Dagonya

Ein Gevet sárba tiporták! De nem egyszerűen ám. És ami a legszebb a földbe döngölést kitörő örömmel fogadták a helyiek. Itt ugyanis az a szokás, hogy a kibuc születésnapját iszapbirkózással pecsételik meg. Ünnepi sárdagasztás és elemi ösztönök 74 év után.

Valódi közösségformáló ereje van, ha kollektíven csinálunk hülyét magunkból. E téren rendkívül kreatív az ember: az utcai párnacsaták már-már szokványosak a világ nagyvárosaiban. A feleségcipelés hagyománya Finnországban például igazi népünnepéllyé nőtte ki magát. A világhírű bunóli La Tomatina (paradicsomcsata) vagy a pamplonai utcai bikafuttatás pedig maga az életveszély, mégis turisták ezrei kíváncsiak ezekre. Ehhez képest az iszapbirkózás még szólídnak mondható, úgyhogy ne ítéljük el ezt az erőpróbát, még ha elsőre kicsit furcsa is így ünnepelni egy település születésnapját. Bár szerintem kifejezetten innovatív dolog tortazabálás helyett sárdobálni.

A nagy sárdagasztást a kibuc elhagyott részén, egy düledező raktár tövében rendezték meg, ahová mécsesek mutatták az utat a nagyérdeműnek. Már, ha nem hallották a hangszórókból csendesen hivogató zúzós német metálzenét – a  sajátos hörgés egyébként kifejezetten illett a posztindusztriális közeghez.

A szervezők pótkocsik segítségével valódi arénát varázsoltak a ring köré, amit matracokkal és nylonokkal tettek otthonosabbá a versenyzők számára. Az említett díszletek mellett a show elengedhetetlen eleme volt a versenyzők és a két-háromszáz fős közönség szakszerű hergelése. A porondmester apait-anyait beleadott és nem is eredménytelenül.

Az est házigazdája egyébként erős szimbiózisban volt a már említett zenei intróval, ugyanis úgy nézett ki, mint egy leharcolt NSZK rocker Scorpions koncert után. A helyi ordibátorról érdemes még megemlíteni, hogy civilben a tehenészet vezetője, ami sovány magyarázat a marhaságaira.

Az indulók egyik fele a kibuc fiataljaiból, mig a másik része a helyi önkéntes brigádból került ki. Utóbbiaknak köszönhetően nemzetközi rangra emelkedett a lokális dagonyázás, bár ettől még az Eurosport valószínűleg nem tűzi műsorára az itteni pankrációt.

A versenyzők két-két fős csapatokban, nemek szerint mérhették össze az erejüket egy hozzávetőleg 5x5 méteres áttetszőnek semmiféleképpen sem nevezhető medencében.

A menetek addig tartottak, míg az egyik csapat ki nem rakta az ellenfeleket a medence szélére. Volt akiknek ehhez két perc se kellett, míg mások tíz percig is bírták az iszappakolást. Ebben segítségükre volt, hogy a partvonalról folyamatosan slagozták a versenyzőket, így szabadítva fel a légvételhez feltétlenül szükséges testnyílásokat.

A meccseket elnézve nekem a legszembetűnőbb az volt, hogy az ember milyen könnyen lépi át a civilizációs korlátokat és vedlik át/vissza ösztönlénnyé. A ringbe szálló srácok – barátság ide vagy oda - szempillantás alatt lementek kutyába, ökölbe szorult aggyal, erőből csépetlék egymást, csak hogy a falkában kiderüljön a rangsor.

Ezzel együtt az iszapbirkózás inkább látványsport, mint harcijáték. A női szakág esetében ez magától értetődő - sikamlós testek feszültek egymásnak, amit a férfi közönség kéjes nyálcsorgatással díjazott.

A lányok csatáiban elmaradt a hajtépés és a melltartó szaggatás, viszont taktikusabban játszottak és rafkósabban harcoltak. Komolyabban vették a showelemeket is az amazonok, jelmezekben gyűrkőztek, de a vizuális tuning csak az első sikeres csobbanásig tartott, utána mindenki átható keki sminkben nyomta.

Végezetül – csak a rend kedvéért rögzítsük - a születésnapi iszapbirkózáson részben borult a papírforma. A lányoknál ugyan itteni csapat nyert a döntőben, a fiúknál viszont lenyomta a helyi legényeket az egyik önkéntes duó. Így 74 év után folt esett a kibuc becsületén, nem Ein Gevi-i születésűek a bajnokok. Valahogy így múlik el a világ dicsősége.

x x x

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy az iszapbirkózás mellett volt hivatalos születésnapi ünnepsége is Ein Gevnek. De azon a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy melyik asztalnál kezdik szervirozni az isteni fagyikelyheket.