Hetekkel túl vagyunk már szukkot ünnepén, de mégsem szeretném, ha feledésbe merülne, hogy e jeles alkalomból megépítettük életünk első saját családi sátrát. A szukkot az az ünnep, amikor Izrael városai és falvai megtelnek sátrakkal (szukkákkal). Bár a sátor szót érdemes nagyon tágan értelmezni - már a Tóra is olyan építményről szól, ami csak hézagos védelmet nyújt az elemek ellen, de ebbe azért sok minden belefér. A pöpec, előre gyártott daraboktól, a home made csodákon át, egészen a szinte életveszélyes tákolmányokig mindenféle szerkezetet látni ilyenkor az utcákon, erkélyeken, udvarokon. Nincs ez másként a kibucunkban sem, erről már megemlékeztem és persze arról is, hogy milyen az, ha értelmiségi apukák sátrat ácsolnak. Épp ez utóbbi - egyébként kacagtató - élményem miatt és persze azért, mert nomád táborban egy életre kiéltem a műárnyék építő szenvedélyem, nem volt nagy kedvem saját sátor építésébe kezdeni. De a gyerekekért mindent, akár még sátrat is verek - főleg, ha Zsófi ezt visszautasíthatatlan parancsba adja. Egy kérésem volt, hogy ezt a harci műveletet ne gyerekekkel súlyosbítva hajtsuk végre, mert az csak látszólag jó buli. A gyerekeknek persze pont a sátorverő cirkusz az élmény, úgyhogy azt ötlöttük ki, hogy együtt kezdjük el építeni, aztán úgyis megunják és majd hagynak magányosan kibontakoztatni az építőművészetem. Na, ebből az lett, hogy Ábel vérszemet kapott és egyfolytában a sarkamban (vagy inkább a seggemben) volt, mikor egy kalapáccsal, mikor egy csavarhúzóval, esetleg egy kósza vasdoronggal a kezében. Ez még kezelhető lett volna, de kisvártatva felbukkant a kis haverja, Sahar, aki egy túlmozgásos kataton bolond, ő viszont az említett eszközöket használta is és ez egy hároméves esetében inkább rémálom, mintsem egészséges utánzás. Ráchel is külön építőbrigádot szervezett a barátnőiből, akik sajátos elképzelések mentén próbáltak hozzájárulni a munkához. Ennek a csúcspontja az volt, amikor egy ugrálókötél segítségével gúzsba kötöttek miközben épp egy vasrúddal légtornáztam, hogy összekössem a sátrunk egyik tartópillérével, ami más körülmények között egy szerteágazó cserje. E ponton a kötél idegeim felmondták a szolgálatot és félbeszakítottam a nagyívű építkezésünket. Másnap délelőtt, immár gyerekek nélkül újra nekifutottunk az akciónak. Begyűjtöttem a környék elhagyott vízvezetékeit, antennarúdjait és függönykarnisait, amiket korunk nagy vívmányával (áldassék a neve, aki feltalálta), műanyag gyorskötözőkkel illesztettünk egymáshoz. Az így kialakított vázra eldobható asztalterítőt tekertünk körbe, a tetejére pedig a vallási előírásoknak megfelelően pálmaágakat fektettünk keresztbe (hogy szakadna meg, aki ezt egykor megálmodta, mert úgy vág és szúr a pálma levele, mint egy tőrkés). Délután a gyerekeket a kész sátor várta, már csak ki kellett díszíteni, ami a szerkezetépítéshez képest cseppet sem életveszélyes feladat. Krepp papír és tűzőgép segítségével egész takarosra dekoráltuk az ünnepi építményt, nagyon király lett. És, hogy a sátrunk még egyedibb legyen a jobb oldalát (mi mást?!) nemzeti színekbe öltöztettük. Kitűztük az izraeli zászlót és mellé két kis magyart is, valódi multi-kulti oltárt rittyentettünk, kicsit olyan stílben, mint az első világháború előtti hazafias zsidó naptárak és üdvözlőkártyák. Már csak Ferenc József portréja hiányzott, meg a felirat "Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!" A szukkánk olyan jól sikerült, hogy nem csak azt bírta ki, hogy napokig használtuk, de még a távollétünket is. Mikor tíz nap után visszatértünk a kibucba még mindig állt, igaz a szél azért már kikezdte, így a balesetveszély elkerülése végett elbontottam, immár gyerekek nélkül, mert így kevésbé illúzió romboló. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
A nagy közel-keleti háborús készültségből mi is kivettük a részünk. Felfegyvereztük a kibuc önkénteseit és gyerekkatonákat állítottunk csatasorba, hogy megvívjuk Ein Gev első vízi csatáját. Vér nem, csak víz folyt - az viszont hektoliter számra. Megirigyeltük a tel aviv vízi parádét és kicsiben megcsináltuk a saját falusi változatunkat. Nem kell nagy dologra gondolni, kerti gyerekmedencéket, lavórokat és kádakat állítottunk hadrendbe, két kemény óra alatt slaggal megtöltöttük őket és már mehetett is a haddelhadd. Az ilyen módon kijelölt harctéren legnagyobb csapattesttel az Ein Gevben ideiglenesen tartózkodó önkéntesek képviseltették magukat. Rajtuk kívül erős hídfőállásokat építettek ki az óvodás gerillaharcosok, akik a csata megkezdése előtt szisztematikusan befészkelték magukat a medencékbe és ügyesen pancsoló gyerekeknek álcázták magukat. Akadt még néhány szülő, aki próbált decens megfigyelő állást felvenni, ez azonban reménytelen vállalkozás volt megfelelő védelmi vonalak hiányában. Többségük az első lövések után berezelve visszavonult a pálmafák nyújtotta árnyékos fedezékbe, néhányan azonban kitartottak és huszáros rohamokkal állták a sarat a kemény túlerővel szemben. Az imént felvázolt aszimmetrikus hadviselésnek és az állandóan változó szövetségi viszonyoknak köszönhetően helyenként izgalmas háborús helyzetek alakultak ki. A körülbelül egy órás összecsapás során az járt a legrosszabbul, aki silány kínai műanyag vízipisztolyokkal próbált harcba szállni, ezek tűzereje amúgy is kicsi és pillanatok alatt tönkre mentek. Eggyel tovább húzták azok, akik pumpás vízipuskával vették fel a küzdelmet. Ezekből aztán jött, ami a csövön kifért, de a viszonylag kis űrtartalom miatt piszok sokszor kellett vizet vételezni, ami harci helyzetben sebezhetővé teszi a fegyver tulajdonosát. Az igazi spílerek nem aprózták el, vödrökkel estek egymásnak. Kezdeti erőfölényük azonban hamar elúszott, miután a medencékben már nem volt annyi víz, hogy hatékonyan meg tudják tölteni a 10-15 literes ibrikeket. Ilyenkor jött el azok ideje, akik tejkiöntővel és ételes dobozzal osztották a "hideg" zuhanyt. A képeket kivételesen nem én, hanem Ariel barátunk készítette, még több fotó itt látható Az első ein gevi vízicsata résztvevői az utolsó csepp munícióig lőtték egymást. A harci játék sikerét mutatja, hogy a medencék "kiszáradásét" követően csak úgy záporoztak felénk a visszavágó vonatkozó kérdések. A csata lefolyását látva minden esély megvan a revansra. Kapcsolódó cikkek:
Mostanában már mindennek van világnapja. Ma például a kígyók nemzetközi napja van, ami jó alkalom, hogy ráharapjunk a témára és megemlékezzünk a kibucunkban is megbúvó, kedvesnek semmiféleképpen sem nevezhető csúszó-mászó hüllőkről. Ahogy a bibliai paradicsomban is volt kígyó, úgy a kibucban is vannak. Két év alatt talán, ha három példányt láttunk és tudtunkkal egyszer sem kerültünk velük testközelbe. Pedig erre mostanában nagyobb esélyünk volna, mivel a Kineret extrém magas vízszintje miatt csökkent a természetes élőhelyük nagysága. Hiába lett kisebb a vízparti susnyás szerencsére a kígyók sem hülyék, tudják, hogy a kibuc területe nem életbiztosítás számukra. Rengeteg macska kóvályog mindenfelé és ők nem válogatósak. Bár legutóbb azt mesélte kedvenc kibucnyikom, Rivka, hogy a szomszédja macskáját megmarta egy kígyó, ami a sitteshalmok között tanyázott. A cicát állatorvoshoz vitték, a kígyó állapotáról nincs megbízható információm, pedig nincs az az apróság, ami Rivka figyelmét elkerülné. Ennél nagyobb riadalmat keltett, hogy a Kineretben többen is láttak úszó példányokat, márpedig a habok között a francnak van kedve kerülgetni őket, fürdés nélkül viszont kibírhatatlan a meleg. A Kineret túlpartján, az egyik strandon halálos marás ért egy férfit, a veszély tehát egyáltalán nem elméleti. Ezt Zsófi tapasztalata is megerősíti, aki kórházi gyakorlata során heti rendszerességgel hallott kígyó és skorpió marásos esetekről. Ő például kapott egy okostelefon appot, ami segítségével azonosítható a marás és csípés elkövetője, hogy aztán minél előbb a megfelelő ellenszérumot adhassák be. Akinek van elég lélekjelenléte, az a kígyótámadás után befoghatja a pikkelyest az ellenszérum előállításához. Vérfagyasztóan hangzik a dolog, de nem oly régen egy túravezető így menekült meg, akit a felettünk magasodó Golánon harapott meg egy mérges jószág. Házisárkány
A hírek szerint ki se kell mozdulni otthonról ahhoz, hogy összetűzésbe keveredjünk egy kósza kígyóval. Másfél éve egy Názárethez közeli arab faluban egy egyéves, orálisan fixált kölök hozott frászt a családjára. Egy óvatlan pillanatban a gyerek megkóstolt egy a lakásukba betévedt kígyót. Esélyeit növelte, hogy január lévén a hidegvérű állat enerváltan fogadta a közeledését és így könnyedén bekaphatta az állatot. Néhány napja a magyar sajtó is beszámolt egy másik házon belüli ember-kígyó találkozásról. Tőlünk nem olyan távol, Nofitban egy gyanútlan férfi épp kicsavarta a gyíkot a WC-n, amikor is egy kígyó pislogott vissza rá és igen, épp a legkellemetlenebb helyen inzultálta a tagot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kígyó nem a mérgesebbik fajtából való volt, de azt hiszem ez kevéssé vigasztalja a támadástól halálra rémült áldozatát.
Mint a fenti példák mutatják a kígyók köztünk élnek, pontosabban mi élünk köztük. Sokan elfelejtik ezt, pedig mi költöztünk közéjük és nem fordítva, ha az otthonunk környékén vagy épp azon belül feltűnik egy-egy példány az azért valahol természetes, még akkor is, ha ijesztő a jelenség. Ezzel együtt a Szentföldön vagyunk, ahol annyira tragikomikusan elmérgesedtek a dolgok, hogy még ebből is politikai kérdést csinálnak. Állítólag Bethlehem környékén idén elszaporodtak a kígyók, az ökológiai jelenséget azonnal az izraeliek számlájára írták a palesztinok, mondván a Ciszjordániát elválasztó biztonsági fal miatt az ott honos kígyók nem tudnak eltekeredni. Kapcsolódó cikkek:
Légkalapácstól hangos a kibuc. Bontják a régi iskola pavilonjait és ezzel kezdetét vette a várva várt új lakónegyed kiépítése. Kora reggeltől dübörögtek a gépek, meg sem várták a hevenyészett ünnepség kezdetét, amit épp azért szerveztek, hogy megadják a módját az iskola ledózerolásának. Túl van már a kibuc az iskola gyászolásán, még a 2000-es évek közepén zárták be és vonták össze a környék tanintézményeit, azóta állnak kihasználatlanul a termek Ein Gevben és rohad minden hasznosítható körülötte. A kibuc addig-addig nyűglődött, hogy mihez kezdjen a funkciótlanná vált épületekkel, míg nem azok mindenre alkalmatlanokká váltak (lásd az erről szóló cikkünket és képeket). Néhány éve úgy döntött a közösség, hogy a területen új lakónegyedet hoznak létre, modern, tágas családi házakkal. Az elhúzódó engedélyeztetés és a csigalassú belső egyeztetések miatt lakáshiánytól szenved a kibuc. Égető szükség volna már az új házakra, sok fiatal család szeretne ide átköltözni és még többet akarnak kívülről ide csábítani, hogy ne öregedjen tovább a közösség. A projekt előkészítése rétestésztaként húzódott, sokan nem is hitték talán, hogy lesz belőle valami, de a felvonuló munkagépek csattanós választ adtak a hitetlenkedőknek. Hát ezért sem bánkódott olyan nagyon senki, hogy a kibuc történelmének egy nem is olyan apró darabkáját a földel teszik egyenlővé. A kivezényelt óvodások még talán élvezték is a gépmonstrumok és sitteshalmok látványát, nekik ez volt az igazi attrakció és nem a történelmi pillanat, amit épp a kibuc 76. születésnapjára időzítettek a szervezők. Az új negyedben 33 darab 115, illetve 165 négyzetméteres lakást terveznek felépíteni. A legdrágább lakások listaára 1 millió sékel körül van, ami izraeli viszonyok között nem számít vészesen drágának (sőt!). Igaz, ez csak a ház ára, a telek nem jár hozzá, azt nem adhatja el a kibuc és más megkötések is nehezítik a valós ár-érték összehasonlítást.
Ein Gev esetében legalább egy éves próbaévet írnak elő, amikor a családnak a kibucban kell laknia (mert, hogy csak családokat vesznek be kívülről). Ez idő alatt mindenki megismerheti a másikat, ha a dolog rendben van, akkor egy szerteágazó adminisztrációs folyamat végén, hozzávetőleg 100 ezer sékel fejében a közösség szavaz arról, hogy beveszik-e tagnak a családot vagy sem. A szűrés kölcsönös előnyökkel jár: megvédi a közösséget és az újonnan beköltözőknek is garancia, hogy olyan helyen élhetnek, amihez tartozni akarnak.
X X X A lenti kisfilmet még George barátunk készítette tavaly nyáron az akkori tagjelöltekről. A filmben látható fotókat én készítettem, amelyek egy külön prospektusban is megjelentek, a teljes képanyag pedig itt tekinthető meg. Kicsit talán a mi vizuális anyagainknak is köszönhető, hogy végül mindenkit felvettek tagnak, aki végül jelentkezett. Nagy kár, hogy ezért nem fizettek nekünk annyit, hogy most házvásárlásban tudjak gondolkodni. Kapcsolódó cikkek:
Egykor öltek a szobánk falán mostanáig éktelenkedő méretes légondiért, ma már inkább szégyenfolt az ilyen. Ugyan ma is sok helyütt használatban vannak - vagy legalábbis nem szerelték le őket - de aki csak teheti megszabadul az első generációs léghűtőjétől (mázgán). Csúnyák is, pazarlóan működnek, de ami a legnagyobb bajuk, hogy túltesznek egy nagygenerál előtt álló belarusz traktor hangerején is. A napokban jó hírt kaptunk: lecserélik a kibucos bérleményünk ósdi légkondiját. A muzeális darab egészen belesimult a 70-es években roham tempóban és meglehetős hanyagsággal felhúzott épületünkbe, pedig ez a kapitalista vívmány a mi szocialista kibucunkban csak a 80-as években jelent meg. Akkor viszont mindenki azonnal ilyet akart, ami a trópusi éghajlati viszonyokat ismerve érhető kispolgári elhajlás volt az egyszeri kibucnyikok részéről (annak, aki a frizsider szocializmusból csöppent ide ez tökéletesen érthető emberi reakció). Mázgán a vágyak netovábbja volt, a kellemes klímáért cserébe mindenki szívesen lemondott az otthon csendjéről. Kapcsolatunkat a hálószobánk falán lévő mázgánnak álcázott lyukkal tulajdonképpen békés egymás mellett élés jellemezte. Kizárólag akkor kapcsoltuk be, ha lakáson belül nem lehetett másképp csillapítani a hőséget. Ilyenkor egyetlen dologra ügyeltünk: a nagyobb halláskárosodás elkerülése végett még véletlenül se tartózkodjunk egy légtérben az öreg fali traktorral. Mielőtt tavasszal tisztasági festésre adtuk a pemzlinket megkérdeztük a kibucot, hogy ugyan nem lehetne-e lecserélni a szobánk falán éktelenkedő légkondit, de sajnos minket szereltek le és nem a matuzsálemi szerkezetet. Így kénytelen-kelletlen - hogy ne érje szó a ház elejét - izzadtságos munkával szépen körbefestettük. Technológiai értelemben a légkondik ma is ugyanazon az elven működnek, mint amikor megkezdődött a sorozatgyártásuk - a részletekbe nem belemenve, lényegében mindegyik egy kifordított hűtő. A különbség csak annyi, hogy régen egy dobozban volt a hűtőmotor és a hőcserélő (mint a konyhában álló hűtőszekrényeknél) ezt építették be a szoba falába, míg ma már két külön egység rejti ezeket a funkciókat, a kettő között pedig egy vékony csövön áramlik a hűtőközeg. Ez az apró technikai változás, forradalmi előrelépés a használati érték terén, mivel az újabb típusú légkondiknál a hangos motor a szobán kívül, a szabadban dohog, aminek köszönhetően zongorázni lehet a zajszintkülönbséget a régi és az új mázgánok között. Arról nem is beszélve, hogy a falba ágyazott böhöm régi légkondik szigetelhetetlenek voltak, és a szakik soha nem törődtek a hézagmentes beszereléssel. Nálunk ez úgy csapódott le, hogy vagy direktben a mázgánon át fújt a szél, vagy "kerülőúton" szerkezet mellett, a falba vágott nyíláson szeleltünk, ami különösen télen nem túl praktikus, sharkia idején meg felér egy szilikózissal. Az állandó huzatnál talán eggyel kellemetlenebb volt, hogy a berendezésen keresztül télen-nyáron rovarok, gyíkok és egyéb állatfajták is szerény hajlékunkban lelhettek menedékre. Na, mi váratlanul ettől a berregő masinától (és hívatlan vendégektől) szabadultunk meg a helyi gyepmester és ingatlanhasznosítási menedzser, Haim jóvoltából, aki Lea mellé "ajándékba" adta az új légkondit. Hát, nem ellenkeztünk a meglepetés hallatán!
De ajándék légkondinak ne nézd az állását! - azóta csak a távszabályzót babráljuk és élvezzük, hogy szinte zajtalanul hűti le a szobát a modern mázgánunk. Kapcsolódó cikkek:
Mostanában nagy tréfamester a természet, ha évszakokról van szó. A kontinentális éghajlati övben a tankönyvi négy évszakból már csak nyomokban érhető tetten a tavasz. Itt Izraelben a nyár biztos és van pár hónap "valami", ami egyszerre ősz, tél és tavasz, meg egyik sem. Ez a furcsaság a kibucunk növényzetén is lemérhető. Szűkebb környezetünk olyan mint egy mini arborétum, a növények többsége nem őshonos, legfeljebb hasonló klimatikus helyekről telepítették be. De egy csomó olyan növény között élünk, amelyek akár Magyarországon is előfordulhatnának. Ezek a fajok azért rendesen megkavarodnak az itteni spéci klimatikus viszonyok közepette. Az akáciák például fittyet hánynak a helyi viszonyoknak, mint otthon novemberre ledobják a leveleiket és kopaszon várják a tavaszt, ami Izraelben legkésőbb február elején beköszönt. Más lombhullatók már akklimatizálódtak, ősszel nem vállnak meg a leveleiket, hisz olyankor még vígan fotoszintetizálhatnak, mint ahogy a napfényes izraeli télben is. De a természet rendjének ezek a fajok is engedelmeskednek, legkésőbb a friss rügyek megjelenésekor, úgy március-április-május magasságában megkopaszodnak az ágaik. Na de nem ám úgy, mint ahogy azt a kontinentális éghajlatnál megszokhattuk! Egészen fura látványt nyújt ilyenkor a kibuc: már standard harminc fok van, miközben őszi színekbe öltözik sok fa. Bokáig gázolunk a falevelek között, de már ott vannak a friss hajtások is az ágakon és némelyik fa mindeközben még virágba is borul, hogy aztán a néhány nappal később a szirmaikat mind ledobják és az izraeli nyárban is friss zöldben pompázzanak a csöpögtető rendszernek köszönhetően. Kapcsolódó cikkek:
Ez csupán egy rapid képaláírásnyi poszt arról, hogy a kibucban is lázasan készülnek a szombat esti Bajnokok Ligája döntőre. A helyi kocsmában nagy kivetítővel és hideg sörrel várják a foci funokat, remélhetőleg mi is lejutunk majd, hogy közösen nézzük a szezon legfontosabb döntőjét, ahol a Bayern és a Dortumund találkozik egymással. Eleve pikáns, hogy egész Európa kapitulált a német csapatok előtt és a londoni Wembleyben német házi döntőt tartanak. Ennél már csak az érdekesebb, hogy Izraelben németeknek szurkolnak. Az eset nem példa nélküli, már a tavaly nyári foci EB olasz-német negyeddöntőjén is volt alkalmam megtapasztalni, hogy a Nationalelfnak drukkol a fél kibuc. Szombat este viszont nem lesz választási lehetőség, csak német győzelemnek lehet majd örülni. Kíváncsian várom milyen képet vág ehhez a kibuc sportszerető közönsége. Kapcsolódó cikkek:
Két hosszú hónap után újra csomagolunk. Magunk mögött hagyjuk Budapestet, a nagyvárosi létet - amiből keveset élvezhettünk - és ideiglenes otthonunkat, Zsófi nagymamájának a lakását. Ez utóbbi tartogatott néhány meglepetést. Több folyóméternyi könyv társaságában éltük az életünket, ami egész jól hangzik, ha van időd olvasni. Nekünk kevesebb időnk jutott rá, viszont amikor szembe találtam magam a könyvespolccal, akkor mindig lelkiismeret furdalásom támadt emiatt. Hogy megnyugtassam az értelmiségi lelkem legalább, amikor lehuppantam a kanapéra azzal töltöttem az időt, hogy az előttem sorakozó könyvek címeit silabizáltam. Ettől persze nem lettem olvasottabb, legfeljebb a nyakam csavarodott ki, ahogy a könyvgerinceket méregettem. A nyakatekert könyvtárazás során meghökkentő dolgokra bukkanhattam. Önbeteljesítő jóslatnak is beillő, rejtett kincs tárult a szemem elé! Nem, nem a Bűn és bűnhődés, még csak nem is a Nyomorultak formájában, hanem pár bakelit lemez képében. Nyilván véletlen, de akkor is van abban valami sorsszerű, hogy az idős nagymama otthonában három izraeli lemez porosodik a nyolcvanas évekből. Őszintén szólva rejtély számomra, hogy egy asszimiláns zsidó néni miként tett szert a korongokra és miért tartotta évtizedeken át a polcán a sok rangos komolyzenei album és kiváló könyv között. Mint ahogy azt sem tudom, hogy valaha hallgatta-e vagy sem a három héber lemezt. Talán igen. De mitől is mennek próféciaszámba ezek az amúgy egyszerű hanglemezek? Nem igazán a dalok miatt, azokat nem tudtam meghallgatni, bár a Kibucok Központi Kórusa minden bizonnyal magas zenei élményt nyújtana, már ha az ember szereti a szovjet típusú mozgalmi indulókat. Ennél sokkal-sokkal érdekesebb lehet Avner Kinner és Arik Einsten "Jó öreg Erec Izrael" című slágergyűjteménye, aminek a borítóján egy kora negyvenes évekbeli térképrészlet virít Palesztináról. De az én szemem mégsem ezen, hanem egy másik lemezborítón akadt meg, amire ez volt írva: Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee vagyis magyarul Gyere a Galilba! Az albumot a Kineret Fesztiválra adták ki, ami részben a mi kibucunkban zajlott egykoron. Kicsi a világ, ugye. Nem sejthették a lemez címadói, hogy évtizedekkel később mennyire aktuálisak lesznek. Az invitálással a nagymama ugyan nem élt, nem élhetett, sajnos ahogy a dolgok állnak már csak a Szeretetkórház vendégszeretetét fogja élvezni… De tudtukon kívül Zsófi, az unokája és a három dédunoka beteljesítette a címben olvasható felszólítást. A hétvégén volt két éve, hogy kiköltöztünk Izraelbe. Jelképesen pészach, a kivonulás ünnepe után érkeztünk meg a szentföldre. Azóta ott élünk, a Kineret partján, ahová a most meglelt lemez invitál minket. Hétfőn ismét magunk mögött hagyjuk Budapestet, mert vár ránk a Galil! X X X Iőközben elküldték nekem a posztban emlegetett Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee lemez címadó dalát. 30 éve ezzel hívogatnak a Galilba: Kapcsolódó cikkek:
Miközben próbáljuk felvenni a ritmust Budapesten, addig a mi békés kibucunkban és csendes környékünkön is zajlik az élet. A guta akart megütni, amikor kiderült, hogy pont az indulásunk napján különleges eseménynek adott otthont a kibucunk. Öreg barátunk, a budapesti születésű Zvi, fia emlékére egy tóratekercset adományozott a kibuc zsinagógájának. Ez önmagában is nagy dolog, de egy szekuláris kibucban páratlan eseménynek számít. Zvi megkért, hogy a katonaként, a 80-as években egy autóbalesetben elhunyt fia tiszteletére rendezett megemlékezésen fotózzak, de sajnos kénytelen voltam nemet mondani, mivel az ünnepség idején már a reptéren kellett lennünk. (Akit érdekel, az itt láthat fotókat, itt meg angolul olvashat egy cikket az eseményről.) Ma meg arról érkezett hír, hogy a házunk előtt álló hatalmas fikusz fa megadta magát az éjszakai szélviharban és rádőlt a földszinti szomszédunk citromfájára (képek itt). Jó, tudom ezek elképesztő világpolitikai események… Azért, hogy egy kicsit felvágjak és aktuális legyek, meg némi hírértéket is belecsempésszek a mai posztba, megosztom veletek az indulás előtt, a kibucban lőtt egyik utolsó képsorozatomat. Azt gondoltam, hogy sokáig fognak a gépemen pihenni ezek a fotók, míg találok hozzájuk valami aktualitást, hogy közzétegyem őket. Aztán az élet úgy hozta, hogy a kikötői étteremnél leparkolt két ENSZ-es kocsi mára bekerült a világhíradókba. A képekből ugyan nem derül ki, de az elegáns terepjárókból a Golán-fennsík békéjén őrködő Fülöp-szigeteki kéksisakosok szálltak ki egy jó ebédre. A szíriai bázisukról a Kineret partjára átruccanó ENSZ megfigyelők ekkor még nem sejthették, hogy egy héttel később velük lesz tele a sajtó. Na, nem az ebédjük miatt, hanem azért, mert 21 társukat túszul ejtették szír felkelők, illetve aki nem járt így az tegnap szervezetten visszavonult Izraelbe. Még szerencse, hogy matricájuk van arról, hogy balesetmentesen közlekednek - szükség is van erre a tudásukra, amikor fejvesztett menekülnek… A dolog pikantériája, hogy a budapesti tartózkodásunkat kihasználandó a szír polgárháborúról szerveztem konferenciát a magyarországi érdeklődőknek. Miközben épp a mi falunk tágabb határában zajlanak az események. Ilyenkor azért nem tudom, hogy örüljek vagy bánkódjak, hogy itt vagyunk és nem ott. Kapcsolódó cikkek:
Az egész úgy kezdődött, hogy halászlére fájt a fogam. A baj csak az, hogy életemben nem csináltam még. Nekiveselkedhetnék egymagam is, viszont a halászlé közösségi műfaj, egyedül főzni, de még inkább elfogyasztani értelmetlen vállalkozás. Szóval valahogy így indult az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozó. Az emigráns lét egyik természetes velejárója, hogy előbb-utóbb, ilyen-olyan formában keresed a hasonszőrűek társaságát. Aztán vagy életed végéig menthetetlenül beleveszel ebbe a körbe, vagy már-már betegesen elkerülöd a sajátjaid és igazolva látod, hogy miért fordítottál hátat a hazádnak. Mindegyikre látok példát magam körül és egyiket sem tartom egészséges életstratégiának. Amennyire én látom Izraelben (de a világban is) sikeresebbek lettek (egyénileg és közösségileg is) azok a bevándorlói csoportok, amelyek tagjai egymást segítve, egymással szorosan kooperálva kezdtek új életet. A magyarok, illetve a magyar zsidók nem igazán ilyenek, mert egy tradicionálisan individualistább közegből indulnak. De ennek is van előnye, mert a közösségi megtartóerő hiányában gyorsabb az asszimiláció, ami persze még így is inkább generációs léptékű. A magyar nyelvterületről elvándorolt izraeliek zöme nem vetette le a gyökereit, de már nem adta át. Ebben talán mostanság van változás. Azok, akik az elmúlt években, évtizedekben jöttek a beilleszkedés mellett fontosnak tartják a magyar gyökereiket, például áthagyományozzák azt a gyerekeikre, ami praktikusan azt is jelenti, hogy nem hanyagolják el a magyar nyelvet. (Nyilván ez függ attól is, hogy vegyes házasságban él-e az illető, a nyelvi sokszínűséget támogatja-e a szűkebb környezet, van-e élő kapcsolatuk Magyarországgal stb.) Az ilyen családok nincsenek könnyű helyzetben, mert a kultúrát magában hordozó nyelv megtartása erős összefüggésben van a számossággal. Márpedig az izraeli magyar diaszpóra nagyon elöregedett, utánpótlás hiányában kevés a fiatal, így kisgyerekes magyar családot is nagyítóval kell keresni. De hogy jön ez a sok okoskodás a halászléhez? - merülhet fel joggal a kérdés azokban, akiknek ízes beszámolóra fáj a foga az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozóról. Nos, ahogy ökör iszik magában, halászlét sem készítünk egymagunkban, úgy a nyelv sem ápolható magányosan. Közösségi tett halászlét enni és magyarul beszélni, játszani, főzni. Jó, tudom magyar ember evés közben nem beszél, de zsidók esetében szerencsére ez a kitétel betarthatatlan. Lényegében erre épült az egész "projekt" együtt lenni, együtt enni, egymással beszélgetni a gyerekek társaságában - hogy ők is érezzék, lássák, tanulják a magyart, hogy ne földöntúli élmény legyen, amikor anya az anyanyelvén beszél a telefonba. A halászlevezés tehát nem a cél, hanem az eszköz ebben a folyamatban, ami talán kifuthat oda, hogy kialakul egy laza magyar hálózat a környéken, ami mindannyiunk számára segítség lehet. Bevallom őszintén egészen meglepődtem, hogy erre 12 család, úgy negyven ember is vevő volt - ennyien jöttek el Ein Gevbe, hogy egy halászlé apropóján más kisgyerekes magyarokkal is találkozzanak hanuka hatodik napján. Ahhoz képest, hogy Észak-Izrael nem bevándorlási célpont, ennek megfelelően nem sok magyar család él errefelé, egész takaros számban jöttünk össze Haifától, Afulán át, egészen Kirjat Shmonáig. A vendégek zöme legalább 15-20 éve érkezett az országba (köztük sokan nem is Magyarországról, hanem Romániából). Volt, aki sok év kihagyás után visszatérő, illetve rajtunk kívül volt még egy család, akik a közelmúltban költöztek Izraelbe. Talán fele-fele arányban voltak a "szín" magyar és a vegyes családok, ez utóbbiaknál a lányok-asszonyok képviselték a magyar vonalat. Az ő gyerekeik változatos szinten értik, beszélik a magyart, míg a férjeik lányegében egyáltalán nem. (Ehhez képest egész lelkesen gratuláltak a találkozóhoz a buli végén.) Mint házigazda nem feltétlenül tudtam kiélvezni az eseményt (még fotózni sem volt időm), de ahogy néztem igazán jól érezték magukat a vendégeink. A gyerekek egymásra találtak, rohangásztak, játszottak aztán mézeskalácsot sütöttek. A felnőttek főztek, dumáltak, ettek, ittak. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, csak együtt voltunk, élveztük egymás társaságát - elvoltunk, mint hal a vízben. Hát kellhet ennél több? Búcsúzásnál sokan kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Remélem igen! Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet. Kapcsolódó cikkek:
|