Ki hallott már olyat, hogy érdektelenségbe fulladjon a hanuka? Pedig Ein Gevben valami hasonló csúfság történt. Nincs ebben semmi csoda, ha elfelejtkeznek a fánkról. A hanukacunami második hullámában szó esik minderről, valamint bölcsődei kulináris élményekről, a gerantofíliáról, de szexről nem. Hanukai kép viszont annál több lesz.
A hanukacunami néhány nappal hanuka előtt már kezdetét vette, méghozzá Zsófi ulpánján. Ez amolyan évzáró esemény volt, ahol a héber tanfolyam résztvevői kis előadással is készültek. A zenés betéttel megtűzdelt szkeccs főszereplője Zsófi volt, aki előre kért, hogy ne nyerítsek fel hangosan műsor alatt, különösen ne az oroszok rappelése hallatán. Ehhez könnyű volt tartanom magam, egyrészt mert Zsófi színészi teljesítménye lenyűgözött, másrészt az oroszok héber rapjéből egy szót sem értettem (és ezzel nem voltam egyedül a teremben).
A műsor végén hozzánk vágtak egy pléh hanukiát és egy csomag gyertyát. Ez utóbbinak nagy szükségét vettük az előző részben leírt otthoni hanukázás során. Hiába készültünk fel az ünnepre Ráchel keresztül húzta a számításunkat. A lányunknak ugyanis fixa ideája volt, hogy az ünnep mind a nyolc napján meg kell gyújtani minden gyertyát, így hamar füstbe mentek az eredeti készleteink.
A hanukázásban mankót jelentett számunkra, hogy majd' minden napra jutott valami közös program. A sort - eléggé rendhagyó módon - egy hanukai emlékfutás nyitotta, amiben az ünnep jelképes üzenetét az éllovasok kezében tartott fáklya hordozta. A cél a kikötőnél volt, ahonnan a futók, drukkerek és családtagok mécsesekkel és fáklyákkal felszerelkezve kényelmes tempóban átvonultak a kibuc közepén felállított óriási hanukia installációhoz. Ahol a nagyszámú közönség gyűrűjében a már említett fáklyával meggyújtották a hanuka első lángját - valahogy olyan formán, mint az olimpiai megnyitóknál szokás. (Azt nem sikerült megfejtenünk, hogy a kibuc központi ünnepségén az ünnep első napján miért gyújtották meg az összes lángot, ha amúgy minden nap volt gyertyagyújtást, bár kétségtelen, hogy így grandiózusabb volt a látvány.)
Miután felcsaptak a lángok mindenki átvonult az étterembe, ahol az ilyenkor szokásos - és a futók részéről - jól megérdemelt fánk elfogyasztása után egy újabb csapatsport indult a hanuka jegyében. Ez amolyan állomásos játék volt, amely során családok rohangásztak kibuc szerte és különböző feladatokat teljesítettek. A legtöbb kisgyerekeshez hasonlóan ebből mi taktikusan kimaradtunk, mert az étteremben kialakított alkalmi játszóház sokkal izgalmasabb - és kényelmesebb - volt, és hát az utolsó fánkokat is valakinek meg kellett ennie… A közös ünnepség végén színpadra hívtak nyolc középkorú és idősebb kibucnyikot, akik egy-egy gyertyát szimbolizáltak. Az nem jött le pontosan, hogy miért pont ők kerültek reflektorfénybe, de szerintem nagyon szép gesztus, hogy nem csak a gyerekekről, hanem az idősebbekről is szólt az ünnep.
Ebből aztán hanuka másnapján is ízelítőt kaphattam fiammal. Miközben arra vártunk, hogy Zsófiék meghozzák a nagyszülőket a reptérről bekéredzkedtünk a nyugdíjasház hanukai ünnepségére. Ez amolyan elfekvő, szóval aki itt van, az fizikailag biztosan, de szellemileg is nagy valószínűséggel a végét járja. Picit furán is éreztem magam az alig egy éves fiammal a karomon egy tolószékes hajlott néni és egy ággyal kitolt hallgatag asszony közé szorulva. Az ünnepség maga a megszokott koreográfia szerint zajlott (köszöntő, gyertyagyújtás, éneklés, fánk stb.), amiben a nyugdíjas otthon lakói helyzetüknél fogva elég passzívan vettek részt. Nyilván nem volt valami szívderítő látvány, viszont az annál inkább szívmelengető volt, hogy az ünnep alkalmából rengeteg rokon jött látogatóba, sokakat népes család vett körbe. Azt is érdekes volt látni, hogy a rokonságból nem a sajnálkozás sütött, hanem az ünnep öröme. Nem mondanám, hogy ez átragadt az öregekre - legalábbis nem voltak olyan állapotban, hogy ennek látható jelét adják - de azt hiszem a szeretteik közelsége minden gyógyszernél többet ért még így is.
Mielőtt még ránk sütnék a gerantofília bélyegét, térjünk vissza a gyerekekhez. Rácheléknél a kibuc óvodában már napokkal hanuka előtt elkezdődött a gyerekek trenírozása. Dalokat tanultak, trenderliket készítettek és persze az ünnep történetével is megismerkedhettek. Így lehetett az, hogy amikor az ünnep első reggelén Zsófi bejelentette hanuka beköszöntét, Ráchel csak egy erős cool-lal nyugtázta a nagy hírt. A három és fél évestől szokatlan reakció hallatán mi azonnal padlót fogtunk a röhögéstől.
Az óvodában délutánonként hanukáztak, ami minden nap más-más család aktív szerepvállalásával történt. Ez nem merült ki a gyertyagyújtásban, fontos volt az ünnepi édességek prezentálása is - hisz ősi pedagógia felismerés, hogy ha a gyerekek kellő mennyiségű nyalánksághoz jutnak, akkor a hanuka olajos csodáját is könnyebben beveszi a gyomruk.
Ábeléknél szerencsére ezzel a beetetéssel nem próbálkoztak. A bölcsődében egy napra redukáltak a nyolcnapos hanukát, ami az egy-két évesek esetében biztosan megkönnyítette az ünneppel kapcsolatos befogadást. (Gondoljatok csak bele ebben a korban micsoda tragédia lenne mindennapos rituálét csinálni az ünnepből. Ha a nyolcnapos gyertyagyújtás után a kilencedik nap láng nélkül maradnak a kicsik teljesen összezavarodnának és bizonyára hitehagyottak lennének jövő hanukáig. Persze így is nehéz lehet feldolgozni, hogy mindent összevetve átlagosan 1,6 hanukázás jut egy napra.)
A bölcsődében erre az egy alkalomra viszont hivatalosak voltak a szülők és nagyszülők is. A korosztálynak megfelelő hanukai bohóckodás után viszont tényleg csodában volt részünk: 2011-ben kétségtelenül a bölcsődében szolgálták fel a legfinomabb hanukai fánkot.
Ahogy azt a sorozat első részében is írtam otthon is minden nap hanukáztunk - csökkenő érdeklődés mellett. Nos, úgy látszik ezzel nem voltunk egyedül, mert a kibuc közepén felállított hanukia installációnál az első napi tömegjelenet után a harmadik napra rajtunk kívül más nem jelent meg a gyertyagyújtásra. Ha ezt szegény makkabeusok megélték volna, szégyenükben biztos a kardjukba dőlnek…
A bölcsődében erre az egy alkalomra viszont hivatalosak voltak a szülők és nagyszülők is. A korosztálynak megfelelő hanukai bohóckodás után viszont tényleg csodában volt részünk: 2011-ben kétségtelenül a bölcsődében szolgálták fel a legfinomabb hanukai fánkot.
Ahogy azt a sorozat első részében is írtam otthon is minden nap hanukáztunk - csökkenő érdeklődés mellett. Nos, úgy látszik ezzel nem voltunk egyedül, mert a kibuc közepén felállított hanukia installációnál az első napi tömegjelenet után a harmadik napra rajtunk kívül más nem jelent meg a gyertyagyújtásra. Ha ezt szegény makkabeusok megélték volna, szégyenükben biztos a kardjukba dőlnek…
A hatalmas tér közepén később aztán picit javult részvétel, de a halovány éneklésnél többre egyik nap sem futotta. (Aki volt már a Nyugati téren a chabados hanukán az tudja, hogy közösségi hanukázásokon is lehet hangulatot csinálni. A minta adott, még akkor is, ha a mi kibucunk nem a vallásosságáról híres.) Az egy dolog, hogy ez egy kis közösség és lépten-nyomon ugyanazokat az arcokat láthatjuk, de azt gondolná az ember, hogy az ünneplés mégiscsak alkalom arra, hogy színt vigyünk az életünkbe. De úgy látszik a többségnek egy nap pont elég volt a közös hanukából - és a többiekből. Csak az együttléttel tehát már nem lehet előédesgetni az egyszeri kibucnyikot sem. Ehhez már nekik is több kell. Az a gyanúm, hogy az alacsony részvételi arányban és a hervatag hangulatban egyetlen apró dolog játszott szerepet: az első nap után elmaradt az ingyen ünnepi fánk.
Hát, valahogy így múlik el a hanuka csodája…
Hát, valahogy így múlik el a hanuka csodája…
RSS Feed