Hetekkel túl vagyunk már szukkot ünnepén, de mégsem szeretném, ha feledésbe merülne, hogy e jeles alkalomból megépítettük életünk első saját családi sátrát.
A szukkot az az ünnep, amikor Izrael városai és falvai megtelnek sátrakkal (szukkákkal). Bár a sátor szót érdemes nagyon tágan értelmezni - már a Tóra is olyan építményről szól, ami csak hézagos védelmet nyújt az elemek ellen, de ebbe azért sok minden belefér. A pöpec, előre gyártott daraboktól, a home made csodákon át, egészen a szinte életveszélyes tákolmányokig mindenféle szerkezetet látni ilyenkor az utcákon, erkélyeken, udvarokon. Nincs ez másként a kibucunkban sem, erről már megemlékeztem és persze arról is, hogy milyen az, ha értelmiségi apukák sátrat ácsolnak.
Épp ez utóbbi - egyébként kacagtató - élményem miatt és persze azért, mert nomád táborban egy életre kiéltem a műárnyék építő szenvedélyem, nem volt nagy kedvem saját sátor építésébe kezdeni. De a gyerekekért mindent, akár még sátrat is verek - főleg, ha Zsófi ezt visszautasíthatatlan parancsba adja.
Egy kérésem volt, hogy ezt a harci műveletet ne gyerekekkel súlyosbítva hajtsuk végre, mert az csak látszólag jó buli. A gyerekeknek persze pont a sátorverő cirkusz az élmény, úgyhogy azt ötlöttük ki, hogy együtt kezdjük el építeni, aztán úgyis megunják és majd hagynak magányosan kibontakoztatni az építőművészetem.
Na, ebből az lett, hogy Ábel vérszemet kapott és egyfolytában a sarkamban (vagy inkább a seggemben) volt, mikor egy kalapáccsal, mikor egy csavarhúzóval, esetleg egy kósza vasdoronggal a kezében. Ez még kezelhető lett volna, de kisvártatva felbukkant a kis haverja, Sahar, aki egy túlmozgásos kataton bolond, ő viszont az említett eszközöket használta is és ez egy hároméves esetében inkább rémálom, mintsem egészséges utánzás. Ráchel is külön építőbrigádot szervezett a barátnőiből, akik sajátos elképzelések mentén próbáltak hozzájárulni a munkához. Ennek a csúcspontja az volt, amikor egy ugrálókötél segítségével gúzsba kötöttek miközben épp egy vasrúddal légtornáztam, hogy összekössem a sátrunk egyik tartópillérével, ami más körülmények között egy szerteágazó cserje. E ponton a kötél idegeim felmondták a szolgálatot és félbeszakítottam a nagyívű építkezésünket.
Másnap délelőtt, immár gyerekek nélkül újra nekifutottunk az akciónak. Begyűjtöttem a környék elhagyott vízvezetékeit, antennarúdjait és függönykarnisait, amiket korunk nagy vívmányával (áldassék a neve, aki feltalálta), műanyag gyorskötözőkkel illesztettünk egymáshoz. Az így kialakított vázra eldobható asztalterítőt tekertünk körbe, a tetejére pedig a vallási előírásoknak megfelelően pálmaágakat fektettünk keresztbe (hogy szakadna meg, aki ezt egykor megálmodta, mert úgy vág és szúr a pálma levele, mint egy tőrkés). Délután a gyerekeket a kész sátor várta, már csak ki kellett díszíteni, ami a szerkezetépítéshez képest cseppet sem életveszélyes feladat. Krepp papír és tűzőgép segítségével egész takarosra dekoráltuk az ünnepi építményt, nagyon király lett. És, hogy a sátrunk még egyedibb legyen a jobb oldalát (mi mást?!) nemzeti színekbe öltöztettük. Kitűztük az izraeli zászlót és mellé két kis magyart is, valódi multi-kulti oltárt rittyentettünk, kicsit olyan stílben, mint az első világháború előtti hazafias zsidó naptárak és üdvözlőkártyák. Már csak Ferenc József portréja hiányzott, meg a felirat "Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!"
A szukkánk olyan jól sikerült, hogy nem csak azt bírta ki, hogy napokig használtuk, de még a távollétünket is. Mikor tíz nap után visszatértünk a kibucba még mindig állt, igaz a szél azért már kikezdte, így a balesetveszély elkerülése végett elbontottam, immár gyerekek nélkül, mert így kevésbé illúzió romboló.
RSS Feed