A zsidó újév alkalmából közös vacsorára voltunk hivatalosak múlt héten, amit szokás szerint kibucos műsor követett. A kaja és a program is picit sótlan volt, de jó társaságban gyorsan telt az idő. A fotógaléria magáért beszél, pörgessétek át és képet kaptok az estéről, ami lényegét tekintve szinte kottára ugyanolyan volt, mint tavaly.

Mindössze két - az ünneptől lényegében tök független - dolgot említenék meg, amelyekről reményeim szerint hamarosan bővebb poszt is jön. Az egyik, hogy felállítottam a lámpaszettem portréfotózásra, mert meguntam, hogy ilyenkor minden lépésnél megállítanak, hogy lekapjam az asztaltársaságot. Ebből pár képet a galériába is beválogattam.

A másik érdekes dolog az est házigazdáinak a személye volt. George és Lara, két ausztrál vitte a szót - aranyosak, helyesek voltak, ahogy törték a hébert és szórakoztatták a nagyérdeműt. Larának külön jól állt, hogy mikrofonnal a kezében gömbölyű pocakkal vitte a szót, de műsorszámukat keserédessé tette, hogy ez amolyan hattyúdal volt a részükről.

A helyszínen nem volt nyilvánvaló, hisz az érintettek szemérmesen kezelték a hírt, de mi tudtuk: eldőlt George és Yael "menni-maradni" dilemmája, mint ahogy a velünk nagyjából egyszerre érkező Lara és Dan családja is hamarosan visszatér Melbournebe - egymástól függetlenül, nagyjából egyszerre új életet kezdenek a régi környezetükben. Nagy veszteség ez számunkra, de érthető döntés a részükről.

A szarvasi Lauder táborhoz kötődő magazin interjút közölt velem, mint egykori madrichhal (ifi vezetővel). A nem várt figyelmet kihasználva kicsit promotáltam a Mishpaha blogot, de persze szó esett egy csomó más - egyébként  az izraeli tartózkodásunkhoz szorosabban kapcsolódó - témáról is. Ha van időtök, érdemes elolvasni az interjút a 2012. nyári szám 9-11. oldalán, amit vagy közvetlenül innen tölthettek le vagy a tábor hivatalos oldaláról, ahol egyébként a régebbi Szarvas Timesok is megtalálhatók. 

Jó lesz, persze jó lesz találkozni a szeretteinkkel, barátainkkal, újra Túró Rudit majszolni és a Margit hídról megnézni Budapest panorámáját. De, amikor elmúlik a viszontlátás öröme, ráununk a Túró Rudira és a hídról tovább gördül a villamos, akkor ott leszünk a nagy magyar valóságban, a régi és új problémáinkkal. 430 nap távlatából még inkább azzal kell szembesülnünk, ami miatt leléceltünk Magyarországról. Sőt, talán még riasztóbb, hogy azóta az európai értelemben vett reménytelenség csak fokozódott. Hiába tudjuk, hogy ez vár ránk, akkor is szar lesz kihúzni a fejünket az izraeli homokból és ismét belekóstolni a savanyúságba. Főleg azért, mert a szívünk mélyén azt szeretnénk, hogy ne így legyen - élettől duzzadó, optimista közegbe térjünk haza, izgalmas impulzusokat kapjunk, hogy egyszerűen sajnáljuk, hogy retúr jegyet vettünk.
Jó lesz, persze jó lesz hazatérni, a gyerekekkel kiélvezni Magyarország szebbik arcát, újra normális kenyeret enni és délben harangszót hallani, örülni mindennek, ami elérhetetlen számunkra az isten háta mögötti kibucunkban. De mindez mit ér, ha azt érezzük, hogy az elmúlt 430 napban igazából nem maradtunk ki semmiből? Bárcsak másképp volna, bárcsak pozitívan csalódnánk.
Mindegy, a lényeg, hogy a levegőváltozás mindenkinek jót tesz.

Június 30. és július 27. között újra Magyarországon leszünk. A kötelező körök és a gyerekek mellett szeretnénk minél több barátunkkal, ismerősünkkel és blogolvasónkkal találkozni. Az időnk viszont véges, ezért arra gondoltunk, hogy július 9-én, hétfőn "félhivatalos" fogadóórát tartunk, vagy ha így jobban tetszik író-olvasó találkozóra hívunk. Egy délutáni kötetlen piknik a Millenárison igazán csábító lehet. Ha épp nem nyaralsz és Budapesten vagy, akkor tarts velünk! A részletek miatt vedd fel velünk a kapcsolatot a Facebookon.

Vannak dolgok, ami miatt nagyon szerethető a kibucunk. Ilyen az óvoda, ami nem csak Ráchel szívét dobogtatja meg, de a miénket is. Most például azzal, hogy közös szülő-gyerek pikniket szerveztek, ahol együtt volt mindenki és nem számított, ha lemaradtál a csoportképről. Ez amolyan évzáróféle akart lenni (bár az igazi majd csak augusztusban lesz), de minden elemében más volt, mint amihez otthon hozzászoktunk. Kezdve onnan, hogy az óvónénik nem nyűgnek érezték, hanem látható izgalommal készültek rá. Semmi görcs, semmi mesterkéltség - a pálmafák alatt a fűben ülve majszolás, pancsolás a Kineretben, kisvonatozás a kibucban és végezetül közös játék. Elment vele a péntek délelőtt, de olyan jó volt! 

Útra kelek, fel északra, egészen a Kineretig. A Genezáreti-tó partján időzöm egy kicsit. Azaz pontosabban az egyik itteni kibucban élő Magyarországról ki(be)vándorolt család blogján. Nagyjából egy időben érkeztünk a Szentföldre, mégis mennyire különböző a két internetes naplónk.

Valahol ez természetes, ők az új otthon mindennapjairól posztolnak, én ideiglenesen tartózkodom a Közel-Keleten, s kis ramat gani szobámat messze nem tekinteném az otthonomnak. Ők a többedmagukkal megesett történésekről írnak, én a single kutató szemszögéből veszem górcső alá az országot. Ők oviba mennek, szakvizsgákat tesznek, én csak mikroszkópozgatom, kirándulgatom. Ők egy odahaza talán picit misztifikált közösségben, a kibucban laknak, én Tel-Aviv külvárosának utcáit rovom.

Ami mégis közös bennünk, az talán a háttér. Ákost, ha jól emlékszem a Somer kapcsán ismertem meg. Amikor 2003-ban a „vének tanácsa” meghívott a cionista ifjúsági szervezetve madrichnak, hatalmas megtiszteltetés volt kívülről bekerülni a csapatba. Szóval, bármennyi híradót, dokumentumfilmet láttunk, olvastunk az izraeli valóságról, szemeink előtt azért ott lebegett a budapesti kenek kék-fehér atmoszférája. Bár személy szerint nekem sosem adatott meg, hogy magamra öltsem a sötétkék someres hulcát, lélekben ott viseltük mindannyian ezt az Izraelhez kötődő ruhadarabot. „Aki egyszer Someres lesz, örökké az marad.” – hirdette a molinó egy jubileum alkalmával a Dohány utcai klub emeletre vezető lépcsője mellett. Vajon egy év után is someres marad a tavaszi és őszi táborokon, a közös zászlófelvonásokon és Hatikva énekléseken felnövekvő ifjonc?

Itt vagyok hát északon, szorítok, hogy Zsófi összehozzon mindent, ami az izraeli orvosláshoz szükséges, a gyerekek beilleszkedjenek a kibuci óvoda világába, Ákosból híres fotós váljon nem csak a kis településen. Izgalommal követem a frissen vett autó történetét, a Holokauszt áldozatául esett kisfiú ügyében, a Yad Vashem plakátja alapján indított nyomozását.

A szomszédban laknak, hiszen Izrael kis ország, igaz személyesen csak egyszer találkoztunk, Tuval kibucban, amikor meglátogatták a szarvasi korcsoportvezetői szeminárium résztvevőit az egyik délelőttön. Mindezek ellenére Ákos azok közé a blogomban oly sokszor emlegetett ismerősök közé tartozik, akivel, ha négy-öt év után futnánk össze a világ bármely pontján, a beszélgetésünket ott folytatnánk, ahol a múltkor abbahagytuk.

Blogot írunk mindketten…  Gépbe vetjük mindazt, ami tetszett, ami meglepett, ami bánt… S mindemellett figyelünk egymásra, néha tüzetesen végigbogarásszuk egymás bejegyzéseit, máskor csak nyomunk egy Like-ot a Facebookon. Mindez talán azért is van, mert mindketten ugyanabból az „Anatevkából” indultunk útnak… Stimmt? Stimmt! – mint ahogy Yente mondta a Hegedűs a háztetőnben.

Ez a nap mindenek előtt Ráchelről szólt. Pontosabban napok, mert egy friss négyévest - aki hetek óta erre vár - nem lehet egyetlen alkalommal ünnepelni. Az ő életében ez komoly dolog, meg kell hát adni a módját! Az ünnepi körmenet az óvodában indult, ahol - épp úgy, mint tavaly - kis házi ünnepséggel hízelegtek Ráchelnek. Tavaly ugye ez az esemény több volt annál, mint aminek látszott: a frissen érkezett, újonc Ráchelre ekkor vetült először reflektorfény és kezdett felfelé lépkedni a képzeletbeli óvodai ranglétrán. Ez nagy kiugrásnak számított, idén viszont nyoma sem volt az ilyen mellékzöngéknek - az ovis ünneplés helyére került, már "csak" ünnep volt, amit be kellett húzni, mert az kijár a négyéves királylányoknak. Ezzel nem lebecsülni akarom az esemény jelentőségét, sőt! Ez mutatja igazán, hogy Ráchel a maga közegében tökéletesen beilleszkedett, ami nagy ajándék, még ha ezt ő fel sem fogja.

Ezért is volt az, hogy idén már nem is az óvodai szülinapot várta tűkön ülve, hanem az általunk szervezett, otthoni babazsúrra gyúrt. Az ok egyszerű: igazodási vágy, ami esetében korosztályos sajátosság és egyben a beilleszkedés elsőre kicsit talán furcsa szinonímája. Az elmúlt évben tucatnyi babazsúrra voltunk hivatalosak. Ezeken gyakorlatilag mindig ugyanazok a kis barátai voltak ott és lényegében mindig minden ugyanaz volt. Mint a McDonalds étterem nyitásának, az izraeli szülinapi zsúroknak is megvan a sajátos franchise-a, így ha egyen voltál, az összesen jártál: Internetről letölthető hercegnős vagy Spidermanes tucatmeghívó, kegyetlen mennyiségű junk food, körbejáró ajándékok, instant dobozos brownie torta és a végén búcsú csomag, amiben biztos van buborékfújó. Szülői szemmel ezek a bulik dög unalmasak, viszont elmegy velük két-három óra, ami a programszegény kibucban különösen értékelendő. Csoda-e ha egyet se hagynánk ki… Ráchelnek tehát megvolt a minta, amit nekünk csak hoznunk kellett. Azért próbáltunk némi kreativitást belevinni, hogy ne csak Ráchel, hanem - az adott keretek között - mi is élvezzük.

Tavaly - alig másfél hónappal a megérkezésünk után - meglehetősen szűk körű volt a buli, igazából nem is Ráchel, hanem a mi friss barátaink jöttek el a gyerekeikkel. Idén viszont Ráchel diktálta a vendéglistát, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egész óvodás csoportját, valamint a velük együtt járó szülőket és egyéb tartozékokat is vendégül kellett látnunk. Nem kis falat, mi? A felkészülést ötletelés nyitotta, mit hogy csináljunk, mit kell beszerezni, elkészíteni, kölcsönkérni. Egyedi meghívót gyártottunk, amin lányunk egy hatalmas hungarocell négyessel pózol. Ezt aztán mindenkinek házhoz vittünk - ezzel is elment egy délután. Az ünnepet megelőző napokban névre szóló mézeskalácsokat sütöttünk és esténként szélforgókat gyártottunk búcsúajándéknak. Ráchelnek az egészből egy dolog volt igazán fontos, hogy a tortáján elképesztő mennyiségű színes cukorgolyócska legyen, épp úgy, mint másokén.

Jött a nagy nap és míg mi rohangásztunk, mint pók a falon, addig Réchel fürdött a boldogságban, meg a medencében, ahonnan csak akkor lehetett kirobbantani, ha házigazdaként fogadnia kellett a frissen érkezett haverjait - meg persze átvenni az ajándékokat. Ahhoz képest, hogy tavaly szerény ünneplést csaptunk (kis rágcsálnivalóval, limonádéval, rakott palacsinta tortával) idén - már csak a megnövekedett vendégsereg miatt is - nagyobb vendéglátással kellett készülnünk. Etettük-itattuk a népeket épp úgy, mint ahogy velünk tették mások. Kicsit talán túl is lőttünk a célon, de ezt előre nem lehetett tudni, elvégre nem csináltunk még ilyet. Mindenesetre külsőségeiben reprodukáltuk azt a babazsúrt, amiről Ráchel álmodott, és ami errefelé az etalon: sokan voltak, brownie tortát szolgáltunk fel és búcsúajándékot osztottunk a gyerekeknek.

Mindenkit boldoggá tettünk - és még az apró újításainkat is értékelték a meghívottak, így mi, szülők is büszkék lehettünk magunkra. Nekem azonban hiányzott a tavalyi családias lépték és a magyaros rakott palacsinta torta. Az a miénk volt, a mostani színes cukorkás brownie ugyancsak finom volt, de más ízekhez vagyok hozzászokva.

Amikor napra pontosan tíz éve Zsófival összejöttünk meg se fordult a fejemben, hogy ma a közös gyermekünk álmára fogok vigyázni és egy másikért hamarosan az oviba indulni. Igazából minderre egyáltalán nem gondoltam - becsajoztam, és kész. Jó, hát az már akkor is látszott, hogy nem akárkivel. Aztán telt-múlt az idő és nyilvánvalóvá lett, hogy az ember nem csak úgy hajkurássza a csajokat, mélyen a tudat alatt párt választunk. Olyan embert, akivel jó lefeküdni és jó mellette ébredni, akivel jókat lehet dumálni és ha kedvünk tartja, akkor nagyokat hallgathatunk mellette. És persze leginkább olyat, akivel érdemes családot alapítani. Zsófi ilyen! Meg kell becsülni minden pillanatot azzal, akivel ez mind működik. Az persze tíz év után is rejtély számomra, hogy ő miért gondolja ugyanezt rólam, de hát Istenem, senki sem tökéletes, Zsófi is tévedhet. Ennyi idő után ez igazán megbocsátható, másképp nem is lehet nekivágni a hátralévő közös éveknek.   

Akik ismernek tudják, hogy nem vagyok egy kimondott Fred Astaier. Mozgásom szögletes, ütemérzékem nulla és az Anyám tyúkját sem sikerült megtanulnom, nem hogy egy egész tánckoreográfiát. Viszonyomat a tánchoz néhány alap trauma határozza meg. Ezek közül kiemelkedik a szalagavató, amely során kötelező volt bevállalni az égést, és amely menthetetlenül be is következett. (A Genesis örökbecsű I can't dance nótájára vonultunk volna be a tornaterembe a lenti klipből koppintott léptekkel. Pechemre én vezettem a sort, amikor is a technika ördöge jóvoltából megakadt a CD. Én a terem közepén, mögöttem a többi fiú - gondoltam én. Kínos pillanatok voltak ezek főleg, amikor hátratekintettem, mert akkor láttam, hogy egymagamban, természetellenes pózban kimerevedve állok a kezdőkörben, a többiek már rég visszaálltak a startpozícióba és a közönséggel együtt röhögtek rajtam, hogy még mindig nem vettem észre magam.)

Az sem volt kevésbé gyalázatos produkció a részemről, amikor a főiskolán Tabák Kata osztálytársnőm unszolására a vizsgafilmjében az egész csoportunk táncra perdült egy budai lépcsősoron. (Kész csoda a hosszú lépcsőt elnézve , hogy nem törtem össze magam… A filmet látva jobban örültem volna, ha így történik, mert akkor nyakig begipszelve mindenki engem sajnált volna, így viszont lesajnálás volt az osztályrészem.) De az sem volt kevésbé abszurd, amikor boldogult legénykoromban egy leánynál azzal próbáltam bevágódni, hogy elvittem a Trafóba Frenák Pál műsorára. A nagyobb élvezet érdekében gyanútlanul az elő sorban foglaltunk helyet, majd az előadás záró jelenetében a darab szereplői - köztük egy zsiráf és egy félmeztelen nő - ellentmondást nem tűrően berángatott minket a színpadra, ahol közösen vonaglottunk, majd egy ponton magához rántottak a táncosok minket - partnerem a zsiráfon csüngött, én pedig a fehérre maszkírozott kopasz nő mellei között találtam magam. Eredetileg nem így terveztem a randevú befejezését…
De hogy is jön mindez ide? Nos, egy év után nem szabotálhattam el, hogy a szülői tánckarban vendégszerepeljek. Savuótig bejött, hogy a kamerám mögé bújva vészeltem át az ilyen fellépéseket, de most nem volt menekvés, be kellett állni. Egyszer élünk alapon és azt szem előtt tartva, hogy Zsófi távollétében legalább a próbák alatt gyorsabban telik az idő a gyerekekkel engedtem, hogy táncba vigyenek. Különösen, mert fiam óvónénije intézett hozzám ultimátumot, akinek sem Ábel, sem én nem szívesen mondunk ellent. Olyan érzés volt ez, mint amikor önként hajtod a fejed a gillotin alá, mert tudod, hogy legalább az utódaidnak jobb lesz ettől.

Némi vigaszt nyújtott, hogy a próbák alatt kiderült, más szülők lábába sem oltottak feltétlenül bugit, ami a leendő produkciónk megítélésén nem javított, de legalább nem lógtam ki a sorból. Tovább nehezítette a produkciónk létrejöttét, hogy a három(!) próba egyikén sem volt jelen egyszerre az összes későbbi fellépő. Ez visszaköszönt a táncon, mert egy ponton mindenki elveszítette a fonalat. Valahogy így vágtunk neki az esti savuóti előadásnak, ahol a lányomék hasonlóan jól sikerült felvezető előadása után léptünk színpadra.
De, hogy ne legyen egyszerű a dolog, az ősbemutatónk előtt két perccel a kezünkbe nyomtak egy-egy pár gumicsizmát, mondván abban autentikusabban rophatjuk. Mit mondjak, szandálban is élethűen esek hasra, de gumicsizmában ez sokkal egyszerűbb. Szerencsére ez a nyilvános baleset elkerült, köszönhetően annak, hogy partneremre, a már említett óvónénire támaszkodhattam a kritikus lépéskombinációk során. Ezt egyedül fiam nézte rossz szemmel, akit tudni kell, hogy alig titkolt gyengéd szálak fűznek az óvónénihez. Anyja öléből nem is hagyta szó nélkül, hogy az ő kedvencével kézen fogva csetlek-botlok. Amikor a táncbetétünk végeztével enyhe taps kíséretében levonultam a színpadról azt gondoltam, hogy a fiamon kívül másban nem hagytam mélyebb nyomokat. Vele meg majd még ráérek lemeccselni, hogy ki az alfahím a háznál.

Ha a szülői tánc nem is, de a  46-os, enyhén ganés, kicsit lyukas gumicsizma levétele tényleg művészet volt. A műveletet leginkább az hátráltatta, hogy többen is odajöttek gratulálni. Nem, nem ahhoz, hogy végre leoperáltam a lábamról a "balettcipőm" (bár ez sem volt kis teljesítmény), hanem ahhoz, hogy milyen jól táncoltam. K. európaiként rögtön felmerült bennem, hogy ezek most ugye gúnyolódnak a művészinek kevéssé nevezhető előadásomon. De nem.
Jó, hát autogrammot nem osztottam, de felmerült bennem, hogy mi van, ha ezek az emberek látják a zsiráfos-kopasz nős produkciómat. Akkor biztos kezet is csókolnak nekem, mielőtt beajánlanak a moszkvai Bolsojba.

Ha kíváncsi vagy, hogy mi is az a Savuót, hogyan zajlik a kibucunkban, és mi köze a magyar augusztus 20-hoz, akkor olvasd el a tavalyi ünnepről szóló írásunkat.

Újabb PR sikert söpörhettem be, méghozzá az Israel To Go - Look & Cook Bookban megjelent fotóm kapcsán. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az Israel HaYom napilap (ez a magyar Metro újság itteni megfelelője) Yom Haacmauti (függetlenség napi) mellékletében egy rövidke riportot jelentett meg velem. Ebben a személyre szabott kötelező körök mellett többek között arról faggattak, hogy mégis hogy a fenébe sikerült egy ilyen (nekem banális az izraelieknek viszont) ikonikus témára ráakadnom, mint amilyen az óvodai műanyag bögrék. Az újságíró kollégának is bevallottam, hogy hályogkovácsként éreztem rá, de tulajdonképpen a könyv szerkesztőjét illeti a dicsőség, aki felismerte a gyöngyszemet. Úgyhogy innen is emelem plasztik poharam Ofer tiszteletére, aki könyve partvizén engem is nyomat.

(A teljes cikk megtalálható blogunk Facebook oldalán. Kattanj ránk és láthatod.)

Valamikor másfél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy egy időre elhagyjuk Magyarországot. Nem álmokat kergettünk, hanem racionális döntést hoztunk. Tudtuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva jobb, ha a közelgő viharok elől családostul nyugodtabb vizekre evezünk. Nem voltunk látnokok, hisz akinek volt egy kis esze az érezte a közelgő veszélyt, ezért léptünk le pont egy éve. Ha visszatekintünk az elmúlt év magyarországi történéseire, akkor világos nagyjából mitől tartottunk akkoriban. Mi azonban optimisták voltunk, mert azt gondoltuk, hogy mire hazafelé vesszük az irányt egyenesbe kerül az ország sorsa, lesz mire hazajönni. Ma már látszik, hogy ebben biztosan óriásit tévedtünk. Nagyobbat változott a világ, mint ahogy számítani lehetett rá, de az alagút vége csak nem akar közeledni. Pech.

Kívülről nézve mindeközben mi gondtalanul élvezzük az örök nyarat és a pálmafák alatt süttetjük a hasunkat. Ez persze ebben a formában biztos nem igaz, legfeljebb a lyukas gatyánkból kivillanó ülepünket napoztatjuk, ami kétségtelenül hálásabb feladat, mintha otthon mínusz 10 fokban fagyna be a seggünk. Ezt csak azért hozzuk elő, mert sokan azt hiszik, hogy mi itt a jólétbe csöppentünk bele, illetve ha hazamegyünk, akkor majd milyen jól fogunk élni.

Érdemes azért ezt az érzést helyén kezelni. Azzal, hogy költöztünk, országot váltottunk, más kulturális és szociális közegbe zsilipeltünk - vagyis megnyílt előttünk egy új világ - eleve felpezsdült az életünk. Azonban ez a felfokozottság nem tart örökké, az újdonság hétköznapivá válik és talán idővel unalomba csap át. De itt még nem tartunk, vagy legalábbis nem ez dominál a jelenlegi élethelyzetünkben. Főleg azért, mert nyitottak voltunk, vagyunk a minket érő ingerekre és alapvetően a dolgok jó oldalát nézzük.

Budapest után nagy változás volt, hogy egy kis izraeli faluba tettük át a székhelyünket. Fővárosi fejjel feldobni a világvárosi létet maga az őrültség. De ez a váltás önmagában nem jelentett különösebb megrázkódtatást, aminek több oka is van: Hiába éltünk egy európai metropoliszban a gyerekek születése után csak az elméleti esélye volt meg annak, hogy kiterjedt szociális életet éljünk (erről bővebben a Bloggerek magánya c. posztunkban írtunk). Ehhez képest Ein Gevben - köszönhetően az összezártságnak - sokkal intenzívebb társasági életet élünk, új barátokra tettük szert. Törekedtünk arra, hogy részt vegyünk a kibuc életében, ott legyünk mindenhol, és ha lehet, mi is nyújtsunk valamit a közösségnek (én még a véremet is adtam). Kerestük a személyes kapcsolatot a helyiekkel, amennyire csak lehetett megpróbáltuk követni az itteni írott és íratlan szabályokat, átvenni a szokásokat, életvitelt. Vagyis be akartunk illeszkedni a szűkebb közösségünkbe.

A vízparti élettel amúgy sem sok minden vetekedhet, és ez még akkor is így van, ha közép-európai fejjel elképzelhetetlen nyári meleg sokat levon a hely élvezeti értékéből. Mindez azonban csak a körítés, valójában attól olyan élhető Ein Gev, hogy a gyerekeink piszok jól érzik magukat itt. Mi pedig attól (is) vagyunk boldogok, hogy ők azok. (Ki lehetne bontani részletekbe menően, hogy mitől olyan jó nekünk itt. De egyrészt csak ismételnénk önmagunkat, másrészt az élmények nagy része jellegükből fakadóan átadhatatlanok, illetve ami elmondható az vagy annyira nyálas, hogy szégyellnénk leírni, vagy olyan személyes, hogy nem tartozik a széles nyilvánosságra.)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami a gyerekeknek a földi paradicsom, az nekünk, szülőknek kegyelmi állapot. Az elmúlt egy évben majd' mindent alárendeltünk ennek. A valódi kérdés azonban az, hogy ezt az állapotot meddig lehet, meddig érdemes fenntartani, illetve egyáltalán fenntartható-e ez a mostani helyzet itt a kibucban, Izraelben. Mert az azért a rózsaszín ködben is világosan látszik, hogy a kibucnak és Izraelnek megvannak a korlátai, mint ahogy nekünk is. Zsófi orvosként látszólag pályán van, de valójában az a program, amiben kötelező idén részt vennie a személyes szakmai céljai szempontjából tökéletesen irreleváns, és mint ilyen nettó időpocsékolás számára. Ráadásul munkája során arcába kapja a közel-keleti rög valóságot, ami közel sem olyan mézes-mázas, mint a mi kibucos elefántcsont tornyunk.

Ezek azért - változó mértékben és eltérő módon - a felszín alatt őrölnek minket. Nincs baj, de a komplikált belső feszültséget soha nem szabad alábecsülni, mert ha valami, akkor az biztosan robbanáshoz vezet.

A neheze pedig csak most jön. Egy év után megszűnnek a kedvezmények és megritkul a szociális háló körülöttünk, anyagi támogatások híján saját lábra kell állnunk. Ez nem lehetetlen, de kemény feladat, különösen azért, mert egészen más az izraeli vásárlói kosarunk, miközben itt se, ott se költekeztünk igazán. Otthon van lakásunk - itt bérleti díjat fizetünk. Otthon ingyenes a bölcsőde/óvoda - itt fizetős. Otthon tudod mi hol olcsóbb - itt még mindig esetleges, hogy mennyit húznak le rólunk. Mindez a normál megélhetési költségek mellett olyan felár, amit egy stabil fizetésből nehéz hónapról hónapra kicsengetni. Mint ahogy az is extra költség, hogy nem döntöttünk a menni-maradni dilemmában sem, így a Magyarországon hátrahagyott életünk árát is megfizetjük, még ha az takaréklángon is van.

A menni-maradni dilemma amúgy azóta is függőben van, dönteni semmiről sem döntöttünk. Kicsit homokba dugtuk a fejünk, ami esetünkben egyenlő azzal, hogy továbbra is maradunk, vagyis itt éljük az életünk. Ennek megfelelően a nyári vakációra retúr jegyet vettünk Magyarországra, egyelőre tehát biztosan csak látogatóba térünk vissza. Egyébként azért nem azt írtam, hogy "haza", mert egyre többször a haza alatt azt értjük, ahol most vagyunk. Úgy tűnik, hogy amire az eszünk és a szívünk nem ad választ, arra a nyelvünk keres megoldást. Ha valamiből, hát ebből biztosan látszik, hogy nem múlt el nyomtalanul ez az év.