Az a jó az utazásban, hogy érdekesebbnél érdekesebb élettörténetekkel hoz össze a sors. És ehhez még nem is kell világkörüli útra indulni, elég csak beszélgetni az iskolabusz sofőrjével.
Mivel az ulpán nem a kibucban van, ezért busszal jöttem-mentem. Reggelente a nyugdíjasklubhoz társultam be, akik a közösségi házba igyekeztek aktívkodni, délután meg a gimnazisták sárga iskolabusza vett fel – egészen a vakációig, mert akkortól saját busz dukált nekem. Ennek sofőrje volt Szulimán, aki a busztársaság egyetlen arab munkatársa volt, mint ezt később megtudtam tőle.
Szulimán nem az a hallgatag típus, így hamar szóbaelegyedtünk. Megtudhattam tőle azért, mert arab megbecsülik a cégnél. Amit azzal magyarázott, hogy vele ellentétben a zsidó munkatársainak „mindig vannak külön útjai”. Igaz, ezt akkor mondta, amikor késett, mert tett egy kis kitérőt az egyik haverjához, aki megdobta egy csomagtartónyi csemegekukoricával... Mindegy az isteni kukoricából jutott nekem is, úgyhogy el van felejtve a késés is meg svarc fuvar is.
Próbáltam Szulimánt a politikáról is faggatni, de erre csak legyintett – neki egy csomó puszipajtás zsidó haverja van, akikkel összejárnak, úgyhogy nincs itt semmi baj. Meg amúgy is szerinte minden ellentétért azok a gaz politikusok a hibásak. Ebben nyilván egyetértenek a zsidó haverjaival, amikor együtt szürcsölik az arab kávét, de lássuk be ez a legkisebb közös többszörös nem több kényelmes hárításnál. Bár az is igaz, hogy a kényes kérdés elől csak a már említett minden hájjal megkent politikusok tudnának ügyesebben kitérni.

A hét feleség is nagy szám, de ennél sokkal érdekesebb, hogy emberünk milyen toleranciáról tesz tanúbizonyságot, ha pináról van szó. Az egyébként szerény külsejű buszsofőr kétségtelenül a multikulturalizmus mintapéldánya. Eddig ugyanis három muszlim, három zsidó felesége volt és most egy keresztény nővel kötötte össze az életét, aki azért is kilóg a semita sorból, mert nemzetiségét tekintve ukrán.