Ünnepsoroló 1.

Van abban valami jelképes, hogy pészah – vagyis az egyiptomi kivonulás – ünnepén hagytuk magunk mögött Magyarországot és Izraelbe érkezésünk után néhány nappal tartották az ország függetlenségének az ünnepét. Picit összecsúszott a mi nagy utazásunk és a történelmi lépték. Persze csak a szimbolikus tér-idő görbületben, mert a dolgok azért mégsem körülöttünk forognak.

Egy-egy kisebb közösség ünnepi szokásain keresztül képet kaphatunk az egész társadalomról, bár ez akár csalóka is lehet. Izrael esetében pedig biztosan az, mivel itt rengeteg féle közösség keveredik, amelyek ugyanarról akár homlok egyenest mást gondolhatnak. Vagy ugyanazt gondolják, de tökéletesen másképp élik meg. Mi egy szekuláris (nem vallásos) kibucban lakunk, ahol a zsidó ünnepek megtartása viszonylag jelzés értékű, spirituálisan nem valami túlfűtöttek, hogy finom legyek... Ugyanakkor az állami ünnepek láthatólag kiemelkedő jelentőséggel bírnak, ami K.európai szemmel furán hat. A megérkezsünk utáni napokban több közös megemlékezés és ünnep jött. Közösségi beágyazottságunk nem lévén, ezeket kvázi kívülállóként figyelhettük meg.

Az előző posztban már említett Jom Haacmautot (függetlenségi napot) közvetlenül két emléknap előzi meg: Jom Hasoá (Holocaust emléknap) Jom Hazikaron (hősök napja). Mindkét alkalommal közös megemlékezést tartottak a kibucban, de valahogy nem ugyanaz volt a viszony a gyásznapokhoz.

A Holocaust emléknapot a kibuc legnagyobb termében, a menzán tartották. Már a helyválasztás is szerintem beszédes, én legalábbis méltatlannak tartom hatmillió áldozathoz. A zsúfolásig teli teremben ülők zöme (közelről-távolról) családilag is érintett, láthatólag megrendültek voltak, de mégsem volt az az áhitat, amit vártam. Sokkal inkább értetlenséget érezékeltem a gesztusokból és nem a személyes gyászt. De, ami nekem a legfurább volt, hogy a műsorból kimaradt a Kaddis - volt viszont Hatikva (izraeli himnusz), ami a zsidó államban adekvát.

A Holocaust naphoz képest nekem úgy tűnt, hogy Jom Hazikaronnak, az izraeli katonák emléknapjának jobban megadták a módját. Pedig a szabadtéri előadóhelyen hasonló volt a koreográfia (visszaemlékezések, kisfilm, örökmécses, Hatikva stb.), mint a menzai Holocaust napon. Azzal a különbséggel, hogy minden sokkal katonásabb volt és félárbócra engedték a lobogót. Ezt az estét érezhetően őszinte átéléssel gyászolták a jelenlévők. A megrendülés kiváltképp jogos, hiszen az elmúlt évtizedekben különböző katonai akciókban tucatnyi kibucnyik veszett oda – nyilván mindenkinek van rokona, barátja köztük, meg amúgy is szinte mindenki volt katona tudja, milyen veszélyeket rejt az angyalbőr.

Mindkét eseményen fotóztam (a képek a mellékelt galériákban láthatók) és mivel megszoktam, hogy nem egy helyből rögzítem a történéseket, hanem a legjobb beállítást keresem, ezért kedvem szerint mozogtam a ceremóniák alatt. Ebben nem vagyok szívbajos, ha úgy látom jónak, akkor a színpadra is felmászom. Talán ezért is szúrhattam szemet egyeseknek, mert másnap jött kéztördelve a helyi összekötőnk, hogy többen morcogtak neki, amiatt, hogy a Hatikva alatt nem velük feszengtem, hanem kattintgattam. Megjegyzem cseppet sem voltam tiszteletlen és a mellettem álló kibucfotós is épp úgy nyomkodta a masináját, de velem ellentétben őt valószínűleg már megszokták.

Ez az érzékenység azonban értelmezhetetlenné vált számomra a másnap esti Jom Haacmauti dzsemborit átélve (ezen hívtak ki minket a színpadra bohóckodni). A programról csak annyit, hogy az előző nap félárbócra engedett zászlót felvonták (tök logikus), majd különböző, kibucnyikokból álló vidám performanszok jöttek (változó színvonal) és végül – épp úgy, mint nálunk augusztus 20-án - tűzijáték tette még ünnepélyesebbé a ceremóniát, amit aztán össznépi grillezéssel koronáztunk meg. A nagy örömködés közben - ami mégis csak Izrael Állam legfontosabb ünnepe – hogy hogy nem elmaradt a himnusz! Azt még értem, hogy engem cseszegetnek, hogy nem adom meg az elvárt tisztetletet. Ez rendben van. Na, de egy olyan patrióta társadalomban, ahol a világ legtermészetesebb dolga kizászlózni az autótól a kutyaólig mindent, hogy fordulhat elő a nemzeti himnusz elhagyása a függetlenségi napon!?

Nem feszegettem a dolgot, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha visszalőnék. Én két dologra tudok gondolni, vagy dramaturgiai hiba volt, vagy pedig a hősök napja és a másnapi függetlenség nap olyan szorosan egybe tartozik, hogy elég egyszer felhangzania a Hatikvának.