Ki ne álmodna arról, hogy egyszer rajthoz áll, de legalább nézőként ott lesz az olimpián?! A legtöbbünknek egyik sem jön össze, marad a tévé és a kényelmes fotel. Vagy a Maccabia, a "zsidó olimpia". Ezt is négyévente rendezik meg és ha a felhajtás nem is olyan nagy körülötte, attól még élményszámba megy.
Akit nem csapott meg az öltözők áporodott izzadtságszaga, az nem tudja, hogy milyen klassz dolog a sport. Ma már ezt kevesen gondolnák rólam, de egy időben nekifutásból indultam minden utcai futóversenyen, ahol ugyan a futottak még kategóriáját erősítettem, de legalább az izomláz másnap megvolt. Ebből mára nálam kevésbé az izom, mint a lázas sportszeretet marad meg. Többek között ezért sem akartam kihagyni a XIX. Maccabia játékokat, ahol némi izmozás után végül újságíróként akkreditáltattam magam.
| Első látásra gigantikus, amúgy helyenként kaotikus sporteseményre tízezer delegált érkezett a világ minden részéről, köztük közel 80 magyar is. Nyilván elsősorban rájuk voltam kíváncsi, bár ennek erősen határt szabott, hogy a versenyeket vagy egy tucat helyszínen bonyolították le szerte Izraelben. Eleve kizárt volt, hogy mindenhol ott legyek, inkább csak belekóstoltam, amibe tudtam. A legtöbb versenyt a Wingate nevű helyi TF-en tartották, ahol folyamatosan történt valami, ha meg nem, akkor ott volt a sportkombinát közepén egy "élménypark". Itt két verseny között kedvükre pihenhettek, szórakozhattak, játszhattak a jelenlévők. Persze ennél érdekesebbek voltak az egyes versenyek, amiből nekem szűk fél napnyi jutott ki. Derekasan megnéztem a magyar női és férfi pólócsapatok egy-egy meccsét, elvégre ha valami, akkor ez "haza pálya". | Aranycsapat A Magyar Maccabi Csapat 4 arany, 5 ezüst és 11 bronzéremmel tért haza a XIX. Maccabia játékokról. A húsz érem és a további helyezések alapján a 78 fős magyar delegáció az éremtáblázat harmadik helyére került a sokkal-sokkal népesebb izraeli és az amerikai csapatok után. Kell-e mondanunk, hogy ez volt a Maccabi VAC történetének legeredményesebb szereplése a "zsidó olimpián", ami azért is fontos, mert végre nem az antiszemitizmus kapcsán forgott Magyarország neve, hanem a sportsikerek miatt. |
Népsportos fordulattal élve a lányoknál a küzdelem dominált, de a későbbi bronzérmes csapatot alaposan helyben hagyták az amerikaiak. A férfiak (akik ugyancsak bronzzal térhettek haza) viszont eltángálták az angolokat, akiknek messze nem tart ott a vízilabda kultúrája, mint a magyar.
Ha már a Wingaten voltam bekukkantottam egy kosármeccsre is. Épp az izraeliek játszottak a németekkel. Biztos bennem van a hiba, de nekem még mindig fura, ha "Deutschland" feliratot látok az izraeli mezek között, főleg hogy tudja az ember, hogy mindkét csapatban zsidók játszanak. Másfelől meg jó érezés tudni, hogy ilyenkor Hitler ezerrel forog a sírjában…
Wingétes vendégszereplésem a junior magyar teremfocisták meccsén folytattam. Bár ne tettem volna, mert rossz volt nézni, ahogy szegény magyar srácokat lenyomták a sokkal összeszokottabb és technikásabb spanyol fiúk. Mindegy, a részvétel a fontos - mondhatnánk erre, ha már a zsidó olimpián vagyunk.
Wingétes vendégszereplésem a junior magyar teremfocisták meccsén folytattam. Bár ne tettem volna, mert rossz volt nézni, ahogy szegény magyar srácokat lenyomták a sokkal összeszokottabb és technikásabb spanyol fiúk. Mindegy, a részvétel a fontos - mondhatnánk erre, ha már a zsidó olimpián vagyunk.
Kell egy csapat
Bissau-Guineai magyar csibészek Rejtő óta nyilvánvaló, hogy a szélhámosság akár egészen szerethető is lehet, ha jól csinálják. Bár a zsidóság évezredek óta szétszóratásban él, de azért a fekete afrikai Bissau-Guinea fehér folt a zsidó világtérképen. Annak ellenére, hogy az apró, felerészben muzulmán országban valójában egy darab zsidó sem él a Maccabián mégis volt delegációjuk méghozzá egy bizonyos Andrew G. Szabonak köszönhetően. Igen, az illető amúgy magyar üzletember, akinek valami biznisze van a nyugat-afrikai országgal, ahol állítólag könnyen osztogatják az állampolgárságot meg a tisztelet-
beli konzuli címeket. Na, szóval ez az élelmes ember gründolt magának egy csapatot a Maccabiára, ami csupa jóvágású fehér emberből állt. A brahi csapat ugyan fekete lónak számított a versenyeken, épp emiatt senki sem gondolta, hogy tollaslabdában bronzérmet nyernek. Amúgy a Bissau-Guinea maccabi csapat a játékok kapcsán nem mellékesen összekalapozott
22 ezer dollárt a malária elleni küzdelemre.
beli konzuli címeket. Na, szóval ez az élelmes ember gründolt magának egy csapatot a Maccabiára, ami csupa jóvágású fehér emberből állt. A brahi csapat ugyan fekete lónak számított a versenyeken, épp emiatt senki sem gondolta, hogy tollaslabdában bronzérmet nyernek. Amúgy a Bissau-Guinea maccabi csapat a játékok kapcsán nem mellékesen összekalapozott
22 ezer dollárt a malária elleni küzdelemre.
Levezetésképp benéztem az úszóversenyekre, ahol magyart nem láttam a vízben, azt viszont igen, hogy még az utolsónak célba érőt is tomboló közönség biztatta - ilyenkor érzi át az ember, hogy tényleg a részvétel a fontos és nem a diadal. (Azt egyébként nem értettem, hogy a Maccabia miért a "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" couberteni szállóigét választotta jelszavául, hisz az ilyen jellegű közösségi játékokon inkább a részvétel a fontos és nem a győzelem felkiáltás dukálna.)
Néhány nappal később életemben először hoki meccsre mentem, hol máshol tegyen ilyet az ember, mint a forró közel-keleten. Izraelben egyetlen normál méretű hoki pálya található, történetesen tőlünk 50 kilométerre északra, Metulán. Ez egy aprócska kisváros, vagyis inkább falu, amit lényegében a Libanoni határra építettek. Azt nem sikerült megfejtenem, hogy ha már, akkor miért pont ide álmodtak műjégpályát, de biztos jó okuk volt az isten háta mögé lepöttyinteni a létesítményt, főleg mert így legalább van ott valami. A hoki élvezeti értékéből ez a provinciális jelleg mit sem von le, még akkor sem, ha amúgy az izraeli jégkorongot finoman szólva nem jegyzik a világ élvonalában. Akinek ennek kapcsán a jamaicai bobcsapat jut eszébe, az nem áll messze a valóságtól (a jégcsarnok előtt ki is van állítva egy dávidcsillagos bob), de ha kimosolyogtuk magunkat érdemes megjegyezni, hogy néhány éve a magyar jégkoronggal sem számolt senki, azóta viszont megjárták az A csoportos VB-t is, szóval van példa a gyors felemelkedésre.
| Egyébként azért is érdekelt a maccabiás jégkorong torna, mert vagy egy éve olvastam egy érdekes cikket, amiben arról írtak, hogy az izraeli korosztályos csapatokban együtt játszanak a volt Szovjetunióból bevándoroltak (naná, kik mások?!) és a Metula melletti drúz falukból jövő gyerekek. Belőlük mondjuk sokat nem láttam, a Maccabiára elvben csak zsidók nevezhetnek be, de ha ezt azért nem is veszik már olyan komolyan, azért egy arab gyerek mégiscsak kilógna a sorból… Eredetileg az orosz-izraeli meccset céloztam be, hisz ha valami, akkor az elég pikáns, hogy mindkét csapat oroszul nyomja, de végül erről lecsúsztam. Helyette az amerikai-izraeli junior hoki meccsre estem be, ami sporttörténeti eseménynek bizonyult. Nem szerény személyem jelenléte miatt, hanem azért, mert az izraeli srácok életükben először vezettek és egy egész harmadon át meg tudták őrizni az előnyüket. Jó, hát utána az amik annak rendje és módja szerint feltörölték velük a jeget, de ez egyáltalán nem zavarta a srácokat, akik nagyon boldogan ünnepelték magukat a lefújás után. A dologhoz hozzátartozik, hogy a meccs alatt az amerikai kispadon az edzők nem egyszer küszködtek, hogy ne röhögjenek harsányan az izraeli srácok produkcióján. A pályán elért eredménynél csak egy dolog volt nagyobb meglepetés számomra. Amikor közzétettem a fotóimat a meccsről utólag írt nekem valaki magyarul, hogy örül, hogy lefotóztam és milyen kár, hogy a helyszínen nem beszéltünk. Nem tudtam kiről is lehet szó - hisz nem beszéltünk - kértem, hogy mutassa meg melyik képen van. Kiderült, hogy a meccs vezető bíróját Magyarországról delegálták (lásd keretes) szóval még ott is találkozhattam földivel, ahol erre végképp nem számíthattam. | Bírói szemmelHa már nem sikerült személyesen beszélnem Mayer Gábor hokibíróval, akkor e-mailben kérdeztem a maccabiás élményeiről: 
|
Szerencsére a Maccabia szinte házhoz jött hozzánk. A hosszútávúszó és triatlon versenyeket a Kineretnél rendezték, az utóbbi sportágban még három magyar induló is volt, szóval volt miért kilátogatni a versenyre. Mondjuk ez csak így leírva evidens, mert a triatlon versenyeket hajnali hatkor kezdték el viszont az oda vezető utakat már ötkor lezárták. De ki korán kel, aranyat lel! Főleg, ha korai kelés ellenére ki bírja nyitni a szemét… Fotósként tobzódtam, annyi minden történt szinte egyszerre.
A versenyzőket több hullámban indították el, ami számomra azért volt előny, mert a tömegrajtos úszás a triatlon leglátványosabb eleme. Talán az egyik legemlékezetesebb és egyben a legemblematikusabb fotómat mégsem itt lőttem, hanem az öltöző zónában. A lázasan készülődő és bemelegítő sportolók között egy férfi reggeli imát mondott, ahogy azt kell taleszben és imaszíjakban. Így is lehet doppingolni.
Szemtanúja lehettem egy csúnya balesetnek is. A versenylebonyolítás itt sem volt világszínvonalú, például nem sikerült megoldani, hogy a nézők még véletlenül se keveredjenek be a versenypályára - ez leginkább a kerékpáros szakasznál volt hajmeresztő, ahol őrült tempóban suhannak a versenyzők. Ahogy azt kell egy amerikai srác totálba kapott egy fejkendős nőt. Csúnyán bukott, jött orvos, mentős, mindenki, de szerencsére nem történt nagyobb baja és taps kíséretében folytatta a versenyt.
Ennek kapcsán újabb kellemes meglepetésben volt részem, mert az egyik elsősegélynyújtó doktorról kiderült, hogy Magyarországon végzett, úgy beszél magyarul, mint a vízfolyás. A verseny végén a célnál volt időnk dumálni. Elmesélte, hogy a magyar csajoktól tanult meg ilyen jól magyarul, imádja Budapestet és nagyon hiányzik neki, hogy nincs, akivel ízesen "bazmegolhatna", mert szerinte káromkodni magyarul és arabul lehet a legjobban. Úgy tíz óra magasságán - a napszúrás határán - két "bazdmegdemelegvan" között megállapítottuk, hogy ilyen időben tökéletesen őrültség bárminemű testmozgás. Kisvártatva kiderült, hogy nem csak mi helyezkedtünk erre az álláspontra. Miután a versenyzők elkezdtek hullani, mint a legyek a szervezők lerövidítették a versenyt, ami elég humánus megoldás volt a részükről, bár azok körében, akik épp a pályán rótták a köröket okozott némi zavart a döntés - ők ugye nem erre készültek.
A triatlon nem az a sportág, amit fél kézzel lenyom az ember. Messze a legmegdöbbentőbb élményem volt, amikor a triatlon versenyen a vízből egy félkezű atléta emelkedett ki, hogy kerékpározással és futással folytassa a versenyt, amit asszisztensek segítségével teljesített. Elképesztő teljesítmény volt, le a kalappal előtte!
Az Olimpiával ellentétben a Macabbián egy időben (de értelemszerűen általában elkülönítve) tartják az ép és para sportolók versenyeit (mint ahogy a korosztályos bajnokságokat is), ami jól példázza miben is különbözik egymástól egy professzionális és egy közösségi sportesemény. Az Olimpia és a Maccabia azért így is jó pár hasonlóság van: mindkettőt négyévente rendezik, több tucat sportágban osztanak érmeket férfiaknak és nőknek egyaránt, az indulók között profi és tisztes amatőr is megtalálható, és ennek megfelelően mostanra mindkét torna hatalmasra hízott. A világ legnagyobb sportviadalán négyévente 12-15 ezer sportoló indul, a Maccabián ennek ugyan a fele, de ez is óriási szám, ha logisztikáról, szállásról, utaztatásról, étkeztetésről van szó. Az Olimpiai mozgalom mostanra teljesen elüzletiesedett, mert csak így lehet finanszírozni a megalomániát, amire azért mindannyian vevők vagyunk. A Maccabia közössége megtartotta ezen a téren a szüzességét, ennek megfelelően jóval kisebb költségvetésből valósítja meg a csak az olimpiához mérhető, nagyszabású rendezvényt. A költségek nagyobbik részét nem a rendező ország, a tévétársaságok és a szponzorok dobják össze, hanem maguk a sportolók, akik a nevezés kapcsán súlyos összegeket szurkolnak le, hogy részesei legyenek az élménynek - a XIX. Maccabián például rekord számban, ami jól mutatja, hogy világszerte micsoda népszerűségnek örvend a zsidó sportmozgalom.
| A Maccabia egy látszólag professzionális sportesemény, ahol profik és amatőrök is rajthoz állnak. Nagyszerű egyéni teljesítmények terepe, de világcsúcsok nem itt dőlnek meg, mert a zsidó közösségi játékok valójában nem erről szólnak - a játékok inkább az apropói a nagy találkozásnak, a változatos színvonalú versenyeknél sokkal fontosabb az együvé tartozás kifejezése a sportviadalok révén. És ennek megvan a maga ideológiai alapja is. A modern Izraelt megalapozó cionizmus egyik fontos eleme a hős- és testkultusz, aminek legkézenfekvőbb kifejezőeszköze a sport. A cionisták kezdetektől felismerték a sportban rejlő közösségteremtő erőt, de még inkább az ideológiai támaszt. |  |
Az ősi földre visszatérő, erős, öntudatos, talpraesett és győztes, önmagát megvédeni képes zsidó ethosza pont ellentétben állt azzal a képpel, amit a szétszóratásban gettókban élő, kilátástalan, kiszolgáltatott és gyenge hitsorsosokról festettek.
A Maccabia jétékokról ide kattintva találsz még több fotót | Ez a kicsit naív, bipoláris szemlélet, ha nyomokban és sokszor kimondatlanul is, de makacsul tartja magát Izraelben, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan igazságtalan előítélet. |
Érdekes módon a XX. század során a zsidóság számára a sport egyszerre volt a társadalmi elfogadottság és az asszimiláció fontos eszköze, mint ahogy az újkori zsidó öntudat kifejeződése. Úgy száz évvel ezelőtt szerte Európában sorra alakultak a zsidó sportklubbok, amelyek az előbb említett egymással ellentétes folyamatok mentén verbuválták a tagjaikat. Magyarországon a ma is virágzó MTK egykoron az asszimiláns zsidók tornaegylete volt, míg a magyar Maccabi elődje a VAC a zsidó nemzeti eszmény mellett elkötelezett sportembereket fogta egybe. Mára a Maccabi világmozgalomhoz félmilliónál is többen kötődnek, elsősorban a testedzés köré épülő szabadidős programok miatt, de a cserkészekhez hasonló ifjúsági klubjai is vannak, illetve sok helyen saját sport és wellness központokat üzemeltet a helyi alapszervezet. Ez a hatalmas, Izraelre nyitott nemzetközi közösség sokat áldoz arra, hogy az anyaországban is jól működő (tömeg)sportélet legyen, de például azzal is az országot támogatják, hogy négyévente több ezer fő részvételével világjátékokat tartanak a zsidó államban.
Ehhez képest nekem furcsa volt, hogy a hétköznapi Izrael nem égett Maccabia lázban. Azért érdekes, mert ez a nagyszabású, patinás rendezvény (mint azt írtam) része a cionista históriának, szorosan hozzá tartozik Izrael önmagáról kialakított hősies képéhez. Ennek ellenére nem lengte körül valami nagy érdeklődés a játékokat, az volt az érzésem, hogy kicsit olyan a múltból visszamaradt, kötelezően letudandó programként kezelik - a tévé még közvetíti a megnyitó látványos showját, azt is csak azért, mert ott az elnök és a miniszterelnök, de a félamatőr versenyek már nem férnek bele a híradóba, mert nem növelik a nézettséget. Pátoszt is csak a maguktól meghatódott politikusok beszédeiben véltem felfedezni a nyitó és záró ceremóniákon (persze nem voltam mindenhol ott). Hogy ez a dolgok rendje, vagy szimpla közöny, nem tudom. Talán így múlik el a világ dicsősége, vagy épp ez a bizonyíték arra, hogy Izraelben is normalizálódnak a dolgok - ki-ki döntse el.
A bulinak lőttek
Ráchel lányommal kirúgtunk a hámból. Együtt utaztunk fel Jeruzsálembe a Maccabia záró ceremóniájára, ami őrületes nagy bulinak ígérkezett a Teddy Stadionban. Hogy ne csak velem legyen Ráchel felcsíptük az egyik barátunk hasonló korú kisfiát is, mai jó döntésnek bizonyult. Míg a két gyerek vígan elvolt én fotózhattam, aztán közösen levonultunk a gyepre és együtt cserélgettük a jelvényeket és zászlókat vagy épp nagyon vagányon roptuk. A buli egészen addig tartott, amíg a show nagyobb fokozatra kapcsolt. A látvány kedvéért bevetett tűzijáték Ráchelnél kiverte a biztosítékot, menten olyan sikítófrászt kapott, hogy a kilométerre lévő autónkig le sem vette a füléről a kezét, annyira beparrantott a durrogástól.
RSS Feed