X X X
Ha van nap, amikor megáll az élet Izraelben, akkor az Jom Kipur. Ilyenkor az ország nagyobbik fele legalább benéz a legközelebbi zsinagógába vagy épp az egész napját ott tölti, a fennmaradó rész vagy otthon kuksol vagy daffke olyat tesz, ami szembe megy az ünnepi szokásokkal. Nem volt ez másképp Ein Gevben sem. Bár nem vagyunk különösebben vallásosak, de nekünk természetes volt, hogy Jom Kipurt a zsinagógában köszöntjük, ahol az előzményekhez képest meglepően sokan tolongtunk a kis épületben és az előtt. Miközben mások a zsinagóga tőszomszédságában, közvetlenül a Jom Kipur napján böjtölő hívek orra előtt, kerti partit tartottak. Nem arról van szó, hogy ehhez nincs joguk, de tapintatosságból a kibuc másik sarkába is elvonulhattak volna grillezni. Ez még akkor is épületes parasztság volt a részükről, ha történetesen a mi kibucunk annyira vallásos, hogy isteni csoda, hogy egyáltalán van zsinagógája. Amikor a templomból kijövet ezt szóvátettem az egyik barátunknak csak fanyarul mosolygot és találóan megjegyezte, hogy Izraelben az ortodox vallásosság kitermelte az ortodox szekularizmust. És tényleg. Ez a nap sok izraelinek spirituálisan nem jelent semmit, csak egy plusz munkaszüneti nap a naptárban, amikor kedvükre utazhatnak, pihenhetnek vagy épp szórakozhatnak – már ha van hol, mert azért Jom Kipurkor tényleg minden bezár úgy, mint Magyarországon karácsonykor. Azok, akik Jom Kipurkor nem böjtölnek 25 órán át pont azért teszik ezt, mert ha az év többi részén sem tartják magukat a vallási hagyományokhoz, akkor miért pont ezen a napon viselkedjenek másképp. Ahogy a vallásosság bármilyen formáját szenteskedésnek tartják, úgy képmutatás volna a részükről, ha Jom Kipurkor látványosan bűnbánatot gyakorolnának. Van azért ebben logika, ami mégiscsak tiszteletet érdemel. De a másik oldalt sem kell félteni, amely kikényszeríti az ünnepek szigorú betartását és nem tolerál semmit, ami kicsit is szembe megy az általuk vallott nézetekkel. Így lehet az, hogy Jeruzsálemben szombatonként és minden egyéb nagyünnepen (így Jom Kipurkor is) lezárják a legvallásosabb zsidó negyedekbe vezető közutakat, hogy ne zavarja semmi az ott élőket, pláne ne szentségtörő autósok. Na de Brooklynban miért nem gond ugyanez? Ünnepnapokon ott mért lehet autózni az ortodox negyedben is?! Persze tudom én, hogy minden a Tórából következik, meg van írva a Talmudban vagy valamilyen rabbinikus magyarázatból levezethető. Az sem jár jobban, aki mindebből ki akar maradni – nem megy sem zsinagógába, de grillpartit sem szervez a háza elé, inkább békésen otthon marad. Aki így tesz és a kanapéján ülve próbálja kibekkelni az ünnepet azt szép csendben megeszi az unalom. Jom Kipurkor ugyanis az izraeli tévék is „böjtölnek”, ilyenkor bárhová kapcsol a néző adás helyett szünetjel fogadja. Ami a dübörgő digitális világban meglehetősen értelmezhetetlen, álságos magatartás a média részéről – de Istenem, láttunk már ilyet... X X X Az, hogy az általam boncolgatott probléma mennyire élő kérdés Izraelben mi sem jelzi jobban mint, hogy az itteni művészeketi is erősen foglalkoztatja. A társadalmi csoportok között lévő láthatatlan, és sokszor látható falakról szól a mellékelt, alig kétperces kisfilm, amely egy 2111-ben játszódó nyomasztó utóipán keresztül mutatja be (szerintem zseniálisan) az egymás mellett élő „ortodox vallásos és ortodox szekularis” közösségek párhuzamos világainak képtelenségét. A kisfilm Jeruzsálem jövőjéről szóló filmfesztivál nyertes alkotása volt idén. Érdemes megnézni a többi filmecskét is a mellékelt linken. A sorozat előző részei:
0 Comments
Úgy tartják, hogy Izraelben nagyjából negyedmillió magyarul (is) beszélő zsidó él. E közösség talán legfontosabb itteni intézménye a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. A múzeum ugyan pöttöm, de a gyűjteménye annál gazdagabb, az intézmény jelentősége pedig még ennél is nagyobb az izraeli magyarajkú zsidók számára. Ez lemérhető Herzl-napi ünnepségen, amelyen minden évben több százan gyűlnek össze a múzeum kertjében, hogy smúzoljanak, magyar ételeket egyenek és közben magyar zenét hallgassanak. Idén először én is ott voltam. Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket. A Cfaton megrendezett éves magyar találkozó idején a tárlókban tárgyiasult emberi sorsok mellett megelevenedik a magyar zsidó közösség is. A múzeumi csendet felváltja a lüktető zsivaj és életre kel mindaz, amit vitrinekbe, kartotékokba, dossziékba rendezett a Lusztig család. Ilyenkor bizonyságot nyer, hogy a nagypapa nem UFO, rajta kívül mások is beszélik a magyart és ugyanolyan vicces akcentussal törik a hébert, vagy a rég elhunyt nagymama főztje nem legenda, hanem újra megízlelhető gasztronómiai valóság. Mindezekre már rég nagyon kíváncsi voltam, de a találkozó idején soha nem voltam az országban, most viszont igen, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy Zvi barátom felajánlotta elfuvaroz Ein Gevből a nem is olyan távoli Cfatra. Jól kinézünk... A Herzl-napi program nem okozott csalódást, bár azért értek meglepetések. Leginkább kellemesek. Vicces volt például, hogy tucatnyi ismerőssel futottam össze (például kedves ismerősökkel Kibuc Dáliából), ezáltal nem csak megfigyelője voltam a közösségi találkozónak, hanem résztvevője is, hiszen így nekem is volt kapcsolódási pontom, miközben csak alig fél éve vagyok az országban. Jó volt még magyar zenét hallani, méghozzá a jobbik fajtából, erről Tibi Golan triója gondoskodott. És ehhez kapcsolódik egy kellemes-kellemetlenség is. Többek között előadták a Tavaszi szél vízet áraszt című nótát is, ami Freddie Mercury óta inkább a pop kultúra része, mint sem magyar népdal, de ez most mindegy is. Szóval ittlétem során e dal hallatán éreztem először honvágyat a szívfacsarósabb fajtából. Hiába a zene beleég az ember tudatába, nem lehet azt onnan kiradírozni. Ezt a személyes érzést csak azért hozom elő, hogy értsétek miért jönnek össze emberek a magyarságuk apropóján (jelentsen ez bármit is), ami az izraelben élő magyar zsidók esetében nálamnál sokkal komplikáltabb emócionális történet. A találkozón résztvevők többsége Holocaust túlélő volt, akik számára Magyarország egyet jelent a felejthetetlen gyermekkorral és az üldöztetéssel, a boldog békeidőkkel és a családjuk elvesztésével. Ezek után nekik az „Itt élned, halnod kell” egészen mást jelent... és mégsem tagadják meg a hovatartozásukat, a gyökereiket. Nehéz választ találnai arra, hogy miért. Merik a gulyást Talán a magyar nyelv miatt, talán a magyar kultúra miatt, talán a magyar konyha miatt. Talán. De a cfati találkozón nem annyira magyarul, mint inkább héberül beszéltek (a meghívót is csak ezen a nyelven nyomták ki). A magyar népdalfeldolgozások pedig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, tehát a kultúra sem lehet az egyedüli hívószó a magyar identitás kiélésére. Maradnak a magyar ízek, amit itt a töltöttkáposzta, a különféle rétesek, a zserbó, a kürtőskalács és természetesen a gulyásleves képviseltek. Ofer és a szakácskönyve Ez utóbbit falták a népek rendesen, pedig kicsit rágós volt a kóser hús és sótlanra sikeredett az alaplé, de legalább a magyar értelemben vett klasszikus leves volt. (Ami azért is örvendetes, mert a „gulas” a világ nagyobbik részén inkább elfajzott pörkölt, mintsem a hagyományos pusztai egytálétel fedőneve.) A gulyásleves ebben a formájában is összekötött - és összefoltozott - mindenkit, az ízek révén pedig újra egyesülhetett magyar és zsidó, úgy mint régen az „ánti világban”. De ez már csak pillanatnyi együvétartozás, mert az itteni magyar zsidók asztalán ritka vendég a gulyás, inkább humusz van terítéken. Nagyon úgy fest, hogy az újabb generációk csak receptkönyvből eleveníthetik fel a gulyáslevest. Jó hír viszont, hogy Ofer Vardi barátom révén ehhez nagyszerű szakirodalmat találnak, a Goulash Lagoleshből újratanulhatják a magyar konyha remekeit – immár ékes héber nyelven.
A kisközösségi eseményekben pont az a jó, amitől annyira amatőrök: az esetlenség. Nem volt ez másképp az Ein Gevben tartott rosh hasanai ünnepség esetében sem: A gyerekek hamisan énekeltek, a mikrofon a legjobbkor romlott el, a kisfilm hangja csak részben volt élvezhető. Most persze magas labda volna bekezdéseken át szétfikázni a műsort, de aki így tesz, az nem érti a műfaj lényegét: Örülni kell egymásnak, és kész. Kismillió program megszervezése után ki van hegyezve a szemem a szervezési bakikra. Ez szakmai ártalom, ami élethosszig elveszi az ember kedvét az önfeledt szórakozástól. A Barát utcai bálokból kiindulva nyugodtan ki merem jelenteni, hogy egyedül a kisközösségi ünnepek azok, amelyekkel elnéző vagyok. Ezek ugyanis attól szerethetők nagyon, hogy minden létező bakit tankönyvszerűen hoznak és mégis működnek! A kibucos rosh hasana sem ment flottul, de kit érdekel?! Nem profi showt vártunk és nem is azt kaptunk. A zsidó hagyományokhoz való viszonyt meg már nem is merem számonkérni, mert még eretnekséggel vádolnak. A mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a gyerekfoglalkoztató keretében miért épp egy jobb sorsra érdemes fenyőfát díszítettek fel a kölkök. A művelet után nagyjából úgy festett a fenyő, mint egy külvárosi napközi szaloncukormentes karácsonyfája, ami ugye bárhogy is nézzük legkevésbé sem zsidókompatibilis szimbólum. (A zsidó újévről egyébként itt és itt már megemlékeztem, az ünnepi szokásokról bővebben ezeken a helyeken olvashattok.) A vallási megközelítés egyedül a felszolgált ételekben érhettük tetten nyomokban: Volt mézes süti és gránátalmalé, a többi kaja bármilyen ünnepi alkalomkor terítékre kerülhetett volna, viszont meg kell hagyni, hogy ettől még mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A vacsorát követő műsor sem szigorúan az ünnepi hagyomány körül forgott. Sokkal inkább annak szekuláris újraértelmezése volt közösségi keretek között. Nem is volt ezzel semmi baj, hisz akárhogy is nézzük ez egy tüchtig falunap volt, ahol ugyan a kibucos kisikolások kórusa olyan volt, amilyen, a szülők performanszát igazán el lehett volna hagyni. A kabarébetéteket pedig belterjesség lengte körül. Ugyanakkor a nagyobbak alkalmi zenekara az elvárásoknak megfelelően vicces volt. A jóhangú kislány a nagypapával pedig üdítő kivételt jelentett. És a beszédek is meglepetésszerűen rövidre sikeredtek, ami szokatlan erény ilyen alkalmakkor. A hallgatóság pedig mindezt rendre díjazta és ez a lényeg. A műsorban volt két „vizuális” betét is. Az első slideshow a nézhetetlenséget súroló power point volt, de ez a legkevésébé sem zavarta a közönséget. (Sajnos a bulin bemutatott verziót nem tudom prezentálni, de ide linkelem az éves beszámoló havi változatát. Figyelem! Csak erős idegzetűeknek.) Az elmúlt 12 hónap fontosabb eseményeit tablószerűen bemutató montázsban nem csak a hivatalos események, hanem a családi örömök is felsoroltattak. A leghangosabb ovációt mindenkor a babaszületések váltották ki, de mint áprilisi új jövevények mi is élénk tapsot kaptunk. Szóval fontosnak érezhettük magunkat, úgyhogy megbocsátva, hogy szó nélkül lelopták egy csomó képemet a Facebookról a slideshowhoz. A másik film egyetlen geggre épülő videóklipp volt. Egy közismert rosh hasanai dalocskát énekelt fel a kibuc apraja nagyja (igen, családunk minden tagja így tett), amit aztán szavanként vágott össze George barátunk. A végeredmény nem tökéletes, de itt nem is broadcast volt a követelmény, hanem a közös éneklés multimédiás élménye. Más volt ez az este, mint amihez mi hozzászoktunk rosh hasanakor. Budapesten közepesen rongyrázós társadalmi esemény a zsidó újév, amikor az is tiszteletét teszi a zsinagógában, aki egész évben nagy ívben elkerüli (és még talán le is tagadja, hogy zsidó). Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a „templomi zarándoklat” nem több pofavizitnél, smúzolásnál és stírölésnél, mindez egyébként tök legitim dolog. Az optimista megközelítésben viszont a spiritualitás látszata mégiscsak apropó a közösségi hovatartozás kifejezésére, ami viszont díjazandó identitásvállalás a végtelenül asszimilálódott magyar zsidóktól. Ehhez képest a kibucos rosh hasana még a vallási díszleteket is nélkülözi, a zsinagógában például alig voltunk tizen ezen a nagy ünnepen. Itt azonban nincs is arra szükség, hogy ilyetén nyerjen megerősítést a hovatartozás, hiszen a kibucban – függetlenül a zsidó hagyomonyokhoz való személyes viszonytól, a vallási hovatartozásától és a pedigrétől – mindenki izraeli és ezzel nagyjából le is tudta a judaizmushoz fűződő kapcsolatát. Ezen az optikán keresztül rosh hasana nem több, mint kiváló apropó a közösségi létre, még ha nem is olyan kóser a dolog, mint ahogy azt a vallásosok elvárnák. De kit érdekel ez, ha Istennek tetsző a buli?! A sorozat előző részei:
Közel öt hónap után véget ért az ulpán. A befejezés nagyjából egybeesett a zsidó újév beköszöntével, így az ez alkalomból rendezett házi ünnepség egyúttal búcsúbuli is volt számunkra. Az egész házi rosh hasanának kicsit olyan fílingje volt, mint a karácsonyi irodai koccintásoknak bónuszmentes évben – ajándék nem járt, de a „főnöki gratulációkat” fogadhattuk. Na jó, azért az ulpános bulin volt kis műsor, amit a csoporttársaim prezentáltak, valamint jött egy gitáros hölgy, aki a ’60-as évek polbeat énekesekre kisértetiesen hasonlító lelkesedéssel adott elő ünnepi dalokat. Ettől ugyan nem rúgtuk ki a nyelviskolának otthont adó konténer oldalát, de legalább zeneileg magasabb szintre emelkedett az iskolai rosh hasana, ami amúgy siralmas lett volna. Egyébként a vendégművész fellépését sajnálatosan egy kisebb közjáték előzte meg – a történet annyira piti, viszont azt kell, hogy mondjam jellemző Izraelre, így mégis csak ide kívánkozik: A rosh hashasanai próbákon még részt vettek az újonnan indult csoportból is ketten, akik történetesen vallásosak voltak (méghozzá amerikából jött liberálisabbnak mondott modern ortodoxok). De miután az utolsó próbán bekapcsolódott a felkészülésbe a már említett énekes-gitáros hölgy, a vallásosok testületileg faképnél hagyták a társaságot. Mondván ők nem vesznek részt olyan előadásban, ahol Jézus-hívő zsidók lépnek fel és betértek is hallgatják, az echte gojokról már nem is beszélve. A történtek fényében örülök, hogy nem ünnepelhettem a két zsidó inkvizítorral, még a végén engem is megköveztek volna az újév alkalmából. Bár, akkor legalább történt volna valami kis izgalom a bulin :-) The ulpan has ended after nearly five months. The end has roughly coincided with the Jewish New Year, so on this occasion, we had a Rosh Hashana and a farewell ceremony at the same time.. There are some photos of the ceremony. If you would like to see more pics from the closing party click here. Sajnos az élet gyorsabban rohan, mint ahogy én a blogon dokumentálni tudom. Attól, hogy véget ért az ulpán még tartozom néhány idevágó sztorival, meg aztán Zsófi is hamarosan elkezdi a tanfolyamot, így biztos lesznek további ulpános bejegyzések. Kapcsolódó cikkek:
Hamarosan beköszönt Rosh Hasana, a zsidó újév. Ez alkalomból formabontóan egy receptet szeretnék veletek megosztani, hogy ezzel édesítsem meg az életeteket. Édes és egészséges? – igen, van ilyen, mégpedig a gránátalma saláta. Ez a vitaminbomba teljes összhangban van a Rosh Hasanakor „kötelező” ünnepi étkekkel (erről és a zsidó újévhez kapcsolódó egyéb szokásokról például itt olvashattok). A névadó gránátalma fontos szimbóluma az ünnepnek és nem mellékesen tele van minden jóval. Sajnos Magyarországon kevéssé ismert ez a fantasztikus gyümölcs, pedig az utóbbi években a hazai hipermarketek polcán is megtalálható. Kis kereséssel nagyjából szeptembertől februárig kapható gránátalma ára változó, de általában sajnos elég drága. Ezzel együtt érdemes kipróbálni, mert nagyon fínom – már persze annak, aki szereti a fanyar ízeket. Mi már nyugdíjaztuk a cslamádét és a kovászos uborkát, nálunk a nagy kedvenc egyértelműen gránátalma saláta, amikor csak hozzájutunk a gyömölcshöz kerül az asztalra belőle. Jöjjön hát a recept! Hozzávalók:
Dresszing:
A saláta elkészítésének legnehezebb fázisa a gránátalma héja alatt megbújó lédús magok „előcsalogatása”. Ez a művelet még a gyakorlott kezűeken is kifog. A gáránalma kimagozása nagyjából egy disznóvágáshoz hasonlatos – azzal a különbséggel, hogy ott a vér folyik patakokban, itt pedig a piros gyümölcslé fog össze mindent. Érdemes tehát védőfelszerelést használni, mert a köténynek mindegy, a ruhádnak viszont nem biztos, hogy jót tesz a kimoshatatlan gránátalmafolt. Ha megvagy a gránátalmával (és konstatáltad, hogy az egész konyha piros), akkor az alaposan megmosott fejessalátán a sor, amit simán csak fel kell csíkozni. Szerencsére ennél a fázisnál már nem érhetnek meglepetések, legfeljebb az ujjad bánhatja a kaszabolást, de ilyen csak a nagyon bénákkal fordul elő. A saláta után már nem jelenthet kihvást az almák felaprítása, ezeket érdemes minél kisebb darabokra felkockázni. Ha mindezzel megvagy, akkor jöhet a saláta lelke, a dresszing. Egy külön tálkába lapátold be a mézet (ne spórolj vele!) majd jöhet az olaj és a gránátalma szirup (ha nem tudsz beszerezni ilyet, akkor citrommal is helyettesítheted). Dobd rá a borsot és a sót, és az egészet jó alaposan keverd össze. (Ha úgy érzed, hogy a saláta többet is elbírna a dresszingből, akkor döntsd meg újra a mézescsuprot és az olivásüveget.) A kész dresszinggel öntsd nyakon a salátát, majd alaposan keverd össze az egészet. A gránátalma saláta önmagában is isteni, de minden főétel mellé nyugodtan merem ajánlani. Az uborkasalátát magabiztosan lekörözi, Rosh Hasanakor pedig egyenesen kötelező ünnepi étel. 5772
Happy New Year Boldog Új Évet שנה טובה Ein Gevet sárba tiporták! De nem egyszerűen ám. És ami a legszebb a földbe döngölést kitörő örömmel fogadták a helyiek. Itt ugyanis az a szokás, hogy a kibuc születésnapját iszapbirkózással pecsételik meg. Ünnepi sárdagasztás és elemi ösztönök 74 év után. Valódi közösségformáló ereje van, ha kollektíven csinálunk hülyét magunkból. E téren rendkívül kreatív az ember: az utcai párnacsaták már-már szokványosak a világ nagyvárosaiban. A feleségcipelés hagyománya Finnországban például igazi népünnepéllyé nőtte ki magát. A világhírű bunóli La Tomatina (paradicsomcsata) vagy a pamplonai utcai bikafuttatás pedig maga az életveszély, mégis turisták ezrei kíváncsiak ezekre. Ehhez képest az iszapbirkózás még szólídnak mondható, úgyhogy ne ítéljük el ezt az erőpróbát, még ha elsőre kicsit furcsa is így ünnepelni egy település születésnapját. Bár szerintem kifejezetten innovatív dolog tortazabálás helyett sárdobálni. A nagy sárdagasztást a kibuc elhagyott részén, egy düledező raktár tövében rendezték meg, ahová mécsesek mutatták az utat a nagyérdeműnek. Már, ha nem hallották a hangszórókból csendesen hivogató zúzós német metálzenét – a sajátos hörgés egyébként kifejezetten illett a posztindusztriális közeghez. A szervezők pótkocsik segítségével valódi arénát varázsoltak a ring köré, amit matracokkal és nylonokkal tettek otthonosabbá a versenyzők számára. Az említett díszletek mellett a show elengedhetetlen eleme volt a versenyzők és a két-háromszáz fős közönség szakszerű hergelése. A porondmester apait-anyait beleadott és nem is eredménytelenül. Az est házigazdája egyébként erős szimbiózisban volt a már említett zenei intróval, ugyanis úgy nézett ki, mint egy leharcolt NSZK rocker Scorpions koncert után. A helyi ordibátorról érdemes még megemlíteni, hogy civilben a tehenészet vezetője, ami sovány magyarázat a marhaságaira. Az indulók egyik fele a kibuc fiataljaiból, mig a másik része a helyi önkéntes brigádból került ki. Utóbbiaknak köszönhetően nemzetközi rangra emelkedett a lokális dagonyázás, bár ettől még az Eurosport valószínűleg nem tűzi műsorára az itteni pankrációt. A versenyzők két-két fős csapatokban, nemek szerint mérhették össze az erejüket egy hozzávetőleg 5x5 méteres áttetszőnek semmiféleképpen sem nevezhető medencében. A menetek addig tartottak, míg az egyik csapat ki nem rakta az ellenfeleket a medence szélére. Volt akiknek ehhez két perc se kellett, míg mások tíz percig is bírták az iszappakolást. Ebben segítségükre volt, hogy a partvonalról folyamatosan slagozták a versenyzőket, így szabadítva fel a légvételhez feltétlenül szükséges testnyílásokat. A meccseket elnézve nekem a legszembetűnőbb az volt, hogy az ember milyen könnyen lépi át a civilizációs korlátokat és vedlik át/vissza ösztönlénnyé. A ringbe szálló srácok – barátság ide vagy oda - szempillantás alatt lementek kutyába, ökölbe szorult aggyal, erőből csépetlék egymást, csak hogy a falkában kiderüljön a rangsor. Ezzel együtt az iszapbirkózás inkább látványsport, mint harcijáték. A női szakág esetében ez magától értetődő - sikamlós testek feszültek egymásnak, amit a férfi közönség kéjes nyálcsorgatással díjazott. A lányok csatáiban elmaradt a hajtépés és a melltartó szaggatás, viszont taktikusabban játszottak és rafkósabban harcoltak. Komolyabban vették a showelemeket is az amazonok, jelmezekben gyűrkőztek, de a vizuális tuning csak az első sikeres csobbanásig tartott, utána mindenki átható keki sminkben nyomta. Végezetül – csak a rend kedvéért rögzítsük - a születésnapi iszapbirkózáson részben borult a papírforma. A lányoknál ugyan itteni csapat nyert a döntőben, a fiúknál viszont lenyomta a helyi legényeket az egyik önkéntes duó. Így 74 év után folt esett a kibuc becsületén, nem Ein Gevi-i születésűek a bajnokok. Valahogy így múlik el a világ dicsősége. x x x A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy az iszapbirkózás mellett volt hivatalos születésnapi ünnepsége is Ein Gevnek. De azon a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy melyik asztalnál kezdik szervirozni az isteni fagyikelyheket. Az első rész bevezetőjében homályos utalást tettem arra, hogy ugyanazt az ünnepet milyen különböző módokon ülhetik meg Izraelben. Ez a vallási ünnepekre talán méginkább igaz: a hagyományokhoz való viszony és az ünnepek értelmezése széles skálán mozog. Sávuótkor ebből kaphattunk sajátos ízelítőt a kibucunkban. Sávuót egyike a Bibliából ismert három zarándokünnepnek (Peszach, Sávuot, Szukkot). Eredetileg aratási ünnep lehetett – épp olyan termékenységi kultusz, mint ami az év ezen időszakában a közel-kelet minden valamirevaló kulturájában előfordult. Azonban a történelem folyamán a zsidó bölcsek hozzácsaptak még néhány szimbolikus magyarázatot, így misztifikálva az alapvetően mezőgazdasági vígasságot. Évezredeken át rendben is volt így. Míg nem a XX. század elején jöttek az országépítő kibucnyikok, akik meglátták az ünnepben rejlő további fícsöröket. A zsidó vallási hagyományokat dafke elutasító zsidó ifjak a Sávuótról igyekeztek lehántani minden sallangot, hogy visszatérjenek az ünnep gyökereihez. Ami egyrészt jól sikerült (erről mindjárt), másrészt fából vaskarika, hiszen bárhogy is nézzük, ez egy ősi bibliai ünnep. Ez a tény azonban kevésbé zavarta a kibucok alapvetően kommunista ideológusait, ők a mezőgazdasági munka, a paraszti lét dicsőítésének propagandaezsközét vélték megtalálni a „zsidó pünkösdben”. Így aztán nagyon ügyesen Sávuótból a kibuc mozgalom házi ünnepét faragták. Amolyan jól megérdemelt önfényezés volt ez, ami a ’40-50-es évekre külsőségeiben inkább a szovjet típusú május 1-ékre hajazott, mintsem a zsidó hagyományokra. Olyan ez az ünnepevolúció kicsit, mint mifelénk augusztus 20. története: Szent István napján kenyérszenteltek, majd a honalapítást került inkább előtérbe, aztán jött a fordulat és az új kenyér ünnepe lett belőle, hogy aztán most tűzijátékos állami ünneppé nője ki magát a katolikus búcsúnap. A bő lére engedett bevezető után nézzük miből áll 2011-ben egy hamisítatlan kibucos Sávuot. Bár a vörös zászlóknak már híre-hamva sincs, azért a vallási gyökerekhez sem tértek vissza. Sávout alkalmából traktorok, kombájnok árnyékában és kisállatok társaságában ismét fehér asztal(ok)hoz ült a kibuc apraja-nagyja, a másik fele pedig a színpadon kapott szerepet. Ki táncolt, ki énekelt, míg mások aprócska jelenetekben villantottak. A koreográfia követte Sávuot hagyományos vallási megközelítését, de a párhuzam itt nagyjából véget is ért, bár azért volt Mózes a szénabálák tetején, aki ha már ott járt lehozta onna a tízparancsolatot. Az est kiemelkedő pillanata volt, amikor színpadra szólították azokat, akik az előző Sávout óta születtek. A büszke szülők és nagyszülők széles vigyor közepette belengették a kibuc legifjabbjait, amit rendre ováció követett. Ezt gyüttementként mi is besöpörtük, mivel Ábel révén érintettek vagyunk. Az újabb nyílvános szereplésünk már sokkal természetesebb volt, meg aztán egészen más tömegjelenetben statisztálni, mint szólóműsort adni.
A gyerekek közszemlére tétele egyébként abszolút releváns volt a kiscsirkék, és bocik mellett. Mint említettem a Sávuot eredendően aratási ünnep, ami ha úgy vesszük a termékenység kultuszokkal rokonítható. Innen nézve tehát a gyerekek színpadi szerepeltetése cseppet sem pedofília, hanem nagyon is szép gesztus. Az ünnepség természetesen közös vacsorába torkollott. Méghozzá vega kajákat szolgáltak csak fel és kakaót osztottak, mert Sávuotkor a tejes ételeké a főszerep. Ezt a magam részéről kiterjeszteném más ünnepekre is, ha már degeszre eszi magát az ember legalább kicsivel könnyebb ételekkel. A nagy zabálást örökzöld héber slágereket zengő dalnok zárta, aki próbálta dalra bírni a közönség extravertált részét és ez sajnos sikerült is neki... De mi ezt már csak messziről hallottuk, miután hazahoztuk a gyerekeket. Ráchel lefekvéskor nagy határozottsággal kijelentette, hogy Izraelben azért jó, mert itt minden este parti van. A hároméveskre jellemző költői túlzás persze köszönőviszonyban sincs a valósággal, viszont jelzi, hogy neki mekkora buli itt. Az elmúlt hetekben tobzódtunk az ünnepekben és emléknapokban, ezek egy részéről már ehelyütt megemlékeztem. Ebben a posztban a Lág Baomerkor történekről számolok be, legközelebb pedig Sávuotot vesézem ki. Mivel szekuláris közegben töltjük a mindennapjainkat ezáltal kevés a valódi kapcsolódási pontunk Izrael vallásos felével. A zsidó ünnepek kapcsán azonban haloványan belopóznak a hétköznapjainkba a vallási szokások, még ha csak nagyon jelzés értékűen is. Lag Baomerkor nagy tüzeket szoktak rakni (az ünnep vallási hátteréről bővebben itt), ami manapság inkább egy újabb alkalom a grillezésre Izraelben. Ez egyébként ünneptől függetlenül is népszerű hétvégi elfoglaltság országszerte – bárhol képesek faszénre gyújtani és piknikezni, fittyethányva akár a legszigorúbb tűzgyújtási tilalomnak is. Vallásilag képtelen, egyébként meglehetősen képzavaros kifejezéssel élve Lag Baomer maga a barbecue karácsonya. Ilyenkor még szép, hogy az is tüzet csihol, aki ki nem állja a füstöt, de legalábbis bolond lenne kihagyni a haverok grillparti meghívását. A meghívásból nekünk is kijutott, az utazásunkat koordináló Szochnut az ünnep alkalmából összerántotta a környék összes - hozzánk hasonló - frissen Izraelbe érkezett családját. A közös ünneplésben ők inkább a PR értéket látták és nem az embert, nekik nagyjából az volt a fontos, hogy minél többen látszódjanak az eseményt rögzítő reklámfilmjükben. Ezt persze nem tudhattuk előre, a mi szemünk előtt az lebegett, hogy egy hónap után végre közösen kimozduljunk Ein Gevből. Az egésznapos Lag Baomert három kibuccal arrébb, egy szabadstrandon tartották, ahol aztán ízelítőt kaphattunk kisoroszországból, de legalábbis a csevabcsicsa illatából. A tűző napon végtelen mennyiségű grillezett exszovjet szőke grillezett már reggel óta. Míg ők vörösen izzottak, addig mi csorgattuk a nyálunkat, mert hogy arra számítottunk, hogy a buli abból áll, hogy a szervezők majd etetnek-itatnak minket, mi meg potyázunk. Legnagyobb sajnálatunkra erről itt szó sem volt (a mindenre kiterjedő tájékoztatásért ez alkalomból is baráti üdvözletemet szeretném tolmácsolni a Szochnutnak...). A szervezőkhöz hasonlóan mindenki a saját pecsenyéjét sütögette, mi meg hoppon maradtunk. Egyedül Ráchel nem távozott üres hassal, de ez sem tartott sokáig. A végtelenül tiszta gyerekmedencében benyelt valami ízletes colibaktériumot, ami másnapra annyira kiütötte szegényt, hogy minden menten kiürült belőle. Sülnek a piták De hová is szaporázom ennyire?! Mire este visszaértünk Ein Gevbe épp elcsíptük az itteni Lág Baomert. Ez kevésbé volt megalomán, mint az előző, viszont volt közös tábortűz, hamuban sült krumpli és persze pitasütés, meg marshmellow. És hogy a végére a buli se üljön le, két szülő a tűzzel játszott, vagyis tűzlabdákkal zsonglőrködtek a gyereksereg legnagyobb örömére. Vallási töltetnek itt sem volt nyoma, de a kibucban ezen biztosan senki sem füstölgött, hiszen ebben a közegben az ünnep a közös együttléthez volt jó apropó.
Van abban valami jelképes, hogy pészah – vagyis az egyiptomi kivonulás – ünnepén hagytuk magunk mögött Magyarországot és Izraelbe érkezésünk után néhány nappal tartották az ország függetlenségének az ünnepét. Picit összecsúszott a mi nagy utazásunk és a történelmi lépték. Persze csak a szimbolikus tér-idő görbületben, mert a dolgok azért mégsem körülöttünk forognak. Egy-egy kisebb közösség ünnepi szokásain keresztül képet kaphatunk az egész társadalomról, bár ez akár csalóka is lehet. Izrael esetében pedig biztosan az, mivel itt rengeteg féle közösség keveredik, amelyek ugyanarról akár homlok egyenest mást gondolhatnak. Vagy ugyanazt gondolják, de tökéletesen másképp élik meg. Mi egy szekuláris (nem vallásos) kibucban lakunk, ahol a zsidó ünnepek megtartása viszonylag jelzés értékű, spirituálisan nem valami túlfűtöttek, hogy finom legyek... Ugyanakkor az állami ünnepek láthatólag kiemelkedő jelentőséggel bírnak, ami K.európai szemmel furán hat. A megérkezsünk utáni napokban több közös megemlékezés és ünnep jött. Közösségi beágyazottságunk nem lévén, ezeket kvázi kívülállóként figyelhettük meg. Az előző posztban már említett Jom Haacmautot (függetlenségi napot) közvetlenül két emléknap előzi meg: Jom Hasoá (Holocaust emléknap) Jom Hazikaron (hősök napja). Mindkét alkalommal közös megemlékezést tartottak a kibucban, de valahogy nem ugyanaz volt a viszony a gyásznapokhoz. A Holocaust emléknapot a kibuc legnagyobb termében, a menzán tartották. Már a helyválasztás is szerintem beszédes, én legalábbis méltatlannak tartom hatmillió áldozathoz. A zsúfolásig teli teremben ülők zöme (közelről-távolról) családilag is érintett, láthatólag megrendültek voltak, de mégsem volt az az áhitat, amit vártam. Sokkal inkább értetlenséget érezékeltem a gesztusokból és nem a személyes gyászt. De, ami nekem a legfurább volt, hogy a műsorból kimaradt a Kaddis - volt viszont Hatikva (izraeli himnusz), ami a zsidó államban adekvát. A Holocaust naphoz képest nekem úgy tűnt, hogy Jom Hazikaronnak, az izraeli katonák emléknapjának jobban megadták a módját. Pedig a szabadtéri előadóhelyen hasonló volt a koreográfia (visszaemlékezések, kisfilm, örökmécses, Hatikva stb.), mint a menzai Holocaust napon. Azzal a különbséggel, hogy minden sokkal katonásabb volt és félárbócra engedték a lobogót. Ezt az estét érezhetően őszinte átéléssel gyászolták a jelenlévők. A megrendülés kiváltképp jogos, hiszen az elmúlt évtizedekben különböző katonai akciókban tucatnyi kibucnyik veszett oda – nyilván mindenkinek van rokona, barátja köztük, meg amúgy is szinte mindenki volt katona tudja, milyen veszélyeket rejt az angyalbőr. Mindkét eseményen fotóztam (a képek a mellékelt galériákban láthatók) és mivel megszoktam, hogy nem egy helyből rögzítem a történéseket, hanem a legjobb beállítást keresem, ezért kedvem szerint mozogtam a ceremóniák alatt. Ebben nem vagyok szívbajos, ha úgy látom jónak, akkor a színpadra is felmászom. Talán ezért is szúrhattam szemet egyeseknek, mert másnap jött kéztördelve a helyi összekötőnk, hogy többen morcogtak neki, amiatt, hogy a Hatikva alatt nem velük feszengtem, hanem kattintgattam. Megjegyzem cseppet sem voltam tiszteletlen és a mellettem álló kibucfotós is épp úgy nyomkodta a masináját, de velem ellentétben őt valószínűleg már megszokták. Ez az érzékenység azonban értelmezhetetlenné vált számomra a másnap esti Jom Haacmauti dzsemborit átélve (ezen hívtak ki minket a színpadra bohóckodni). A programról csak annyit, hogy az előző nap félárbócra engedett zászlót felvonták (tök logikus), majd különböző, kibucnyikokból álló vidám performanszok jöttek (változó színvonal) és végül – épp úgy, mint nálunk augusztus 20-án - tűzijáték tette még ünnepélyesebbé a ceremóniát, amit aztán össznépi grillezéssel koronáztunk meg. A nagy örömködés közben - ami mégis csak Izrael Állam legfontosabb ünnepe – hogy hogy nem elmaradt a himnusz! Azt még értem, hogy engem cseszegetnek, hogy nem adom meg az elvárt tisztetletet. Ez rendben van. Na, de egy olyan patrióta társadalomban, ahol a világ legtermészetesebb dolga kizászlózni az autótól a kutyaólig mindent, hogy fordulhat elő a nemzeti himnusz elhagyása a függetlenségi napon!?
Nem feszegettem a dolgot, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha visszalőnék. Én két dologra tudok gondolni, vagy dramaturgiai hiba volt, vagy pedig a hősök napja és a másnapi függetlenség nap olyan szorosan egybe tartozik, hogy elég egyszer felhangzania a Hatikvának. |