Egy-egy kisebb közösség ünnepi szokásain keresztül képet kaphatunk az egész társadalomról, bár ez akár csalóka is lehet. Izrael esetében pedig biztosan az, mivel itt rengeteg féle közösség keveredik, amelyek ugyanarról akár homlok egyenest mást gondolhatnak. Vagy ugyanazt gondolják, de tökéletesen másképp élik meg. Mi egy szekuláris (nem vallásos) kibucban lakunk, ahol a zsidó ünnepek megtartása viszonylag jelzés értékű, spirituálisan nem valami túlfűtöttek, hogy finom legyek... Ugyanakkor az állami ünnepek láthatólag kiemelkedő jelentőséggel bírnak, ami K.európai szemmel furán hat. A megérkezsünk utáni napokban több közös megemlékezés és ünnep jött. Közösségi beágyazottságunk nem lévén, ezeket kvázi kívülállóként figyelhettük meg.
Az előző posztban már említett Jom Haacmautot (függetlenségi napot) közvetlenül két emléknap előzi meg: Jom Hasoá (Holocaust emléknap) Jom Hazikaron (hősök napja). Mindkét alkalommal közös megemlékezést tartottak a kibucban, de valahogy nem ugyanaz volt a viszony a gyásznapokhoz.
A Holocaust emléknapot a kibuc legnagyobb termében, a menzán tartották. Már a helyválasztás is szerintem beszédes, én legalábbis méltatlannak tartom hatmillió áldozathoz. A zsúfolásig teli teremben ülők zöme (közelről-távolról) családilag is érintett, láthatólag megrendültek voltak, de mégsem volt az az áhitat, amit vártam. Sokkal inkább értetlenséget érezékeltem a gesztusokból és nem a személyes gyászt. De, ami nekem a legfurább volt, hogy a műsorból kimaradt a Kaddis - volt viszont Hatikva (izraeli himnusz), ami a zsidó államban adekvát.
Nem feszegettem a dolgot, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha visszalőnék. Én két dologra tudok gondolni, vagy dramaturgiai hiba volt, vagy pedig a hősök napja és a másnapi függetlenség nap olyan szorosan egybe tartozik, hogy elég egyszer felhangzania a Hatikvának.