Abszurd és időnként tragikomikus, ami az óraátállítás terén zajlik, de ha nem vagyunk terroristák, akkor nem halunk bele az egyórás időeltolódásba. Ha viszont a tudatunkba az égett be, hogy a hét hétfőtől vasárnapig tart, bizony simán megkattanhatunk. Izraelben minden egy nappal eltolódik azzal, hogy a hét első napja vasárnap és nem hétfő. Nehéz érzékeltetni, de ettől még tény, hogy piszkosul kizökkent, ha egyik napról a másikra szombat a vasárnap, a munkahét öt helyett hat nap és a hétvége egy napra zsugorodik. Ez tényleg borít mindent, ha nem ebbe születtél bele. Nekem még másfél év után is gondolkoznom kell, hogy jom rishon (szó szerint "első nap") az nem a megszokott hétfő, hanem a világi naptár szerint vasárnap, de közben a hét első napja Izrael szerte. Ha viszont én hétfőre beszélek meg valamit, akkor az tényleg hétfő-e - ahogy nekem beidegződött - vagy valójában a héber hétfő, jom rishon, esetleg jom sheni, a zsidó kedd megfelelője, ami egyébként hétfőre esik. Még elolvasni és zavarba ejtő, hát még átállni milyen rémálom…
Vannak dolgok, amik egyszerűen belénk égtek. Nem nyilvánvaló, de az időérzékünk is eleve elrendelt. Ráadásul világnézeti kérdés is. Az óraátállításhoz időzített posztunk következik. Az óraátállításnak köszönhetően néhány héten át ugyanannyi az idő Ein Gevben, mint Budapesten. Amúgy egy órával előbb járunk, de mivel Izraelben idén már szeptember 23-án áttértünk a téli időszámításra, ezért mostanság egy időzónában vagyunk Közép-Európával, ahol az órák október 28-ig még a nyári időt mutatják. Nem túl praktikus, hogy máskor van az óraátállítás, de ennek is oka van, még ha nem is racionális. Izraelben a zsidó újévet (Rosh hasanát) követő vasárnap hajnalban állítják át az órákat, mondván így egy órával rövidebb a Jom Kipuri böjt. Legalábbis a közkeletű magyarázat szerint, de valójában ez ebben a formában nincs így. Mivel a "hosszú napnak" is nevezett ünnep szigorúan a Nap járásához igazodik, előírásosan napnyugtától napnyugtáig és még plusz egy órán át tart. A napokkal előbbi óraátállítás tehát nincs közvetlen hatással az ünnep nettó idejére, ami 25 órán át tart, ha piros hó esik, akkor is. A téli időszámítás előre hozatala annyiban tényleg segítség a böjtölőknek, hogy a szervezet még nem áll át az új időszámításra és ezáltal kevesebbnek érezzük, illetve ilyenkor napközben még nyárias idő van Izraelben - étlen-szomjan nem mindegy, hogy relatíve előbb sötétedik-e és jön el az ünnep vége vagy sem. Nem Izraelben volnánk, ha ne vált volna egy perc alatt politikai üggyé az óraátállítás, gyakorlatilag 1999-es bevezetése óta tart a mizéria. A kényelmetlenségen kívül a probléma abból áll, hogy a zsidó ünnepek a Gergely-naptárhoz képest mozgó ünnepek. Ezért az európai óraátállítás dátumához viszonyítva akár másfél hónappal előbb, akár szeptember első heteiben is beköszönthet a zsidó újév és vele a téli időszámítás, miközben még hét ágra süt a nap. A felvilágosult izraeli pártok hamar felvetették, hogy ideje volna az európai mintákat követni és fixen október utolsó vasárnapján váltani a téli időszámításról a nyárira. Ettől persze ökölbe szorult az ortodox pártok agya és máris vallásüldözést kiáltottak, mondván ezzel csak tovább növelnék a böjtölők szenvedését. Kompromisszumos javaslatként felmerült, hogy Izrael csatlakozzon ugyan az európai időszámításhoz (vagyis a váltás legyen mindig október legvégén), de a Rosh Hasana és Jom kippur közti időszakra, - vagy egy másik ötlet szerint legalább Jom Kippurkor két napra - vezessék be a téli időszámítást. E javaslatok jól tükrözik a helyzet szűrrealitását, viszont a probléma nagyon is komoly. 2010-ben 220 ezer(!) aláírást gyűjtöttek össze, hogy az óraátállítás terén Izrael Európához csatlakozzon. A dologból persze nem lett semmi, az izraeliek szépen-lassan kezdenek beletörődni az időzavarba, idén már csak pár száz aktivista tüntetett az ügy miatt Tel Avivban. Az óraátállítás egy ideig a palesztin-izraeli viszonyban is töréspont volt. Amikor 1999-ben az Izraeliek a zsidó naptárhoz igazítva bevezették a téli időszámítást a Palesztin Hatóság az elnyomás egyik formájának tekintette ezt, és ezért dafke az európai időhöz igazították az óráikat. Akkor épp csak egy hét volt az izraeli és az európai óraátállítások között, viszont a palesztinok körében ez az időszak elég zűrzavarosra sikeredtek, mivel senki sem tudta, hogy mennyi a pontos idő. Az ellenállás ezen formája csúfosan visszaütött, amikor három robbantással megbízott terrorista idő előtt repült a levegőbe. Ugyanis a rájuk bízott időzített bombákat palesztin idő szerint állították be, míg a gyanútlanul a célpont felé tartó arabok órái az izraeli időt mutatták. Azt nem tudni, hogy a muzulmán szélsőségesek ilyetén is bejuthatnak-e a jutalomként beígért mennyországba, de ezzel a kirobbanó teljesítményükkel méltán kiérdemelték az 1999-es Darwin-díjat. Abszurd és időnként tragikomikus, ami az óraátállítás terén zajlik, de ha nem vagyunk terroristák, akkor nem halunk bele az egyórás időeltolódásba. Ha viszont a tudatunkba az égett be, hogy a hét hétfőtől vasárnapig tart, bizony simán megkattanhatunk. Izraelben minden egy nappal eltolódik azzal, hogy a hét első napja vasárnap és nem hétfő. Nehéz érzékeltetni, de ettől még tény, hogy piszkosul kizökkent, ha egyik napról a másikra szombat a vasárnap, a munkahét öt helyett hat nap és a hétvége egy napra zsugorodik. Ez tényleg borít mindent, ha nem ebbe születtél bele. Nekem még másfél év után is gondolkoznom kell, hogy jom rishon (szó szerint "első nap") az nem a megszokott hétfő, hanem a világi naptár szerint vasárnap, de közben a hét első napja Izrael szerte. Ha viszont én hétfőre beszélek meg valamit, akkor az tényleg hétfő-e - ahogy nekem beidegződött - vagy valójában a héber hétfő, jom rishon, esetleg jom sheni, a zsidó kedd megfelelője, ami egyébként hétfőre esik. Még elolvasni és zavarba ejtő, hát még átállni milyen rémálom… Ehhez képest az évszámok eltérése már smafu! A zsidó naptár szerint jelenleg 5773-at írunk, amire azért nem volna nehéz átállni. Igen ám, de a zsidó egyszerre hold- és nap-naptár, ezért a hónapok mozognak és így az is flexibilis, hogy mettől meddig tart az év, a Gergely-naptárral meg ugye hírből sincs köszönő viszonyban, mint ahogy az a fenti időeltolódásos részből is kiderül. Nem untatnék senkit a zsidó naptár rejtelmeivel (akit bővebben érdekel az itt mélyedhet el benne), már csak azért sem, mert szerencsére Izraelben a Gergely-naptár is hivatalosan használatos, a dátumokat rendszerint ebben (is) megadják. Ettől azonban még nagyobb a kavar, mert lakosság egy részének a Jézus születéséhez igazított keresztény Gergely-naptár eleve tréfli, így ők a világért sem használnák ezt a dátumformát, hitük szerint megmaradnak vagy a zsidó vagy a muzulmán naptárnál - ez utóbbi nem mellesleg ugyancsak használatos errefelé. Mint az látszik, teljes a káosz naptár fronton. Csoda-e, ha a Szentföldön csak az Isten tudja mikor jön a Messiás, mikor köszönt be a világbéke és pontosan mennyit is írunk. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Konkrétan mi mennyibe kerül - ez jön most. Közkívánatra terítéken az izraeli árak. De ne örüljetek, mert ettől nem lesztek tájékozottabbak. Hiába a sok egzakt szám, ha csak ezt a posztot olvasod el, akkor nem kapsz igazi képet az izraeli árszínvonalról. A számok önmagukban csalókák, hogy miért, azt a sorozat első részéből megtudhatod. Ha esetleg kimaradt volna, akkor feltétlenül azzal kezd a tájékozódást, hogy jobban képben legyél. Fontos még itt az elején tisztázni, hogy az általunk közölt árak csak tájékoztató jellegűek, komoly piackutatás nincs mögöttük, bármilyen irányban lehetnek kisebb-nagyobb eltérések. Nem törekedtünk teljességre, nagyjából azon termékek árait gyűjtöttük össze, amelyeket mi is rendszeresen vásárolunk. A mi családi háztartásunkat példának jó, de ugye minden családnak mások a fogyasztási szokásai, amit érdemes észben tartani. Mivel másfél éve Izraelben élünk, ezért már nem nagyon vagyunk képben, hogy mennyi egy kiadós nagybevásárlás otthon. De a nyári budapesti vakációnk alatt úgy tapasztaltuk, hogy húszezer forint alatt nem úszható meg (és akkor még mindig ott van a pénztár utáni sommás megjegyzés "…és nem vettünk semmit.")
Izraelben némileg átalakultak a vásárlási szokásaink. Távol vagyunk a nagy boltoktól, ezért ritkábban is jutunk el pénzt költeni, illetve a piacozás lényegében teljesen kimarad, ugyanakkor kevesebbet is főzünk, inkább a helyi menzára (hederohel) járunk, ami az étkezések mellett egyben a hétöznapi szociális élet színtere is. Ha beszabadulunk a városi szupermarketben egy kiadós bevásárlásra, akkor 4-500 shekel alatt nehezen ússzuk meg (távozás után itt is ugyanúgy felsóhajtunk, hogy "…és nem vettünk semmit."). Ha kéthetente megyünk, akkor van, hogy csak 350 shekel/alkalom. Ehhez adódik még a mindennapi friss árura kiadott összeg a kibuc kisboltjában, ahol a romlandó dolgokat szerezzük be: tojás, zöldség-gyümölcs, kenyér, tejtermékek (ez utóbbiaknak egységáruk van, nincs rajtuk extra profit, így nálunk épp annyi, mint a városban, de amúgy a legtöbb termék esetében ez sajnos nincs így). De nézzünk egy könnyed bevásárlási listát: Kenyér: (nem igazi, több benne a levegő, mint minden más): a legegyszerűbb 800 grammos 4-7 shekel, persze van negyedkilós rozsos, meg magos 15-25 shekelért. Tej: egy liter zacskós bolti 4,75-nél kezdődik, de mi a kibuci tehenészetből hordjuk a friss tejet ingyen. Sajt: legegyszerűbb fajta 35-40 shekel/kg-nál kezdődik, ínyenceknek innen indul az ár a csillagos égig. Túró: Fél kiló 22 shekel. Ez elég drága, de ahogy nyáron néztük Pesten is elkérnek 600 forintot ugyanennyi túróért. Nyers friss hús: csirke comb kilója 20-25 shekel, máj 18 shekel/kg, mást nem is szoktunk venni, úgyhogy a többi árat nem követjük, de annyi általánosságban elmondható, hogy a marhahús itt is drágább, sertést viszont nem árulnak, ha igen, akkor rossz helyen jársz :). Paradicsom szósz: a sima püré 6-8 shekel/fél kg, a 300 gr-os üveges ízesített szószok 8-10 shekelnél kezdődnek. Tonhal konzerv: 4,60 shekelnél indul egy noném tuna konzerv Cornflakes: 750 gr, noname, 13-15 shekel, de szinte mindig van valami akció A zöldségek és gyümölcsök árait, csak hozzávetőlegesen tudjuk, mert ebben sosem spóroltunk, nem nézzük az árat, mert mindig kell, hogy friss a hűtőbe. Az árak egyébként is szezonálisak, ha lehet még nehezebb biztosat mondani. A gyümölcs választék picit más, mint otthon, illetve a nálunk megszokott gyümölcsök általában sokkal drágábbak. Például egy kiló alma 10 shekel volt "szezonban", de ha nem figyelsz akár kétszer ennyit is elkérnek érte rosszabb napokon, most a zsidó újév előtt viszont akciósan6 shekel. A paradicsom ára is nagyon hektikus - volt, hogy két és fél shekelt, most majd 10 shekelt fizetünk érte. Az uborka 1-2 shekel/kg, ami felkúszik 4-5-re is. Avokádó szezonban 6-7 shekel/kg! Utána 20/kg. A banán - ami a kibucban is megterem - 7 shekelnél még nem volt olcsóbb, de szezonon kívül 10 shekel körül van kilója. Az élelmiszer kiadásaink között nagy tétel még a kibuc menzáján otthagyott összeg. A hederohel még talán a magyar kifőzdék között sem számítana különösen drágának, egy kétfogásos étkezés olyan 10-15 shekel egy felnőttnek. Ebből azért összejön havonta 6-800 shekelnyi, amit a kibuc havonta számláz ki nekünk. (Hasonló rendszerben vesszük igénybe a helyi patyolatot, mivel nincs mosó- és szárítógépünk. A szolgáltatás elfogadható minőségű és baromi kényelmes, az ár sem vészes kilónként 3 shekel.) Kávét nem iszunk, alkoholt nem veszünk és nem is dohányzunk, úgyhogy ezek árairól halvány fogalmunk sincs. Mi csapvizet iszunk, az ingyen van, a palackos víz viszont drága, kiszereléstől és helytől függően 2 és 8 shekel egy másfél literes palack (hatos karton 11-12 shekel a szupermarketben). A gyerekek másfél literes narancsleve (ami tényleg tartalmaz is narancsot) 4 shekel körül van feltéve, ha legalább négy palackot veszel belőle. Piperecikkeket, ha lehet otthonról hozatunk, mert szinte minden jóval olcsóbb, mint itt (pl.: dezodor 25-35, fogkrém 10 shekel köröl kapható). A 48 gurigás WC papír 35 shekelnél indullegolcsóbb, az Ábelre való 48 darabos pelenka 36 shekel, ha kifogjuk. Jelentős kiadási tétel számunkra az autó, még úgy is, hogy itt a munkáltató fizeti bejutást - legalábbis részben. Mint írtuk, a 95-ös benzin 8 shekel felett jár, és a légkondi, valamint a sok emelkedő miatt itt nehéz spórolósan vezetni. A kötelező biztosítás 1900 shekel/év, cascóval együtt 2600. A szervizelés drága, egy 18 éves autónál pedig szinte bérleted van a szerelőhöz. Az árak értelmezéséhez hozzátartozik a mi családi költségvetésünk bevételi oldala is. Mi itteni viszonylatban kevés pénzből gazdálkodhatunk, átlagosan 9000-9500 shekel jövedelmünk van (fixen Zsófi fizetése és a családi pótlék, ehhez jön még az én kalkulálhatatlan keresetem), amiből bizony nem nagyon marad semmi hónap végére, pedig nem élünk nagy lábon. Különösen úgy, hogy mindig van valami plusz kiadási tétel, amivel előre nem kalkuláltunk. Az otthoni megtakarításaink és eseti bevételeinkhez nem igazán nyúltunk, ezek amolyan aranytartalékok, nem részei költségvetésünknek, illetve abból fizetjük a hátra hagyott, takarékra vett magyarországi életünket. A sorozat előző része itt érhető elSokan nyaggattak minket, hogy írjunk az izraeli árakról. Szándékosan kerültük ezt a témát, mert a magyar és izraeli árszínvonal bárminemű összehasonlítása félrevezető és csak látszólag ad objektív képet arról milyen az élet itt. Legfeljebb az arányok és tendenciák lehetnek mérvadóak. Az első részben ezt tárgyaljuk, a következőben inkább a konkrét árak kerülnek terítékre Nem kell a statisztikákban elmerülni ahhoz, hogy megállapítsuk: Izrael a világ egyik legdrágább országa. Ez riasztóan hangzik, és az is. A képet azért árnyalja, hogy általánosságban a fizetések is magasabbak, mint Magyarországon. Persze azért nagy a szórás - a központi területeken (Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa háromszögben) magasabbak az átlag bérek, a periférián viszont annak is örülnek, hogy ha akad egyáltalán munka (a minimál órabér 23 shekel, a minimálbér kicsivel több 4000 shekelnél).
De csak úgy, mint otthon a falusi (kibucos) kisboltokban is drágábban vásárolhatunk be, mintha a közeli nagyváros szupermarketjében intéznénk a bevásárlást. További ártorzító tényezők az akciók, illetve egyéb vásárlásélénkítő kedvezmények, amelyek errefelé eggyel rafkósabbak, mint otthon (lásd Jes laha moadon? c. keretes írást). Fontos megjegyezni, hogy Izraelben mindenért fizetni kell. Ez elvileg otthon is így van, de ha jól megnézzük, hogy milyen állami szolgáltatásokat veszünk igénybe és miért fizetünk láthatjuk, hogy bizony sok ingyen "jár" vagy jelképes összegért vesztegetik. Nézzünk néhány példát: Izraelben alapesetben fizetős a bölcsőde és az óvoda, pontosabban ebben most van némi változás, de minket a kibucban ez sajnos nem érint. A városi, önkormányzati fenntartású óvodák délután egyig ingyenesek, utána viszont csengetni kell a felügyeletért. Kell-e mondanunk, hogy a városi gyerekmegőrző és a kibucos óvoda között fényévnyi a távolság, igaz ennek megkérik az árát. Mi a két gyerek után összesen 3125 shekelt fizetünk havonta, ami a magánóvodák áraival nagyjából megegyezik.
Izraelben általános, hogy az emberek bérelt lakásokban élnek, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy lakást vegyenek. Az elszabadult ingatlanárak természetesen a bérleti díjakon is lecsapódnak, amit tovább befolyásol a bérlemény lokációja. Tel Avivban, a mi egyébként nem túl nagy lakásunkért elkérnének havi 4-6000 shekelt is. Itt, a mindentől távoli kibucban jelenleg 1800 shekel a bérleti díj (kezdetben csak 1350-at fizettünk, mert a kibuc ezzel segíti az új bevándorlók letelepedését). A lakhatási költség minden család számára jelentős tétel, még azoknak is, akik megengedhetik maguknak, hogy ingatlant vegyenek, nekik a banki törlesztőrészleteket kell hónapról hónapra kicsengetni. Igaz, itt tényleg kedvezményes a hitel és a kamatok sem szabadultak el, mint otthon. Mint az a fentiekből látszik, a lakossági terhek Izraelben sem alacsonyak. Ez komoly szociális feszültségeket eredményezett, amely elérte az itteni középosztályt is. Mi is beszámoltunk a tavaly nyári országos szociális demonstrációkról. Milliós tömeg követelte az árrendszer átalakítását, a szociális rendszerek megerősítését, valamint a lakhatási helyzet javítását. Történt néhány kormányzati kirakat lépés, de az árak azóta is sunyin emelkednek.
Kapcsolódó cikkek:
Apró siker is siker, úgyhogy örüljünk neki, sőt erre még büszke is lehetek, elvégre nem minden nap jelenik meg fotóm egy könyvben. Most ez történt, reméljük lesz folytatása. A magamfajta alakoknak nem sok értelmes munka terem a kibucban, így nekem kell keresnem megfelelő elfoglaltságot, amiből valami kis pénzt lehet csinálni. Azelőtt is több volt hobbinál a fotózás, most jobb híján mellékkeresetté lépett elő. Néhány hónapja már beszámoltam az itteni gyerekek fotóihoz készített honlapomról, amire azóta is pakolom a képeket. Az utóbbi időben a kibucnak is fotózgattam ezt azt, fizettek is érte valamit. Az igazi "áttörést" a purim bál jelentette, ahol ugyancsak némi aprópénzért kattintgattam. A bulin készült klasszikus party fotókra alapozva Kinneret Photo néven végre elkészítettem a Facebook pagemet, ami a XXI. század szórólapja. Az itt megosztott fotók révén lájkok formájában csomó gratulációt söpörtem be. (Érdekes volt megtapasztalni, hogy a képek közlése után offline egy csomóan másképp kezdtek el nézni rám a kibucban. Eddig én voltam az az idegesítő hülyegyerek, akinek hozzánőtt a kezéhez a kamera, most pedig már elfogadják, hogy professzionális munkát végzek, a fényképezőgép ezért van nálam úton-útfélen. Azért az mégiscsak vicces, hogy róluk készítettem képeket, de az én imázsom javult. Hát kell ennél több?!) Ahogy az már lenni szokott az egyik munka hozza maga után a másikat. A báli képek láttán megkértek, hogy a helyi menza próba catering eseményén is fotózzak. Ez kevésbé volt izgalmas feladat, viszont széltében-hosszában végig lehetett kostolni a menüt - esetemben ez csak opció maradt, mert fényképezőgéppel a kezemben esélytelen volt, hogy két pofára egyek, a fotóimat viszont zabálták. Mindezek mulandó megbízatások, nem úgy Ofer Vardi barátom felkérése. Ofer a magyar konyha izraeli nagykövete, szakácskönyvéről már e helyütt egyszer megemlékeztem. Év elején egy új könyv ötletével keresett meg, ami egyszerre iránytűje és művészi lenyomata az izraeli gasztronómiai térképnek. Ez jól hangzik, de az általa vázolt projekt ennél ködösebb volt, ráadásul a lapzártája miatt azonnali segítségre szorult, szóval nem volt idő kattintgatni, az archívumomból kellett előhúzni "étkezéssel kapcsolatos fotókat - olyan izraelieket". Össze is gyűjtöttem neki közel száz vállalhatónak számító képet. Erre nagy boldogan kiválaszt egy tök semmilyen fotót, amit magam sem értek, hogy miért küldtem át neki. Na, gondoltam, ez über égő lesz, de hát a barátság az barátság, fizetni meg nem fizet, ott egye meg a fene az egészet, legfeljebb letagadom, aztán felejtsük el egymást és a képem. Mielőtt a könyv boltokba került Ofer elküldte a tiszteletpéldányomat. Be kell valljam, ritkán csalódom ilyen nagyot, méghozzá pozitívan! A szép kivitelű zsebkönyv méretű kiadvány a receptek mellett tele van fotókkal és kollázsokkal, ezek - néhány kivételtől eltekintve - egyenként talán nem volnának olyan figyelemre méltóak, de így egyben nagyon együtt van az anyag. Átlapozva a könyvet megértettem a szerkesztői szándékot (jobb későn, mint soha…), egyértelműen helyére került az Ofer által kiválasztott képem is. Amelyet valamikor nyáron Ráchel óvodájában készítettem azokról a felcímkézett műanyag bögrékről, amik folyamatosan kint vannak, hogy igyanak a gyerekek. Ez a nekem semmitmondó fotó egy izraeli szemével legalább olyan tipikus gyerekkori élmény, mint nekünk az óvodai jelek a ruhába varrva. Szóval beletrafáltam valamibe, amiről nem tudhattam, csak tudat alatt érezhettem, hogy ebben a kultúrában többletjelentése van. Ofer tiszteletpéldányát azóta beszippantották a gyerekek - kicsi, elfér a tenyerükben, tele van képekkel és még a borítója is pink-lila-piros. Remélem nem csak a mi kölkeink körében lesz népszerű az egyedi mini szakácskönyv, hanem a boltokban is. Jó volna, ha vinnék, mint a cukrot, mert az esetleges folytatáshoz Ofer számít rám. Úgyhogy, aki Izraelben jár vegye meg az Israel To Go - Look & Cook Book első részét és lapozza fel a 44-45. oldalt. És ha már kinézegettétek magatokat, akkor akár főzhettek is a könyvből. Elvégre a képek csak kedvcsinálók a receptekhez. Kapcsolódó cikkek:
A múlt héten fellendítettük a szociális életünket. Tortáztunk egyet ausztrál barátainknál és meglátogattunk egy frissen érkezett magyar családot. A két esemény amúgy önmagában nem kívánkozna a blogra - hisz kit érdekel, hogy kivel találkoztunk?! - de így együtt talán már igen. Lássuk miért. Tulajdonképpen Yael és George Weinberget ismertük először Ein Gevből. Még azelőtt beszéltünk velük, mielőtt kiköltöztünk volna - ők világosítottak fel arról, hogy mire számíthatunk a kibucban. Aztán később is rengeteg tanáccsal láttak el minket, mivel ők is ugyanazokat a köröket futották, csak másfél évvel előttünk. Összeköt minket az is, hogy Ráchel lányunk és Arik fiuk egy csoportba járnak az óvodába, sülve-főve együtt vannak (sőt mi több, Arik sokáig versenyben volt Ráchel szívéért, de ez most mindegy is), így mi szülők is szinte lépten-nyomon találkozunk, mondhatni barátok vagyunk. George egyébként reklámfilm rendező, ha épp van munkája. Ha nem, akkor hozzám hasonlóan blogol. Ezzel ő még nálam is nagyobb fába vágta a fejszéjét, mivel egy éven át minden egyes nap egy-egy rövidebb-hosszabb videó szkeccsel örvendeztette meg a követőit. Yael háromgyerekes családanyaként ilyen badarságokra nem pazarolja az idejét, ellenben finom humorával könnyedén elkápráztat bárkit. A múlt héten az ő születésnapját ünnepeltük közös barátainkkal karöltve. Isten éltesse Yaelt, akinek a szülei egyébként Eszékről származtak el, tágabb családja maga a monarchia, annyi nyelven beszéltek, közte magyarul is. Yaelékkel egyébként más közös vonásunk is van. Hozzánk hasonlóan ők is azon agyalnak, hogy merre tovább. Csak ők már két éve. Szóval nekünk még van időnk :-) Képzelhetitek milyen nehéz dolguk lehet, ha számukra az a dilemma, hogy visszatérjenek-e Ausztráliába és éljék a boldog középosztálybeliek életét, vagy maradjanak a kibucban és azt matekozzák, hogy melyik számlát fizessék be előbb. (Mondanom sem kell, hogy az ő helyükben én okos volnék, nem úgy a mi ügyünkben, Magyarország kontra kibuc viszonylatban.) Ebből is látszik, hogy Ein Gev mennyire versenyképes hely - nem éppen anyagi értelemben persze… A minap gyereksétáltatás közben meg is állapítottuk George-gal, hogy tulajdonképpen mi nem is annyira Izraelben, mint inkább a kibucban szeretünk lakni kár, hogy ilyen településtípus nincs sem Ausztráliában, sem Magyarországon. Néhány méterrel arrébb abban is közös nevezőre jutottunk, hogy hiába faintos a kibuc, ameddig van hová visszamennünk (értsd van alternatív egzisztenciánk) fennáll a dilemma, vagyis sajátosan egyhelyben toporgunk. Velünk ellentétben a Andinak és Ádámnak emiatt már nem fáj a feje. Ők gyakorlatilag felszámolták a magyarországi életüket, még ha nem is feltétlenül így akarták. Megszűnt munkahelyek, eladott budai lakás, végtörlesztéssel letudott vaskos hitel - minden összejött ahhoz, hogy lépjenek egy nagyot. December óta Izraelben folytatják az életüket, három tündéri lányukkal. Nagyon drukkolok nekik! Főleg azért, mert számukra nincs más út csak előre. Egyébként Georgékhoz és hozzánk hasonlóan ők is a Bayit Rishon Ba'Moledet programba kapcsolódtak be, ezen keresztül HaGoshrim kibucban kaptak helyet (tőlünk uszkve 60 kilométerre északra). Ahogy a hétvégi villámlátogatásunk során láttuk, nálunk talán eggyel rosszabb körülmények közé kerültek, de azért panaszra semmi ok, így is jó dolguk van. Főleg mert csodálatos helyen vannak a hófödte Hermon lábánál, ahol olyan a táj, mintha Európában lennének. Nagy kár, hogy Izrael ezen csücske mélyen benyúlik Libanonba és így kitettebb a kósza katyusáknak, ami látens módon mégiscsak csökkenti a komfortérzetet. Ezt azonban ellensúlyozza, hogy az ő apartmanjukhoz járt egy spániel is. A házőrző ugyan nem jelzi a bajt, de a lányokkal máris nagy barátságban van, ezzel is segítve a kicsik beilleszkedését az új közegbe. Akiket egyébként sem kell félteni - a legnagyobb lány egy szempillantás alatt úgy összemelegedett a mi Ráchelünkkel, hogy kézen fogva cseréltek eszmét a négy-öt évesekre jellemző vehemenciával. Már csak a lányok újdonsült barátsága miatt is, ha tehetjük, meglátogatjuk őket, hisz itt Izraelben egy cipőben járunk, nem csak a gyerekeknek van miről beszélnie egymással. Kapcsolódó cikkek:
Megmozgattuk a kibucot. Na jó, nem az egészet, de az ovisokat és szüleiket igen. Ehhez nem kellett mást csinálni, csak elkérni a tornaterem kulcsát. Ilyen egyszerű. De hogy lehet, hogy 30 éve ez senkinek sem jutott eszébe? Gyerekeseknek ugyan álom hely a kibuc, de azért ez egy kis falu, belátható programkínálattal, amit tovább szűkít, hogy jelen pillanatban tél van, vagy legalábbis olyasmi. Amúgy is állandó szülői para, hogy mit csináljunk a gyerekekkel, ilyenkor meg főleg. Ezért is fura, hogy eddig miért nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy a kibuc tornatermében közös erővel fárasszuk a gyerekeket. Zsófi viszont a tettek mezejére lépett. Némi kutakodás után kiderítette mikor szabad a terem és hol a kulcs, majd összebeszélt a szülőkkel, a többi már ment magától. Cikázó gyerekektől, pattogó labdáktól és lihegő szülőktől volt hangos a tornaterem, ami amúgy lényegében parlagon hever. Nálunk kisebb városok is megirigyelhetnék a normál kosárpálya méretű tornacsarnokot, amit 1980-ban a helyi iskola számára építettek. De, hogy miért ekkora hodályt az érthetetlen. Az iskolának még csak megközelítőleg sem volt egyszerre annyi diákja, hogy a nagyjából 250 fős lelátót legalább félig megtöltsék. Amúgy meg, ha összehúzzák magukat, akkor a kibuc minden lakója beférne ide és még meccset is lehetne játszani. Az iskolát jó pár éve bezárták, most csak az alagsori kondi teremben izzadnak a srácok, valamint délutánonként a "centerpályán" tartanak röplabda edzéseket, egyébként kihasználatlanul áll a szebb napokat látott épület. Talán azért is merült feledésbe, mert nincs szem előtt. Bár attól, hogy a kibuc eldugott sarkában, a pusztuló iskolán is túl van a létesítmény, még akadhatna valaki, aki összefogja a helyieket és valamiféle könnyed sportéletet szervez, ha már megadatott a kibucnak ez a tornaház. Volt szülő, aki most járt itt először mióta elballagott az azóta bezárt iskolából. Amikor belépett a terembe olyan volt a tekintete, mintha egy emlékekkel teli, rég elfeledett dobozt nyitna ki. Ezek után nem csoda, hogy a terem (újra)hasznosításáért Zsófi rengeteg gratulációt söpört be a szülőktől. A kicsit "ereszdelahajam" jellegű délután után mindenki arról beszélt, hogy mostantól hétente jövünk. Meglátjuk meddig tart ki a lelkesedés. A terem adott és most már a kulcskérdés is megoldódott. Kapcsolódó cikkek:
Rendben, január van, de attól még nem kéne a trópusokon fáznunk?! Vacogós 5-8 fokos éjszakákról, télikabátos reggelekről, szipogós nappalokról biztosan nem volt szó! Tudom, hogy sokak zsebében kinyílik a papirzsepi és ide hallom az anyázást is a magyar télből, de fázni sehol sem jó. Michelin-figura beütésünk), mint amit belőlem csaltak elő a nálunk telelő izraeliek látványa. Az azért üdítő különbség, hogy amint kisütött a januári nap ingujjra vetkőztünk és mindjárt az arcokra fagyott a mosoly. Milyen más is ez… Emlékszem mindig somolyogtam magamban, amikor telente izraeli ismerőseimmel találkoztam Budapesten. Nyakig beöltözve, szigorúan fülig lehúzott sapkában és vastag kesztyűben léptek utcára. Nyoma sem volt a mediterrán lazaságnak - a sál mögött kék szájjal vacogtak, miközben még a nulla fokot sem súroltuk, nyoma sem volt az igazi kopogós télnek. Most itt vagyunk a pálmafák alatt, nyakig beöltözve, szigorúan fülig húzott sapkában, csak a kesztyű hiányzik rólunk (de az nagyon!) és már egy hete szolidan vacogunk, míg kisüt a nap. Szombaton, amikor téliesítetten családi sétára indultunk fordult a kocka: ugyanazt a kaján mosolyt láttam a helyieken (ok, volt egy kis December vége óta szakad, vagy lóg az eső lába. Ez még rendben volna, de lassan egy hete erre felé szokatlan természeti jelenséggel szembesülünk minden lélegzetvételnél: látszik a leheletünk. Érzem én, hogy ettől sokak tekintete párás a röhögéstől, hisz a repkedő mínuszokhoz, az ónos szutyokhoz és a latyakhoz képest ez smafu. De Rivka szerint - aki már sok telet megélt itt - ilyen hűvös és esős január emberemlékezet óta nem volt Ein Gevben. Igaz ugyan, hogy hatvan éve hullott hó a kibucban és húsz éve a fölöttünk magasodó Golán is fehér volt, de ki emlékszik már a tavalyi hóra?! Biztos van, akinek felpezsdül a vére, hogy az időjárási statisztikák szerint volt hidegebb is, de nekünk ettől sajnos nem lesz melegünk 2012 telén. Főleg, hogy itt a meleg lakásba sem húzódhatunk vissza, mert egyszerűen nincs fűtés az apartmanunkban. Szerencsre, hogy a tavasz Izraelben februárban kezdődik. Az meg már csak pár nap, féllábon és dideregve is kibírjuk addig. Kapcsolódó cikk:
épületek sokasága, hanem egyben természeti jelenség is. Az itteni életminőséget meghatározza az a növényvilág, ami körbeöleli, átfonja a települést. Valóságos botanikus kertben élünk, aminek élvezzük minden gyümölcsét. Képes kis növényhatározó következik. A kibuc nem csak emberi közösség, Izraeli csöpögtető rendszer :) Láttam fotókat a kibuc alapítás időszakából és hát akkoriban ez egy meglehetősen kopár környék volt, a vegetáció csak a Kineret mentén váltott át susnyásba, egyébként jó ha fű nőtt a kövek között. Ehhez képest 75 évvel később igazi oázis Ein Gev, és a közvetlen környéke is valódi kultúrtájjá változott. Ami itt van az tényleg maga a csoda! Gyakorlatilag a füvön kívül itt minden emberi beavatkozás nyomán terem csak meg. Ennek két fő oka van: az egyenetlen csapadékmegoszlás, ami eső hullik az érdemben november és február között esik, ezen kívül szinte semmi. Illetve a nem túl jó talajviszonyok. Az előbbi problémán a víztakarékos csepegtetéses öntözési rendszer segített, míg a földet különböző talajjavító megoldásokkal próbálták termőre fordítani. Fontos megjegyezni, hogy az itteni növényzet valójában tájidegen fajok sokasága, mivel az egykori dúsabb vegetációt évezredekkel ezelőtt épp az ember "legelte le", tette tönkre. Ennek nyomán a szárasságot jól tűrő őshonos fafajták nyomtalanul eltűntek, amit a talaj eróziója kísért, végképp lehetetlenné téve a természet öngyógyítását. A XX. század zsidó pionírjainak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Izrael északi része zöldbe borult. A faültetés nem egyszerűen hobbi, hanem komoly nemzeti ideológia, melynek célja - a szó szoros és átvitt értelmében - az ország felvirágoztatása. Ez magyarázatot ad arra, hogy Ein Gev miért olyan zöld, mint amilyen. Hosszú évek kitartó munkájának a gyümölcse minden egyes növény, ami kibucban nő. Folyamatos gondozás nélkül ezek nem maradtak volna meg - ez teszi igazán értékessé az itteni mini arborétumot. Fikuszkukisz izék, itt néhol gazhoz hasonlóan terjengenek. Vagy más esetekben akár öles fákká terebélyesednek. Erre legjobb példa a házunk előtti fasor, ami pont olyan fikuszokból áll, mint ami a budapesti lakásunkban a sarokban vegetált örök törpeségre kárhoztatva. Mivel még amatőr botanikus sem vagyok, ezért nem mernék arra vállalkozni, hogy szakszerűen nevesítsem az itteni növényfajokat. Azt azonban laikusként is látom, hogy az otthon szoba-növényként ismert cserepes Szembetűnő az is, hogy egyszerűen burjánzik az aloe vera (ez az a növény, aminek a kivonata manapság csodaszerként a kézkrémtől, az energiaitalig mindenben megtalálható). Zsófi epésen meg is állapította, hogy az itteni aloe vera készletekből otthon multimilliomosok lehetnénk. A kibuc tele van különböző gyümölcsfákkal, amelyek közül nagyjából mindig terem valami. Mostanság a citrusféléknek van szezonja, zamatos narancsokat szedhetünk, de van mandarin, grapefruit és pomeló is dögivel, a citromról már nem is beszélve. Megérkezésünkkor a szederfák értek, egy hónapon át legeltünk és mivel itt valamiért nincs nagy keletje ennek az isteni bogyónak, ezért a konkurenciával sem kellett megküzdeni. gránátalmák foglaltak le minket. Ahhoz ugyanis, hogy ősszel a fákról megfelelő gyümölcsöket szedhessünk időben be kell csomagolni a még zöld terméseket. Mivel Ráchel az óvodából ipari mennyiségű rajzot hozott haza, ezért kézenfekvő volt, hogy ezekkel zacskózzuk be az áhított gyümölcsöket (nem mellékesen ezzel hosszú félórákra lefoglalhattuk a gyerekeket). Kertészeti tevékenységünk nyomán rendkívül szürreálisan festettek a környékbeli gránátalmafák, viszont hála Ráchelnek legalább pontosan tudtuk, hogy melyik a mi gyümölcsünk. Nyár végén a Végezetül ejtsünk néhány szót a kibuc banánültetvényeiről is, amelyek vagy száz hektáron terülnek el. A banán egyáltalán nem őshonos Izraelben, viszont az ország bizonyos pontjain a rendkívül párás trópusi környezet mégiscsak lehetővé teszi, hogy termeljék, elsősorban a hazai piacra. Attól, hogy a banán saját termés nem olcsóbb, mint otthon, sőt! Ennek leginkább az az oka, hogy piacvédelmi okokból magas vámokkal sújtják az importot és verseny híján megkérhetik az árát. A banán tehát az ein gevi közértben is drága. Természetesen szedhetnénk saját kezűleg is, de ennek nem sok értelme van, mert a banánfán (ami nem fa, hanem pálma) csak zöld banán van, a szürettel nem várják meg, hogy beérjen. Az otthonról ismert sárga banánnal itt nem is találkoztunk. Errefelé a banán éretlen zöld vagy azonnal túlérett - átmenet nincs. Ezért van az, hogy a helyi boltban a zöld (és ehetetlen banánért) fizetni kell, a "túlérett" (egyébként elsőosztályú, fenomenális, de) barnuló banánt viszont utánad dobják ingyen. És ha már ingyen van - és még finom is -, akkor egyértelmű, hogy a banánt nem lehet megunni, mondjon bármit is a közmondás. De, ha mégis, akkor ott a többi gyümölcs, amit két pofára ehetünk. Kapcsolódó cikkek:
Az elmúlt héten dögrováson volt a család nagyja. A fosós-hányós részleteivel nem terhelnélek benneteket, viszont a betegség jó alkalom arra, hogy szót ejtsünk az itteni egészségügyről. Pontosabban arról, amit eddig megtapasztaltunk, mert szerencsére Zsófi révén eleve biztosított a háziorvosi ellátás. Clalit nevű céggel szerződünk. Megérkezésünk után rögtön, még a reptéri adminisztráció keretében nyilatkoznunk kellett arról, hogy melyik egészségügyi biztosítót választjuk. Izraelben ugyanis több biztosítós rendszer keretében vehetők igénybe az egészségügyi szolgáltatások, amelyek csak részben ingyenesek. Elképzelhetitek, hogy Izraelbe érkezésünkkor mennyi információval rendelkeztünk az egyes biztosítók ajánlatairól és feltételeiről… De esetünkben nem volt túl komplikált a választás, mivel a kibucok mindegyike egyazon biztosítóval áll kapcsolatban. És mivel mi egy kibucba költöztünk, adott volt, hogy kapásból a helyi közlekedési viszonyok ismeretében felérne az öngyilkossággal.) (Természetesen találomra másik biztosítót is beikszelhettünk volna, de akkor jelentősen megszívatjuk magunkat, mert az Ein Gevben elérhető alap orvosi ellátást csak Clalit ügyfelek vehetik igénybe. Ha más társasághoz tartozunk, akkor betegség esetén általuk finanszírozott orvoshoz kellene elzarándokolnunk, ami a Mindezt azért fontos az elején tisztázni, mert a Magyarországon ismeretlen több biztosítós egészségügyi rendszer egyfajta versenyhelyzetet teremt és elvben a betegek javát szolgálja (de még inkább a biztosítók profitját növelik ilyen módon). A rendszer valahol félúton van a teljesen fizetős és vérprofi amerikai, illetve az ingyenes, de kiszámíthatatlan színvonalú magyar szisztéma között. Nyilván nem független a finanszírozás mikéntjétől, hogy az itteni egészségügyi ellátás általános színvonala - a nyilvánvaló anomáliák ellenére is - inkább közelít a világszínvonalhoz, mint a János Kórház legendás baleseti sebészetéhez… a menetrendszerű gyomorpanaszokat). Így az izraeli rendszer előnyeiről és hátrányairól egyelőre nem nyilatkozhatunk autentikusan. De az már lejött, hogy halandó embernek átláthatatlan mely vizsgálat ingyenes, mely fizetős és ha fizetős, akkor miért annyi, amennyi. Mindebből mi semmit sem érzünk, mert alapvetően egészségesek vagyunk (leszámítva Ezzel akkor szembesültünk, amikor Zsófi otthonról hozott makacs térdsérülése olyan fájdalomszintet ütött meg, hogy már az orvos is orvosért kiáltott. A következő betegutat járta be a meniscus-ával: sebészet (fizetős), röntgen (fizetős), időpontkérés szakorvoshoz (kérvény a biztosítónak, hogy fizesse az indokolt MRI-t, és ne az olcsóbb csont-scan-re küldjék szoptatós anyaként és orvosként némi protekció), időpont kérés MRI-re, MRI, körzeti rendelőben ismét időpontkérés a szakorvoshoz, találkozó azzal az orvossal, aki a műtétet fogja végezni, és végezetül várakozás a műtétre. A leírt nagyjából négy hónapos folyamat után sem látjuk, hogy mikor lesz a beavatkozás, majd az azt követő rekreáció és utókezelés. Szörnyülködni azért nem kell, ez nagyjából mindenhol ilyen "gördülékenyen" megy a fejlett világban - már ha nem fizeted meg az árát (a biztosításodon keresztül, vagy zsebbe az orvosnak), hogy előre vegyenek. Visszatérve a kibucba - mert számunkra mégiscsak a háziorvosi ellátás a legfontosabb - az itteni rendelőben hetente kétszer rendel a háziorvos (aki egyben gyerekorvos is), valamint hetente pár órát van fogorvosi ellátás is. A köztes időben állandóan elérhető egy diplomás nővér és egy védőnő, akiknek sokkal több jogosultságuk van, mint a hazai társaiknak. Ők azok, akik alapvetően elvégzik a betegek osztályzását és részben ők döntenek a további betegútról akut és krónikus betegek esetében egyaránt. autó (és busz) hiányában hónapokon át ilyen formán intéztük a nagy bevásárlásainkat és hivatalos ügyeinket. Reméljük ennél komolyabban soha nem kell igénybe vennünk a helyi alapellátást. Viszont Zsófi révén januártól mélyebb ismereteink is lesznek az izraeli egészségügyi rendszer működéséről, mivel akkortól veszi kezdetét kórházi gyakorlata a közeli poriai kórházban. Kisebb egészségügyi problémák esetében maguk is írhatnak fel, illetve adhatnak ki gyógyszert. Sürgős esetben természetesen jön a mentő, vagy ha a dolog nem olyan súlyos a rendelő mellett álló kibuc autóval viszik kórházba a beteget. Ez a kocsi egyébként szinte minden reggel ingázik a tivériai rendelőintézetbe a beutaltakkal, valamint a receptekkel és egyéb vizsgálati anyagokkal - meg az olyan potyautasokkal, mint mi, akik Kapcsolódó cikk:
Ugyan Ein Geven belül minden séta távolságra van, de bringával mégis csak gördülékenyebb az élet. Így aztán a kibucos életforma elengedhetetlen kelléke a bicikli, gyakorlatilag mindenki kerekezik, mi is. Megérkezésünk után rögtön konstatáltuk, hogy bicikli nélkül egyszerűen kilógunk a sorból, legalábbis itt a kibucban. Majd' minden ház előtt ott a kerékpártároló, ami tele van, ráadásul a településen belül mindent úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen kerekezhessen az ember. Ein Gev egyszerűen biciklis paradicsom! Ezt látva hamar futottunk egy kört, hogy miképpen tehetnénk szert használt kerókra, mert újra nem akartunk költeni, aminek a sóherségünkön túl praktikus okai is voltak. A kibucon belül használati eszköz a bringa, ütik-vágják őket és egyáltalán nem ciki átfestett bringával közlekedni. Az erős napsütés és a magas páratartalom miatt errefelé rövidebb a bringák élettartama. A nap kiszívja és megégeti a műanyag és gumi alkatrészeket, a nedves levegő pedig a fémvázat zabálja meg pillanatok alatt. Emiatt tele van a kibuc enyhén rozsdás, szétmállott ülésű, kérges kerekű bringával. Ezek vizuálisan nem valami kívánatosak, viszont aránylag kevés pénzből, házilag is ki lehet pofozni őket - már, ha van az embernek erre érkezése, mert amióta a kibucunkba is betört a fogyasztói társadalom nem bajlódnak a bringák nagy generáljával, inkább vesznek egy újat, a régit meg letámasztják a bringatárolóba csendesen rohadni. A családfő rozsdás drótszamara A nagyszámú használaton kívüli bringa miatt pikk-pakk akadt két leharcolt, de teljesen működőképes drótszamár, amit készséggel a rendelkezésünkre bocsátottak szomszédaink és még egy gyerekülést is szereztünk, így akár Ráchellel kiegészülve is kerekezhettünk Zsófi bringája (Ábel, akkor még ülni sem tudott, de később vettünk egy zsír új ülést neki, úgyhogy egy ideje minden adott a közös pedálozáshoz). A gépek műszaki állapota és a hőség miatt elsősorban a kibucon belül tekeregtünk, legtöbbször a strandig, ami nyilván nem valami változatos, de a gyerekbarát távolságok határt szabdtak a vágyainknak. A hatótávolságunkat akkor terjesztettük ki, amikor a kibucot és a szomszédos hotelt összekötő kerékpárutat részben átadták - mintegy három hónap után. Eleddig tartózkodtam blogunkon attól, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozzak Magyarország és Izrael viszonylatában, de a bringa utak esetében egyszerűen nem állom meg, hogy ne vonjak párhuzamot. Most sem a különbségekre hegyezném ki az összevetést, hanem a meglepő párhuzamokra: a két ország megrendelői, közlekedésmérnökei és kivitelezői láthatólag ugyanabból a könyvből dolgoznak, ugyanazt az iskolát követik, ha kerékpár út tervezésről és építésről van szó. A Balatonhoz és a Velencei tóhoz hasonló a Kineretet megkerülő bringaút sztorija is. Felismerték a döntéshozók, hogy a kerékpáros turizmus trendi, jött is az ötlet, hogy akkor toljunk bele egy csomó pénzt a Kineretet körbefonó kerékpárútba, mert akkor majd jó lesz. El is kezdték az építést, de hát a pénzhiány(?) miatt itt is cikkelyekben, szakaszosan készül az út, pont úgy mint otthon és pont úgy nem összefüggő "hálózatot" adnak át, mint Budapesten. Így a csiga lassúsággal kivitelezett utak még véletlenül sem érnek össze. De ez még nem volna baj, hisz aki tókerülésre adja a fejét, az elég elszánt ahhoz, hogy akár a száguldó autók mellett is kerekezzen, amire itt egyébként van elég hely a leállósávban. A bringautat valami érthetetlen okból úgy találták biztonságosnak, hogy ha minden bekötőútnál a kerekeseket védendő(?) a bringasávba keresztbe lassító korlátokat építettek be. Ezeket úgy alakítottak ki, hogy szinte csak a nyeregből lepattanva juthatunk át - valahogy úgy, mint otthon a vasúti átkelőknél a gyalogosok. És mivel bekötőútból kismillió van, ezért mire felveszi a kerékpáros az utazósebességét, máris fékezhet. A bringások szopatása itt nem áll meg, mert oda is képesek akadályt gördíteni, ahol azt semmi sem indokolja. Az öncélú mérnöki teljesítményre "nagyszerű" példa, hogy a teljesen sík terepre, egy egyszerű csatorna fölé hajózási útvonalak áthidalására alkalmas hidat fabrikáltak. A szép ívű műtárgynak pont olyan a dőlésszöge, hogy elveszítsd a lendületed, amit a döcögős fapallók tovább súlyosbítanak. Hermontól Eilat felé tekernek, végig a Jordán mentén. És nem csak helyiek, hanem külföldiek is, a nyáron például német túrakerekesek tértek be a kibucunkba, mert bringaszerelőt kerestek. A Kineretet megkerülő bringaút mindezek ellenére is népszerűnek mondható, Izraelben ugyanis komoly bringás élet van. A hegyes-dombos országban a Jordán-völgye, amelyhez a Kineret is kapcsolódik viszonylag sík, így biciklisek számára kényelmes útvonal. Kibucunk mellett rendszeresen látni kisebb-nagyobb csapatokat, amelyek a Az izraeli kerékpáros szubkultúra egyik legkiemelkedőbb eseménye is a Kinerethez kötődik. Minden ősszel tókerülő túrát szerveznek, amelyre évről évre egyre többen neveznek be. A budapesti Critical Masshez hasonló happeningen idén nagyjából húszezren tekertek 80 kilométert a lezárt autóutakon. A résztvevők többsége komoly gépeket lovagolt meg, nem egy milliós járgányt láttunk. Az is szembetűnő volt, hogy gyakorlatilag mindenki testhez simuló bringás ruhában és védősisakban tekert, ami a hasonló magyar bringás népünnepélyeken kevésbé általános viselet. A már említett szerény kivitelű bringáinkkal, egy alig 15 kilométeres szakaszon mi is becsatlakoztunk tókerülő túrába - elvégre ritkán gördül házhoz fél Izrael. A vidám hangulatú családi eseményen rengeteg mosolyt sepertünk be - nem tudni, hogy a lepattant bringáinknak vagy a gyerekölésben feszítő kölköknek köszönhetően… Én inkább ez utóbbira tippelek, mert Ábel a cél felé vezető úton nagy elánnal dacolt a menetszéllel, jókedvében végig üvöltött és mosolygott mindenkire, valahogy úgy, mint a Forrest Gump híres viharjelenetében a rákászhajó árbochoz kötözött kapitány perlekedett az elemekkel. Ábel magánszámára Ráchel az ülésébe süppedve csendes énekelgetéssel kontrázott, ezzel adva meg az esemény alaphangját. Visszafelé lecsendesedtek a kölkök, Ráchel a cumija mögött relaxált, mintha ő és nem én pedáloztam volna előtte hosszú kilométereken át. Ábel, a kis tekergő ezalatt a kormányra dőlve csendesen hortyogott (és néha álmában csengetett egy picit), ügyet sem vetve a gyülekező viharfelhőkre. A túrát ugyanis egy hatalmas zápor zárta le, ami akkor is hideg zuhanyként érhette a résztvevőket, ha a többséget már a célba érkezés után kapta el az eső.
|