Ha valahol, hát a Szentföldön egyáltalán nem egyedi, hogy bárhová lépünk előbb utóbb romokba botlunk. Nincs semmi különös abban, hogy Ein Gev alatt is ott lapul a történelem, méghozzá több rétegben. Viszont annál érdekesebb, amikor ez a szemünk előtt tárul fel.
Igaz, hogy a kibucunk alig 75 éves, de ahol most vagyunk ott évezredekkel ezelőtt is éltek emberek. A környéken egykor több virágzó település volt, amelyek évszázadokon (ha nem évezredeken) át különféle közel-keleti népek és mediterrán hatalmak fennhatósága és befolyása alatt álltak, aztán elnéptelenedtek és annak rendje, s módja szerint bekebelezte őket a természet. Még valamikor augusztusban írtam egy szösszenetet, hogy a kibuc fölé magasodó Szuszitán milyen komoly római palotát tártak fel, és ezt milyen kalandos módon vehettem szemügyre. De a nyár folyamán alkalmi régészeti élményekre hegymászás nélkül is szert tehettem, elég volt a kikötő melletti gyanús dombocskára felkapaszkodni és máris kutatóárkokat nézegethettem. Ebben állandó partnerem volt Ábel fiam, akivel általában hajnali háromnegyed hét magasságában tettük tiszteletünket az ásatáson - közvetlenül a tehenészet után, de még a halászflotta előtt. A menetrendszerű reggeli viziteink miatt a japán régészek csak az elején néztek ránk ferdén, néhány nap elteltével már nem kerekedett ki a szemük, ha felbukkantunk. Látogatásaink Ábel pacsirta üzemmódjával magyarázhatók, akivel a mai napig mindennapos program a birodalmunk korai szemrevételezése. A terepszemlénket a fiam azóta is rendre rendkívül arisztokratikusan, a biciklim gyereküléséből, szigorúan cumival a szájában abszolválja. Mindez a mai posztunk szempontjából mellékszál, viszont érdekes adalék azok számára, akik elsősorban a személyes vonatkozások miatt olvassák a blogunkat.
A hajnali bringás expedícióinkon napról napra nyomon követhettük, hogy mi minden kerül elő a domb mélyéről. Három hét után egész szépen kirajzolódtak az egykori település nyomai, még az olyan laikusok számára is, mint amilyenek mi voltunk. (Azt azért be kell valljam, hogy ez inkább engem hozott lázba, mert Ábel mindezt inkább sztoikus nyugalommal szemlélte a már említett gyerekülésen trónolva.) Amikor a végéhez közeledett az ásatás a kutatócsoport japán vezetője meghívta a kibucot, hogy beszámoljon az eredményeikről. Kaptam a lehetőségen, de a bejárásra humanitárius okokból és a kora esti időpontra tekintettel Ábelt már nem cipeltem magammal, amit fiam az olthatatlan tudományos érdeklődésére hivatkozva csak duzzogva vett tudomásul, majd az anyjához fordult, hogy tudásszomját a cicijén oltsa. Úgy látszik, hogy ha ásatás, akkor a családunk egyik tagja biztos, hogy szop… ez esetben Ábelen volt a sor, mert én ezt már a Szuszitával kipipáltam.
Tudom, hogy különös perverzió ásatásokra járni (főleg, ha ugye még szívsz is vele), de engem mindig is érdekelt a történelem, meg aztán fülledt nyári délutánokon amúgy sem lehet mit csinálni a kibucban. Bár a kevés számú megjelent érdeklődő láttán felmerült bennem, hogy lehet ennél jobb programot is találni a mi kis falunkban, csak nem szólt róla nekem senki. További gyanúra adott okot, hogy a megjelent alig két tucat érdeklődő között messze én voltam a legfiatalabb. A nyugdíjas klub jelleget csak a japán régész lányok szolíd erotikája törte meg - de ez megint mellékszál, ami csak blogunk perverz férfiolvasói miatt érdemel említést.
Most, hogy a posztunk szempontjából közepesen indifferens két bekezdéssel kielégítettem olvasótáborunk túlnyomó többségét, szóljunk pár szót végre arról, ami miatt ez a bejegyzés megszületett: az ásatásról. E bejelentés nyomán valószínűleg az olvasók 99 százaléka már máshol jár, hisz a gyerekekről szóló színes hírek és a szexista észrevételeimhez képest a bejárás nem volt különösebben izgalmas, ami az ilyen jellegű események esetében amúgy is irreális elvárás. Viszont ha fogékony az ember a történelemre, akkor mégis csak érdekes dolgokat hallhat és láthat.
Megtudhattam például, hogy vagy háromszáz éven át virágzott a település és annak legkorábbi részeit Salamon korára teszik. A kutatógödrökben felsejlő - egykor szebb napokat látott - falszakaszok méretei arra utalnak, hogy a kikötővel megspékelt hely stratégiai jelenőséggel bírhatott a Kineret partján. Az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy Ein Gev korai elődje a maga idejében regionális központ lehetett, de legalábbis valami helyi kiskirály biztos időről időre felbukkant itt. Az, hogy ez csak a Kineret partján eltöltött korabeli wellness hétvége volt vagy egyik-másik nagyfőnök hosszabb időre táborozott itt azt későbbi kutatásoknak kell majd kiderítenie.
Mindenesetre találtak egy pazar szarvasos pecsétet, amit egykoron kizárólag csak fontos emberek sajátja lehetett. Azt is megtudhattam még, hogy feltártak egy korabeli konyhát, ami más helyiségekhez képest plusz információforrás az avatottak számára. Mindemellett előkerültek még cserépedények, nyílhegyek, némi aprópénz és egy amulett is, ami valószínűsíthetően emberi csontból készült.
Nagyjából ennyi. Ami még érdekes lehet, hogy a Keio Egyetem kutatásvezető professzora úgy mellékesen héberül is megtanult, ez egyébként nem feltétele az izraeli ásatási engedély megszerzéséhez, viszont jelzi, hogy milyen alázattal és tisztelettel vannak a helyiek iránt. A szakember az elmúlt három évben biztos jó hasznát vette ennek a tudásának, de lehet, hogy a jövőben már semmire sem megy vele, mert a Keio Egyetem sem elég gazdag ahhoz, hogy ilyen válságos időkben tovább finanszírozza az izraeli ásatásokat. Most nagyon úgy fest, hogy Ein Gev megőrzi történelmi titkait és egy ideig én sem fogok ásatásra járni. Na, de majd a fiam - őt már megfertőztem, ez tuti!
RSS Feed