Néhány napja egészen új értelmet nyert a vörös kód számunkra. Ma már nem "háztáji balesetek" kapcsán egymás között használjuk, hanem lépten-nyomon halljuk: a rádióból és tévéből zeng kéretlenül, hogy "Ceva Adom! Ceva Adom!" (szó szerint "vörös szín"). Így figyelmeztetik a lakosságot a légvédelmi veszélyre. Hiába nem nekünk szól a figyelmeztetés - mert biztonságos távol vagyunk a Hamasztól - akkor is gyomorszorító érzés hallani, hogy "vörös kód, Tel Aviv, vörös kód Bersheva!". Gondoljatok csak bele utaztok az autóval, ültök az orvosi rendelőben, sorban álltok a menzán és szól a rádió (mert most Izraelben mindenhol hangosan szól a rádió a hírek miatt), megy a kedvenc számotok, dúdoljátok is magatokban, ahogy rendesen szoktátok, majd hirtelen elhalkul és egy szenvtelen férfi vagy női hang közli, hogy "ceva adom, vörös kód, vörös kód!" aztán ahogy jött, úgy megy, szól tovább a kedvenc számod. Ott állsz és tudod, hogy most emberek valahol a távolban hanyatt-homlok rohannak a légoltalmi helységek felé, mert ha nem, akkor simán nyakukba kapják a Hamasz ajándékát. Te meg csak utazol az autóban, ülsz az orvosi rendelőben, sorban állsz a menzán és tehetetlenül szorítasz nekik, hogy előbb érjenek a biztonságos fedezékbe, mint ahogy a rakéta becsapódik. Mit mondjak, gyomorszorító érzés. | GyakorlatlanokTavaly az ulpánon részt vehettem egy általános polgári védelmi gyakorlaton az akkoriban kulminálódó iráni atomfenyegetettség kapcsán. Annyi volt a feladatunk, hogy amikor megszólalt a légvédelmi sziréna, el kellett jutnunk a tantermünktől alig ötven méterre lévő bunkerbe. Erre viszonylag sok idő, 1 perc állt rendelkezésünkre és még két egyenruhás polgári védelmi alkalmazott is, akik a terelésben segédkeztek. Nos, egy esetleges éles támadás esetén a veszteséglistát erősítettük volna, ugyanis eltévesztettük a légoltalmi helyiség bejáratát és ezzel bőven túlléptük a szintidőt. Bele se merek gondolni mi van pánikhelyzetben pláne, ha mindössze 15 másodpercünk van a robbanásig. |
Kevés rosszabb dolgot tudok a tehetetlenségnél. Egyedül a félelem mérhető hozzá. Ma mindkettőből kijut az izraelieknek, ha felhangzik a vörös kód. A "vörös kód" régi családi szleng nálunk, amolyan féltitkos szülői kifejezés. Akkor használjuk, amikor két kéz, vagyis egy felnőtt már nem elég ahhoz, hogy elhárítsunk valami bajt. Ha valamelyikünk "vörös kódot" kiált magától értetődően azonnal ugrik a másik. Nem használjuk sűrűn az egyezményes jelzést, hisz ritkán akad vészhelyzet, de már Ráchel is kapiskálja vörös kód mibenélétét. Legutóbb, amikor Ábel próbaképpen pelus nélkül kóricált, épp Ráchel visított vörös kódot, mivel fiunk nagy szabadságában kábelt fektetett a gyerek szoba padlójára. Takarítás közben nevetve állapítottuk meg Zsófival, hogy nagy szarban vagyunk, mert már a vörös kód sem titok Ráchel előtt. Meg gyomorforgató. A hamaszos rakétáknak vajmi kevés hadászati értéke van, pusztító erejük szerencsére kicsi és viszonylag pontatlanok is. Ezeket nem is azért lődözik ki szakmányban, hogy egy konkrét objektumot megsemmisítsenek, hanem kizárólag azért, hogy civileket terrorizáljanak. Ahhoz ugyanis nagyot ütnek a rakéták, hogy ha adott esetben eltalálják a lakásod, akkor elpusztítsák az otthon tartózkodó családod. Te meg, aki távol vagy a szeretteidtől, utazol az autóban, ülsz az orvosi rendelőben, sorban állsz a menzán azon imádkozol tehetetlenül, hogy mégse oda hulljon a rakéta, ahová azt szánták vagy ha mégis oda tart, akkor időben leszedje a vaskupola és senkinek se essen bántódása. Az esetek 99,99 százalékában szerencsére nem esik kár emberéletben. De megesik, hogy igen. Hidd el, ilyen helyzetben az a 0,01 százalék esély is iszonyatosan idegesítő tud lenni, ha a családodról, szeretteidről, barátaidról vagy "csak úgy" a honfitársaidról van szó. Tudják ezt a terroristák is, akik hosszú évek óta változó intenzitással terrorizálják így az izraeli civileket. Ez a borzalmasan idegtépő állapot közvetlenül egymillió embert érint Izraelben. Ugye, hogy te sem akarnál így élni?! Mert az izraeliek sem, ezért küldenek katonákat Gázába, hogy véget vessenek az esztelen támadásoknak. Tudom - mert engem is szíven üt - milyen szívfacsaró látvány, amikor a feleslegesen meghalt gyermekét sirató palesztin asszonyt mutatja az esti híradó. De ha ezt látod jusson eszedbe, hogy "Vörös kód! Vörös kód!" - és mindjárt másképp nézed a "gonosz" Izraelről szóló, méltán elfogulatlan és szakmailag kifogástalan magyar híradásokat. X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok. Kapcsolódó cikkek:
1 Comment
Izrael valahogy úgy van a békével, mint Magyarország a jóléttel: egyszer az életben majd ez is eljön - addig már csak egy kicsit kell szívni. És ez nehéz ügy, mert hogy néz ki az, hogy a Kánaán eljövetele előtt is jól érezhetjük magunkat, miközben papírforma szerint szenvedni kéne? Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel. A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik. Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy "jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint. Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.
Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai". X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok. Kapcsolódó cikkek:
A sebészet után jött a belgyógyászat gyakorlat. El kell mondjam, három borzalmas hónap elé néztem. Hamar kiderült mi vár rám: Vér, veríték és sok-sok szenvedés. Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset. Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést. Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz. Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj. Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:
Leginkább a céltalan küldözgetés zavart. - Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről). Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást. A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók. A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy. A sorozat előző részei itt érhetők el.
A világ attól kerek, hogy Ábel benne van. Ma épp két éve. Mára már arról is megbizonyosodhattunk, hogy nem csak kikerekedett, hanem határozottan mosolygósabb is lett a világ ennyi idő alatt. Legalábbis ott, ahol Ábel feltűnik boldogabb arcok néznek vissza rá. És ez nem vicc, hanem kivételes tulajdonság! Valami Isten adta tehetséggel aranyozza be mások napjait. És minket az a szerencse ért, hogy immár két éve Ábellel, ezzel a páratlanul szeretetre méltó emberrel élhetünk egy fedél alatt. Hát érheti ennél nagyobb öröm a házat?! Ábellel határozottan könnyebb és egyértelműen vidámabb az élet, maradjon ez így még legalább 120 évig. Isten éltessen kis bohóc! Kapcsolódó cikkek:
Sosem volt a szívem csücske Tel Aviv, de ettől még olyan hely, ahová érdemes időről időre visszatérni. Mióta Izraelbe költöztünk kimaradt nekem, érett már, hogy szerét ejtsem a látogatásnak. Képes beszámoló a Fehér Városból. Tel Aviva az a város, amit lakva lehet igazán megszeretni. Én meg soha nem laktam ott, csak átutaztam rajta, szétnéztem benne vagy jobb esetben pár napot ott töltöttem. Nem különösebben attraktív világváros, viszont annál impulzívabb és ez tagadhatatlanul egyedivé teszi a hangulatát. Mindent beleng a mediterrán életérzés, ami a hozzám hasonló kontinentális alakoknak eleve a gyengéje, ráadásul az itt kiteljesedő páratlan kreatív világ a közegem. Ezzel együtt Tel Aviv nekem nem jött be, valahogy soha nem akartam több időt itt tölteni. Azt hiszem azért, mert irritál az összebaszottsága (nincs erre jobb szó), pontosabban az, hogy az eredeti letisztult bauhaus koncepciót miként lépik túl az ingatlanbefektetők, miközben a városlakók sem ismerik fel, hogy micsoda ékszerdobozban csücsülnek. Jó, nyilván ha elkezdenek egy várost használni, akkor az természetes módon átalakul és veszít az eredeti fényéből - az alig 100 éves Fehér Városnak is becézett Tel Avivnak meg talán soha nem volt fénye. Az eredetileg vakító fehér bauhaus városközpont, amiért én rajongok pillanatok alatt szűkké és szürkévé vált, ahogy lelakták és könnyűszerrel a befektetők lábai elé vetették. Szóval Tel Aviv nekem inkább az elpuskázott urbanisztikai lehetőség szimbóluma, mintsem a fantasztikus tengerparti város, tele vonzó kulturális próbálkozásokkal és fényes üzleti lehetőségekkel. Szerintem élhetetlen hellyé vált, mások viszont rajonganak érte és én megértem, hogy miért. Sok magyar barátunk horgonyzott le Tel Avivban, amiben biztos, hogy szerepet játszott, hogy a város szabados felfogása nyomokban hasonlít Budapestre (talán ezért is testvérvárosok). Aki onnan érkezik ide, az hamar azt érezheti, hogy otthon van. Ráadásul, ami magyar fővárosban bizsergető alternatív underground az itt az abszolút main sream. Aki a kreatív kezdeményezésekre, az inspiráló pulzálásra, a nemzetközi közegre vagy épp a meleg szubkultúrára vevő, az itt kiteljesedhet és nem okoz vele feltűnést, mert errefelé ez a hétköznapi. Mindez egyébként Izraelben is egyedivé teszi Tel Avivot, nem véletlen, hogy a gazdaságilag is prosperáló városba özönlenek a fiatalok, aminek az elszabadult bérleti díjak és az extra magas megélhetési költségek sem szabnak gátat. Sikk itt lakni, ennek az árát megkérik és megfizetik a lakásárakban és a sarki fűszeresnél egyaránt. Másfél év falusi magányom után üdítő volt megmerítkezni Tel Avivban. A városból így is pont elég volt két nap, de a barátokból azért nem. Azon túl, hogy minél többjükkel szerettem volna találkozni nem volt különösebb célom, egyszerűen lötyögni akartam. Sétálgattam, sokat fotóztam, néztem a csajokat és még a város polgármesterébe, Ron Huldaiba is belefutottam, aki a törzshelyén épp a reggeli kávéját szürcsölte az előző éjszakai futóverseny hivatalos pólójában. A viselete cseppet sem volt ciki, inkább árulkodó arról a lokálpatrióta hozzáállásról, ami a hazai városvezetőkből egy ideje kiveszett. Erről, illetve arról, hogy Tel Aviv mitől is olyan izgalmas sokat elárul ez a kis videó, aminek a végén Huldai is feltűnik - nem épp polgármesterektől megszokott szerepben. Tel Avivban azon voltam, hogy a kibuc édeni ingerszegénységét a város lüktetésével ellenpontozzam, illetve valami magas kultúrát szívjak végre magamba. Esetemben ez a Tel Aviv Museumot jelentette, ahol gyakorlatilag az egész szombatomat eltöltöttem. A világviszonylatban is elsőrangú múzeum tele van nagyszerű gyüjteményekkel. De engem a tavaly átadott új szárny érdekelt igazán (magyar nyelvű bemutatás itt, az épület hivatalos oldal itt), ami nem okozott csalódást. Kihagyhatatlan kortárs építészeti jel, önmagában is műalkotás, lenyűgöző megoldásokkal, légies terekkel - kár az értő szemmel itt-ott látható közel-keleties belsőépítészeti kivitelezésért. De hát lehet, hogy ez is az építészeti koncepció része volt és így akarták tel avivi kontextusba helyezni ezt a csodálatos építményt… Engem így is lenyűgözött, különösen a délelőtti fények és árnyékok és a hatalmas központi tér együttese, ami egy fotós számára maga a mennyország. Hogy Tel Avivból mégis csak a szépre emlékezzünk, búcsúzóul álljon itt egy válogatás a múzeumban készült artisztikus képeimből. Kapcsolódó cikk:
Zsófi és a gyerekek november 2. és 9. között villámlátogatást tesznek Budapesten. Ennek apropóján bemutatjuk milyen házi készítésű úti okmányokkal láttuk el a gyerekeket. Pontosabban nem is őket, hanem állandó társaikat, elmaradhatatlan kis kedvenceiket Pici babát, és Mak-mak nyuszit. A nevükre kiállított útleveleket a nyári budapesti utazásunk kapcsán már egyszer bevetettük a check-ines hölgyek és határőrök legnagyobb elképedésére és a magunk szórakoztatására. Volt, aki vette a lapot, mások nevetve hajtottak el minket családostól, de akadt, aki annyira morózus volt, hogy inkább nem hoztuk ki a sodrából a baba passportokkal. Most újra próbálkozunk, reméljük másodjára is nagy sikert aratnak a spéci útleveleink. Kapcsolódó cikkek:
A napokban volt másfél éve, hogy Izraelbe költöztünk. Jó alkalom ez arra, hogy áttekintsük mi történt velünk a legutóbbi összegzésünk óta, és átgondoljuk mi vár ránk a következő időszakban. Tőlünk szokatlanul kicsit talán lelkizős ködszurkálás következik 18 hónap után. Hogy mi történt velünk az utóbbi időben? Igazából semmi, semmi új. Vagyis, dehogy is nem! Zsófi nagyon keményen gályázik a kórházban, én fotózgattam, Ráchel a nagyóviba lépett, Ábel kiscsoportos lett. Zsófi 30, Ráchel 4, én 37 lettem, Ábel meg hamarost a 2. születésnapját ünnepelheti - repül az idő felettünk. Voltunk egy hónapot Budapesten, de visszatértünk. Láttunk UFÓ-t, ettünk-ittunk jót mulattunk a kibuccal, nyomozni kezdtünk egy kisfú után, egy éves lett a blogunk, amivel hatodikok lettünk a Goldenblogon, nem mellékesen társadalmi munkában lelepleztük az MTVA bakiját, amúgy meg éltük a nem túl attraktív hétköznapi életünket, ami egyébként egy csomó meglepetést rejt magában. Mint például a legfontosabb és mindenek fölött álló hír, hogy hamarosan újabb taggal bővül a családunk! Boldogság ez a javából, még ha az áprilisra várható csöppség - nem is annyira mellékesen - borítja a terveinket. Ez utóbbi következményben nincs semmi újdonság, hisz mióta másfél éve útra keltünk állandó újratervezésben vagyunk. Kétségtelenül leginkább magunkat tartjuk bizonytalanságban, de ennek megvan a jó oldala is.
A rendszeres beszámolóinkból visszaköszönő menni-maradni dilemmánk (más olvasatban agóniánk) ennyi idő távlatából kissé talán már unalmas lehet blogunk rendszeres olvasói számára. Nekünk azonban központi kérdés és egyben a felszín alatt fontos lelki tusa is.
Nagyon izgalmas dolog ez a folyamat, kár volna megtakarítani, mert esetünkben is igaz a vaskos közhely: nem a döntés, hanem az oda vezető út az érdekes. Ha a mi kis életünk ebből a szemszögből nézzük, akkor érthetővé válik a bizonytalanság és elfogadhatóvá válik, hogy minden csak egy állomás és egy újabb út kezdete.
Az, hogy ezt például felismerjük és olyan képességnek kezeljük, amit bármikor megismételhetünk el kellett telnie tizennyolc fontos hónapnak. Kellett ez az idő, hogy a lelkünk megnyugodjon és bizonyosságot nyerjünk arról, hogy az egykori döntésünknek nincs számottevő negatív következménye, legfeljebb egy rakás új kihívást vettünk a nyakunkba. Az a tudat, hogy "mi erre is képesek vagyunk" megkönnyíti a jövőnk megtervezését és az ezzel óhatatlanul együtt járó kompromisszumok megkötését. Ettől persze még nem tudjuk, hogy mi lesz velünk mondjuk holnapután, de van elképzelésünk arról, hogy mi jöhet azt követően. Addig meg kellemesen sodródunk. Zsófi mondogatta mindig, hogy ő egy jelre vár. A baba képében megvan az áhított jel - csak azt nem tudjuk mire.
A baba jövetele, illetve a már állandó pro és kontra érveink alapján most épp két középtávú forgatókönyvet versenyeztetünk. Az egyik szerint a gyerek tavaszi születésével búcsút intünk Izraelnek és egy időre alámerülünk a magyar valóságban, hogy aztán itt vagy máshol kalandozzunk tovább. A másik forgatókönyv szerint is hazamennénk a szülésre, de amint lehet visszatérünk a kibucba és ott folytatjuk az izraeli pályafutásunkat, ahol abbahagytuk, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön utána. Döntés még nincs, de legkésőbb a babával ezt is megszüljük. X X X Másfél éves izraeli tartózkodásunkat tegnap kürtőskalács sütéssel édesítettük meg, egyben ezzel köszöntöttük Virágot, a magyar önkéntes lányt születésnapja alkalmából. Az ünnepi csemege elkészítésében nagy segítségünkre volt szomszédunk, Efrat. Aki egykor a tel avivi kürtösösnél dolgozott és kisujjában van a tészta feltekerésének a technikája. De így is a fél lakás lisztben és cukorban úszott, hála a gyerekeknek. A valódi fordulatot azonban az hozta, amikor kiszálltak a tésztagyúrásból és elszabadult Ráchel arcfestéke… szóval igazi bálágán volt, ahogy az izraeliek mondják. Valahogy így vergődünk mi a döntésképtelenségben. Kapcsolódó cikkek:
Nem kevés bürokratikus hercehurca és egy különbözeti államvizsga után, nehezen bár, de sikerült január 1-vel munkába állnom Porián, az ein gevi lakásunkhoz legközelebb eső kiskórházban. Az Orvosi esetek sorozat következő részeiben kórházi élményeimről számolok be. Izraelben a diploma megszerzése után a friss orvosok még nem kapnak orvosi engedélyt, pecsétet. Kötelesek egy éven át a sztázsnak becézett klinikai rotációs gyakorlatot is teljesíteni. Diploma már a kezünkben, felelősségünk és jogosultságunk egyenlő a nullával. Ez egyaránt jó és rossz. A hibákért nem mi felelünk, de ennek megfelelően nem is bíznak ránk túl sok olyat, amit elronthatunk és súlyos következményekkel jár. Mit csinálnak a fiatal orvosok ez alatt az egy év alatt? Egy, két maximum három hónapot töltenek egy adott kórházi osztályon és "segítenek" az orvosoknak. Magyarul elvégezzük a kulimunkát. Kora reggeli vérvételek, beteg felvételi lapokat és zárójelentéseket írunk, betegeket kérdezünk ki és vizsgálunk meg, egyéb adminisztratív teendőket látunk el. Emellett, hogy az élet ne legyen unalmas, havonta négy éjszakai ügyeletet is vállalnunk kell, legalább egy hétvégi napot, ami azt jelenti, hogy reggeltől másnap reggelig kell a kórházban tartózkodnunk. Mire megszoknánk az adott osztály szokásait, heppjeit, már megyünk is a következő rotációra, egy egész más osztályra, ahol a korábban összeszedett tapasztalatot lényegében dobhatjuk ki az ablakon. Mert ugye itt is, mint mindenhol a belgyógyászok utálják a sebészeket, a kardiológus hülyének veszi a sürgősségist, a gyerekgyógyászok pedig utálnak mindenki mást. De kezdjük az elejéről: Január 1-én munkába álltam, viszonylag gyenge héber tudással, de azért éhen már nem haltam volna. Két hónap sebészet gyakorlat állt előttem. Az orvosi csapat összetétele: fele-fele arányban arab és zsidó szakorvosok, 100% arab szakorvosjelölt, rajtam kívül az első hónapban három sorstárs sztázsos. Ebből egy arab, aki külföldön tanult, a héberrel még neki is voltak problémái, egy román lány, aki szintén nem volt perfekt héber, és szerencsémre egy helyi izraeli srác, azt hiszem tőle tanultam a legtöbbet az első hetekben. Sajnos a második hónapban ő már máshol folytatta a gyakorlatát. Alapjáratban mindenki nagyon kedves volt, velem is és általában is, mindig dicsérték héber tudásom, és segítettek a nyelvi nehézségekben. A szakorvosjelöltek egy része némileg szexista, ettől a témától elég nehezen lehetett elterelni őket. Ezen kívül egy dolog érdekelte őket: minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Legfeljebb a műtőbe szerettek tevékenykedni, az osztályos munkához nem igen füllött a foguk. Szerencsére minket, fiatalokat is le-leengedtek a műtőbe. Sőt, időnként még aktív résztvevők és nem csak passzív nézők lehettünk. Az osztályon, mint mindig igyekeztem minél hamarabb jóba lenni a nővérekkel. Több okból is. Egyrészt ők jobban ismerik a betegeket, jól beszélnek héberül, a technikai és adminisztratív dolgokban gyakorlottabbak, mint én vagy bárki más. A haverkodás egész jól sikerült, mert a mai napig kedvesen köszönnek rám és érdeklődnek irántam, ha összefutunk valahol. Az első hetekben tehát arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb olyan szintre hozzam a héberem - leginkább szakmai szókincsemet - hogy ne csak bambán nézzek ki a fejemből, mert azt sem tudom, miről van szó. Szerencsére itt Izraelben a szakmai héber félig angolul van. Tudom, ez elsőre hülyén hangzik, de így van. Az angol terminológiát mondják vagy egy az egyben angolul, vagy kicsit héberes végződéssel. Így már az elején is az esetek többségében tudtam legalább nagyjából, miről van szó. Felírtam magamnak rendszeresen az ismeretlen szavakat, rögzítettem, mit kell a beteg felvételi lapba írni, hogyan kell a zárójelentéseket megfogalmazni. Kötelező mondatok, kifejezések, amiket mindig fel kell tüntetni (ugyebár ezt a tudást csak a sebészeten alkalmazhattam, mert a következő rotáción már egészen más kötelező mondatokat és kifejezéseket kellett használni). Hétről hétre bővült a szókincsem, és ahogy már említettem, az első hónapban ott volt segítségemre Ron, az izraeli sztázsos srác, aki mindig kedvesen átnézte, mit írok. De más jellegű nyelvi problémákkal is szembesülnöm kellett.
A sebészet két hónapja azért is telt el gyorsan, mert ahogy a blogban követhettétek, február elején megműtötték a térdem, így 2 hét betegszabit vehettem ki. A két hónapos gyakorlat így másfélre redukálódott. A következő részben a belegyógyászaton szerzett tapasztalataimat vesézem ki. Ha kíváncsi vagy mitől készültem ki és hogy lettem vámpír, akkor azt a következő részben megtudod. A sorozat előző részei itt érhetők el
|