Különös Csipkerózsika álmomból ébresztettük fel a helyi tornatermet, ami egykor az iskola ékessége volt. Ma már felveri a gaz az iskolát és a tekintélyes méretű tornacsarnokról is valahogy megfeledkeztek a helyiek. Míg nem idén februárban felfedeztük magunknak - és a kibuc többi kisgyerekes családjának - a parlagon heverő sport létesítményt. Hónapokon át minden csütörtökön együtt labdáztunk, fogócskáztunk, kúsztunk-másztunk. Aztán a jó idővel együtt elhalt a közös program - ahogy azt kell, újra mindenki a szabadban fárasztotta a gyerekeit. Most, hogy csípősebbre fordult az idő, ismét igény mutatkozott a közös családi mozgásra. Jöhet a második félidő!

Ahhoz képest, hogy nem vertük nagy dobra az indulást, egészen belaktuk a hatalmas tornatermet. Pedig a tavalyi törzsgárdából sokan nem is jöttek el, voltak viszont mások, akik épp a kibucban vendégeskednek a hanukai szünetben. Meglepő módon ismét akadt olyan szülő, aki még általános iskolásként járt utoljára a tornateremben, azóta nem is volt a kibuc ezen sarkában.
A játék örömé szempontjából, mit sem számít, hogy ki, honnan jött, mikor járt a tornateremben utoljára. A lényeg, hogy közösen csinálunk valamit, amit láthatólag mindenki élvez és igényel.
Nagyon úgy fest, hogy mi, "gyütt-mentek" hagyományt teremtettünk a családi sport délutánnal. 

4 of us moved here about 3 1/2 years ago from Australia and in a few days 5 of us are moving back. Before I tell you why we are leaving let me tell you why we came.

There is no question that Israel is an amazing place. If it wasn't so special then so many different people wouldn't want to live here and call it their home. Everyone wouldn't have an opinion on who is rightly or wrongly here and who should stay and who should leave. Without getting into that politics at all, what we decided from the relative safety and comfort of our home in Melbourne in early 2009 was that we wanted to come to Israel and spend an extended period of time here growing as a family.

With nothing more than one and a half suitcases each we boarded the first of 2 verrrrry long flights and set off on our way. Our first stop was a kibbutz in the north of Israel right on the Sea of Galilee called Ein Gev. We had a plan to stay for 6 months and then move to the centre of Israel so that I could find a job more in line with my profession - advertising, as unfortunately there aren't a lot of production houses situated 160km from Tel aviv. That was the plan. It wasn't what happened.

What we didn't take into account was how amazing it would be here and how hard it would be for us to leave. From the first minute we arrived we were greeted with open arms and welcomed into the small community of 450+- people. We were given furniture, clothes, toys, people brought us food, they invited us to meals and play dates with the kids. Although we arrived alone, with no real friends or family we quickly were made to feel that that wasn't the case.

There is something very special about living on a Kibbutz, a sense of community that I have yet to feel anywhere else I have ever lived. There are no fences or dividers between houses so everyone is very much connected to everyone else. We celebrate with each other when someone has a baby, a birthday or gets married and we cry together when someone leaves us or passes away. We share each others joys and sadness, highs and lows, laughter and tears. Our 3 1/2 years on Kibbutz Ein Gev have been more than we could have hoped for or imagined. I have often said to many people that living is here is not really like living in the 'real world', it's better.

Yesterday we celebrated our time on Ein Gev with a small party at which we wanted to say goodbye to everyone as in 9 days we are off. Someone at the party turned to me and said "...wow, there's a lot of people here..." but when I looked around, what I saw made me correct them and say "...not a lot of people, a lot of friends."

The connections we have made with people over the last 3 1/2 years in this wonderful place is at times difficult to understand. We feel closer to many people here that we have only known a short time compared to others we have known back in Australia for many years more. We came alone but we are leaving behind not just friends but our new extended family as well. We were welcomed by all with open arms and as we learned Hebrew they struggled with english to make us feel more comfortable. Our kids grew together, we celebrated holidays and birthdays together and we all lived, worked and prayed for peace and security together. We experienced being in a war, 3 New Years, 3 Yom Kippurs, the birth of our son and we almost made it through to the national election. (We were very proud however to go to the polling booth and cast our vote for the mayor of the region just a week or so ago). All in all we have been here about 1200 days and I struggle to recall one that I didn't enjoy or gain something from.

So why are we leaving ? Sometimes I am not sure.

But other times I remember that we don't have any real family anywhere near us. No grandparents, aunties, uncles or cousins for the kids. This fact compounded by living on the kibbutz where it feels that every other child has at least 22 immediate family members around them at all times. Are we robbing our kids of something they need and could have if we lived back in Aus ?

Also, I never quite managed to find my 'thing' here from a work point of view. I was prepared to try a lot of things and gave them all a red hot go but unfortunately none of them panned out or paid enough for me to be able to continue full time. I remember something that my best buddy and neighbour Idan said to me when we first got here and that was "...if you find your niche here in Israel it is the very best place in the world you can ever live." I really think he is right, but unfortunately I didn't find mine.

So now we prepare to go back to Australia and I am doing everything I possibly can to keep myself busy so that I do not have too much time to think about it and feel sad for what we are leaving behind. The world today is a small place and so we can and will I hope all still keep in touch but in my heart I know it won't be the same. The kids won't be able to ride their bikes to school and home and then spontaneously go to their friends house by themselves on a whim. We won't be able to live with our doors unlocked and sit together at night outside with our neighbors and friends Idan and Dikla and chat about anything and everything. We won't take 40 mins to pop to the shop that is 1 minutes walk away for a litre of milk as we stop to chat to people all along the way. We won't be able to swim in the Kinneret 8 months of the year and consistently complain about how hot and humid it is and so much worse than last year. We won't be able to do any of these things anymore and I know I will miss them all.

I guess it would have just been easier if I did find my niche and the rest of our family would have decided to move over here as well.

Kell is a lányoknak a D-vitamin fröccs, mert mifelénk a nyárnak már csak percei vannak hátra. Holnaptól ugyanis az előrejelzések szerint Izraelben is beköszönt az áhított tél. Szerencsére azért nem kell repkedő mínuszoktól és hófúvásoktól tartani (bár tavaly ebben is volt részünk...) - kellemes 25 fok helyett meg kell elégednünk 10-15 fokokkal, holnaptól csípős szelek járnak át mindent (beleértve a fűtetlen lakásunkat is…). Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a következő hetekben jön az esős évszak, ami Izraelben ezerszer kívánatosabb, mint a napfényben fürdőző bombázók.
Ki érti ezt? :-)

Lement Jom Kippur és pikk-pakk sátrak nőttek ki a földből szerte Izraelben. Ezek nem hagyományos sátrak, többnyire tákolmányok, jelzés értékű ideiglenes építmények szukkotra. Ahogy azt kell, a kibucot is elborították a különböző kivitelű szerkezetek. Mi ugyan nem állítottunk ilyet, kipipáltuk az óvodai sátor eszkábálásával. Ez viszont kellemes délutáni elfoglaltság volt kicsinek-nagynak egyaránt. 

Este pedig barátaink sátorverését nézhettük végig, ami tavalyhoz hasonlóan idén is rekeszizom szaggató volt. De viszonyomat az ünnephez mégsem ez változtatta meg. 

Nekem eddig a sátrak jobbára díszletek voltak, és inkább az értelmezhetetlenség tartományába tartozott, hisz semmit nem lehetett bennük csinálni a magyar klimatikus viszonyok mellett. De itt a mediterrániumban értelmet nyert az előírásosan szellős kiképzés és a kibucban az is kiderült számomra, hogy a sátor (vagy inkább a környéke) könnyedén megtölthető élettel. Az ünnep 8 napja alatt több, családias léptékű eseményre is hivatalosak voltunk. A hangulat mindannyiszor forró volt, harminc fokban milyen is legyen. Ezek amolyan gardenpartik voltak - könnyedek, lazák, átélhetők, befogadhatók, semmi kötöttség, vallásos erőlködés.

Szukkot kapcsán sem maradtak el a kibuc szintű, nagy megmozdulások - ebből kettő is kijutott nekünk idén. Az első felejthető volt, ha nem lennének a képek semmi nem ugranak be arról, hogy mi is történt az este folyamán azon kívül, hogy a végére Ábel majdnem elaludt rajta.

A második közösségi szukkotra időzített esemény már emlékezetesebbre sikeredett. Jom Maim, vagyis Vízi nap néven hirdetett esemény igazi vízi parádét ígért. A víznek kevés köze van az ünnephez, ha csak az nem, hogy Rosh Hasana előtt a vallásos zsidók vízpartra vonulnak (Tashlikh szertartásra), kiürítik a zsebeiket, képletesen megszabadulnak a bűneiktől. Ez is egy formája a megtisztulásnak, de a Jom Maim szervezőit ez valószínűleg cseppet sem motiválta. A program ugyanis inkább a nyári táborokból is ismerős klasszikus vízes sorversenyek köré épült.   

Nagy volt a vidámság, annak ellenére is, hogy az előző hetek kellemes melege helyett épp e napon hűvösebb szelek jártak a Kineret partján. Ez azonban a résztvevők többségét nem zavarta abban, hogy csurom vízesek legyenek. Az este folyamán volt még egy meglepetés, amiben szerény személyem is aktív résztvevő volt. Úgy látszik a sávuóti táncprodukcióm olyan mély nyomokat hagyott egyesekben, hogy most is megkínáltak egy fellépési lehetőséggel.   

A múltkori szólóm után most a tánckarban kaptam helyet, ami egyáltalán nem visszalépés tekintve, hogy egy sortáncról volt szó. A szervezők úgy gondolták, hogy a locsolkodást érdemes volna feldobni egy flesh mobbal, ami a kibuc azon felének, aki nem vesz részt a meglepetés performanszban biztosan hideg zuhany lesz. Azt, hogy ez így volt-e nem tudom, de mindenesetre mi jól szórakoztunk, a többi meg nem számít.  

Majdhogynem egy időben érkeztünk Ein Gevbe Larával és Dannel. Az elmúlt bő egy évben lényegében ugyanazokon a fázisokon mentünk át, ugyanazokkal a nehézségekkel és kihívásokkal kellett szembenéznünk. Ez mindenképpen összeköt minket, még ha sok dologban más utat is jártunk. Most viszont végképp elvállnak útjaink - Lara és Dan, és persze két tündéri lányuk néhány nap múlva visszatér Ausztráliába. Felszámolják azt, amit itt keservesen felépítettek és újrakezdik ott, ahol abbahagyták a békés és gazdag Ausztráliában. Ne gondolja senki, hogy ez kudarc! Az adott körülmények között nagyjából kihozták a legtöbbet az "Izrael-projektből" és most új kihívások előtt állnak. Jó emlékekkel távoznak és biztos vagyok benne, hogy szép időszak előtt állnak - már csak azért is, mert Ein Gevből egy életre szóló emléket is magukkal visznek: itt fogant harmadik gyerekük, aki már Ausztráliában fog megszületni.
Haverilag sorozatunkban Dan angol nyelvű vendégposztját olvashatjátok arról, hogy mért jöttek Ausztráliából Izraelbe, milyen volt egy kibucban élni és miért döntöttek a távozás mellett. 

For as long as I can remember, I have dreamed of living a different life. Don’t get me wrong, I had an amazing life back in Australia. Beautiful wife and 2 daughters, all the extended family, amazing friends, a great job, the list goes on. Plus the luxury of living in an amazing city, in one of the world’s best countries. And still, I yearned for something different. Something slower, more free, with more space, less stresses and more time with my kids.
For as long as 5 years my wife and I had talked about moving to Byron Bay, a small beach town in Northern New South Wales. It was whilst we were there one holiday that we decided it wasn’t for us. Something didn’t feel right, but at the same time we were really disappointed. We were realizing our dream plans weren’t our dreams anymore. And there, on the trip, discussing what our next dream plan would be it came to us out of the blue. What about moving to a Kibbutz. I don’t know why, or from where the idea came. Neither of us were particularly Zionistic, nor religious. And neither of us had spent any time on a Kibbutz before. But no sooner had we muttered the words, than we were sure this was the right thing. 14 months later, having packed up our house, quit our jobs, taken our kids out of day care, said goodbye to our family and friends, and found new homes for our 2 amazing dogs, we landed at Ben Gurion.

Picking Ein Gev was pretty straight forward for us. All we knew was we wanted to be close to water. There was exactly 1 Kibbutz available to us on the Bayit Rishon Be’Moledet program that was within walking distance of water. The choice was made for us.
Arriving was a shock to our system. A big shock. We had come from a big suburban Australian home, with all the mod cons, in a nice clean suburb. We arrived in 48m2 of a run down apartment, which looked like it was built 50 years ago and forgotten about. Very few cons, let alone mod cons, worn out couch and beds, mouldy bathroom. My wife cried when she saw where we would be living. She couldn’t help but think we had picked up our kids from a beautiful Australian life, and brought them to an Israeli dump in the middle of nowhere.
I think it took less than 48 hours for the shock of our new housing to wear off, and the beauty of Ein Gev to capture us.

It’s hard to describe quite how beautiful Ein Gev is, and quite often people who have been living here their whole lives don’t quite realize it. Living literally on the Kinneret, with huge areas of grass and palm trees (and Eucalyptus trees to make us feel at home) surrounding us, and the Golan right in our backyard with spectacularly changing colours as the sun rises and sets. Almost 18 months later, and I don’t think a single day has gone passed that I don’t look around and think “I can’t believe I live here, its one of the most beautiful places”.

It was always hard for us to verbalise exactly what it was we were looking for in our dreams to get away. But over the last ~18 months we’ve realized this is pretty much it. Life here has been pretty amazing for us. To describe it all is impossible. Freedom excitement & independence for the kids, beautiful community feeling, outdoor lifestyle, making new friends, much more time with the kids, stress-free (almost) living, the list goes on… It was everything we were looking for and more.

Of course to say everything was smooth sailing would be wrong. Life anywhere has its ups and downs, and being without family and friends’ support, in a new country 24 hours flying time from home, in the middle of nowhere is always going to provide some challenges. Watching the kids spend the first few months very unsettled and struggling to make new friends because of a language barrier was very tough. It really made us question if we were doing the right thing (this settled quickly and now we don’t know how we will ever pry them away). Good work is very hard to find this far North. Anything administrative makes you want to pull out your hair. The summer is hot. Very hot. July/August are almost unbearably hot. We had gone from a city of amazing food and nightlife to the chadar ohel and the kibbutz pub – enough said. And of course, there is the elephant in the room, the issue of security. Still, everything considered, the positives far far far outweigh any of the downsides.

We have made the very difficult decision to go home. I was offered a job in Australia that I just couldn’t refuse. And, not being in the position to commit to a long term life here, giving up the job was too big a risk. But, since making the decision, not a day goes past that we haven’t questioned whether we are doing the right thing. Everything about being here we, and the kids, love. This was our dream for years, and finally having realized it, leaving after only 18 months feels too soon. The decision of living a life with a fantastic quality of life but concerns of future prospects for jobs, our kids education, etc. vs going back to ‘our old regular life’ but one in which we are secure and can offer our kids so much is not an easy one. And one we continue to debate even today, 12 days before our flight home. But we leave with a real taste of our dream now, not just thoughts. And who knows what will happen next...

Sokszor leírtam már, hogy az ein geviek nem számítanak vallásosnak, mint közösség. A mindennapi életre nincs hatással a vallás (még akkor sem, ha az ünnepeket közösen üljük meg), de vannak, akik bizonyos hagyományokat a mindennapokban is követnek. Többeket is ismerek a kibucból, akik fontosnak tartják, hogy a szombat bejövetelét köszöntsék. Otthon gyertyát gyújtanak, elmondják a kalácsra és a borra az áldást, de a nap hátralévő részében folytatják tovább a szekuláris életüket. A kibucban a szombat bárminemű ünneplését magánügynek tekintik, tiszteletben tartják, de közösségi tetté nem emelkedett, mert nincs rá igény.
Vagy mégis? Múlt pénteken közös kiddusra voltunk hivatalosak, amit a kibuctagságra kandidálók szerveztek.

Maga a program egyébként nagyon szimpatikus volt, mintha összegyúrták volna a someres, a szarvasi és a frankeles szombatfogadásokat. A dolog reformzsidósan volt kóser, de ez mindegy is, mert a lényeg a közösségi tett. A kiddus apropó az együttlétre, ami nekem bejön. Már régóta hiányzott valami hasonló, mert az elmúlt majd 15 évben szinte minden péntek estém hasonlóan telt Magyarországon. Talán nem csak nekem van hiányérzetem a kibucban, hisz sokan jöttek el a kiddusra. Azt persze nem tudom, hogy ez a hagyománytisztelet jele, vagy az új tagok iránti kíváncsiság volt, de ez mindegy is.

Ha nem sarazásról lenne szó, akkor azt mondanám, hogy Ein Gevben az év fénypontja az iszapbirkózás. De a nagy ívben szálló szutykos víz miatt képzavarnak érzem e jelző használatát az esemény kapcsán. Ettől függetlenül az évente megrendezett dagonyázás lokálisan túltesz az olimpia fontosságán. Mert hát, ki a bánatot érdekel Michael Phelps száznyolcadik érme, ha a haverok előtt bizonyíthatom, hogy én vagyok a Jani a mocsárban?! Ez nem mucsai hozzállás - kár ezen kiakadni - hanem nagyon is emberi és még doppingolni sem kell a kiugró győzelemhez. Ha így nézzük, akkor a falusi sárdagasztás tiszta verseny a javából - némi alkohollal megalapozva, de ez a WADA szerint is legális élénkítő szer az ilyen típusú megmérettetéseken.

Az iszapbirkózás amúgy sem klasszikus sport, inkább a pankrációhoz mérhető népi show műsor, ahol ugyan a férfias erő dominál, de igazából mindenki azt várja, hogy mikor jön már a csajok hajtépős száma, némi mellvillantással. Igen, ez egy felvállaltan szexista szórakozás, amin csak a hard core feministák akadnak ki, egészen addig, amíg rá nem jönnek mekkora buli amazonként küzdeni. Sajnos idén a női szakág viszonylag alulreprezentált volt és a toples modellek is lemondták a szereplést, így könnyű volt a tavalyi győztes dolga, aki újdonsült párjával férfiakat megszégyenítő technikával védte meg a címét.

Mikor letöltöttem a képeket szembesültem vele, hogy a macsós adok-kapoknak enyhe homoerotikus felütése is van. Ahogy az izmos férfiak egymásnak feszültek, rendre félreérthető pózokba keveredtek, ami helyben nem tűnt fel, de a fényképeken kimerevítve heteroszexuális szemmel is lejön. Az alapvetően nőkre kihegyezett szexista shownak ez a mellékhatás különös bukét ad - de ezt a jelenséget magyarázzuk inkább a szexuális egyenlőség felé tett üdítő lépésnek. Így máris jobb a leányzó (pasi?) fekvése!

Szomorú de annyi év távlatából is a Magyarországról - és a magyarokról - alkotott képet a Holocaust alapozza meg. Az üldöztetésekben játszott magyar szerepvállalást errefelé nem lehet elmismásolni azzal, hogy "de a németek voltak". Magyarországnak nem bocsátottak meg, mert igazából bocsánatot sem kértünk. Nem úgy a németeknek, akiknek például a foci EB-n egyáltalán nem volt ciki szurkolni Izraelben.

A negyeddöntőn a német önkéntesek mellett, a fél kibucunk is a Nationalelfnak drukkolt. De az egyik sűrűn ismételt tévés  reklámszpotban is egy német mezbe öltözött szereplő hirdette a helyi Mediamarktot. Mi meg ugye ott tartunk, hogy kifütyüljük a Hatikvát, és akkor ezzel mindent elmondtam a magyar országimázs itteni esélyeiről… Pedig a német példa is mutatja, nem lehetetlen egy ország átpozícionálása, csak őszinteség és még inkább akarat kell hozzá.  

Igaz tendenciózusan "dzsobbiknak" ejtve és az összeállítás alatt szinte végig olyan látványos utcai harcokat mutattak, amik nem Magyarországon történtek. Nem jó az ilyet látni, de még rosszabb, amikor ilyen manipulatívan tálalt hírek és kontextusukból kiragadott információk kapcsán a legváratlanabb pillanatokban nekünk szegezik a kérdést: "Te, most mi a fene van Magyarországon?" "Diktatúra épül?" "Csődbe jut az ország?" "Tényleg tombol az antiszemitizmus?". Ilyenkor jönnek az "igen, de" meg "azért nem teljesen így van" típusú válaszok, mert hát ki szeret rosszat mondani a saját hazájára, még ha igaz is? Sajnos egyre többször, egyre nehezebben esik a mundér becsületére kelni, főleg úgy, hogy személyes izraeli jelenlétünkkel is eleve igazolunk minden ilyen jellegű kérdésfeltevést. Hisz, ha tényleg olyan jó volna Magyarországon a helyzet, akkor mi a frászt keresünk Izraelben? A védhetetlen ellentmondást a legjobb indulattal sem lehet feloldani.

Az olimpiai szereplésünk pedig kifejezetten tekintélyt parancsolt. Sokan gratuláltak nekünk egy-egy magyar aranyérem után, ami nyilván nagyságrendekkel kellemesebb, mint amikor a forint mélyrepülése miatt magyarázkodhatunk.

Még a legnagyobb kibucok sem elég nagyok ahhoz, hogy az emberi viszonyok a városi szintre süllyedjenek. Itt mindenki ismer mindenki és előbb utóbb a szomszédok között fajlagosan megnő a rokonok száma. Ez hol hátrány, máskor viszont nagyon is előny. Ilyen közegben az aktív kor után is a közösség részei maradnak az idősebbek, szociális értelemben nincs elhagyatott szépkorú, mert életben tartják egymást az emberek. Nyilván itt is meghal egyszer mindenki, de nem mindegy, hogy az utolsó éveket magányosan, a családtól távol vagy épp fordítva éljük le.

Az emberi viszonyokon túl a legtöbb kibuc - így Ein Gev is - lehetőségeihez mérten intézményes keretek között is gondoskodik az idősek ellátásáról. Nézzük, hogy megy ez nálunk:

Azok az idős kibucnyikok, akik valamiért már nem képesek az önellátásra, illetve egészségügyi állapotuk ezt indokolja jogosultak elhelyezésre az öregek házában. Ez a szakintézmény a kibuc központi részén található, tehát nem dugják el őket, ha akarnak rálátnak a kibucra, mint ahogy a család is bármikor ránézhet az öregre.

Azt nem mondanám, hogy öröm az idősházba kerülni, hisz az öregek otthona mindig egyirányú utca. De nem mindegy, hogy ha már ide jutott az ember, milyen körülmények között fejezi be földi pályafutását. Kívülállóként nekem úgy tűnik, hogy ebből a szempontból ez egy irigylésre méltó hely.

Nem nagyon hiszek a nemzetkarakterológiában. Ingoványos sztereotípiáknak tartom, amikor egy-egy népet állandó eposzi jelzőkkel illetünk. E posztban sem a valóságot akarom bemutatni, hanem felvállaltan a látszatot. Ami ugye közmondásosan csalóka, de az összkép mégiscsak ebből áll össze.
Mielőtt túldimenzionálnánk a saját jelentőségünket, fontos az elején tisztázni: Izraelben nem ismerik a magyarokat, alapvetően nem foglalkoznak velünk. Nem nagyon találkoztak magyarokkal, nincs szoros politikai, gazdasági, családi kötelék Magyarországgal, legfeljebb a hírünk jut el ide. Ismerik viszont az Izraelbe szakadt magyar ajkú zsidókat és a Holocaustot. Emiatt a magyarokról alkotott kép is legalább kettős.
A magyar zsidókról három érdemleges dolog él az izraeliekben: pocsék, de annál viccesebb héber kiejtésük van, kifejezetten jó a humoruk és isteni a kajájuk. A magyar zsidók szeretik egy negyedik elemmel is kiegészíteni az iménti felsorolást, mégpedig azzal, hogy még furfangosak is. Amit ugye mindenki büntetlenül mondhatja magáról, úgyhogy okosabb ezt nem feszegetni, mert a végén kiderül az ellenkezője és akkor jaj nekünk :-)
A magyar akcentus tényleg borzalmas és kilométerekről kiszúrható, ez olyan hendikep, amivel minden első generációs bevándorlónak meg kell barátkoznia. A dolgot azért nem kell magunkra venni! Hozzánk hasonlóan a többi nép fiai is sajátos kiejtéssel törik a hébert, a sorból tehát nem lógunk ki, legfeljebb minket egy kicsivel rosszabb hallgatni.

A magyar konyha izraeli mítosza ennél eggyel komplexebb ügy. Eleve necces magyar konyháról beszélni Izraelben a kósersági szabályok szorításában. Nem csak a disznóságok felejtősek, de például a tejfölös csirkepaprikás is megy a levesbe. Persze így is marad épp elég finomság, de a kérdés, akkor is kérdés marad: mennyiben reprodukálható az eredeti magyar konyha így? Nos, amit a magyar nagymama évtizedekkel ezelőtt az asztalra tett, azt megőrizte a családi emlékezet és elkönyvelte magyarnak, és ez így van rendjén. Az idő pedig megszépítette, felmagasztalta, bearanyozta a nagymama főztjét. Legendává nemesült az újházi tyúkhúsleves és a túrós csusza. És ennyi.

A magyar ételek nem részei a kanonizált izraeli konyhának - már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, mert ez mind a mai napig vita tárgyát képezi. Gulyásnak csúfolt pörköltön kívül egyetlen magyar étel sem köszön vissza az étlapokról és a másod-harmad generációs magyarok sem a nagymama receptjei alapján főznek otthon. Illetve ebben azért van némi változás. A világméretű gasztroforradalom Izraelben is tombol, ennek révén a magyar konyha is terítékre kerül. Magam is megemlékeztem már Ofer Vardi barátom népszerű szakácskönyvéről, de rajta kívül is képbe kerül a magyar konyha. Az itt is népszerű főzővetélkedők egyikében például egy magyar bácsi zsidó tojása (mi más ugye) komolyan könnyet csalt a zsűri szemébe. A környékünk bedobós lapjában pedig a szilvásgombóc elkészítésének rejtelmeibe vezették be az olvasókat. Mindezek alapján tényleg jó szájízzel gondolhatnak a magyarokra Izraelben, a sorozat második részében viszont jön a feketeleves.