfelelően üldözi azokat, akik izraeliekkel érintkeznek, meg úgy általában mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint az Iszlám Köztársaság vezetői. Azok a bátor irániak, akik a mostani kampány során ennek ellenére kifejezik Izrael irányába a szimpátiájukat gyakorlatilag az életükkel játszanak. Az Isten óvja őket! Nem véletlen, hogy az irániak háború ellenes üzenetei között gyakran olvasni szabadságot és demokráciát kívánó sorokat, amelyek az iráni helyzetet ismerve valódi segélykiáltásoknak tekinthetők.

Tényleg könnyfakasztó az a fajta szeretet, amivel egyszerű iráni és izraeli emberek egymás felé fordulnak. Hinni akarom, hogy ez a jövő! De sajnos tudom, hogy a realitás fittyet hány a civilek őszinte békevágyára. Nem fogok kétségbeesni, ha a felettünk nap mint nap gyakorlatozó izraeli gépek egyszer csak bombákkal megrakva tovább repülnek Irán felé. De igen is fontosnak tartom tudatosítani, hogy a két nép nem egymás ellensége, hanem egy hazug politikai játszma áldozata, amelynek csak vesztesei lehetnek, győztesei nem. Bármi is lesz, felemelő látni, hogy - itt is, ott is - hétköznapi emberek másképp gondolnak egymásra, mint amit - itt is ott is - általában elképzelünk a másikról. Ha a békét nem is ez hozza el, de reményt ad, hogy lehet(ne) másképp is. Jobb híján ebből kell erőt merítenünk, hogy végre a normális emberek akarata érvényesüljön - itt is, ott is.

A kampányhoz kapcsolódóan elkészítettem a saját üzeneteimet is. A kicsit rendhagyó plakátokon szokásomhoz híven ismét a jó öreg Herzl bácsival polgárpukkasztok. Egyik sem valami grafiakai csoda, de legalább ütősek.

Mindenkit arra buzdítanék, hogy készítse el a saját üzenetét, ossza meg barátaival, illetve juttassa el a kampányt kezdeményezőkhöz a Faebookon, hogy mások is lássák.

1995. novemberében zajos választási kampány zajlott Izraelben. Azt gondolnánk, hogy a permanens magyar politikai kampányolások után ebben a kategóriában nincs már lejjebb. Pedig van. Az említett '95-ös kampány pokoli volt, tényleg elszabadultak az indulatok. Hogy miért? A '90-es évek közepén minden eddiginél közelebbinek tűnt a palesztinokkal kötendő teljes körű békemegállapodás, ami óhatatlanul területi engedményekkel járt volna Izrael számára. Ez az akkori (és részben a mostani) jobboldal elfogadhatatlan engedménynek tartotta a palesztinok számára, akik már akkor is kétkulacsos politikát folytattak - egy kis békejobb, egy kis buszrobbantás… A jobboldal - a mai miniszterelnök, Netanyahu vezetésével - alpári módon támadta a hivatalban lévő Rabint. Uszításuk nyomán tüntetéseiken nem egyszerűen "Rabin takarodj!"-tól volt hangos az utca, hanem össznépileg skandálták, hogy "halál Rabinra" és előszeretettel ábrázolták Izrael akkori miniszerelnökét náci egyenruhában. Ebben a légkörben november 4-én nagyszabású békegyűlést szerveztek Tel Avivba, ahol Rabin is fellépett. Miután testőrei gyűrűjében távozott a színpadról egy Igal Amir nevű zavaros alak a nyílt utcán lelőtte a politikust, aki néhány órával később belehalt a sérülésébe.
A soronkövetkező választásokat Netanyahu és a mögötte álló pártok nyerték meg, a béke pedig azóta sem jött el Izrael számára.

A Rabin-merénylet nyomán az általa fémjelzett békepolitika is kimúlt. Ezzel együtt azért valami mégis csak változott. Bár a biztonsági kérdésekben a közhangulat menthetetlenül jobbra tolódott, mára már az izraeli jobb-közép erők is elfogadják a két állam elvét, vagyis azt, hogy egyszer Izrael mellett létrejöjjön egy önálló Palesztina is, amit annak előtte Istentől elrugaszkodott dolognak tartottak. Ezt Rabin emelte be a köztudatba.
Az izraeli baloldal Rabin halála óta gyakorlatilag nem talál magára, a nagy, látványos békekötés ügye lekerült a napirendről átfogó tömeg támogatás hiányában. Így a baloldal számára - jobb híján - Rabin felsorakozott a béke-galamb mellé, mint allegórikus béke és párt szimbólum. De úgy látszik 16 évvel halála után Rabin nimbusza megkopott az olyan klasszikus baloldali közegben is, mint a mi kibucunk.

A novemberi Rabin emléknapra alig három tucatnyian verődtek össze a kibuc menzájára. Nem csoda, hisz a műsor is elég hervatagra sikeredett, amolyan kipipálós iskolai megemlékezés hangulata volt az eseménynek. Akik ott voltak nyilván szükségét érezték, hogy jelenlétükkel is kifejezzék a béke iránti reményüket. De ennél beszédesebb volt, hogy mennyien maradtak távol, amivel önkéntelenül is kifejezésre juttatták, hogy a rabini békepolitika ma már nem egyértelmű hívószó ebben a közegben sem. Ezzel együtt elborzasztó volt viszontlátni a megemlékezés keretében bemutatott akkori híradó tudósításokat, amelyekben tajtékzó jobbosok hörögnek. De ez már történelem, mint ahogy Rabin és vele együtt a békefolyamat is az - sajnos úgy tűnik már itt a kibucban is.  

Hallottam én már ezt is, azt is arról, hogy a forradalom idején üldözték-e tevőlegesen a zsidókat, vagy csak vehemensen zsidóztak, esetleg egyik sem. Mindenesetre forradalmak idején népszerű dolog elővenni a zsidókat, szóval inkább hajlok afelé, hogy nem zörög a haraszt, ha nem dobnak rá Molotov-koktélt. De mielőtt felszisszennénk, hogy „na ugye megmondtam” azért tisztázzunk valamit: az utcai csőcselék tevőleges antiszemitizmusa és a szabadságért vívott küzdelem közé nem lehet egyenlőség jelet tenni. Mint, ahogy megfordítva sem áll a dolog: attól, hogy a gyűlölt ÁVÓ hemzsegett a zsidóktól (meg a volt nyilasoktól...) nam A zsidók, mint olyanok seperték le a padlást. Felekezettől függetlenül szenvedett itt mindenki, ez lehet a magyarázat arra, hogy forradalmárok között is szép számmal találunk zsidókat (Gimes Miklós, Angyal István, Nickelsburg László, Földes Gábor, Gáli József akiket kivégeztek, valamint a bebörtönzött Renner Péter, Krassó György hogy csak a legismertebbeket említsük). Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy közvetlenül a forradalmi eseményeket követően egyes források szerint 15, más adatok szerint 20 ezer zsidó hagyta el Magyarországot. Ha ők olyan jól éltek volna Rákosiék alatt, vagy ha biztonságban érezték volna magukat a forradalom idején és utána, akkor biztos nem disszidálnak. 

A „Széna téri Vadmacska” néven híressé vált Tova Meir, alias Einhorn Gizella egy volt azok közül, aki jobbnak látta kitántorogni, mint bevárni a lesittelést vagy épp a bitófát. Én a cfati magyar találkozón lettem rá figyelmes, amikor a kürtőskalácsosnál reklamált, hogy nem is így kéne héberül (át)írni a süti nevét. De ettől még nem szólítottam volna le (hisz Izraelben nemzeti sport sorban állás közben veszekedni) viszont a blúza hajtókáján szemet szúrt egy lyukas magyar zászló, ami – magyar találkozó ide, vagy oda – mégiscsak egyedi viselet Izraelben. Leültünk egy padra és ömlött belőle a szó.

Újságíróként rögtön éreztem, hogy „kincsre” akadtam, de a néni kicsit összefüggéstelenül adta elő élete történetét, nem nagyon akaródzott összeállni a kép: Német kényszermunkáról, oroszoktól szerzett lőtt sebről és rendszereken átívelő üldöztetésről mesélt – megemlítve, hogy a „tutajos” szemei, hol veszélybe sodorták, hol segítségére volt hajdani szépsége. Elmondta, hogy volt házvezetőnő és kalauz és miért ragadt rá a „Vadmacska” név, hogyan ismerte fel a mentősnek öltözött ÁVH-sokat és miként lőtte ki a kereküket 1956 októberében. És persze azt is elmesélte, hogy Izraelbe Belgiumon keresztül vezetett az útja, ahol már majdnem hozzáment egy katolikus biztosítási ügynökhöz, de amikor Vöröskereszt segítségével rátalált a világháborúban eltűntnek hitt bátyjára, csapot-papot hátrahagyva utána jött Izraelbe. Itt férjhez ment, letelepedett egy kibucban és örökbe fogadtak egy gyereket. Ma pedig ő az egyetlen, aki Nemzetőr igazolvánnyal rendelkezik Izraelben, bár ez itt nem nagy érdem. A Széna téri Vadmacska nagy szívfájdalma, hogy a róla készült portréfilmet az izraeli tévé nem vetíti le, pedig "a Duna tévén többször is leadták már” – jegyezte meg keserűen búcsúzóul.

Hazafelé jövet beugrott, hogy mintha én már olvastam valahol valami hasonló élettörténetről. Rágugliztam és kidobta Shiri Zsuzsa interjúját Tova Meirrel, ami a HVG.hu-n jelent meg valamikor 2006-ban. A tisztességesen megírt cikk újraolvasás után kezdett összeállni a kép, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és végigpörgettem a többi internetes találatot is. Ezek után nem annyira csodálkozom azon, hogy az izraeliek nem erőltetik a Vadmacska szerepeltetését. Egyrészt hiába a sok magyar zsidó menekült, az ’56-os forradalom valahogy tabúnak számít Izraelben – talán a magyar forradalommal egy időben zajló Szuezi-válság miatt, talán a már említett antiszemita vonulat miatt. Másrészt Tova Meir élettörténete (Holocaust túlélő, de gyűlöli a szovjeteket, fegyverrel küzd ellenük) szembe megy az itt elfogadott történelmi narratívával, ami szerint a Vörös Hadsereg felszabadító és a zsidók számára egyértelműen a szabadságot hozta el. Naná, hisz a zsidók ellen irányuló népirtásnak véget vetettek, milliók életét mentve meg ezzel. A történet folytatása viszont már nem ilyen egyértelműen pozitív, a szovjet hatalom anticionizmusba bújtatott antiszemitizmusa kényelmetlen téma, jobb ezt nem bolygatni.

A magyar sajtóban Tova Meir történetét a liberális HVG dobta be, de ennek nyomán jobboldali média kapta fel. Nem ám (csak) azért, hogy az utolsó még élő forradalmárok egyikére ráirányítsák a figyelmet. Neeem! A kedves kollégáknak arra kell Tova Meir, hogy 1956 (vélt, vagy valós) antiszemita élét elvegyék. A 85 éves néni ugyanis úgy szidja a szovjeteket, mint szódás a lovát (érthető, meg akarták erőszakolni, meglőtték és üldözték). Ennél azonban sokkal fontosabb az elkötelezett jobbos sajtómunkásoknak a zsidó Vadmacska személye. Ez igazolja ugyanis azt a sematikus tételt, hogy „a hazafi zsidók a barikád ezen oldalán álltak, nem úgy AZOK a zsidók...” Az én szememben ez a manipuláció 1956 aljas elárulása, visszaélés azzal a (sajtó)szabadsággal, amiért akkor sokan harcoltak.
’56 hőse, a Széna téri Vadmacska 2011-ben ebből persze semmit sem ért, szegény csak a róla szóló portréfilmet hiányolja az izraeli tévéből, mindhiába.

Úgy tartják, hogy Izraelben nagyjából negyedmillió magyarul (is) beszélő zsidó él. E közösség talán legfontosabb itteni intézménye a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. A múzeum ugyan pöttöm, de a gyűjteménye annál gazdagabb, az intézmény jelentősége pedig még ennél is nagyobb az izraeli magyarajkú zsidók számára. Ez lemérhető Herzl-napi ünnepségen, amelyen minden évben több százan gyűlnek össze a múzeum kertjében, hogy smúzoljanak, magyar ételeket egyenek és közben magyar zenét hallgassanak. Idén először én is ott voltam.

Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak  a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket.

A Cfaton megrendezett éves magyar találkozó idején a tárlókban tárgyiasult emberi sorsok mellett megelevenedik a magyar zsidó közösség is. A múzeumi csendet felváltja a lüktető zsivaj és életre kel mindaz, amit vitrinekbe, kartotékokba, dossziékba rendezett a Lusztig család. Ilyenkor bizonyságot nyer, hogy a nagypapa nem UFO, rajta kívül mások is beszélik a magyart és ugyanolyan vicces akcentussal törik a hébert, vagy a rég elhunyt nagymama főztje nem legenda, hanem újra megízlelhető gasztronómiai valóság. Mindezekre már rég nagyon kíváncsi voltam, de a találkozó idején soha nem voltam az országban, most viszont igen, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy Zvi barátom felajánlotta elfuvaroz Ein Gevből a nem is olyan távoli Cfatra.

A Herzl-napi program nem okozott csalódást, bár azért értek meglepetések. Leginkább kellemesek. Vicces volt például, hogy tucatnyi ismerőssel futottam össze (például kedves ismerősökkel Kibuc Dáliából), ezáltal nem csak megfigyelője voltam a közösségi találkozónak, hanem résztvevője is, hiszen így nekem is volt kapcsolódási pontom, miközben csak alig fél éve vagyok az országban. Jó volt még magyar zenét hallani, méghozzá a jobbik fajtából, erről Tibi Golan  triója gondoskodott. És ehhez kapcsolódik egy kellemes-kellemetlenség is. Többek között előadták a Tavaszi szél vízet áraszt című nótát is, ami Freddie Mercury óta inkább a pop kultúra része, mint sem magyar népdal, de ez most mindegy is. Szóval ittlétem során e dal hallatán éreztem először honvágyat a szívfacsarósabb fajtából. Hiába a zene beleég az ember tudatába, nem lehet azt onnan kiradírozni.

Ezt a személyes érzést csak azért hozom elő, hogy értsétek miért jönnek össze emberek a magyarságuk apropóján (jelentsen ez bármit is), ami az izraelben élő magyar zsidók esetében nálamnál sokkal komplikáltabb emócionális történet. A találkozón résztvevők többsége Holocaust túlélő volt, akik számára Magyarország egyet jelent a felejthetetlen gyermekkorral és az üldöztetéssel, a boldog békeidőkkel és a családjuk elvesztésével. Ezek után nekik az „Itt élned, halnod kell” egészen mást jelent... és mégsem tagadják meg a hovatartozásukat, a gyökereiket. Nehéz választ találnai arra, hogy miért.

Talán a magyar nyelv miatt, talán a magyar kultúra miatt, talán a magyar konyha miatt. Talán. De a cfati találkozón nem annyira magyarul, mint inkább héberül beszéltek (a meghívót is csak ezen a nyelven nyomták ki). A magyar népdalfeldolgozások pedig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, tehát a kultúra sem lehet az egyedüli hívószó a magyar identitás kiélésére. Maradnak a magyar ízek, amit itt a töltöttkáposzta, a különféle rétesek, a zserbó, a kürtőskalács és természetesen a gulyásleves képviseltek. 

Ez utóbbit falták a népek rendesen, pedig kicsit rágós volt a kóser hús és sótlanra sikeredett az alaplé, de legalább a magyar értelemben vett klasszikus leves volt. (Ami azért is örvendetes, mert a „gulas” a világ nagyobbik részén inkább elfajzott pörkölt, mintsem a hagyományos pusztai egytálétel fedőneve.) A gulyásleves ebben a formájában is összekötött - és összefoltozott - mindenkit, az ízek révén pedig újra egyesülhetett magyar és zsidó, úgy mint régen az „ánti világban”. De ez már csak pillanatnyi együvétartozás, mert az itteni magyar zsidók asztalán ritka vendég a gulyás, inkább humusz van terítéken. Nagyon úgy fest, hogy az újabb generációk csak receptkönyvből eleveníthetik fel a gulyáslevest. Jó hír viszont, hogy Ofer Vardi barátom révén ehhez nagyszerű szakirodalmat találnak, a Goulash Lagoleshből újratanulhatják a magyar konyha remekeit – immár ékes héber nyelven.

Nem csitul a tiltakozási hullám Izraelben. A Tel Avivból indult elégedetlenség futótűzként terjedt el az országban. Mint már írtam róla a mi környékünkön is forr a levegő és az itteniek közül is egyre többen csatlakoznak a megmozdulásokhoz. Szubjektív riport a nagy Jordán-völgyi menetről.

Eddig a lelkesebbje valamelyik nagyvárosba utazott, vagy a Zemah-i körforgalomnál rázta az öklét esténként. Múlt csütörtökön viszont minden eddiginél többen ostorozták a kormány politikáját a térség legfontosabb közlekedési csomópontjánál. Zemahban, a környékbeli kibucokból érkező menetek egyesülése nyomán a szervezők szerint ezren demonstráltak, szerintem kis jóindulattal öt-hatszáz fő jött össze.

Engem egy baráti házaspár vitt autóval a tűntetésre. Sharon, a sofőröm középiskolai tanár és lelkes támogatója a demonstrációknak. Szerinte nagy változások előtt áll az ország, bár azt ő is elismeri, hogy a tiltakozások célja eléggé homályos. Azon túl, hogy elszabadultak az árak, nincs egy központi üzenet, helyette sokan sokféle dolgot követelnek, amivel így persze mindenki kicsit azonosulhat.

Itt helyben is az volt a fontos, hogy minden kibucból valaki elmondja a maga bánatát. És mint legkisebb közös többszöröst sűrűn emlegették az ötéve elrabolt Gilad Shalitot, akinek persze nincs túl sok köze ahhoz, hogy egekbe szöktek a lakásárak és megritkult a szociális háló.

Be kell valljam, hogy engem nem csapott meg a történelem szele. Nem éreztem azt, hogy most valami nagy dolognak vagyok a részese. Két dolog azonban érdekes volt számomra az egyik az, hogy nyiltan felvállalták a szónokok, hogy a periférián élnek. Ezt ugye senki sem szereti kimondani, mert mindenki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Attól viszont, hogy tudták hol a helyük a világban (az isten háta mögött) nem lettek ellenségesek (sőt!) azokkal, akik az ország szerencsésebbik felén elégedetlenkednek. A másik ennél sokkal fontosabb, hogy mennyi fiatal résztvevője volt a demonstrációnak. Magyarországon a tinik apolitikusak és legfeljebb a saját iskolájuk bezárásakor éreznek késztetést arra, hogy hallassák a hangjukat. Itt viszont országszerte a fiatalok a motorjai a demonstrációknak. A Zemah-i tűntetésen nem csak a hallgatóság, de a felszólalók között is több huszonéves vagy még fiatalabb srác volt.

Az elégedetlenségi hullám mögött nincs szervezett politikai erő, amit úgy érzem le is vetne az emberek elemi dühe. Helyette kisebb ifjúsági szervezetek és nagyon sok egyén összefogása van. Az, hogy ebből mi fog kisülni most még nem lehet tudni. Meglehet heteken belül kifullad a tiltakozás, de az is benne van a pakliban, hogy egy új politikai erő épül fel belőle, amely kikényszerítheti az előrehozott választásokat.

Vendégszöveggént szeretném a figyelmetekbe ajánlani Ámosz Oz cikkét, ami a Népszabadságban jelent meg nemrégiben. Izrael talán legismertebb kortárs írója nálamnál sokkal pengébben látja, hogy mi van a demonstrációsorozat mögött.

Eddig nem nagyon foglalkoztunk politikával, de mivel Izrael hetek óta demonstrációktól hangos, ezért érdemes kivételt tenni. A példátlan utcai tiltakozási hullám a mi jövőbeni kilátásainkat is érinti.

Az újabb gazdasági válság küszöbén Izraelben is elszabadultak az indulatok. Hiába jók Izrael versenyképességi mutatói, hiába magas a GDP, hiába irígylésre méltó az életszínvonal a statisztikák szerint, ha a társadalm ezt másképp éli meg a hétköznapokban.

Az eddig jobbára szőnyeg alá sepert szociális feszültségek most mintha egyszerre robbannának. A szikrát néhány Tel Aviv-i fiatal csiholta, akik megúnták, hogy horribilis bérleti díjakat fizetnek, ezért sátrakba költöztek a város egyik elegáns sétányán. Az egyébként középosztálybeli srácokhoz napok alatt több ezren csatlakoztak, egész kis sátorváros nőtt a flaszteren. Igazi Sziget-feeling van (képek a helyszínről itt), csak itt nem csápolnak, hanem hangosan protestálnak. A sátorvárosban járt az egyik haverunk, Gerorg Weinberg kisfelmje az ottani élményeit mutatja be:

A Tel Aviv-i példát pillanatok alatt tucatnyi izraeli városban követték. (Az ATV idevágó magyarnyelvű hírösszefoglalóját itt olvashatjátok és nézhetitek meg. A tűntetésekről ír az LMV.hu is, ahol vieóinterjú látható az eseményekről.) Még itt a mi környékünkön, az isten háta mögötti Zemah kereszteződésben is tacepaókat aggattak ki és tiltakozók jelennek meg esténként (amikor nem tűz a nap, mert a demokráciának is vannak korlátai).

Hogy az elszabadult ingatlanárak és az ebből következő irdatlan bérleti díjak milyen problémát jelentenek azt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a tűntetéssorozat első nagyobb megbozdulásán csak Tel Avivban 50 ezren vonultak az utcára. Legutób pedig ugyanitt 350(!) ezeren és már nem csak fiatalok, hanem idősebbek, vallásosak és nem vallásosak egyaránt. Az ország minden jelentősebb városában százak-ezrek álltak ki az olcsóbb lakhatásért, ami a piacgazdasági körülmények között igencsak fura követelés.

A dolog olyannyira összehozta az ittenieket, hogy a zsidók mellett az izraeli arabok is ugyanazokkal a jelszavakkal fejezték ki nemtetszésüket az elhatalmasodott ingatlanlufi miatt. Be is van szarva az izraeli kormány, mert lakást képtelenség egyik pillanatról a másikra építeni, viszont ha valami csoda folytán hirtelen mégis nőne a kínálati oldal, akkor az ingatlanspekulánsok nagyot buknak és ez magával ránthatná az egész izraeli gazdaságot. Netanjahu ugyan nagy hirtelen bedobott valami támogatási programot a lakásvásárló családoknak, de ez csepp a tengerben, felületi kezelés, mivel a probléma sokkal összetettebb ennél. (Magyar nyelvű politikai helyzetértékelés itt olvasható.)

A dolog annyiban érint minket is, hogy nem mindegy milyen áron bérlünk majd lakást, ha egyszer elhagyjuk a kibucot. Bár még ez nagyon távoli jövő, de minden eshetőséggel számolni kell. Mi például jelenleg 1300 sékelt fizetünk egy 50 nm-es apartmanért a kibucnak, ami még otthoni léptékkel is belátható ár, itt már-már ingyen van. Tel Avivban ugyanez a kégli 4 ezer sékelnél kezdődne és akkor egy lakótelep 9. emeletén nézzük a szomszédos toronyházat. A probléma az, hogy hiába szeretünk mi Ein Gevben lakni, ha errefelé nem sok munka akad és ami van, az sem fizet jól. A helyzetünket tovább bonyolítja, hogy Zsófi karrierje szepontjából nagyon is számít, hogy milyen kórházi közegben dolgozik. Az itteni regionális kórház mondanom sem kell, hogy nincs rajta a szakmai térképen – de lehet, hogy még a Google Map sem jelöli...

Jelenleg az a legvalószínűbb, hogy ahol munkát találunk ott leszünk kénytelenek piaci áron lakást bérelni. Ha Izraelen belül költözünk, akkor új otthonunk nagy valószínűséggel Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa vonalában lesz, ahol csillagászati árak vannak. A tűntetések eredménye/következménye tehát számunkra sem mindegy. Úgyhogy hajrá fiúk! Jó táborozást!