A kisközösségi eseményekben pont az a jó, amitől annyira amatőrök: az esetlenség. Nem volt ez másképp az Ein Gevben tartott rosh hasanai ünnepség esetében sem: A gyerekek hamisan énekeltek, a mikrofon a legjobbkor romlott el, a kisfilm hangja csak részben volt élvezhető. Most persze magas labda volna bekezdéseken át szétfikázni a műsort, de aki így tesz, az nem érti a műfaj lényegét: Örülni kell egymásnak, és kész.
Kismillió program megszervezése után ki van hegyezve a szemem a szervezési bakikra. Ez szakmai ártalom, ami élethosszig elveszi az ember kedvét az önfeledt szórakozástól. A Barát utcai bálokból kiindulva nyugodtan ki merem jelenteni, hogy egyedül a kisközösségi ünnepek azok, amelyekkel elnéző vagyok. Ezek ugyanis attól szerethetők nagyon, hogy minden létező bakit tankönyvszerűen hoznak és mégis működnek!
Kismillió program megszervezése után ki van hegyezve a szemem a szervezési bakikra. Ez szakmai ártalom, ami élethosszig elveszi az ember kedvét az önfeledt szórakozástól. A Barát utcai bálokból kiindulva nyugodtan ki merem jelenteni, hogy egyedül a kisközösségi ünnepek azok, amelyekkel elnéző vagyok. Ezek ugyanis attól szerethetők nagyon, hogy minden létező bakit tankönyvszerűen hoznak és mégis működnek!
A kibucos rosh hasana sem ment flottul, de kit érdekel?! Nem profi showt vártunk és nem is azt kaptunk. A zsidó hagyományokhoz való viszonyt meg már nem is merem számonkérni, mert még eretnekséggel vádolnak.
A mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a gyerekfoglalkoztató keretében miért épp egy jobb sorsra érdemes fenyőfát díszítettek fel a kölkök. A művelet után nagyjából úgy festett a fenyő, mint egy külvárosi napközi szaloncukormentes karácsonyfája, ami ugye bárhogy is nézzük legkevésbé sem zsidókompatibilis szimbólum. (A zsidó újévről egyébként itt és itt már megemlékeztem, az ünnepi szokásokról bővebben ezeken a helyeken olvashattok.) A vallási megközelítés egyedül a felszolgált ételekben érhettük tetten nyomokban: Volt mézes süti és gránátalmalé, a többi kaja bármilyen ünnepi alkalomkor terítékre kerülhetett volna, viszont meg kell hagyni, hogy ettől még mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
A vacsorát követő műsor sem szigorúan az ünnepi hagyomány körül forgott. Sokkal inkább annak szekuláris újraértelmezése volt közösségi keretek között. Nem is volt ezzel semmi baj, hisz akárhogy is nézzük ez egy tüchtig falunap volt, ahol ugyan a kibucos kisikolások kórusa olyan volt, amilyen, a szülők performanszát igazán el lehett volna hagyni. A kabarébetéteket pedig belterjesség lengte körül. Ugyanakkor a nagyobbak alkalmi zenekara az elvárásoknak megfelelően vicces volt. A jóhangú kislány a nagypapával pedig üdítő kivételt jelentett. És a beszédek is meglepetésszerűen rövidre sikeredtek, ami szokatlan erény ilyen alkalmakkor. A hallgatóság pedig mindezt rendre díjazta és ez a lényeg.
A műsorban volt két „vizuális” betét is. Az első slideshow a nézhetetlenséget súroló power point volt, de ez a legkevésébé sem zavarta a közönséget. (Sajnos a bulin bemutatott verziót nem tudom prezentálni, de ide linkelem az éves beszámoló havi változatát. Figyelem! Csak erős idegzetűeknek.) Az elmúlt 12 hónap fontosabb eseményeit tablószerűen bemutató montázsban nem csak a hivatalos események, hanem a családi örömök is felsoroltattak. A leghangosabb ovációt mindenkor a babaszületések váltották ki, de mint áprilisi új jövevények mi is élénk tapsot kaptunk. Szóval fontosnak érezhettük magunkat, úgyhogy megbocsátva, hogy szó nélkül lelopták egy csomó képemet a Facebookról a slideshowhoz.
A műsorban volt két „vizuális” betét is. Az első slideshow a nézhetetlenséget súroló power point volt, de ez a legkevésébé sem zavarta a közönséget. (Sajnos a bulin bemutatott verziót nem tudom prezentálni, de ide linkelem az éves beszámoló havi változatát. Figyelem! Csak erős idegzetűeknek.) Az elmúlt 12 hónap fontosabb eseményeit tablószerűen bemutató montázsban nem csak a hivatalos események, hanem a családi örömök is felsoroltattak. A leghangosabb ovációt mindenkor a babaszületések váltották ki, de mint áprilisi új jövevények mi is élénk tapsot kaptunk. Szóval fontosnak érezhettük magunkat, úgyhogy megbocsátva, hogy szó nélkül lelopták egy csomó képemet a Facebookról a slideshowhoz.
A másik film egyetlen geggre épülő videóklipp volt. Egy közismert rosh hasanai dalocskát énekelt fel a kibuc apraja nagyja (igen, családunk minden tagja így tett), amit aztán szavanként vágott össze George barátunk. A végeredmény nem tökéletes, de itt nem is broadcast volt a követelmény, hanem a közös éneklés multimédiás élménye.
Más volt ez az este, mint amihez mi hozzászoktunk rosh hasanakor. Budapesten közepesen rongyrázós társadalmi esemény a zsidó újév, amikor az is tiszteletét teszi a zsinagógában, aki egész évben nagy ívben elkerüli (és még talán le is tagadja, hogy zsidó). Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a „templomi zarándoklat” nem több pofavizitnél, smúzolásnál és stírölésnél, mindez egyébként tök legitim dolog. Az optimista megközelítésben viszont a spiritualitás látszata mégiscsak apropó a közösségi hovatartozás kifejezésére, ami viszont díjazandó identitásvállalás a végtelenül asszimilálódott magyar zsidóktól. Ehhez képest a kibucos rosh hasana még a vallási díszleteket is nélkülözi, a zsinagógában például alig voltunk tizen ezen a nagy ünnepen. Itt azonban nincs is arra szükség, hogy ilyetén nyerjen megerősítést a hovatartozás, hiszen a kibucban – függetlenül a zsidó hagyomonyokhoz való személyes viszonytól, a vallási hovatartozásától és a pedigrétől – mindenki izraeli és ezzel nagyjából le is tudta a judaizmushoz fűződő kapcsolatát. Ezen az optikán keresztül rosh hasana nem több, mint kiváló apropó a közösségi létre, még ha nem is olyan kóser a dolog, mint ahogy azt a vallásosok elvárnák. De kit érdekel ez, ha Istennek tetsző a buli?!
RSS Feed