Rendben, január van, de attól még nem kéne a trópusokon fáznunk?! Vacogós 5-8 fokos éjszakákról, télikabátos reggelekről, szipogós nappalokról biztosan nem volt szó! Tudom, hogy sokak zsebében kinyílik a papirzsepi és ide hallom az anyázást is a magyar télből, de fázni sehol sem jó. Michelin-figura beütésünk), mint amit belőlem csaltak elő a nálunk telelő izraeliek látványa. Az azért üdítő különbség, hogy amint kisütött a januári nap ingujjra vetkőztünk és mindjárt az arcokra fagyott a mosoly. Milyen más is ez… Emlékszem mindig somolyogtam magamban, amikor telente izraeli ismerőseimmel találkoztam Budapesten. Nyakig beöltözve, szigorúan fülig lehúzott sapkában és vastag kesztyűben léptek utcára. Nyoma sem volt a mediterrán lazaságnak - a sál mögött kék szájjal vacogtak, miközben még a nulla fokot sem súroltuk, nyoma sem volt az igazi kopogós télnek. Most itt vagyunk a pálmafák alatt, nyakig beöltözve, szigorúan fülig húzott sapkában, csak a kesztyű hiányzik rólunk (de az nagyon!) és már egy hete szolidan vacogunk, míg kisüt a nap. Szombaton, amikor téliesítetten családi sétára indultunk fordult a kocka: ugyanazt a kaján mosolyt láttam a helyieken (ok, volt egy kis December vége óta szakad, vagy lóg az eső lába. Ez még rendben volna, de lassan egy hete erre felé szokatlan természeti jelenséggel szembesülünk minden lélegzetvételnél: látszik a leheletünk. Érzem én, hogy ettől sokak tekintete párás a röhögéstől, hisz a repkedő mínuszokhoz, az ónos szutyokhoz és a latyakhoz képest ez smafu. De Rivka szerint - aki már sok telet megélt itt - ilyen hűvös és esős január emberemlékezet óta nem volt Ein Gevben. Igaz ugyan, hogy hatvan éve hullott hó a kibucban és húsz éve a fölöttünk magasodó Golán is fehér volt, de ki emlékszik már a tavalyi hóra?! Biztos van, akinek felpezsdül a vére, hogy az időjárási statisztikák szerint volt hidegebb is, de nekünk ettől sajnos nem lesz melegünk 2012 telén. Főleg, hogy itt a meleg lakásba sem húzódhatunk vissza, mert egyszerűen nincs fűtés az apartmanunkban. Szerencsre, hogy a tavasz Izraelben februárban kezdődik. Az meg már csak pár nap, féllábon és dideregve is kibírjuk addig. Kapcsolódó cikk:
2 Comments
épületek sokasága, hanem egyben természeti jelenség is. Az itteni életminőséget meghatározza az a növényvilág, ami körbeöleli, átfonja a települést. Valóságos botanikus kertben élünk, aminek élvezzük minden gyümölcsét. Képes kis növényhatározó következik. A kibuc nem csak emberi közösség, Izraeli csöpögtető rendszer :) Láttam fotókat a kibuc alapítás időszakából és hát akkoriban ez egy meglehetősen kopár környék volt, a vegetáció csak a Kineret mentén váltott át susnyásba, egyébként jó ha fű nőtt a kövek között. Ehhez képest 75 évvel később igazi oázis Ein Gev, és a közvetlen környéke is valódi kultúrtájjá változott. Ami itt van az tényleg maga a csoda! Gyakorlatilag a füvön kívül itt minden emberi beavatkozás nyomán terem csak meg. Ennek két fő oka van: az egyenetlen csapadékmegoszlás, ami eső hullik az érdemben november és február között esik, ezen kívül szinte semmi. Illetve a nem túl jó talajviszonyok. Az előbbi problémán a víztakarékos csepegtetéses öntözési rendszer segített, míg a földet különböző talajjavító megoldásokkal próbálták termőre fordítani. Fontos megjegyezni, hogy az itteni növényzet valójában tájidegen fajok sokasága, mivel az egykori dúsabb vegetációt évezredekkel ezelőtt épp az ember "legelte le", tette tönkre. Ennek nyomán a szárasságot jól tűrő őshonos fafajták nyomtalanul eltűntek, amit a talaj eróziója kísért, végképp lehetetlenné téve a természet öngyógyítását. A XX. század zsidó pionírjainak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Izrael északi része zöldbe borult. A faültetés nem egyszerűen hobbi, hanem komoly nemzeti ideológia, melynek célja - a szó szoros és átvitt értelmében - az ország felvirágoztatása. Ez magyarázatot ad arra, hogy Ein Gev miért olyan zöld, mint amilyen. Hosszú évek kitartó munkájának a gyümölcse minden egyes növény, ami kibucban nő. Folyamatos gondozás nélkül ezek nem maradtak volna meg - ez teszi igazán értékessé az itteni mini arborétumot. Fikuszkukisz izék, itt néhol gazhoz hasonlóan terjengenek. Vagy más esetekben akár öles fákká terebélyesednek. Erre legjobb példa a házunk előtti fasor, ami pont olyan fikuszokból áll, mint ami a budapesti lakásunkban a sarokban vegetált örök törpeségre kárhoztatva. Mivel még amatőr botanikus sem vagyok, ezért nem mernék arra vállalkozni, hogy szakszerűen nevesítsem az itteni növényfajokat. Azt azonban laikusként is látom, hogy az otthon szoba-növényként ismert cserepes Szembetűnő az is, hogy egyszerűen burjánzik az aloe vera (ez az a növény, aminek a kivonata manapság csodaszerként a kézkrémtől, az energiaitalig mindenben megtalálható). Zsófi epésen meg is állapította, hogy az itteni aloe vera készletekből otthon multimilliomosok lehetnénk. A kibuc tele van különböző gyümölcsfákkal, amelyek közül nagyjából mindig terem valami. Mostanság a citrusféléknek van szezonja, zamatos narancsokat szedhetünk, de van mandarin, grapefruit és pomeló is dögivel, a citromról már nem is beszélve. Megérkezésünkkor a szederfák értek, egy hónapon át legeltünk és mivel itt valamiért nincs nagy keletje ennek az isteni bogyónak, ezért a konkurenciával sem kellett megküzdeni. gránátalmák foglaltak le minket. Ahhoz ugyanis, hogy ősszel a fákról megfelelő gyümölcsöket szedhessünk időben be kell csomagolni a még zöld terméseket. Mivel Ráchel az óvodából ipari mennyiségű rajzot hozott haza, ezért kézenfekvő volt, hogy ezekkel zacskózzuk be az áhított gyümölcsöket (nem mellékesen ezzel hosszú félórákra lefoglalhattuk a gyerekeket). Kertészeti tevékenységünk nyomán rendkívül szürreálisan festettek a környékbeli gránátalmafák, viszont hála Ráchelnek legalább pontosan tudtuk, hogy melyik a mi gyümölcsünk. Nyár végén a Végezetül ejtsünk néhány szót a kibuc banánültetvényeiről is, amelyek vagy száz hektáron terülnek el. A banán egyáltalán nem őshonos Izraelben, viszont az ország bizonyos pontjain a rendkívül párás trópusi környezet mégiscsak lehetővé teszi, hogy termeljék, elsősorban a hazai piacra. Attól, hogy a banán saját termés nem olcsóbb, mint otthon, sőt! Ennek leginkább az az oka, hogy piacvédelmi okokból magas vámokkal sújtják az importot és verseny híján megkérhetik az árát. A banán tehát az ein gevi közértben is drága. Természetesen szedhetnénk saját kezűleg is, de ennek nem sok értelme van, mert a banánfán (ami nem fa, hanem pálma) csak zöld banán van, a szürettel nem várják meg, hogy beérjen. Az otthonról ismert sárga banánnal itt nem is találkoztunk. Errefelé a banán éretlen zöld vagy azonnal túlérett - átmenet nincs. Ezért van az, hogy a helyi boltban a zöld (és ehetetlen banánért) fizetni kell, a "túlérett" (egyébként elsőosztályú, fenomenális, de) barnuló banánt viszont utánad dobják ingyen. És ha már ingyen van - és még finom is -, akkor egyértelmű, hogy a banánt nem lehet megunni, mondjon bármit is a közmondás. De, ha mégis, akkor ott a többi gyümölcs, amit két pofára ehetünk. Kapcsolódó cikkek:
Ki hallott már olyat, hogy érdektelenségbe fulladjon a hanuka? Pedig Ein Gevben valami hasonló csúfság történt. Nincs ebben semmi csoda, ha elfelejtkeznek a fánkról. A hanukacunami második hullámában szó esik minderről, valamint bölcsődei kulináris élményekről, a gerantofíliáról, de szexről nem. Hanukai kép viszont annál több lesz. amolyan évzáró esemény volt, ahol a héber tanfolyam résztvevői kis előadással is készültek. A zenés betéttel megtűzdelt szkeccs főszereplője Zsófi volt, aki előre kért, hogy ne nyerítsek fel hangosan műsor alatt, különösen ne az oroszok rappelése hallatán. Ehhez könnyű volt tartanom magam, egyrészt mert Zsófi színészi teljesítménye lenyűgözött, másrészt az oroszok héber rapjéből egy szót sem értettem (és ezzel nem voltam egyedül a teremben). A hanukacunami néhány nappal hanuka előtt már kezdetét vette, méghozzá Zsófi ulpánján. Ez az előző részben leírt otthoni hanukázás során. Hiába készültünk fel az ünnepre Ráchel keresztül húzta a számításunkat. A lányunknak ugyanis fixa ideája volt, hogy az ünnep mind a nyolc napján meg kell gyújtani minden gyertyát, így hamar füstbe mentek az eredeti készleteink. A műsor végén hozzánk vágtak egy pléh hanukiát és egy csomag gyertyát. Ez utóbbinak nagy szükségét vettük A hanukázásban mankót jelentett számunkra, hogy majd' minden napra jutott valami közös program. A sort - eléggé rendhagyó módon - egy hanukai emlékfutás nyitotta, amiben az ünnep jelképes üzenetét az éllovasok kezében tartott fáklya hordozta. A cél a kikötőnél volt, ahonnan a futók, drukkerek és családtagok mécsesekkel és fáklyákkal felszerelkezve kényelmes tempóban átvonultak a kibuc közepén felállított óriási hanukia installációhoz. Ahol a nagyszámú közönség gyűrűjében a már említett fáklyával meggyújtották a hanuka első lángját - valahogy olyan formán, mint az olimpiai megnyitóknál szokás. (Azt nem sikerült megfejtenünk, hogy a kibuc központi ünnepségén az ünnep első napján miért gyújtották meg az összes lángot, ha amúgy minden nap volt gyertyagyújtást, bár kétségtelen, hogy így grandiózusabb volt a látvány.) jól megérdemelt fánk elfogyasztása után egy újabb csapatsport indult a hanuka jegyében. Ez amolyan állomásos játék volt, amely során családok rohangásztak kibuc szerte és különböző feladatokat teljesítettek. A legtöbb kisgyerekeshez hasonlóan ebből mi taktikusan kimaradtunk, mert az étteremben kialakított alkalmi játszóház sokkal izgalmasabb - és kényelmesebb - volt, és hát az utolsó fánkokat is valakinek meg kellett ennie… A közös ünnepség végén színpadra hívtak nyolc középkorú és idősebb kibucnyikot, akik egy-egy gyertyát szimbolizáltak. Az nem jött le pontosan, hogy miért pont ők kerültek reflektorfénybe, de szerintem nagyon szép gesztus, hogy nem csak a gyerekekről, hanem az idősebbekről is szólt az ünnep. Miután felcsaptak a lángok mindenki átvonult az étterembe, ahol az ilyenkor szokásos - és a futók részéről - Ebből aztán hanuka másnapján is ízelítőt kaphattam fiammal. Miközben arra vártunk, hogy Zsófiék meghozzák a nagyszülőket a reptérről bekéredzkedtünk a nyugdíjasház hanukai ünnepségére. Ez amolyan elfekvő, szóval aki itt van, az fizikailag biztosan, de szellemileg is nagy valószínűséggel a végét járja. Picit furán is éreztem magam az alig egy éves fiammal a karomon egy tolószékes hajlott néni és egy ággyal kitolt hallgatag asszony közé szorulva. Az ünnepség maga a megszokott koreográfia szerint zajlott (köszöntő, gyertyagyújtás, éneklés, fánk stb.), amiben a nyugdíjas otthon lakói helyzetüknél fogva elég passzívan vettek részt. Nyilván nem volt valami szívderítő látvány, viszont az annál inkább szívmelengető volt, hogy az ünnep alkalmából rengeteg rokon jött látogatóba, sokakat népes család vett körbe. Azt is érdekes volt látni, hogy a rokonságból nem a sajnálkozás sütött, hanem az ünnep öröme. Nem mondanám, hogy ez átragadt az öregekre - legalábbis nem voltak olyan állapotban, hogy ennek látható jelét adják - de azt hiszem a szeretteik közelsége minden gyógyszernél többet ért még így is. a kibuc óvodában már napokkal hanuka előtt elkezdődött a gyerekek trenírozása. Dalokat tanultak, trenderliket készítettek és persze az ünnep történetével is megismerkedhettek. Így lehetett az, hogy amikor az ünnep első reggelén Zsófi bejelentette hanuka beköszöntét, Ráchel csak egy erős cool-lal nyugtázta a nagy hírt. A három és fél évestől szokatlan reakció hallatán mi azonnal padlót fogtunk a röhögéstől. Mielőtt még ránk sütnék a gerantofília bélyegét, térjünk vissza a gyerekekhez. Rácheléknél A bölcsődében erre az egy alkalomra viszont hivatalosak voltak a szülők és nagyszülők is. A korosztálynak megfelelő hanukai bohóckodás után viszont tényleg csodában volt részünk: 2011-ben kétségtelenül a bölcsődében szolgálták fel a legfinomabb hanukai fánkot. Ahogy azt a sorozat első részében is írtam otthon is minden nap hanukáztunk - csökkenő érdeklődés mellett. Nos, úgy látszik ezzel nem voltunk egyedül, mert a kibuc közepén felállított hanukia installációnál az első napi tömegjelenet után a harmadik napra rajtunk kívül más nem jelent meg a gyertyagyújtásra. Ha ezt szegény makkabeusok megélték volna, szégyenükben biztos a kardjukba dőlnek… A hatalmas tér közepén később aztán picit javult részvétel, de a halovány éneklésnél többre egyik nap sem futotta. (Aki volt már a Nyugati téren a chabados hanukán az tudja, hogy közösségi hanukázásokon is lehet hangulatot csinálni. A minta adott, még akkor is, ha a mi kibucunk nem a vallásosságáról híres.) Az egy dolog, hogy ez egy kis közösség és lépten-nyomon ugyanazokat az arcokat láthatjuk, de azt gondolná az ember, hogy az ünneplés mégiscsak alkalom arra, hogy színt vigyünk az életünkbe. De úgy látszik a többségnek egy nap pont elég volt a közös hanukából - és a többiekből. Csak az együttléttel tehát már nem lehet előédesgetni az egyszeri kibucnyikot sem. Ehhez már nekik is több kell. Az a gyanúm, hogy az alacsony részvételi arányban és a hervatag hangulatban egyetlen apró dolog játszott szerepet: az első nap után elmaradt az ingyen ünnepi fánk. Hát, valahogy így múlik el a hanuka csodája… Kapcsolódó cikkek:
Az elmúlt héten dögrováson volt a család nagyja. A fosós-hányós részleteivel nem terhelnélek benneteket, viszont a betegség jó alkalom arra, hogy szót ejtsünk az itteni egészségügyről. Pontosabban arról, amit eddig megtapasztaltunk, mert szerencsére Zsófi révén eleve biztosított a háziorvosi ellátás. Clalit nevű céggel szerződünk. Megérkezésünk után rögtön, még a reptéri adminisztráció keretében nyilatkoznunk kellett arról, hogy melyik egészségügyi biztosítót választjuk. Izraelben ugyanis több biztosítós rendszer keretében vehetők igénybe az egészségügyi szolgáltatások, amelyek csak részben ingyenesek. Elképzelhetitek, hogy Izraelbe érkezésünkkor mennyi információval rendelkeztünk az egyes biztosítók ajánlatairól és feltételeiről… De esetünkben nem volt túl komplikált a választás, mivel a kibucok mindegyike egyazon biztosítóval áll kapcsolatban. És mivel mi egy kibucba költöztünk, adott volt, hogy kapásból a helyi közlekedési viszonyok ismeretében felérne az öngyilkossággal.) (Természetesen találomra másik biztosítót is beikszelhettünk volna, de akkor jelentősen megszívatjuk magunkat, mert az Ein Gevben elérhető alap orvosi ellátást csak Clalit ügyfelek vehetik igénybe. Ha más társasághoz tartozunk, akkor betegség esetén általuk finanszírozott orvoshoz kellene elzarándokolnunk, ami a Mindezt azért fontos az elején tisztázni, mert a Magyarországon ismeretlen több biztosítós egészségügyi rendszer egyfajta versenyhelyzetet teremt és elvben a betegek javát szolgálja (de még inkább a biztosítók profitját növelik ilyen módon). A rendszer valahol félúton van a teljesen fizetős és vérprofi amerikai, illetve az ingyenes, de kiszámíthatatlan színvonalú magyar szisztéma között. Nyilván nem független a finanszírozás mikéntjétől, hogy az itteni egészségügyi ellátás általános színvonala - a nyilvánvaló anomáliák ellenére is - inkább közelít a világszínvonalhoz, mint a János Kórház legendás baleseti sebészetéhez… a menetrendszerű gyomorpanaszokat). Így az izraeli rendszer előnyeiről és hátrányairól egyelőre nem nyilatkozhatunk autentikusan. De az már lejött, hogy halandó embernek átláthatatlan mely vizsgálat ingyenes, mely fizetős és ha fizetős, akkor miért annyi, amennyi. Mindebből mi semmit sem érzünk, mert alapvetően egészségesek vagyunk (leszámítva Ezzel akkor szembesültünk, amikor Zsófi otthonról hozott makacs térdsérülése olyan fájdalomszintet ütött meg, hogy már az orvos is orvosért kiáltott. A következő betegutat járta be a meniscus-ával: sebészet (fizetős), röntgen (fizetős), időpontkérés szakorvoshoz (kérvény a biztosítónak, hogy fizesse az indokolt MRI-t, és ne az olcsóbb csont-scan-re küldjék szoptatós anyaként és orvosként némi protekció), időpont kérés MRI-re, MRI, körzeti rendelőben ismét időpontkérés a szakorvoshoz, találkozó azzal az orvossal, aki a műtétet fogja végezni, és végezetül várakozás a műtétre. A leírt nagyjából négy hónapos folyamat után sem látjuk, hogy mikor lesz a beavatkozás, majd az azt követő rekreáció és utókezelés. Szörnyülködni azért nem kell, ez nagyjából mindenhol ilyen "gördülékenyen" megy a fejlett világban - már ha nem fizeted meg az árát (a biztosításodon keresztül, vagy zsebbe az orvosnak), hogy előre vegyenek. Visszatérve a kibucba - mert számunkra mégiscsak a háziorvosi ellátás a legfontosabb - az itteni rendelőben hetente kétszer rendel a háziorvos (aki egyben gyerekorvos is), valamint hetente pár órát van fogorvosi ellátás is. A köztes időben állandóan elérhető egy diplomás nővér és egy védőnő, akiknek sokkal több jogosultságuk van, mint a hazai társaiknak. Ők azok, akik alapvetően elvégzik a betegek osztályzását és részben ők döntenek a további betegútról akut és krónikus betegek esetében egyaránt. autó (és busz) hiányában hónapokon át ilyen formán intéztük a nagy bevásárlásainkat és hivatalos ügyeinket. Reméljük ennél komolyabban soha nem kell igénybe vennünk a helyi alapellátást. Viszont Zsófi révén januártól mélyebb ismereteink is lesznek az izraeli egészségügyi rendszer működéséről, mivel akkortól veszi kezdetét kórházi gyakorlata a közeli poriai kórházban. Kisebb egészségügyi problémák esetében maguk is írhatnak fel, illetve adhatnak ki gyógyszert. Sürgős esetben természetesen jön a mentő, vagy ha a dolog nem olyan súlyos a rendelő mellett álló kibuc autóval viszik kórházba a beteget. Ez a kocsi egyébként szinte minden reggel ingázik a tivériai rendelőintézetbe a beutaltakkal, valamint a receptekkel és egyéb vizsgálati anyagokkal - meg az olyan potyautasokkal, mint mi, akik Kapcsolódó cikk:
Néha az az érzésem, hogy angolok vagyunk - legalábbis, ha az otthoniakkal telefonálunk. A beszélgetések során rendre szóba kerül az időjárás, mint valami megkerülhetetlen dolog. Mit lehet ebben a témában mondani?! Izraelben meleg van. Vagy nem. Meleg és meleg között minőségi különbség lehet - elsősorban nem a Celsiusokban, hanem a páratartalomban. A Kineret medencéje ebből a szempontból kifejezetten durva hely. A magas hőmérséklet miatt a tó párolgása rendkívül erős, errefelé nyaranta általános a 90-95 százalékos relatív páratartalom, ami tartós 40-42 fok esetén meglehetősen ütős. Tovább súlyosbítja a légköri viszonyokat, hogy a Jordán völgye - amelynek része a Kineret is - jóval a tengerszint alatt fekszik, ráadásul úgy helyezkedik el, hogy a tágabb térségre jellemző uralkodó szélirányra merőleges. E két adottság miatt frissítő szélről nem nagyon beszélhetünk, szél ugyan szinte mindig fúj (van hogy viharos), de az leginkább a tó medencéjében kavargó légáramlat. Röviden egy forró katlanban ülünk. Viharos Kineret A melegnek persze megvan a jó oldala is. A strandszezon nálunk október 21-én zárult, mi ekkor fürödtünk utoljára a Kineretben. Az utóbbi mondat nyomán ide hallom a magyar olvasók szitkait… Azért a dolog nem ennyire szép, mert a szél miatt a Kineret átkozottul hullámzik, két gyerekkel bejutni a tóba kész kaszkadőr mutatvány. A kibuc épületállománya illeszkedik a klimatikus viszonyokhoz - vagyis a hajdani építőmunkások "hézagmentes" munkájának köszönhetően minden lakás veszettül huzatos. Mivel az itteni építmények messze állnak a passzívház szabványtól, így a nyarat követő hűvös időkben a lakásokban - fűtés és szigetelés hiányában - majd megvesz az isten hidege. Narancs érlelő tél Dimona (helyi Paks) termelési kapacitását, viszont csak időlegesen fűtik fel a otthonunkat. A dolog pikantériája, hogy miközben a négy fal között csontig hatol a hideg, addig az ablakunk alatt roskadoznak a fák a déligyümölcsöktől. Decemberben délidőben még rövid ujjú pólóban flangálnak a népek és élvezik a melengető sugarakat. Napnyugta után viszont pillanatok alatt lecsökken a külső hőmérséklet a lakásból már jól ismert hőfokra. Mi jobb híján légkondival fűtünk és beszereztünk egy elektromos mobil radiátort is, ezek együttesen jelentős részben lefoglalják Persze minden csak viszonylagos - otthon a vágyak netovábbja a decemberi vénasszonyok nyara, itt a 40 fokos kánikula után a plusz 15 fokos télben vacogunk a pálmafák között. Ilyenkor kabátért kiált az ember, már ha van neki. Mi, tavasszal nagy mellénnyel - és télikabátok nélkül - érkeztünk Ein Gevbe, mit nekünk a trópusi tél alapon. Rá is fáztunk! Szégyenszemre kénytelenek voltunk utánvét kihozatni a kabátjainkat, mert mégiscsak hülyén venné ki magát, ha épp Izraelben szenvednénk fagyhalált. X X X Adja magát a kihagyhatatlan poén, jöjjön hát egy igazi klasszikus, Ákombákom és a nagykabátom: Kapcsolódó cikk:
Ugyan Ein Geven belül minden séta távolságra van, de bringával mégis csak gördülékenyebb az élet. Így aztán a kibucos életforma elengedhetetlen kelléke a bicikli, gyakorlatilag mindenki kerekezik, mi is. Megérkezésünk után rögtön konstatáltuk, hogy bicikli nélkül egyszerűen kilógunk a sorból, legalábbis itt a kibucban. Majd' minden ház előtt ott a kerékpártároló, ami tele van, ráadásul a településen belül mindent úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen kerekezhessen az ember. Ein Gev egyszerűen biciklis paradicsom! Ezt látva hamar futottunk egy kört, hogy miképpen tehetnénk szert használt kerókra, mert újra nem akartunk költeni, aminek a sóherségünkön túl praktikus okai is voltak. A kibucon belül használati eszköz a bringa, ütik-vágják őket és egyáltalán nem ciki átfestett bringával közlekedni. Az erős napsütés és a magas páratartalom miatt errefelé rövidebb a bringák élettartama. A nap kiszívja és megégeti a műanyag és gumi alkatrészeket, a nedves levegő pedig a fémvázat zabálja meg pillanatok alatt. Emiatt tele van a kibuc enyhén rozsdás, szétmállott ülésű, kérges kerekű bringával. Ezek vizuálisan nem valami kívánatosak, viszont aránylag kevés pénzből, házilag is ki lehet pofozni őket - már, ha van az embernek erre érkezése, mert amióta a kibucunkba is betört a fogyasztói társadalom nem bajlódnak a bringák nagy generáljával, inkább vesznek egy újat, a régit meg letámasztják a bringatárolóba csendesen rohadni. A családfő rozsdás drótszamara A nagyszámú használaton kívüli bringa miatt pikk-pakk akadt két leharcolt, de teljesen működőképes drótszamár, amit készséggel a rendelkezésünkre bocsátottak szomszédaink és még egy gyerekülést is szereztünk, így akár Ráchellel kiegészülve is kerekezhettünk Zsófi bringája (Ábel, akkor még ülni sem tudott, de később vettünk egy zsír új ülést neki, úgyhogy egy ideje minden adott a közös pedálozáshoz). A gépek műszaki állapota és a hőség miatt elsősorban a kibucon belül tekeregtünk, legtöbbször a strandig, ami nyilván nem valami változatos, de a gyerekbarát távolságok határt szabdtak a vágyainknak. A hatótávolságunkat akkor terjesztettük ki, amikor a kibucot és a szomszédos hotelt összekötő kerékpárutat részben átadták - mintegy három hónap után. Eleddig tartózkodtam blogunkon attól, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozzak Magyarország és Izrael viszonylatában, de a bringa utak esetében egyszerűen nem állom meg, hogy ne vonjak párhuzamot. Most sem a különbségekre hegyezném ki az összevetést, hanem a meglepő párhuzamokra: a két ország megrendelői, közlekedésmérnökei és kivitelezői láthatólag ugyanabból a könyvből dolgoznak, ugyanazt az iskolát követik, ha kerékpár út tervezésről és építésről van szó. A Balatonhoz és a Velencei tóhoz hasonló a Kineretet megkerülő bringaút sztorija is. Felismerték a döntéshozók, hogy a kerékpáros turizmus trendi, jött is az ötlet, hogy akkor toljunk bele egy csomó pénzt a Kineretet körbefonó kerékpárútba, mert akkor majd jó lesz. El is kezdték az építést, de hát a pénzhiány(?) miatt itt is cikkelyekben, szakaszosan készül az út, pont úgy mint otthon és pont úgy nem összefüggő "hálózatot" adnak át, mint Budapesten. Így a csiga lassúsággal kivitelezett utak még véletlenül sem érnek össze. De ez még nem volna baj, hisz aki tókerülésre adja a fejét, az elég elszánt ahhoz, hogy akár a száguldó autók mellett is kerekezzen, amire itt egyébként van elég hely a leállósávban. A bringautat valami érthetetlen okból úgy találták biztonságosnak, hogy ha minden bekötőútnál a kerekeseket védendő(?) a bringasávba keresztbe lassító korlátokat építettek be. Ezeket úgy alakítottak ki, hogy szinte csak a nyeregből lepattanva juthatunk át - valahogy úgy, mint otthon a vasúti átkelőknél a gyalogosok. És mivel bekötőútból kismillió van, ezért mire felveszi a kerékpáros az utazósebességét, máris fékezhet. A bringások szopatása itt nem áll meg, mert oda is képesek akadályt gördíteni, ahol azt semmi sem indokolja. Az öncélú mérnöki teljesítményre "nagyszerű" példa, hogy a teljesen sík terepre, egy egyszerű csatorna fölé hajózási útvonalak áthidalására alkalmas hidat fabrikáltak. A szép ívű műtárgynak pont olyan a dőlésszöge, hogy elveszítsd a lendületed, amit a döcögős fapallók tovább súlyosbítanak. Hermontól Eilat felé tekernek, végig a Jordán mentén. És nem csak helyiek, hanem külföldiek is, a nyáron például német túrakerekesek tértek be a kibucunkba, mert bringaszerelőt kerestek. A Kineretet megkerülő bringaút mindezek ellenére is népszerűnek mondható, Izraelben ugyanis komoly bringás élet van. A hegyes-dombos országban a Jordán-völgye, amelyhez a Kineret is kapcsolódik viszonylag sík, így biciklisek számára kényelmes útvonal. Kibucunk mellett rendszeresen látni kisebb-nagyobb csapatokat, amelyek a Az izraeli kerékpáros szubkultúra egyik legkiemelkedőbb eseménye is a Kinerethez kötődik. Minden ősszel tókerülő túrát szerveznek, amelyre évről évre egyre többen neveznek be. A budapesti Critical Masshez hasonló happeningen idén nagyjából húszezren tekertek 80 kilométert a lezárt autóutakon. A résztvevők többsége komoly gépeket lovagolt meg, nem egy milliós járgányt láttunk. Az is szembetűnő volt, hogy gyakorlatilag mindenki testhez simuló bringás ruhában és védősisakban tekert, ami a hasonló magyar bringás népünnepélyeken kevésbé általános viselet. A már említett szerény kivitelű bringáinkkal, egy alig 15 kilométeres szakaszon mi is becsatlakoztunk tókerülő túrába - elvégre ritkán gördül házhoz fél Izrael. A vidám hangulatú családi eseményen rengeteg mosolyt sepertünk be - nem tudni, hogy a lepattant bringáinknak vagy a gyerekölésben feszítő kölköknek köszönhetően… Én inkább ez utóbbira tippelek, mert Ábel a cél felé vezető úton nagy elánnal dacolt a menetszéllel, jókedvében végig üvöltött és mosolygott mindenkire, valahogy úgy, mint a Forrest Gump híres viharjelenetében a rákászhajó árbochoz kötözött kapitány perlekedett az elemekkel. Ábel magánszámára Ráchel az ülésébe süppedve csendes énekelgetéssel kontrázott, ezzel adva meg az esemény alaphangját. Visszafelé lecsendesedtek a kölkök, Ráchel a cumija mögött relaxált, mintha ő és nem én pedáloztam volna előtte hosszú kilométereken át. Ábel, a kis tekergő ezalatt a kormányra dőlve csendesen hortyogott (és néha álmában csengetett egy picit), ügyet sem vetve a gyülekező viharfelhőkre. A túrát ugyanis egy hatalmas zápor zárta le, ami akkor is hideg zuhanyként érhette a résztvevőket, ha a többséget már a célba érkezés után kapta el az eső.
Az elmúlt napokban sepregettem a winchesteremen és egy csomó olyan képre találtam, amelyek egyik poszthoz sem passzoltak, viszont önmagukban is szépek, vagy legalábbis jellemzőek Ein Gevre. Most, hogy lassan hét hónapja vagyunk a kibucban ideje ezeket is közzétenni, elvégre legutóbb júniusban jelentkeztünk hasonló fotógalériával. Kapcsolódó képgalériák:
Már otthon is nagy támogatója voltam a véradásnak, még riportot is írtam róla, fotóztam a vérellátóban, szóval rendesen csaptam a PR-t. Egyedül a véremet nem voltam hajlandó adni. Úgy voltam vele, hogy bárkit rábeszélek a dologra, de az enyémet csak akkor adom, ha teleportálják. Elvégre férfi vagyok! Egy tűszúrástól is simán meghalok, nemhogy a saját vérem látványától. Na de, ha az ember szülő lesz, akkor a hitelesség miatt kénytelen személyes példát mutatni. Úgyhogy pedagógiailag hagytam magam megdöfni, előtte azért végrendelkeztem :-) Háromhavonta megjelenik Ein Gevben a Magen David Adom (helyi Vöröskereszt) és megcsapolja a kibuclakókat. Mivel ez eseményszámba megy a mi kis falunkban, ezért nekünk is ott volt a helyünk. Ilyet még biztos nem láttak a gyerekek, a hosszú téli estén ezzel simán elütünk akár egy órát is, hisz biztos ott lesz egy csomó ismerős is - gondoltam magamban, amikor elindultunk a véradásra. A helyszínen azonban már nem ártatlan kíváncsiskodóként kezeltek, hanem potenciális donorként. Hiába hajtogattam, hogy nagy barátja vagyok a véradásnak, főleg, ha más adja, de csak azért is a véremet kívánták. Háziorvosom, civilben igaz feleségem, Zsófi természetesen még rá is kontrzott, hogy fél liter vér nem a világ és különben is milyen egészséges dolog vért adni. Ja, azt a tűszúrást leszámítva, ami maga a kegyelemdöfés a hozzám hasonló büszke férfiak számára. Hát, mi vagyok én? Fakír?! Ekkor jött a lányom, aki feltette a kérdést: - Apa, miért adtál vért? - Hogy másoknak segítsek. - És fájt? - Neeeem, cseppet sem. - Emlékszel apa, amikor Budapesten voltunk fájt a vérem és... Hiába na, a vér nem válik vízzé, a lányom legalább egy igazi empata! X X X Az általam elérhető magyar nyelvű források szerint a zsidó vallási bölcsek a véradást a szervátültetés, szervkereskedelem és plasztikai sebészet, valamint a droghsználat kapcsán tárgyalják. A halacha, a zsidó jog szerint tilos kárt tennünk magunkban, illetve fájdalmat okoznunk magunknak, még ha erre szüksége is van. Ugyanakkor a véradás nem tiltott, mivel az a donor számára semmiféle veszéllyel sem jár, sőt az embernek kifejezetten kötelessége ilyen módon is segítenie másokon. A véradással együtt járó minimális(?) önsanyargatást felülírja az a tény, hogy ezzel másokon segítünk, vagyis un. micvát teljesítünk. Ebben az esetben egyáltalán nem mérvadó, hogy a véradásért jár-e bármiféle ellenszolgáltatás vagy sem. Ha valahol, hát a Szentföldön egyáltalán nem egyedi, hogy bárhová lépünk előbb utóbb romokba botlunk. Nincs semmi különös abban, hogy Ein Gev alatt is ott lapul a történelem, méghozzá több rétegben. Viszont annál érdekesebb, amikor ez a szemünk előtt tárul fel. Igaz, hogy a kibucunk alig 75 éves, de ahol most vagyunk ott évezredekkel ezelőtt is éltek emberek. A környéken egykor több virágzó település volt, amelyek évszázadokon (ha nem évezredeken) át különféle közel-keleti népek és mediterrán hatalmak fennhatósága és befolyása alatt álltak, aztán elnéptelenedtek és annak rendje, s módja szerint bekebelezte őket a természet. Még valamikor augusztusban írtam egy szösszenetet, hogy a kibuc fölé magasodó Szuszitán milyen komoly római palotát tártak fel, és ezt milyen kalandos módon vehettem szemügyre. De a nyár folyamán alkalmi régészeti élményekre hegymászás nélkül is szert tehettem, elég volt a kikötő melletti gyanús dombocskára felkapaszkodni és máris kutatóárkokat nézegethettem. Ebben állandó partnerem volt Ábel fiam, akivel általában hajnali háromnegyed hét magasságában tettük tiszteletünket az ásatáson - közvetlenül a tehenészet után, de még a halászflotta előtt. A menetrendszerű reggeli viziteink miatt a japán régészek csak az elején néztek ránk ferdén, néhány nap elteltével már nem kerekedett ki a szemük, ha felbukkantunk. Látogatásaink Ábel pacsirta üzemmódjával magyarázhatók, akivel a mai napig mindennapos program a birodalmunk korai szemrevételezése. A terepszemlénket a fiam azóta is rendre rendkívül arisztokratikusan, a biciklim gyereküléséből, szigorúan cumival a szájában abszolválja. Mindez a mai posztunk szempontjából mellékszál, viszont érdekes adalék azok számára, akik elsősorban a személyes vonatkozások miatt olvassák a blogunkat. A hajnali bringás expedícióinkon napról napra nyomon követhettük, hogy mi minden kerül elő a domb mélyéről. Három hét után egész szépen kirajzolódtak az egykori település nyomai, még az olyan laikusok számára is, mint amilyenek mi voltunk. (Azt azért be kell valljam, hogy ez inkább engem hozott lázba, mert Ábel mindezt inkább sztoikus nyugalommal szemlélte a már említett gyerekülésen trónolva.) Amikor a végéhez közeledett az ásatás a kutatócsoport japán vezetője meghívta a kibucot, hogy beszámoljon az eredményeikről. Kaptam a lehetőségen, de a bejárásra humanitárius okokból és a kora esti időpontra tekintettel Ábelt már nem cipeltem magammal, amit fiam az olthatatlan tudományos érdeklődésére hivatkozva csak duzzogva vett tudomásul, majd az anyjához fordult, hogy tudásszomját a cicijén oltsa. Úgy látszik, hogy ha ásatás, akkor a családunk egyik tagja biztos, hogy szop… ez esetben Ábelen volt a sor, mert én ezt már a Szuszitával kipipáltam. Tudom, hogy különös perverzió ásatásokra járni (főleg, ha ugye még szívsz is vele), de engem mindig is érdekelt a történelem, meg aztán fülledt nyári délutánokon amúgy sem lehet mit csinálni a kibucban. Bár a kevés számú megjelent érdeklődő láttán felmerült bennem, hogy lehet ennél jobb programot is találni a mi kis falunkban, csak nem szólt róla nekem senki. További gyanúra adott okot, hogy a megjelent alig két tucat érdeklődő között messze én voltam a legfiatalabb. A nyugdíjas klub jelleget csak a japán régész lányok szolíd erotikája törte meg - de ez megint mellékszál, ami csak blogunk perverz férfiolvasói miatt érdemel említést. Most, hogy a posztunk szempontjából közepesen indifferens két bekezdéssel kielégítettem olvasótáborunk túlnyomó többségét, szóljunk pár szót végre arról, ami miatt ez a bejegyzés megszületett: az ásatásról. E bejelentés nyomán valószínűleg az olvasók 99 százaléka már máshol jár, hisz a gyerekekről szóló színes hírek és a szexista észrevételeimhez képest a bejárás nem volt különösebben izgalmas, ami az ilyen jellegű események esetében amúgy is irreális elvárás. Viszont ha fogékony az ember a történelemre, akkor mégis csak érdekes dolgokat hallhat és láthat. Megtudhattam például, hogy vagy háromszáz éven át virágzott a település és annak legkorábbi részeit Salamon korára teszik. A kutatógödrökben felsejlő - egykor szebb napokat látott - falszakaszok méretei arra utalnak, hogy a kikötővel megspékelt hely stratégiai jelenőséggel bírhatott a Kineret partján. Az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy Ein Gev korai elődje a maga idejében regionális központ lehetett, de legalábbis valami helyi kiskirály biztos időről időre felbukkant itt. Az, hogy ez csak a Kineret partján eltöltött korabeli wellness hétvége volt vagy egyik-másik nagyfőnök hosszabb időre táborozott itt azt későbbi kutatásoknak kell majd kiderítenie. Mindenesetre találtak egy pazar szarvasos pecsétet, amit egykoron kizárólag csak fontos emberek sajátja lehetett. Azt is megtudhattam még, hogy feltártak egy korabeli konyhát, ami más helyiségekhez képest plusz információforrás az avatottak számára. Mindemellett előkerültek még cserépedények, nyílhegyek, némi aprópénz és egy amulett is, ami valószínűsíthetően emberi csontból készült. Nagyjából ennyi. Ami még érdekes lehet, hogy a Keio Egyetem kutatásvezető professzora úgy mellékesen héberül is megtanult, ez egyébként nem feltétele az izraeli ásatási engedély megszerzéséhez, viszont jelzi, hogy milyen alázattal és tisztelettel vannak a helyiek iránt. A szakember az elmúlt három évben biztos jó hasznát vette ennek a tudásának, de lehet, hogy a jövőben már semmire sem megy vele, mert a Keio Egyetem sem elég gazdag ahhoz, hogy ilyen válságos időkben tovább finanszírozza az izraeli ásatásokat. Most nagyon úgy fest, hogy Ein Gev megőrzi történelmi titkait és egy ideig én sem fogok ásatásra járni. Na, de majd a fiam - őt már megfertőztem, ez tuti! Kapcsolódó cikk:
A maga hét napjával az őszi zsidó ünnepkör leghosszabb eleme a Szukkot, mely a három zarándok ünnep egyike, és mint ilyennek fontos mezőgazdasági vonatkozásai is vannak. Így e vallási ünnep a szekuláris kibucok életében is jelentőséggel bír, ha nem is úgy, ahogy anno bölcseink megálmodták. De a sátorverés akkor is nagy találmány volt tőlük. Pálmaágak a szukkákhoz Szukkot idején furcsa építmények lepik el az udvarokat, kerteket vagy épp a balkonokat. Ezek a sátorszerű képződmények (amelyekre külön vallási előírások vonatkoznak, hogy még véletlenül se védjenek az időjárási viszontagságoktól) arra az időszakra emlékeztetnek, amikor a zsidó nép negyven évig vándorolt a pusztában. Ilyenkor a legvallásosabb családok gyakorlatilag kiköltöznek a pálmaágakkal ékesített sátrakba, de legalábbis mindent ott csinálnak, amit normálisan a nappaliban vagy az étkezőben tennének. A helyi időjárási viszonyok közepette ezzel nem vállalnak nagy rizikót, viszont a gyerekek számára annál izgalmasabb a különös kempingezés. A mi „vallásilag elfajzott” kibucunkban is sokan sátrat vertek. Központilag biztosított faanyagot és pálmaágakat, amiből ki-ki kedvére megalkothatta a saját műárnyék verzióját. Van, aki nem bízta a véletlenre és az otthon jól ismert tescós sörsátorhoz kísértetiesen hasonló előregyártott sátorvázzal tudta le az építés nyűgjét. Ennél eggyel kreatívabb megoldás, amikor az óvóhelyek szellőző csöveit értelmezték át sátorrúdnak. De sokakból ilyenkor kibújik az év nagyobbik részében szunnyadó ezermester, nekik a szukkoti sátor (szukka) megalkotása évről évre intellektuális kihívás. Valahogy úgy, ahogy kishazánkban karácsony idején családok milliói próbálják közös erővel a fenyőt beleszuszakolni a fa talpba - nem egyszer hangos veszekedések kíséretében. Azt nem tudom, hogy a válások száma Szukkot idején hogy alakul, de gyanítom csak azért nem ugrik meg jelentősen, mert ünnepekkor hetekre bezárnak az izraeli bíróságok. Mesteri megoldásaink egyike Bár mi nem vállalkoztunk saját sátor építésére (nyilván nem függetlenül az előbb említett súlyos következményektől), viszont örömmel segítettünk barátainknak ebben a műveletben. Ez sem volt kevésbé tragikus, viszont más baján következmények nélkül röhöghettünk. Garantálta a vidám perceket, hogy az építésben résztvevő diplomások csipetnyi tapasztalattal sem bírtak a sátorverésben, viszont rengetek ötletük volt, hogy a rendelkezésre álló faanyagból milyen nagyszerű építményeket lehetne felhúzni. Én egy kicsit kilógtam a sorból, mert annak ellenére, hogy van diplomám már legalább láttam élő ácsot munka közben és nomád táborok révén belekóstoltam a műárnyék építészetbe, ami legalább némi tekintélyt biztosított a sok okoskodó között. Tovább nehezítette a műveletet, hogy három család összesen hét gyermeke próbálta kivenni részét az akcióban, ami pedagógiailag dicséretes, munkavédelmi megközelítésből viszont életveszélyes vállalkozás volt. Ilyen körülmények között, valamint az alkalmatlan munkaeszközök, illetve szög-, csavar- és létrahiány közepette estébe nyúló családi programot jelentett a statikai csoda kollektív megalkotása. A munkafolyamat akkor vett némi lendületet, amikor a gyerekek úgy döntöttek, hogy jobb karosszékből nézni apáik alkotómunkáját. Míg mi azon ügyködtünk, hogy a faszerkezet kevésbé legyen életveszélyes, ők kerti székeket húztak az építési területre és mint valami kertmoziban chipsszel és üdítővel a kezükben bámulták a faterék hőstettét. Kölcsönösen gyönyörű látványt nyújtottunk. Sajnos a sátorverést nem dokumentáltuk, így fotók hiányában mindenki képzeletére bízzuk a botcsinálta ácsok ámokfutását. De, hogy milyen is az, amikor nagy elmék építésre adják a fejüket, az kiderül a végeredményből (vagy legalábbis a szerkezetkész változatból), amit másnap reggel örökítettem meg: Összehasonlítás képpen lekattintgattam néhány sátrat (és ünnepi készülődést), amiből ki-ki képet alkothat arról, hogy milyen látványt nyújthat a mi kis falunk Szukkot idején. A sátrakat mindenki a maga ízlése és tehetsége szerint díszítheti fel és rendezheti be, a vallási megkötések leginkább a tetőkön érhetők tetten. Ezeknek annyira kell fedniük, hogy a csillagok még látszódjanak. X X X A kibucban nem csak egyéni vállalkozás volt a Szukkot, hanem közösségileg is fontos esemény. A vallási ünnep azért kerülhetett be a kibucos kánonba, mert mezőgazdasági gyökerei vannak, és mint ilyen alkalmas arra, hogy a szocialisztikus mikrovilágban ezzel is erősítsék a munkakultuszt. Az, hogy ez az ideológiai töltet miképpen kopott meg lemérhető volt az ünnepi műsoron is, vagy csak egyszerűen egy ilyen kis közösség két héten belül nem tud kiizzadni magából két hasonlóan nagyszabású ünnepi műsort. A végeredmény szempontjából ez mindegy is, a színpadi produkciók felejthetőek voltak, még nekem is, aki a rosh hasanai falunap kapcsán elfogultságot jelentettem be az ilyen jellegű eseményekkel kapcsolatban. Azon túl, hogy rosh hasanahoz képest a szukkoti ünnepség igencsak döcögős volt, az is különbség volt még, hogy most elmaradt a közös vacsora, helyette pitasütés és főtt kukorica volt, ami szerintem az este javára írható. A központi szukkot ünnepség több szót nem érdemel, jöjjenek inkább a képek, amik magukért beszélnek: A sorozat előző részei:
|