X X X
Ha van nap, amikor megáll az élet Izraelben, akkor az Jom Kipur. Ilyenkor az ország nagyobbik fele legalább benéz a legközelebbi zsinagógába vagy épp az egész napját ott tölti, a fennmaradó rész vagy otthon kuksol vagy daffke olyat tesz, ami szembe megy az ünnepi szokásokkal. Nem volt ez másképp Ein Gevben sem. Bár nem vagyunk különösebben vallásosak, de nekünk természetes volt, hogy Jom Kipurt a zsinagógában köszöntjük, ahol az előzményekhez képest meglepően sokan tolongtunk a kis épületben és az előtt. Miközben mások a zsinagóga tőszomszédságában, közvetlenül a Jom Kipur napján böjtölő hívek orra előtt, kerti partit tartottak. Nem arról van szó, hogy ehhez nincs joguk, de tapintatosságból a kibuc másik sarkába is elvonulhattak volna grillezni. Ez még akkor is épületes parasztság volt a részükről, ha történetesen a mi kibucunk annyira vallásos, hogy isteni csoda, hogy egyáltalán van zsinagógája. Amikor a templomból kijövet ezt szóvátettem az egyik barátunknak csak fanyarul mosolygot és találóan megjegyezte, hogy Izraelben az ortodox vallásosság kitermelte az ortodox szekularizmust. És tényleg. Ez a nap sok izraelinek spirituálisan nem jelent semmit, csak egy plusz munkaszüneti nap a naptárban, amikor kedvükre utazhatnak, pihenhetnek vagy épp szórakozhatnak – már ha van hol, mert azért Jom Kipurkor tényleg minden bezár úgy, mint Magyarországon karácsonykor. Azok, akik Jom Kipurkor nem böjtölnek 25 órán át pont azért teszik ezt, mert ha az év többi részén sem tartják magukat a vallási hagyományokhoz, akkor miért pont ezen a napon viselkedjenek másképp. Ahogy a vallásosság bármilyen formáját szenteskedésnek tartják, úgy képmutatás volna a részükről, ha Jom Kipurkor látványosan bűnbánatot gyakorolnának. Van azért ebben logika, ami mégiscsak tiszteletet érdemel. De a másik oldalt sem kell félteni, amely kikényszeríti az ünnepek szigorú betartását és nem tolerál semmit, ami kicsit is szembe megy az általuk vallott nézetekkel. Így lehet az, hogy Jeruzsálemben szombatonként és minden egyéb nagyünnepen (így Jom Kipurkor is) lezárják a legvallásosabb zsidó negyedekbe vezető közutakat, hogy ne zavarja semmi az ott élőket, pláne ne szentségtörő autósok. Na de Brooklynban miért nem gond ugyanez? Ünnepnapokon ott mért lehet autózni az ortodox negyedben is?! Persze tudom én, hogy minden a Tórából következik, meg van írva a Talmudban vagy valamilyen rabbinikus magyarázatból levezethető. Az sem jár jobban, aki mindebből ki akar maradni – nem megy sem zsinagógába, de grillpartit sem szervez a háza elé, inkább békésen otthon marad. Aki így tesz és a kanapéján ülve próbálja kibekkelni az ünnepet azt szép csendben megeszi az unalom. Jom Kipurkor ugyanis az izraeli tévék is „böjtölnek”, ilyenkor bárhová kapcsol a néző adás helyett szünetjel fogadja. Ami a dübörgő digitális világban meglehetősen értelmezhetetlen, álságos magatartás a média részéről – de Istenem, láttunk már ilyet... X X X Az, hogy az általam boncolgatott probléma mennyire élő kérdés Izraelben mi sem jelzi jobban mint, hogy az itteni művészeketi is erősen foglalkoztatja. A társadalmi csoportok között lévő láthatatlan, és sokszor látható falakról szól a mellékelt, alig kétperces kisfilm, amely egy 2111-ben játszódó nyomasztó utóipán keresztül mutatja be (szerintem zseniálisan) az egymás mellett élő „ortodox vallásos és ortodox szekularis” közösségek párhuzamos világainak képtelenségét. A kisfilm Jeruzsálem jövőjéről szóló filmfesztivál nyertes alkotása volt idén. Érdemes megnézni a többi filmecskét is a mellékelt linken. A sorozat előző részei:
0 Comments
Az elmúlt napokban takarékon volt a blogolás és ez így lesz még egy darabig. Az őszi ünnepek, a hozzá kapcsolódó óvodai szünet és a munka elsodortak. Viszont lesz miről beszámolni a következő hetekben, úgyhogy nem volt hiábavaló a szilencium. De addig is elbüszkélkedek azzal, hogy a blogolásra szánt időt mire fordítottam. Jófejségből - meg merő számításból – portréfotókat készítettem a helyi óvoda és bölcsőde számára, illetve ehhez kapcsolódóan Zsófival közösen egy honlapot is farigcsáltam, amin keresztül megrendelhetők a képek. A lenti képre kattintva megnézhetitek a munkánk eredményét. Attól, hogy héberül van ne riadjatok meg, nyelvtudás nélkül is könnyedén böngészhettek az oldalon: Eddig a gyerekekről elképesztő képeket aggattak ki az ovi és a bölcsi falára – kész csoda, hogy a vizuális környezettszennyezés láttán nem álltak meg a fejlődésben. Most legalább normálisabb fotók alatt játszadozhatnak a kölkök, ami talán jó hatással lesz rájuk. Örültek is nagyon az óvonénik, hogy puszira megcsinálom a tablófotózást. Persze nekem is jól jött a dolog, mert így bekerülök a köztudatba, hogy nem csak úgy öncélulag kattingatok a kibucban. Ebben a kids-of-eingev.weebly.com címen elérhető honlap az igazán nagy segítség, hiszen így a szülők és rokonok is láthatják a munkámat, ami a későbbi üzletszerzés szempontjából sem mindegy. A hazai terepen kényelmesen elkezdhetem a portfólió felépítését, aztán majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Én mindenesetre élveztem ezt a projektet, remélem lesz folytatása és idővel csurran-cseppen belőle lovetta is a családi kasszába.
A kisközösségi eseményekben pont az a jó, amitől annyira amatőrök: az esetlenség. Nem volt ez másképp az Ein Gevben tartott rosh hasanai ünnepség esetében sem: A gyerekek hamisan énekeltek, a mikrofon a legjobbkor romlott el, a kisfilm hangja csak részben volt élvezhető. Most persze magas labda volna bekezdéseken át szétfikázni a műsort, de aki így tesz, az nem érti a műfaj lényegét: Örülni kell egymásnak, és kész. Kismillió program megszervezése után ki van hegyezve a szemem a szervezési bakikra. Ez szakmai ártalom, ami élethosszig elveszi az ember kedvét az önfeledt szórakozástól. A Barát utcai bálokból kiindulva nyugodtan ki merem jelenteni, hogy egyedül a kisközösségi ünnepek azok, amelyekkel elnéző vagyok. Ezek ugyanis attól szerethetők nagyon, hogy minden létező bakit tankönyvszerűen hoznak és mégis működnek! A kibucos rosh hasana sem ment flottul, de kit érdekel?! Nem profi showt vártunk és nem is azt kaptunk. A zsidó hagyományokhoz való viszonyt meg már nem is merem számonkérni, mert még eretnekséggel vádolnak. A mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a gyerekfoglalkoztató keretében miért épp egy jobb sorsra érdemes fenyőfát díszítettek fel a kölkök. A művelet után nagyjából úgy festett a fenyő, mint egy külvárosi napközi szaloncukormentes karácsonyfája, ami ugye bárhogy is nézzük legkevésbé sem zsidókompatibilis szimbólum. (A zsidó újévről egyébként itt és itt már megemlékeztem, az ünnepi szokásokról bővebben ezeken a helyeken olvashattok.) A vallási megközelítés egyedül a felszolgált ételekben érhettük tetten nyomokban: Volt mézes süti és gránátalmalé, a többi kaja bármilyen ünnepi alkalomkor terítékre kerülhetett volna, viszont meg kell hagyni, hogy ettől még mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A vacsorát követő műsor sem szigorúan az ünnepi hagyomány körül forgott. Sokkal inkább annak szekuláris újraértelmezése volt közösségi keretek között. Nem is volt ezzel semmi baj, hisz akárhogy is nézzük ez egy tüchtig falunap volt, ahol ugyan a kibucos kisikolások kórusa olyan volt, amilyen, a szülők performanszát igazán el lehett volna hagyni. A kabarébetéteket pedig belterjesség lengte körül. Ugyanakkor a nagyobbak alkalmi zenekara az elvárásoknak megfelelően vicces volt. A jóhangú kislány a nagypapával pedig üdítő kivételt jelentett. És a beszédek is meglepetésszerűen rövidre sikeredtek, ami szokatlan erény ilyen alkalmakkor. A hallgatóság pedig mindezt rendre díjazta és ez a lényeg. A műsorban volt két „vizuális” betét is. Az első slideshow a nézhetetlenséget súroló power point volt, de ez a legkevésébé sem zavarta a közönséget. (Sajnos a bulin bemutatott verziót nem tudom prezentálni, de ide linkelem az éves beszámoló havi változatát. Figyelem! Csak erős idegzetűeknek.) Az elmúlt 12 hónap fontosabb eseményeit tablószerűen bemutató montázsban nem csak a hivatalos események, hanem a családi örömök is felsoroltattak. A leghangosabb ovációt mindenkor a babaszületések váltották ki, de mint áprilisi új jövevények mi is élénk tapsot kaptunk. Szóval fontosnak érezhettük magunkat, úgyhogy megbocsátva, hogy szó nélkül lelopták egy csomó képemet a Facebookról a slideshowhoz. A másik film egyetlen geggre épülő videóklipp volt. Egy közismert rosh hasanai dalocskát énekelt fel a kibuc apraja nagyja (igen, családunk minden tagja így tett), amit aztán szavanként vágott össze George barátunk. A végeredmény nem tökéletes, de itt nem is broadcast volt a követelmény, hanem a közös éneklés multimédiás élménye. Más volt ez az este, mint amihez mi hozzászoktunk rosh hasanakor. Budapesten közepesen rongyrázós társadalmi esemény a zsidó újév, amikor az is tiszteletét teszi a zsinagógában, aki egész évben nagy ívben elkerüli (és még talán le is tagadja, hogy zsidó). Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a „templomi zarándoklat” nem több pofavizitnél, smúzolásnál és stírölésnél, mindez egyébként tök legitim dolog. Az optimista megközelítésben viszont a spiritualitás látszata mégiscsak apropó a közösségi hovatartozás kifejezésére, ami viszont díjazandó identitásvállalás a végtelenül asszimilálódott magyar zsidóktól. Ehhez képest a kibucos rosh hasana még a vallási díszleteket is nélkülözi, a zsinagógában például alig voltunk tizen ezen a nagy ünnepen. Itt azonban nincs is arra szükség, hogy ilyetén nyerjen megerősítést a hovatartozás, hiszen a kibucban – függetlenül a zsidó hagyomonyokhoz való személyes viszonytól, a vallási hovatartozásától és a pedigrétől – mindenki izraeli és ezzel nagyjából le is tudta a judaizmushoz fűződő kapcsolatát. Ezen az optikán keresztül rosh hasana nem több, mint kiváló apropó a közösségi létre, még ha nem is olyan kóser a dolog, mint ahogy azt a vallásosok elvárnák. De kit érdekel ez, ha Istennek tetsző a buli?! A sorozat előző részei:
Az év ezen időszakában teljességgel szokatlan Izraelben, hogy essen az eső. Olyan pedig emberemlékezet óta nem volt, hogy szeptemberben két napon át egyfolytában lógjon az eső lába az ország jelentős részén. Nálunk mindenkit a guta ütne meg egy esős hétvége miatt, de Izraelben más a helyzet. A szél úgy hozta, vagy épp az imák meghallgatattak, mindegy is, a lényeg, hogy szinte csodával határos módon az elmúlt napokban hol csepereg, hol dézsából öntik. Nagy szó ez Izraelben, mert az állandó szárazság következtében a csapadék aranyat ér, hulljon bármikor is. Nem csoda hát, hogy most mindenki örül: a felnőttek a gazdag termés és az ivóvíz készletek miatt örvendeznek, a gyerekek kirohannak az utcára és a nyári melegben önfeledten ugrálnak pocsolyáról pocsolyára.
Jó hely ez az Ein Gev, de mégis mi a bánatot lehet csinálni a gyerekkel ebben az eldugott kibucban? – merülhet fel a jogos kérdés az épeszű olvasóban. Mi tagadás, ha valahol, hát itt bele lehet halni az unalomba, mégis valahogy elkerült minket ez a veszély. Ha nem is minden napra jutott valami családi elfoglaltság, de alig múlt el úgy hét, hogy ne történt volna valami érdekes körülöttünk a nyár folyamán. Figyelem fotódömping következik! Errefelé evidenciának számít, hogy a kibuc ideális hely a gyerekeknek – már, ha van mit csinálni, mert ez egyáltalán nem egyértelmű az édenkertben sem. A legkisebbek számára az állandóság elképesztően fondos: ugyanaz a napirend, ugyanazok a játékok, ugyanazok a barátok, ugyanazok a helyek. A kibiuc mindezt hibátlanul hozza. Baj csak akkor van, ha a gyerek eléri a 9-10 éves kort, mert aztán szegényessé válik minden, amit nyújtani tud. Ez a kiábrándulás esetünkben még roppant távoli, viszont ami a gyerekeknek jól megszokott dolgok, az nekünk kisgyerekes szülőknek igen hamar idegtépő verkli. A kibucok méretüknél és elhelyezkedésüknél fogva korlátozott programkínálattal bírnak. Viszont épp ezért a szociális élet talán élénkebb. A gyerekek kedvükre bandáznak, családok átjárnak egymáshoz és időről-időre vannak közösségi események, ahol ugyan ugyanazokkal az emberekkel találkozhatunk, mint amúgy, de legalább történik valami. E tekintetben nem lehet panasz Ein Gevre: vannak közös ünnepek, havi rendszerességű összejövetelek és alkalmi események egyaránt – összességében úgy hetente-kéthetente egy (tudom Budapesten óránként van ennyi...). Ezek mind jó alkalmak arra, hogy megtörjük a hétköznapokat és egy kis színt vigyünk az életünkbe. Mi speciel amúgy is sportot űzünk abból, hogy minden helyi eseményre elmegyünk, mert fontosank tartjuk, hogy a közösség felé jelezzük az érdeklődésünket. (Ez olyan jól sikerült, hogy legutóbb egy kibucos esküvőre mentünk el, később kiderült hogy hivatlanul...) Az elmúlt hónapokban több unaloműző eseményre is havatalosak voltunk (vagy nem, de mi mégis ott voltunk). Ezeken rendre fotóztam, de aktuálisan valahogy egyiknek sem volt akkora hírértéke, hogy külön posztot szenteljünk neki. Viszont csokorba gyűjtve talán érdemes közreadni fotókat, mert így az olvasók is képet kaphatnak arról, hogy miként telnek a hétköznapok a kibucban. Jöjjen hát a képözön! Elsőre talán nem épp családi esemény egy fotókiállítás megnyitója, de fuck the rulls! Meg különben is Ráchellel szinte bérletünk volt a budapesti Szépművészetibe, egy kis kortárs fotó igazán meg se kottyan nekünk. A kiállítás érdekes volt, de azért láttunk már jobb fotókat is. Viszont az esemény, akkor is nagy szó egy pár száz fős településen, úgyhogy nekünk is ott volt a helyünk Lauren Newman kiállításán, aki egyékbént szemközt lakik velünk. Ein Gevben minden hónap első szerdáján ünnepi vacsorát tartanak. Nem kell nagy dologra gondolni svédasztal két fogással, némi saláta és valami sütemény. A hangsúly nem a kajáláson van, hanem az együttléten. Ilyenkor egyrészt mérleget vonnak az előző hetek történéseiből – kisfilmmel, slideshowal. Másrészt elmondják az adott zsidó hónaphoz kapcsolódó szokásokat, történelmi eseményeket, illetve felelevenítik, hogy mi történt ebben a hónapban egykoron a kibuc életében. Ez tényleg valódi kisközösségi esemény, amit (helyi)értékén kell kezelni – nekünk nem sokat mond, de a ittenieknek annál többet jelent. A vacsora ugyan nem valami „fotóbarát” esemény, de azért ennek az estének mégiscsak dukál egy galéria: A ballagások kapcsán – amelyek ugyancsak jó elfogaltságok – már írtam a kibuc oktatási rendszeréről. Augusztusban összefogtak a különbozó ifjúsgái csoportok és szerveztek egy kávéházat, ahol a vásárlással a gyerekek kirándulását támogathattuk. Házisiütit, kakaót, kávét és üdítőket szolgáltak fel a srácok – nagyon komolyan nyüzsögtek, bár azt hiszem nem minden rendelés ért célba. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy cél érdekében közösen kell dolgozniuk. Szerintem ez a kávéházas program igazán mintaértékű volt, akár otthon is csinálhatnának ilyet az osztályok. A kávézóval párhuzamosan az udvaron valami sátorvázat építettek a gyerekekkel, aminek a funkicóját nem értettem egészen pontosan, de láthatólag lefoglalta a nagyobbakat. Miután elkészült a jurtakeret, előkerültek dobok és egyéb ütős hangszerek és elkezdődött a junior ritmusszekció jam sessionje. Ráchel révén két születésnapi gyerekzsúron is megfordultunk, ezek mindegyike a maga nemében érdekes volt. Jonatán – aki Ráchel csoportársa volt és velünk egy házban lakik – itt a kibucban ünnepelte a születésnapját. Ez klasszikusnak mondható tortás-ajándékos szülinapi parti volt hotdoggal és dzsánkfud hegyekkel. Az estet igazából egy dolog tette számomra emlékezetessé. Mégpedig az, hogy a megjelent gyereksereg rituálisan szétvert egy fellógatott rajzfilmfigurának álcázott papír dobozt. Mikor megadta magát a karton, akkor derült ki számomra, hogy nem csak úgy merő passzióból ütlegelik a bábút, hanem a benne rejlő édes csemegék miatt. A másik születésnapi parti sokkal kreatívabb volt. Olyannyira, hogy még a tortát is kihagyták, így viszont nem derült ki számomra, hogy ki az ünnepelt. Csak annyit tudtam, hogy Ráchel valamielyik csoporttársa – na, de minden megjelent gyerek Ráchel csoportársa volt, így nem szűkült jelentősen a kör. Mindegy ettől még emlékezetes volt a buli, amit a Tel Kacir nevű kibuc medencéjénél tartottak. A helyről pazar kilátás nyílik mind a Kineretre, mind a Golánra, de ez senkit sem érdekelt, mert volt helyette sokkal jobb. Két animátor segítségével közel két órán keresztül lelkesen szappanbuborékot eregetett kicsi és nagy egyaránt. Fantasztikus volt, hogy mi mindennel lehet boborékot előállítani a kötéltől, a szőnyegporolón át, egészen a szívószálig. Ezek segítségével készíthető kicsi-nagy, egymásbafonódó, szederként összetartozó és még kitudja milyen buborék. Nekem nagyon bejött és talán a képek is visszaadják, hogy a jelenlévők is hihetetlenül élvezték a programot. A végére jöjjön még egy bónusz fotógaléra. Ezeket a képeket ugyancsak a szappanbuborékos partin kattintottam és a képszerkesztőm segítségével kicsit megpiszkáltam őket. Igazából nagy digitális kóklerség az egész, de ha már mások ilyenekből meggazdagodtak, akkor én miért ne adhatnám ezeket közre. Vizuális levezetésnek pont jók lesznek. Kapcsolódó cikkek:
Mikor történik valami tényleg izgalmas Ein Gevben? Ahogy kitesszük a lábunkat a kibuc kapuján... Ugyan a nyaralásunk is tartogatott néhány kalkulált meglepetést, de amíg az otthonunktól távol voltunk Ein Gevben sem unatkoztak. Az elmúlt napokban ugyanis beütött a mennykő és lángba borult a környékünk. A napokig tartó bozóttűz szerencsére nem érintette közvetlenül a lakóhelyünket, de a fölénk magasodó hegyoldalakat annál inkább. A tüzeket repülővel próbálták oltani (képek itt), de végül inkább maguktól haltak el, addig viszont szénné égettek mindent, ami útba esett. Ez eléggé komolyan hangzik, de valójában a száraz füvön kívül nem sok minden volt a hegyoldalon tekintve, hogy 1967-ig ez volt a határsáv, amit szorgalmasan elaknásítottak az izraeliek és a szírek (ezért sem sietett senki kézierővel oltani a tüzet). Mondanám, hogy amikor pénteken visszaértünk a kibucba a tűznek már nyoma sem volt, de ez egyáltalán nem igaz. Eléggé komor táj és enyhe kormos szag fogadott minket. A lángokról viszont sikeresen lemaradtunk. George barátunk szerencsére megörökítette a Golán-fennsík felénk eső részén pusztító természeti katasztrófát. Az első éjszaka készült videón épp a Szuszita nevű hegy perzselődik (erről a hegyről hamarosan bővebben is írok), amiről van két nappali képem is (ezeket Ein Gev facebookos profiljáról szedtem le). Ezen a kisfilmen pedig egy távolabbi domb ég valamikor késő délután. Gondolom mindenkinek megvan a maga ballagás-élménye: kényelmetlen ünneplő ruha, értelmetlen beszédek, gáz műsor, vakúvigyorú rokonság mindez tikkasztó hőségben. Gyerekként sem csíptem a dolgot, frissensült szülőként pedig a hátam közepére kívánom, hogy ilyenen valaha ott legyek. Az utóbbi hetekben viszont egyből négy ilyen eseményen is részt vettem, méghozzá önként és dalolva. Ünnepsoroló újratöltve. Ugyan itt a kibucban már nincs iskola, de gyerekek azért még szép számmal vannak. Rájuk a kibuc tradícinálisan külön figyelmet fordít az iskolán kívül is. Ennek a legfontosabb terepe a napközi, ami itt nem része az iskolai intézményrendszernek, hanem attól függetlenül működteti a közösség. Ein Gevben évfolyamok szerint úgynevezett kvucákat (csoportokat) hoznak létre, amelyeket egy-egy idősebb madrich (vezető) irányít. Egy-egy ilyen csoportban 6-8 gyerek „zsúfolódik” össze. Ez nem valami sok, viszont kiválóan alkalmas arra, hogy személyre szabottan foglalkozzanak a gyerekekkel az erre külön fenntartott klub/tanulószobákban. A házi feladat megoldása mellett, jut idő a közös programokra is, ami ugyancsak segít a csapat összekovácsolásában. Erre egyébként bőven van idő, hiszen a gyerekek gyakorlatilag a bölcsődétől az érettségiig együtt nőnek fel. Hogy jön mindez a ballagásokhoz? Ráadásul úgy, hogy a Magyarországon bevett műfaj Izraelben tualjdonképpen teljességgel ismeretlen. Nos, az évet itt is lezárják csak másképp. A már említett kvucák, ha kiscsoportból a nagycsoportba, a nagycsoportból az általánosba lépnek, vagy ha az általánosból a gimnázumba mennek, akkor ezt megünneplik. Ugyanígy tesznek a bat és bar micva korú gyerekek esetében is. Azzal a különbséggel, hogy ezen alkalmakkor a gyerekeké a főszerep – a szó szoros értelmében, mert ilyenkor kisebb-nagyobb műsorokat adnak elő. Ezek volnának az itteni ballagások. Mondanom sem kell, hogy az ovis műsorok felejthetőek voltak. A kicsik produkáltatása garantálja a kínos pillanatokat, ez most is így volt, de az elfogult rokonság ebből semmit sem vettek észre. Photo: George Weinberg Viszont legnagyobb meglepetésemre a nagycsoportosoknál a szülők is testületileg felléptek. Az itteni „Pancsoló kislány” punk változatára playbeckeltek, ami ugyan művészileg teljesen értékelhetetlen, viszont nagyon-nagyon vicces volt, hogy milyen önfeledten mertek hülyék lenni. A performansz legbevállalósabb szereplője egy olyan anyuka volt, aki alig egy héttel előbb még nagy pocakkal hozta-vitte óvodás fiát. A szülés után viszont lelkesen léggitározott a publikum és a maga örömére. Micsoda tehertől szabadulhatott meg, ha ilyen könnyedén tépte a nemlétező húrokat... A bat és bar micva korúak esetében már elmaradt a szülők szerepeltetése, attól eltekintve, hogy a srácok virágot osztottak nekik. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy ezt a szép gesztust miért militari cuccban, katonás meneteléssel csinálták, de biztos volt valami szöveges magyarázat, amit nem értettem. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a ballagási műsorokban rendre voltak jelenetek, amikor angyalbőrbe bújtatták a szereplőket. Ez tükrözi az Izraeli Védelmi Erők iránt érzett mélységes (és jogos) tiszteletet, ugyanakkor nekem mindig disszonáns a gyerekkatonák látványa, mégha az csak játék is. Az évzárók közül a legnagyobb érdeklődés az érettségizők műsorát kísérte. A hátsósorban mi is ott ültünk Ráchellel, aki egészen felspannolt, hogy a nagyokkal együtt szórakozhat. Nem hiszem, hogy többet értett nálam a műsorből (én lényegében csak a helyzetkomikumokat) viszont sokat elárul a poénokről, hogy még ő is levette a csattanókat: lelkesen tapsolt, amikor a közönség is így tett és hangosan kacagott, amikor röhögtek a nézők. Meg kell hagyni, hogy a majd' egy órás(!) kabaré néhány sutaságtól eltekintve egészen profi volt. A (belső)poénok ültek, ügyesen karrikírozták a kibuclakókat és kellően szemtelenek voltak a viccek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az idei ballagók inkább csak a mellékszerepekben villantottak. A prímet már kipróbált öregdiákok vitték, akik – mint azt később megtudtam – már a sokadik vendégszereplésükön vannak túl. De ez senkit sem érdekelt, mert láthatólag díjazták a humort, még azok a nézők is, akiket megfricskáztak a srácok. Nem hiába, hiszen néhány éve még ők álltak a színpadon és csináltak hülyét másokból. A sorozat előző részeit itt találod:
A legtöbben nem is gondolnánk, milyen társadalmi változásokat képes generálni egy egyszerű technikai eszköz. A kibucok esetében a légkondi (mázgán) tette hűvösre a szocialista utópiát, de legalábbis hozzájárult a rendszerváltáshoz. Az itteni klimatikus viszonyok közepette minden tartósan emberi használatban lévő helyiséget légkondícionálnak – már amióta elérhető ára van az erre szolgáló készülékeknek. Alig 25-30 éve még kiváltságosnak számított, akinek volt légkondija. A műszaki vívmány természetesen korán felkeltette a kibuclakók érdeklődését is. De annyi pénz nem volt a közös kasszában, hogy a kibucnyokok (érdemeik elismerése mellett) alanyi jogon aznnal légkondihoz jussanak – az izzadás viszont mindenkit egységesen sújtott. Főtt a feje az ideológusoknak, hogy a pionir fapaddal miként egyeztethetők össze az enyhülésre vonatkozó jogos individuális igények. A szűkös erőforrások és a végtelen igények között feszülő ellentét az akkoriban még ortodox szocilaista kibucokban is áthidalhatatlan problémát jelentett. A gyakorlatban ez persze úgy merült fel, hogy Móshe csak utánam kaphat légkondit, mert én nagyobb sztahanov vagyok, mint ő, aki csak akkor izzad, ha lopja a napot. A parázs vita nem mellékesen felszínre hozta az addig jegelt problémákat, mint például az erőltetett egyenlősdi működésképtelenségét és a fogyasztási cikkek iránt érzett lappangó vágyakat. Izraelben már-már közhelyszámba megy, hogy a mázgán megjelenése volt az első döfés a kibucmozgalom számára, amit azután soha sem hevert ki. Annak ellenére sem, hogy idővel mindenkinek jutott mázgán, még ha az adott közösség nehezen köhögte ki az árát. Valahogy így hűtötte le a forradalmi hevületet légkondikban megtestesülő piacgazdaság. A történet távoli párhuzamot mutat a mi fridzsider szocializmusunkkal, nálunk is mindenkinek kijárt az olcsó hűtő, csak végül belefulladtunk az adóságba. Jellemző sztori Ein Gevből az iskola esete a légkondival, amit a minap az egyik „taxizásom” során hallottam nyugdíjas tanár sofőrömtől: Alig 20 éve a melegben tudásra szomjazó helyi diákok mázgánért petícióztak. Kérésüket eleinte hűvösen fogadta a kibuc vezetése, míg végül a forrófejű ifjúság ülősztrájkkal kényszerítették ki, hogy végre légkondikat szereljenek a fülledt tanteremekbe. Az öntudatos diákok azonban nem élvezhették sokáig civil kurázsi eredményét. Néhány évvel később anyagi okokból bezárták a helyi általánost – azóta a gyerekeket légkondis busszal viszik a körzeti iskolába. De ez egy másik történet... Az Ein Gev-i általános iskola épületei évek óta üresen pusztulnak, az egykor méregdrágán vásárolt mázgánokat leszerelték vagy hagyták ott rohadni. Pénz híján a kibuc most arra vár, hogy egy befektető segítségével új lakásokat alakítsanak ki az egykori tantermekből. Ahol majd minden szoba eleve légkondis lesz, mert már csak így lehet eladni az új otthonokat. Úgy látszik csak a kapitalizmus és a légkondi örök...
A kívülállók szemében még ma is valamiféle különös misztikum lengi körül a kibucokat. Pedig ez a településforma már rég nem ugyanaz, mint amikor a legendája megszületett. Az elmúlt 100 évben a kibucok változó szerepet töltöttek be. Történetük az 1880-as évekig nyúlik vissza, amikor az oroszországi üldöztetéseknyomán elindult a tömeges zsidó bevándorlás Palesztinába. Idealista zsidó fiatalok százai érkeztek az országba, közüllük kerültek ki 1909-ben az első kibuc alapítói. Emlékbélyeg Eleinte egyfajta honfoglalás volt a kibucalapítás, ami ideológiájában ugyan különbözött a nyugati kolonizációs településektől, de a gyakorlatban ugyanarról szólt: területszerzés. Akkortájt viszonylag egyszerű volt, mert a korabeli Palesztina lényegében parlagon hevert – a helyi arabok jó pénzért szívesen elpasszolták a gyatra földeket és örültek, hogy fogtak egy balekot. Azonban a XX. század első felére leesett a tantusz a palesztinoknak és rájöttek, hogy mire megy ki a játék. Európa fasizálódásával és a Sztálini nyomulással párhuzamosan több százezerre kúszott fel a térség zsidó lakosságának a száma, akiknek már akkor is csak töredéke élt kibucokban, a többség a kényelmes(ebb) városokat választotta a mezőgazdasági munka helyett. Mert, hogy a kibucnyikok alapvetően Izrael felvirágoztatását tekintették fő feladatuknak, ami az akkori viszonyokat ismerve határozottan szép vállalkozás volt. Az I. világháború után brit ellenőrzés alá került területen akkorra már állandósult az ellentét a palesztinok és a zsidók között. A kibucok így nem csak farmok voltak, hanem félkatonai támaszpontok is. A zömében ellenséges környezetben a zsidó kolóniákból egyfajta határőr település-hálózatot képeztek. Méghozzá akkoriban, amikor Izrael állam megalakulása távoli álomnak tűnt. Miután az álom 1948-ban valósággá vált a kibucok egy része fokozatosan elvesztette stratégiai jelentőségét, míg az új határok mentén fekvők továbbra is bástyaként védték a hazát. Ahogy azonban nőtt Izrael katonai potenciálja, ezek sem játszottak közvetlen szerepet a honvédelemben. Mindezt azért fontos tisztázni, mert a kibucok úgy élnek a köztudatban, mint egyfajta szocialista utópia. Ami részben igaz és egyben leegyszerűsítés is. Az tagadhatatlan, hogy a kibuc mozgalom túlnyomórészt baloldali, mondhatni kommunista indíttatású, bár nem mindenki Marxal a kezében indult szántani. Szép számmal jöttek létre szociáldemokrata és kifejezetten jobboldali vallásos közösségi települések is, amelyek épp úgy Izrael megművelését (és védelmét) tűzték ki célul, mint a már említett kommunista haverok. Ezzel együtt a kibucok megjelenésekor alapvetően a baloldali társadalmi ideál gyakorlati megvalósítása zajlott (fizikai munka fetisizálása, mindenre kiterjedő erős egalitárius szemlélet, a közösség favorizálása az individummal szemben, teljes köztulajdon stb.) az országépítők erős küldetéstudatával megspékelve. Mindez jelentősen hozzájárult, hogy a rendelkezésre álló nagyon szűkös erőforrásokat optimálisan használják fel, méghozzá permanens háborús helyzetben. Azonban Izrael megalakulása után, a külső veszély csökkenésével lezárult a hadikommunizmus korszaka, már csak a termelésre kellett koncentrálni. A ’60-as ’70-es évekre esett a kibucok aranykora, a viszonylag tartós gazdasági fellendülés, együtt járt a jóléti rendszerek kiteljesítésével és a kibucok nagyívű fejlesztéseivel, amit részben olcsó hitelekből fedeztek (hm, ebből a kottából mintha már máshol is játszottak volna...). Azt hiszem mítoszok formájában az ekkori idilli állapot maradt meg a fejekben. Kibucban nőttek fel, de nem ott öregedtek meg De ahogy az már lenni szokott a fellendülést mindig hanyatlás követi. A ’80-as évekre kiderült, hogy a kommunista szigetek nem állják a versenyt a kapitalista környezetben (ismerős, nem?). A már nem is olyan olcsó hitelek visszafizetése az általában rosszul gazdálkodó kibucoknak óriási terhet jelentett. Ezzel együtt járt az ideológia és kibucok kiüresedése, mivel sokan – főleg a fiatalabbak - inkább máshol keresték a boldogulást. A ’90-es évektől kezdve a gazdasági szükségszerűség kikényszerítette a kibucok belső átalakulását – felszámolták, megreformálták, racionalizálták a szociális juttatásokat, teljesítményarányossá tették a bérezést, leépítették a gazdaságtalan ágazatokat, miközben másokat privatizáltak vagy a nagyobb haszon reményében vállalkozásokat alapítottak. A folyamat odáig jutott, hogy a legtöbb kibucban már csak nyomokban érhető tetten a szocialista utópia, az is inkább az erős közösségi szellem formájában. (Nem régiben a Népszabadság közölt a kibuc mozgalom helyzetéről egy elég átfogó cikket, akit bővebb érdekel, az itt elolvashatja.)
A kibucok ma már jól felszerelt, infrasrukturálisan kitűnően ellátott, de nem túl elegáns lakóparkok. Ahol az eredetileg felhalmozott termelő eszközöknek és javaknak már csak egy része van közös tulajdonban, de ezeket is alapvetően piaci alapon hasznosítják közösségi felügyelet mellett. Az erős ideológia töltet eltűnt, legfeljebb a vallásos-nem vallásos törésvonal érezhető. Ha tehát valaki azt gondolta volna, hogy kibújt belőlünk a kripto kommer, amikor disszidáltunk egy kibucba, az téved. Mi már az ingyen ebéd végére értünk ide, viszont a’la carte vásárolhatunk és ennek megfelelően fizethetünk. Igaz, a piaci árnál egy picit kevesebbet, ami azért jelzi, hogy a nagy átalakulások ellenére a kibucokban még mindig mások a viszonyok, mint azon kívül. Ennél azonban fontosabb, hogy az itteni életminőség és biztonság nincs benne az árban, csóró k. európaiként ezt nem tudnánk más hagyományos izraeli településen kiköhögni, meg aztán van, amit nem lehet pénzért megvenni. Na, ezért jó hely még mindig a kibuc. Ráchel után otthonunk, Ein Gev is a születésnapját ünnepli. 74 éve, ezen a napon vette kezdetét a kibucunk története, amit a lentebb látható filmecske is megörökített. A jeles esemény alkalmából holnap háziünnepséget tartanak a kibucban, igyekszem erről is beszámolni. Addig is boldog születésnapot Ein Gev! |