Abszurd és időnként tragikomikus, ami az óraátállítás terén zajlik, de ha nem vagyunk terroristák, akkor nem halunk bele az egyórás időeltolódásba. Ha viszont a tudatunkba az égett be, hogy a hét hétfőtől vasárnapig tart, bizony simán megkattanhatunk. Izraelben minden egy nappal eltolódik azzal, hogy a hét első napja vasárnap és nem hétfő. Nehéz érzékeltetni, de ettől még tény, hogy piszkosul kizökkent, ha egyik napról a másikra szombat a vasárnap, a munkahét öt helyett hat nap és a hétvége egy napra zsugorodik. Ez tényleg borít mindent, ha nem ebbe születtél bele. Nekem még másfél év után is gondolkoznom kell, hogy jom rishon (szó szerint "első nap") az nem a megszokott hétfő, hanem a világi naptár szerint vasárnap, de közben a hét első napja Izrael szerte. Ha viszont én hétfőre beszélek meg valamit, akkor az tényleg hétfő-e - ahogy nekem beidegződött - vagy valójában a héber hétfő, jom rishon, esetleg jom sheni, a zsidó kedd megfelelője, ami egyébként hétfőre esik. Még elolvasni és zavarba ejtő, hát még átállni milyen rémálom…
Vannak dolgok, amik egyszerűen belénk égtek. Nem nyilvánvaló, de az időérzékünk is eleve elrendelt. Ráadásul világnézeti kérdés is. Az óraátállításhoz időzített posztunk következik. Az óraátállításnak köszönhetően néhány héten át ugyanannyi az idő Ein Gevben, mint Budapesten. Amúgy egy órával előbb járunk, de mivel Izraelben idén már szeptember 23-án áttértünk a téli időszámításra, ezért mostanság egy időzónában vagyunk Közép-Európával, ahol az órák október 28-ig még a nyári időt mutatják. Nem túl praktikus, hogy máskor van az óraátállítás, de ennek is oka van, még ha nem is racionális. Izraelben a zsidó újévet (Rosh hasanát) követő vasárnap hajnalban állítják át az órákat, mondván így egy órával rövidebb a Jom Kipuri böjt. Legalábbis a közkeletű magyarázat szerint, de valójában ez ebben a formában nincs így. Mivel a "hosszú napnak" is nevezett ünnep szigorúan a Nap járásához igazodik, előírásosan napnyugtától napnyugtáig és még plusz egy órán át tart. A napokkal előbbi óraátállítás tehát nincs közvetlen hatással az ünnep nettó idejére, ami 25 órán át tart, ha piros hó esik, akkor is. A téli időszámítás előre hozatala annyiban tényleg segítség a böjtölőknek, hogy a szervezet még nem áll át az új időszámításra és ezáltal kevesebbnek érezzük, illetve ilyenkor napközben még nyárias idő van Izraelben - étlen-szomjan nem mindegy, hogy relatíve előbb sötétedik-e és jön el az ünnep vége vagy sem. Nem Izraelben volnánk, ha ne vált volna egy perc alatt politikai üggyé az óraátállítás, gyakorlatilag 1999-es bevezetése óta tart a mizéria. A kényelmetlenségen kívül a probléma abból áll, hogy a zsidó ünnepek a Gergely-naptárhoz képest mozgó ünnepek. Ezért az európai óraátállítás dátumához viszonyítva akár másfél hónappal előbb, akár szeptember első heteiben is beköszönthet a zsidó újév és vele a téli időszámítás, miközben még hét ágra süt a nap. A felvilágosult izraeli pártok hamar felvetették, hogy ideje volna az európai mintákat követni és fixen október utolsó vasárnapján váltani a téli időszámításról a nyárira. Ettől persze ökölbe szorult az ortodox pártok agya és máris vallásüldözést kiáltottak, mondván ezzel csak tovább növelnék a böjtölők szenvedését. Kompromisszumos javaslatként felmerült, hogy Izrael csatlakozzon ugyan az európai időszámításhoz (vagyis a váltás legyen mindig október legvégén), de a Rosh Hasana és Jom kippur közti időszakra, - vagy egy másik ötlet szerint legalább Jom Kippurkor két napra - vezessék be a téli időszámítást. E javaslatok jól tükrözik a helyzet szűrrealitását, viszont a probléma nagyon is komoly. 2010-ben 220 ezer(!) aláírást gyűjtöttek össze, hogy az óraátállítás terén Izrael Európához csatlakozzon. A dologból persze nem lett semmi, az izraeliek szépen-lassan kezdenek beletörődni az időzavarba, idén már csak pár száz aktivista tüntetett az ügy miatt Tel Avivban. Az óraátállítás egy ideig a palesztin-izraeli viszonyban is töréspont volt. Amikor 1999-ben az Izraeliek a zsidó naptárhoz igazítva bevezették a téli időszámítást a Palesztin Hatóság az elnyomás egyik formájának tekintette ezt, és ezért dafke az európai időhöz igazították az óráikat. Akkor épp csak egy hét volt az izraeli és az európai óraátállítások között, viszont a palesztinok körében ez az időszak elég zűrzavarosra sikeredtek, mivel senki sem tudta, hogy mennyi a pontos idő. Az ellenállás ezen formája csúfosan visszaütött, amikor három robbantással megbízott terrorista idő előtt repült a levegőbe. Ugyanis a rájuk bízott időzített bombákat palesztin idő szerint állították be, míg a gyanútlanul a célpont felé tartó arabok órái az izraeli időt mutatták. Azt nem tudni, hogy a muzulmán szélsőségesek ilyetén is bejuthatnak-e a jutalomként beígért mennyországba, de ezzel a kirobbanó teljesítményükkel méltán kiérdemelték az 1999-es Darwin-díjat. Abszurd és időnként tragikomikus, ami az óraátállítás terén zajlik, de ha nem vagyunk terroristák, akkor nem halunk bele az egyórás időeltolódásba. Ha viszont a tudatunkba az égett be, hogy a hét hétfőtől vasárnapig tart, bizony simán megkattanhatunk. Izraelben minden egy nappal eltolódik azzal, hogy a hét első napja vasárnap és nem hétfő. Nehéz érzékeltetni, de ettől még tény, hogy piszkosul kizökkent, ha egyik napról a másikra szombat a vasárnap, a munkahét öt helyett hat nap és a hétvége egy napra zsugorodik. Ez tényleg borít mindent, ha nem ebbe születtél bele. Nekem még másfél év után is gondolkoznom kell, hogy jom rishon (szó szerint "első nap") az nem a megszokott hétfő, hanem a világi naptár szerint vasárnap, de közben a hét első napja Izrael szerte. Ha viszont én hétfőre beszélek meg valamit, akkor az tényleg hétfő-e - ahogy nekem beidegződött - vagy valójában a héber hétfő, jom rishon, esetleg jom sheni, a zsidó kedd megfelelője, ami egyébként hétfőre esik. Még elolvasni és zavarba ejtő, hát még átállni milyen rémálom… Ehhez képest az évszámok eltérése már smafu! A zsidó naptár szerint jelenleg 5773-at írunk, amire azért nem volna nehéz átállni. Igen ám, de a zsidó egyszerre hold- és nap-naptár, ezért a hónapok mozognak és így az is flexibilis, hogy mettől meddig tart az év, a Gergely-naptárral meg ugye hírből sincs köszönő viszonyban, mint ahogy az a fenti időeltolódásos részből is kiderül. Nem untatnék senkit a zsidó naptár rejtelmeivel (akit bővebben érdekel az itt mélyedhet el benne), már csak azért sem, mert szerencsére Izraelben a Gergely-naptár is hivatalosan használatos, a dátumokat rendszerint ebben (is) megadják. Ettől azonban még nagyobb a kavar, mert lakosság egy részének a Jézus születéséhez igazított keresztény Gergely-naptár eleve tréfli, így ők a világért sem használnák ezt a dátumformát, hitük szerint megmaradnak vagy a zsidó vagy a muzulmán naptárnál - ez utóbbi nem mellesleg ugyancsak használatos errefelé. Mint az látszik, teljes a káosz naptár fronton. Csoda-e, ha a Szentföldön csak az Isten tudja mikor jön a Messiás, mikor köszönt be a világbéke és pontosan mennyit is írunk. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Sokan nyaggattak minket, hogy írjunk az izraeli árakról. Szándékosan kerültük ezt a témát, mert a magyar és izraeli árszínvonal bárminemű összehasonlítása félrevezető és csak látszólag ad objektív képet arról milyen az élet itt. Legfeljebb az arányok és tendenciák lehetnek mérvadóak. Az első részben ezt tárgyaljuk, a következőben inkább a konkrét árak kerülnek terítékre Nem kell a statisztikákban elmerülni ahhoz, hogy megállapítsuk: Izrael a világ egyik legdrágább országa. Ez riasztóan hangzik, és az is. A képet azért árnyalja, hogy általánosságban a fizetések is magasabbak, mint Magyarországon. Persze azért nagy a szórás - a központi területeken (Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa háromszögben) magasabbak az átlag bérek, a periférián viszont annak is örülnek, hogy ha akad egyáltalán munka (a minimál órabér 23 shekel, a minimálbér kicsivel több 4000 shekelnél).
De csak úgy, mint otthon a falusi (kibucos) kisboltokban is drágábban vásárolhatunk be, mintha a közeli nagyváros szupermarketjében intéznénk a bevásárlást. További ártorzító tényezők az akciók, illetve egyéb vásárlásélénkítő kedvezmények, amelyek errefelé eggyel rafkósabbak, mint otthon (lásd Jes laha moadon? c. keretes írást). Fontos megjegyezni, hogy Izraelben mindenért fizetni kell. Ez elvileg otthon is így van, de ha jól megnézzük, hogy milyen állami szolgáltatásokat veszünk igénybe és miért fizetünk láthatjuk, hogy bizony sok ingyen "jár" vagy jelképes összegért vesztegetik. Nézzünk néhány példát: Izraelben alapesetben fizetős a bölcsőde és az óvoda, pontosabban ebben most van némi változás, de minket a kibucban ez sajnos nem érint. A városi, önkormányzati fenntartású óvodák délután egyig ingyenesek, utána viszont csengetni kell a felügyeletért. Kell-e mondanunk, hogy a városi gyerekmegőrző és a kibucos óvoda között fényévnyi a távolság, igaz ennek megkérik az árát. Mi a két gyerek után összesen 3125 shekelt fizetünk havonta, ami a magánóvodák áraival nagyjából megegyezik.
Izraelben általános, hogy az emberek bérelt lakásokban élnek, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy lakást vegyenek. Az elszabadult ingatlanárak természetesen a bérleti díjakon is lecsapódnak, amit tovább befolyásol a bérlemény lokációja. Tel Avivban, a mi egyébként nem túl nagy lakásunkért elkérnének havi 4-6000 shekelt is. Itt, a mindentől távoli kibucban jelenleg 1800 shekel a bérleti díj (kezdetben csak 1350-at fizettünk, mert a kibuc ezzel segíti az új bevándorlók letelepedését). A lakhatási költség minden család számára jelentős tétel, még azoknak is, akik megengedhetik maguknak, hogy ingatlant vegyenek, nekik a banki törlesztőrészleteket kell hónapról hónapra kicsengetni. Igaz, itt tényleg kedvezményes a hitel és a kamatok sem szabadultak el, mint otthon. Mint az a fentiekből látszik, a lakossági terhek Izraelben sem alacsonyak. Ez komoly szociális feszültségeket eredményezett, amely elérte az itteni középosztályt is. Mi is beszámoltunk a tavaly nyári országos szociális demonstrációkról. Milliós tömeg követelte az árrendszer átalakítását, a szociális rendszerek megerősítését, valamint a lakhatási helyzet javítását. Történt néhány kormányzati kirakat lépés, de az árak azóta is sunyin emelkednek.
Kapcsolódó cikkek:
Egyre csak arról szólnak a hírek, hogy most kedden kéne vagy ráér május végén lebombázni Irán nukleáris létesítményeit. Naná, hogy senki sem szeretné közelről látni Izraelben a fenyegető atomvillanást. Kész téboly, ami körülvesz minket! Erre jön néhány tel avivi poszthippi és beint a háborús hisztériának - szeretettel. Kampányuk nagyobbat szólt, mint bármilyen bomba, még Iránban is megértették. Elképesztően megható, ami néhány nap alatt a Facebookon kibontakozott. Jött egy átlagosnak mondható tel avivi férfi, név szerint Ronny Edry, aki megunta, hogy az "elkerülhetetlen" háborúról szólnak a hírek. A foglalkozását tekintve grafikus Ronny fogta magát és összedobott egy szimpla plakátot, amin a lányával a kezében áll, és amin a következő egyszerű üzenet olvasható: "Irániak, mi nem fogunk benneteket bombázni. Szeretünk benneteket" A személyes véleményét tükröző plakátot megosztotta a Facebookon, amivel valóságos lavinát indított el. Pillanatok alatt ezrek lájkolták, és órák alatt tucatnyian jöttek ki hasonló tartalmú plakátokkal, amelyek tovább gyűrűztek a neten. Alig két nappal később az amúgy Facebooktól elzárt, szabadnak semmiféleképpen sem nevezhető Iránban is megszületett a válasz: "Izraeli barátaim! Nem gyűlöllek benneteket. Nem akarok háborút. Békét szeretnék." Az izraeliekhez hasonlóan napok alatt irániak százai álltak elő ilyen tartalmú üzenetekkel - sokan a titkosrendőrség miatt arcukat eltakarva, mások (zömében emigrációból) nyílt tekintettel. Mindkét oldal létrehozta az egymásra felelő Facebook csoportját (jelen pillanatban 45247 izraeli és 11657 iráni taggal) és világszerte szimpatizánsok százai csatlakoztak (köztük magyarok is) a nagy iráni-izraeli összeboruláshoz. Március közepe óta robbanásszerű civil párbeszéd alakult ki két olyan nép képviselői között, akik eddig elfelejtettek beszélni egymással. Most viszont a technológiának köszönhetően megkerülhetik a hivatalos propagandát és virtuálisan kezet foghatnak egymással. Bár Ronny és követői abban reménykednek, hogy a valóságban is kezet rázhatnak izraeliek és irániak, de sajnos erre nem sok esély van, leginkább az iráni elnyomó rendszer miatt, amely nyíltan Izrael eltörlését hirdeti. Ennek megfelelően üldözi azokat, akik izraeliekkel érintkeznek, meg úgy általában mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint az Iszlám Köztársaság vezetői. Azok a bátor irániak, akik a mostani kampány során ennek ellenére kifejezik Izrael irányába a szimpátiájukat gyakorlatilag az életükkel játszanak. Az Isten óvja őket! Nem véletlen, hogy az irániak háború ellenes üzenetei között gyakran olvasni szabadságot és demokráciát kívánó sorokat, amelyek az iráni helyzetet ismerve valódi segélykiáltásoknak tekinthetők. Tényleg könnyfakasztó az a fajta szeretet, amivel egyszerű iráni és izraeli emberek egymás felé fordulnak. Hinni akarom, hogy ez a jövő! De sajnos tudom, hogy a realitás fittyet hány a civilek őszinte békevágyára. Nem fogok kétségbeesni, ha a felettünk nap mint nap gyakorlatozó izraeli gépek egyszer csak bombákkal megrakva tovább repülnek Irán felé. De igen is fontosnak tartom tudatosítani, hogy a két nép nem egymás ellensége, hanem egy hazug politikai játszma áldozata, amelynek csak vesztesei lehetnek, győztesei nem. Bármi is lesz, felemelő látni, hogy - itt is, ott is - hétköznapi emberek másképp gondolnak egymásra, mint amit - itt is ott is - általában elképzelünk a másikról. Ha a békét nem is ez hozza el, de reményt ad, hogy lehet(ne) másképp is. Jobb híján ebből kell erőt merítenünk, hogy végre a normális emberek akarata érvényesüljön - itt is, ott is. X X X A kampányhoz kapcsolódóan elkészítettem a saját üzeneteimet is. A kicsit rendhagyó plakátokon szokásomhoz híven ismét a jó öreg Herzl bácsival polgárpukkasztok. Egyik sem valami grafiakai csoda, de legalább ütősek. Mindenkit arra buzdítanék, hogy készítse el a saját üzenetét, ossza meg barátaival, illetve juttassa el a kampányt kezdeményezőkhöz a Faebookon, hogy mások is lássák. Friss!!! A második plakátom felkerült a kampány hivatalos oldalára is, és ezzel önnálló életet kezdett élni a világhálón. Kapcsolódó cikkek:
Azt sejtettem, hogy a mai napig politikailag terhelt Jichak Rabin megítélése, de azt nem gondoltam, hogy a 16 éve lelőtt izraeli miniszterelnök emléknapja a balos kibucunkban is érdektelenségbe fullad. Furcsa ez nekem. De úgy látszik a Rabintól elválaszthatatlan békefolyamat a mai viszonyok közepette végképp politikai álom és már nem a baloldaliak legfontosabb hívószava Izraelben. 1995. novemberében zajos választási kampány zajlott Izraelben. Azt gondolnánk, hogy a permanens magyar politikai kampányolások után ebben a kategóriában nincs már lejjebb. Pedig van. Az említett '95-ös kampány pokoli volt, tényleg elszabadultak az indulatok. Hogy miért? A '90-es évek közepén minden eddiginél közelebbinek tűnt a palesztinokkal kötendő teljes körű békemegállapodás, ami óhatatlanul területi engedményekkel járt volna Izrael számára. Ez az akkori (és részben a mostani) jobboldal elfogadhatatlan engedménynek tartotta a palesztinok számára, akik már akkor is kétkulacsos politikát folytattak - egy kis békejobb, egy kis buszrobbantás… A jobboldal - a mai miniszterelnök, Netanyahu vezetésével - alpári módon támadta a hivatalban lévő Rabint. Uszításuk nyomán tüntetéseiken nem egyszerűen "Rabin takarodj!"-tól volt hangos az utca, hanem össznépileg skandálták, hogy "halál Rabinra" és előszeretettel ábrázolták Izrael akkori miniszerelnökét náci egyenruhában. Ebben a légkörben november 4-én nagyszabású békegyűlést szerveztek Tel Avivba, ahol Rabin is fellépett. Miután testőrei gyűrűjében távozott a színpadról egy Igal Amir nevű zavaros alak a nyílt utcán lelőtte a politikust, aki néhány órával később belehalt a sérülésébe. A soronkövetkező választásokat Netanyahu és a mögötte álló pártok nyerték meg, a béke pedig azóta sem jött el Izrael számára. A Rabin-merénylet nyomán az általa fémjelzett békepolitika is kimúlt. Ezzel együtt azért valami mégis csak változott. Bár a biztonsági kérdésekben a közhangulat menthetetlenül jobbra tolódott, mára már az izraeli jobb-közép erők is elfogadják a két állam elvét, vagyis azt, hogy egyszer Izrael mellett létrejöjjön egy önálló Palesztina is, amit annak előtte Istentől elrugaszkodott dolognak tartottak. Ezt Rabin emelte be a köztudatba. Az izraeli baloldal Rabin halála óta gyakorlatilag nem talál magára, a nagy, látványos békekötés ügye lekerült a napirendről átfogó tömeg támogatás hiányában. Így a baloldal számára - jobb híján - Rabin felsorakozott a béke-galamb mellé, mint allegórikus béke és párt szimbólum. De úgy látszik 16 évvel halála után Rabin nimbusza megkopott az olyan klasszikus baloldali közegben is, mint a mi kibucunk. A novemberi Rabin emléknapra alig három tucatnyian verődtek össze a kibuc menzájára. Nem csoda, hisz a műsor is elég hervatagra sikeredett, amolyan kipipálós iskolai megemlékezés hangulata volt az eseménynek. Akik ott voltak nyilván szükségét érezték, hogy jelenlétükkel is kifejezzék a béke iránti reményüket. De ennél beszédesebb volt, hogy mennyien maradtak távol, amivel önkéntelenül is kifejezésre juttatták, hogy a rabini békepolitika ma már nem egyértelmű hívószó ebben a közegben sem. Ezzel együtt elborzasztó volt viszontlátni a megemlékezés keretében bemutatott akkori híradó tudósításokat, amelyekben tajtékzó jobbosok hörögnek. De ez már történelem, mint ahogy Rabin és vele együtt a békefolyamat is az - sajnos úgy tűnik már itt a kibucban is. A sorozat előző részei:
Az 1956-os forradalom leverését november 4-hez köti a történelem. Az ezt követő megtorlások elől – és a jobb élet reményében – 150-200 ezer ember menekült el Magyarországról. Sokan közülük zsidók voltak, egy részük Izraelben kötött ki. A dolog csak azért kívánkozik a blogunkra, mert a cfati magyar találkozón volt szerencsém személyesen megismerkedni a forradalom egyik legendás alakjával, a „Széna téri Vadmacskával”. Aztán belekóstoltam a médiavalóságba... Hallottam én már ezt is, azt is arról, hogy a forradalom idején üldözték-e tevőlegesen a zsidókat, vagy csak vehemensen zsidóztak, esetleg egyik sem. Mindenesetre forradalmak idején népszerű dolog elővenni a zsidókat, szóval inkább hajlok afelé, hogy nem zörög a haraszt, ha nem dobnak rá Molotov-koktélt. De mielőtt felszisszennénk, hogy „na ugye megmondtam” azért tisztázzunk valamit: az utcai csőcselék tevőleges antiszemitizmusa és a szabadságért vívott küzdelem közé nem lehet egyenlőség jelet tenni. Mint, ahogy megfordítva sem áll a dolog: attól, hogy a gyűlölt ÁVÓ hemzsegett a zsidóktól (meg a volt nyilasoktól...) nam A zsidók, mint olyanok seperték le a padlást. Felekezettől függetlenül szenvedett itt mindenki, ez lehet a magyarázat arra, hogy forradalmárok között is szép számmal találunk zsidókat (Gimes Miklós, Angyal István, Nickelsburg László, Földes Gábor, Gáli József akiket kivégeztek, valamint a bebörtönzött Renner Péter, Krassó György hogy csak a legismertebbeket említsük). Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy közvetlenül a forradalmi eseményeket követően egyes források szerint 15, más adatok szerint 20 ezer zsidó hagyta el Magyarországot. Ha ők olyan jól éltek volna Rákosiék alatt, vagy ha biztonságban érezték volna magukat a forradalom idején és utána, akkor biztos nem disszidálnak. A „Széna téri Vadmacska” néven híressé vált Tova Meir, alias Einhorn Gizella egy volt azok közül, aki jobbnak látta kitántorogni, mint bevárni a lesittelést vagy épp a bitófát. Én a cfati magyar találkozón lettem rá figyelmes, amikor a kürtőskalácsosnál reklamált, hogy nem is így kéne héberül (át)írni a süti nevét. De ettől még nem szólítottam volna le (hisz Izraelben nemzeti sport sorban állás közben veszekedni) viszont a blúza hajtókáján szemet szúrt egy lyukas magyar zászló, ami – magyar találkozó ide, vagy oda – mégiscsak egyedi viselet Izraelben. Leültünk egy padra és ömlött belőle a szó. Újságíróként rögtön éreztem, hogy „kincsre” akadtam, de a néni kicsit összefüggéstelenül adta elő élete történetét, nem nagyon akaródzott összeállni a kép: Német kényszermunkáról, oroszoktól szerzett lőtt sebről és rendszereken átívelő üldöztetésről mesélt – megemlítve, hogy a „tutajos” szemei, hol veszélybe sodorták, hol segítségére volt hajdani szépsége. Elmondta, hogy volt házvezetőnő és kalauz és miért ragadt rá a „Vadmacska” név, hogyan ismerte fel a mentősnek öltözött ÁVH-sokat és miként lőtte ki a kereküket 1956 októberében. És persze azt is elmesélte, hogy Izraelbe Belgiumon keresztül vezetett az útja, ahol már majdnem hozzáment egy katolikus biztosítási ügynökhöz, de amikor Vöröskereszt segítségével rátalált a világháborúban eltűntnek hitt bátyjára, csapot-papot hátrahagyva utána jött Izraelbe. Itt férjhez ment, letelepedett egy kibucban és örökbe fogadtak egy gyereket. Ma pedig ő az egyetlen, aki Nemzetőr igazolvánnyal rendelkezik Izraelben, bár ez itt nem nagy érdem. A Széna téri Vadmacska nagy szívfájdalma, hogy a róla készült portréfilmet az izraeli tévé nem vetíti le, pedig "a Duna tévén többször is leadták már” – jegyezte meg keserűen búcsúzóul. Hazafelé jövet beugrott, hogy mintha én már olvastam valahol valami hasonló élettörténetről. Rágugliztam és kidobta Shiri Zsuzsa interjúját Tova Meirrel, ami a HVG.hu-n jelent meg valamikor 2006-ban. A tisztességesen megírt cikk újraolvasás után kezdett összeállni a kép, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és végigpörgettem a többi internetes találatot is. Ezek után nem annyira csodálkozom azon, hogy az izraeliek nem erőltetik a Vadmacska szerepeltetését. Egyrészt hiába a sok magyar zsidó menekült, az ’56-os forradalom valahogy tabúnak számít Izraelben – talán a magyar forradalommal egy időben zajló Szuezi-válság miatt, talán a már említett antiszemita vonulat miatt. Másrészt Tova Meir élettörténete (Holocaust túlélő, de gyűlöli a szovjeteket, fegyverrel küzd ellenük) szembe megy az itt elfogadott történelmi narratívával, ami szerint a Vörös Hadsereg felszabadító és a zsidók számára egyértelműen a szabadságot hozta el. Naná, hisz a zsidók ellen irányuló népirtásnak véget vetettek, milliók életét mentve meg ezzel. A történet folytatása viszont már nem ilyen egyértelműen pozitív, a szovjet hatalom anticionizmusba bújtatott antiszemitizmusa kényelmetlen téma, jobb ezt nem bolygatni. A magyar sajtóban Tova Meir történetét a liberális HVG dobta be, de ennek nyomán jobboldali média kapta fel. Nem ám (csak) azért, hogy az utolsó még élő forradalmárok egyikére ráirányítsák a figyelmet. Neeem! A kedves kollégáknak arra kell Tova Meir, hogy 1956 (vélt, vagy valós) antiszemita élét elvegyék. A 85 éves néni ugyanis úgy szidja a szovjeteket, mint szódás a lovát (érthető, meg akarták erőszakolni, meglőtték és üldözték). Ennél azonban sokkal fontosabb az elkötelezett jobbos sajtómunkásoknak a zsidó Vadmacska személye. Ez igazolja ugyanis azt a sematikus tételt, hogy „a hazafi zsidók a barikád ezen oldalán álltak, nem úgy AZOK a zsidók...” Az én szememben ez a manipuláció 1956 aljas elárulása, visszaélés azzal a (sajtó)szabadsággal, amiért akkor sokan harcoltak. ’56 hőse, a Széna téri Vadmacska 2011-ben ebből persze semmit sem ért, szegény csak a róla szóló portréfilmet hiányolja az izraeli tévéből, mindhiába. Kapcsolódó cikk:
Úgy tartják, hogy Izraelben nagyjából negyedmillió magyarul (is) beszélő zsidó él. E közösség talán legfontosabb itteni intézménye a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. A múzeum ugyan pöttöm, de a gyűjteménye annál gazdagabb, az intézmény jelentősége pedig még ennél is nagyobb az izraeli magyarajkú zsidók számára. Ez lemérhető Herzl-napi ünnepségen, amelyen minden évben több százan gyűlnek össze a múzeum kertjében, hogy smúzoljanak, magyar ételeket egyenek és közben magyar zenét hallgassanak. Idén először én is ott voltam. Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket. A Cfaton megrendezett éves magyar találkozó idején a tárlókban tárgyiasult emberi sorsok mellett megelevenedik a magyar zsidó közösség is. A múzeumi csendet felváltja a lüktető zsivaj és életre kel mindaz, amit vitrinekbe, kartotékokba, dossziékba rendezett a Lusztig család. Ilyenkor bizonyságot nyer, hogy a nagypapa nem UFO, rajta kívül mások is beszélik a magyart és ugyanolyan vicces akcentussal törik a hébert, vagy a rég elhunyt nagymama főztje nem legenda, hanem újra megízlelhető gasztronómiai valóság. Mindezekre már rég nagyon kíváncsi voltam, de a találkozó idején soha nem voltam az országban, most viszont igen, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy Zvi barátom felajánlotta elfuvaroz Ein Gevből a nem is olyan távoli Cfatra. Jól kinézünk... A Herzl-napi program nem okozott csalódást, bár azért értek meglepetések. Leginkább kellemesek. Vicces volt például, hogy tucatnyi ismerőssel futottam össze (például kedves ismerősökkel Kibuc Dáliából), ezáltal nem csak megfigyelője voltam a közösségi találkozónak, hanem résztvevője is, hiszen így nekem is volt kapcsolódási pontom, miközben csak alig fél éve vagyok az országban. Jó volt még magyar zenét hallani, méghozzá a jobbik fajtából, erről Tibi Golan triója gondoskodott. És ehhez kapcsolódik egy kellemes-kellemetlenség is. Többek között előadták a Tavaszi szél vízet áraszt című nótát is, ami Freddie Mercury óta inkább a pop kultúra része, mint sem magyar népdal, de ez most mindegy is. Szóval ittlétem során e dal hallatán éreztem először honvágyat a szívfacsarósabb fajtából. Hiába a zene beleég az ember tudatába, nem lehet azt onnan kiradírozni. Ezt a személyes érzést csak azért hozom elő, hogy értsétek miért jönnek össze emberek a magyarságuk apropóján (jelentsen ez bármit is), ami az izraelben élő magyar zsidók esetében nálamnál sokkal komplikáltabb emócionális történet. A találkozón résztvevők többsége Holocaust túlélő volt, akik számára Magyarország egyet jelent a felejthetetlen gyermekkorral és az üldöztetéssel, a boldog békeidőkkel és a családjuk elvesztésével. Ezek után nekik az „Itt élned, halnod kell” egészen mást jelent... és mégsem tagadják meg a hovatartozásukat, a gyökereiket. Nehéz választ találnai arra, hogy miért. Merik a gulyást Talán a magyar nyelv miatt, talán a magyar kultúra miatt, talán a magyar konyha miatt. Talán. De a cfati találkozón nem annyira magyarul, mint inkább héberül beszéltek (a meghívót is csak ezen a nyelven nyomták ki). A magyar népdalfeldolgozások pedig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, tehát a kultúra sem lehet az egyedüli hívószó a magyar identitás kiélésére. Maradnak a magyar ízek, amit itt a töltöttkáposzta, a különféle rétesek, a zserbó, a kürtőskalács és természetesen a gulyásleves képviseltek. Ofer és a szakácskönyve Ez utóbbit falták a népek rendesen, pedig kicsit rágós volt a kóser hús és sótlanra sikeredett az alaplé, de legalább a magyar értelemben vett klasszikus leves volt. (Ami azért is örvendetes, mert a „gulas” a világ nagyobbik részén inkább elfajzott pörkölt, mintsem a hagyományos pusztai egytálétel fedőneve.) A gulyásleves ebben a formájában is összekötött - és összefoltozott - mindenkit, az ízek révén pedig újra egyesülhetett magyar és zsidó, úgy mint régen az „ánti világban”. De ez már csak pillanatnyi együvétartozás, mert az itteni magyar zsidók asztalán ritka vendég a gulyás, inkább humusz van terítéken. Nagyon úgy fest, hogy az újabb generációk csak receptkönyvből eleveníthetik fel a gulyáslevest. Jó hír viszont, hogy Ofer Vardi barátom révén ehhez nagyszerű szakirodalmat találnak, a Goulash Lagoleshből újratanulhatják a magyar konyha remekeit – immár ékes héber nyelven.
Nem csitul a tiltakozási hullám Izraelben. A Tel Avivból indult elégedetlenség futótűzként terjedt el az országban. Mint már írtam róla a mi környékünkön is forr a levegő és az itteniek közül is egyre többen csatlakoznak a megmozdulásokhoz. Szubjektív riport a nagy Jordán-völgyi menetről. Eddig a lelkesebbje valamelyik nagyvárosba utazott, vagy a Zemah-i körforgalomnál rázta az öklét esténként. Múlt csütörtökön viszont minden eddiginél többen ostorozták a kormány politikáját a térség legfontosabb közlekedési csomópontjánál. Zemahban, a környékbeli kibucokból érkező menetek egyesülése nyomán a szervezők szerint ezren demonstráltak, szerintem kis jóindulattal öt-hatszáz fő jött össze. Engem egy baráti házaspár vitt autóval a tűntetésre. Sharon, a sofőröm középiskolai tanár és lelkes támogatója a demonstrációknak. Szerinte nagy változások előtt áll az ország, bár azt ő is elismeri, hogy a tiltakozások célja eléggé homályos. Azon túl, hogy elszabadultak az árak, nincs egy központi üzenet, helyette sokan sokféle dolgot követelnek, amivel így persze mindenki kicsit azonosulhat. Itt helyben is az volt a fontos, hogy minden kibucból valaki elmondja a maga bánatát. És mint legkisebb közös többszöröst sűrűn emlegették az ötéve elrabolt Gilad Shalitot, akinek persze nincs túl sok köze ahhoz, hogy egekbe szöktek a lakásárak és megritkult a szociális háló. Be kell valljam, hogy engem nem csapott meg a történelem szele. Nem éreztem azt, hogy most valami nagy dolognak vagyok a részese. Két dolog azonban érdekes volt számomra az egyik az, hogy nyiltan felvállalták a szónokok, hogy a periférián élnek. Ezt ugye senki sem szereti kimondani, mert mindenki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Attól viszont, hogy tudták hol a helyük a világban (az isten háta mögött) nem lettek ellenségesek (sőt!) azokkal, akik az ország szerencsésebbik felén elégedetlenkednek. A másik ennél sokkal fontosabb, hogy mennyi fiatal résztvevője volt a demonstrációnak. Magyarországon a tinik apolitikusak és legfeljebb a saját iskolájuk bezárásakor éreznek késztetést arra, hogy hallassák a hangjukat. Itt viszont országszerte a fiatalok a motorjai a demonstrációknak. A Zemah-i tűntetésen nem csak a hallgatóság, de a felszólalók között is több huszonéves vagy még fiatalabb srác volt. Az elégedetlenségi hullám mögött nincs szervezett politikai erő, amit úgy érzem le is vetne az emberek elemi dühe. Helyette kisebb ifjúsági szervezetek és nagyon sok egyén összefogása van. Az, hogy ebből mi fog kisülni most még nem lehet tudni. Meglehet heteken belül kifullad a tiltakozás, de az is benne van a pakliban, hogy egy új politikai erő épül fel belőle, amely kikényszerítheti az előrehozott választásokat. X X X Vendégszöveggént szeretném a figyelmetekbe ajánlani Ámosz Oz cikkét, ami a Népszabadságban jelent meg nemrégiben. Izrael talán legismertebb kortárs írója nálamnál sokkal pengébben látja, hogy mi van a demonstrációsorozat mögött. Újjáéled Izraelben a testvériség és a szolidaritás? Sohasem volt igazán egyenlőségre törekvő állam Izrael, de virágkorában mégis sokkal egalitáriánusabb volt, mint a legtöbb ország a világon. A szegénység nem volt annyira nyomorúságos és a gazdagság sem annyira hivalkodó. A szegények és a nélkülözők iránti társadalmi felelősséget nem csupán gazdasági, hanem érzelmi síkon is érzékelni lehetett. A korai Izraelben, aki dolgozott – márpedig majdnem mindenki, nő és férfi nagyon keményen hajtotta magát –, szerény, de tisztességes életet tudott teremteni magának és családjának. Az új bevándorlók, a menekülttáborok lakói valamennyien részesültek közoktatásban, egészségügyi ellátásban és a lakhatásukról is gondoskodtak. A fiatal, szegény Izrael élen járt a szociális ellátásban.
Az elmúlt harminc évben azonban mindezt lerombolták, mert a nagytőkés kormányok a gazdaságban meghonosították az „aki kapja, marja” farkastörvényét. Az Izrael utcáin és terein végigsöprő tiltakozás ma már messze nem csak a mostoha lakásviszonyok miatti elégedetlenségről szól. A tiltakozás lényegi oka: a kormánynak a nép szenvedése iránti közönye, a dolgozó lakossággal szembeni kettős mérce és a társadalmi szolidaritás lerombolása miatti felháborodás és harag. Szívmelengető látni az Izrael-szerte városról városra megjelenő sátorvárosokat, a betegeikért felvonuló orvosokat és egyáltalán azt, hogy a demonstrációkon és gyűléseken újjáéled a testvériség és a kölcsönös bizalom. „Felebarátok vagyunk” – ez a tüntetők első számú jelszava, hangsúlyosabb annál is, hogy „Társadalmi igazságosságot!”, és annál is, hogy „Le a kormánnyal!” A társadalmi igazságosság megteremtéséhez szükséges források Izraelben három helyen találhatóak. Az első: azok a milliárdok, amelyeket Izrael a telepek létrehozásába ölt bele, noha ez volt a legnagyobb hiba és egyben a legnagyobb igazságtalanság is az állam történetében. A második: azok a hatalmas összegek, amelyeket az ultraortodox telepeknek, a jesiváknak juttattak, ahol tudatlan fajankók generációit nevelik az állam, annak polgárai és a XXI. század valósága iránti megvetésre. A harmadik, talán a legfontosabb: az a bőkezű támogatás, amelyet a Netanjahu-kormány és elődei egyes iparmágnások és cimboráik szemérmetlen meggazdagodásához nyújtottak a középosztály és a szegények rovására. Ne feledjük, miből keletkezett a telepesek jóléte, és mitől hízott a gazdagok bankszámlája. Bizony izraeliek millióinak munkájából és alkotó tehetségéből. Azokéból, akik vállukon hordják egy – a földgázt még nem számítva – természeti kincsekben szegény, ám emberi erőforrásokban gazdag állam gazdasági csodáját. Nem pártok, még csak nem is a régi ellenzéki szervezetek teremtették meg ezt a tiltakozó mozgalmat, hanem az ország legjelesebbjeinek nyomdokain haladó sok-sok fiatal lelkesedése és kitartása. Megható, mélyen megható: ott vannak minden generációból a legtapasztaltabb tüntetők, akiknek hangja éveken át pusztába kiáltott szó volt, ott vannak a sátrakban a fiatalokkal, akik érett bölcsességgel irányítják a tiltakozó mozgalmat. Az olyan emberek, mint jómagam, akik sok-sok éven át tiltakoztunk az izraeli kormányok politikája ellen, csodálattal és szeretettel üdvözöljük az új nemzedéket, mely túl fogja szárnyalni elődeit. Eddig nem nagyon foglalkoztunk politikával, de mivel Izrael hetek óta demonstrációktól hangos, ezért érdemes kivételt tenni. A példátlan utcai tiltakozási hullám a mi jövőbeni kilátásainkat is érinti. Az újabb gazdasági válság küszöbén Izraelben is elszabadultak az indulatok. Hiába jók Izrael versenyképességi mutatói, hiába magas a GDP, hiába irígylésre méltó az életszínvonal a statisztikák szerint, ha a társadalm ezt másképp éli meg a hétköznapokban. Az eddig jobbára szőnyeg alá sepert szociális feszültségek most mintha egyszerre robbannának. A szikrát néhány Tel Aviv-i fiatal csiholta, akik megúnták, hogy horribilis bérleti díjakat fizetnek, ezért sátrakba költöztek a város egyik elegáns sétányán. Az egyébként középosztálybeli srácokhoz napok alatt több ezren csatlakoztak, egész kis sátorváros nőtt a flaszteren. Igazi Sziget-feeling van (képek a helyszínről itt), csak itt nem csápolnak, hanem hangosan protestálnak. A sátorvárosban járt az egyik haverunk, Gerorg Weinberg kisfelmje az ottani élményeit mutatja be: A Tel Aviv-i példát pillanatok alatt tucatnyi izraeli városban követték. (Az ATV idevágó magyarnyelvű hírösszefoglalóját itt olvashatjátok és nézhetitek meg. A tűntetésekről ír az LMV.hu is, ahol vieóinterjú látható az eseményekről.) Még itt a mi környékünkön, az isten háta mögötti Zemah kereszteződésben is tacepaókat aggattak ki és tiltakozók jelennek meg esténként (amikor nem tűz a nap, mert a demokráciának is vannak korlátai). Hogy az elszabadult ingatlanárak és az ebből következő irdatlan bérleti díjak milyen problémát jelentenek azt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a tűntetéssorozat első nagyobb megbozdulásán csak Tel Avivban 50 ezren vonultak az utcára. Legutób pedig ugyanitt 350(!) ezeren és már nem csak fiatalok, hanem idősebbek, vallásosak és nem vallásosak egyaránt. Az ország minden jelentősebb városában százak-ezrek álltak ki az olcsóbb lakhatásért, ami a piacgazdasági körülmények között igencsak fura követelés. A dolog olyannyira összehozta az ittenieket, hogy a zsidók mellett az izraeli arabok is ugyanazokkal a jelszavakkal fejezték ki nemtetszésüket az elhatalmasodott ingatlanlufi miatt. Be is van szarva az izraeli kormány, mert lakást képtelenség egyik pillanatról a másikra építeni, viszont ha valami csoda folytán hirtelen mégis nőne a kínálati oldal, akkor az ingatlanspekulánsok nagyot buknak és ez magával ránthatná az egész izraeli gazdaságot. Netanjahu ugyan nagy hirtelen bedobott valami támogatási programot a lakásvásárló családoknak, de ez csepp a tengerben, felületi kezelés, mivel a probléma sokkal összetettebb ennél. (Magyar nyelvű politikai helyzetértékelés itt olvasható.) A dolog annyiban érint minket is, hogy nem mindegy milyen áron bérlünk majd lakást, ha egyszer elhagyjuk a kibucot. Bár még ez nagyon távoli jövő, de minden eshetőséggel számolni kell. Mi például jelenleg 1300 sékelt fizetünk egy 50 nm-es apartmanért a kibucnak, ami még otthoni léptékkel is belátható ár, itt már-már ingyen van. Tel Avivban ugyanez a kégli 4 ezer sékelnél kezdődne és akkor egy lakótelep 9. emeletén nézzük a szomszédos toronyházat. A probléma az, hogy hiába szeretünk mi Ein Gevben lakni, ha errefelé nem sok munka akad és ami van, az sem fizet jól. A helyzetünket tovább bonyolítja, hogy Zsófi karrierje szepontjából nagyon is számít, hogy milyen kórházi közegben dolgozik. Az itteni regionális kórház mondanom sem kell, hogy nincs rajta a szakmai térképen – de lehet, hogy még a Google Map sem jelöli... Jelenleg az a legvalószínűbb, hogy ahol munkát találunk ott leszünk kénytelenek piaci áron lakást bérelni. Ha Izraelen belül költözünk, akkor új otthonunk nagy valószínűséggel Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa vonalában lesz, ahol csillagászati árak vannak. A tűntetések eredménye/következménye tehát számunkra sem mindegy. Úgyhogy hajrá fiúk! Jó táborozást! X X X Update: A tűntetések azóta is rendületlenül folytatódnak. Tel Avivban, ahol a legnagyobb az elégedetlenség immár a harmadik szombaton menetelnek 350 ezren. A mellékelt kisfilm jól tükrözi az elképesztő tömegtámogatottságot: |