Tartottam a pészachtól. Tavaly pont az ünnep múltával érkezünk, idén viszont nem úszhattuk meg. De örömmel jelenthetem, hogy túléltük életünk első izraeli pészachját, ami nem is volt olyan macerás, mint ahogy azt sejteni lehetett, viszont annál érdekesebb volt.
Az egyiptomi kivonulás, vagyis pészach története kiemelkedően fontos a zsidóság számára. Nem egyszerűen egy ünnep a többi között, hanem a szabadság fantasztikus allegóriája, és nem mellékesen a nemzetté válás nagyszerű eposza, ami a Tóra révén Izrael fiainak generációról generációra szóló alapélménye. A zsidó bölcsek szerint az évezredekkel ezelőtt Egyiptomban és a pusztában történtekre úgy kell tekintenünk, mintha velünk történt volna meg, mi is egyek lennénk azokkal, akik megélték a rabszolgaságot, átvészelték a tíz csapást és Isten segedelmével elmenekültek a fáraó haragja elől, hogy aztán a Sinaion megkapjuk a tízparancsolatot. A nyolc napos pészach első estéjén (széder) erre az útra emlékezünk, évről évre ezt a történetet elevenítjük fel. (A pészachhoz rengeteg szimbólum, szokás, parancsolat kapcsolódik, amelyek részben továbbéltek a kereszténységben is, elég csak, ha az újszövetségi utolsó vacsorára gondolunk, ami echte széder este volt.) Ezen az ünnepi vacsorán felolvassák a peszachi hágádát (vagyis az egyiptomi kivonulás történetét), illetve meghatározott étkek kerülnek asztalra, amelyek szimbolikus jelentőséggel bírnak és/vagy az üldözöttek ezt fogyasztották a kivonulás során. Ilyen például a pászka/macesz, ami nem más, mint víz és liszt, vagyis kovásztalan kenyér. Pészach idején azért esszük ezt, mert menekülés közben nem volt arra idő, hogy megkeljen a tészta, sebtében kellett kisütni, hogy legalább valami harapnivaló jusson az éhezők számára. Ebből aztán az idők folyamán a bölcsek arra a következtetésre jutottak, hogy ha igazán át akarjuk érezni a pusztában vándorló ősök roppant sanyarúságát, akkor bizony nyolc napon át nekünk is pászkát kell ropogtatni, sőt ha már, akkor meg kell magunktól vonni minden kovászos (homecos), illetve kelt élelmiszert. Jól hangzik, mi?
Macesz
Izraelbe érkezésünk előtt annyi rémséget hallottunk arról, hogy milyen kényelmetlen pészach az országban, hogy ideje korán rákészültünk. Főleg Zsófi, akitől távol áll kóserság, annak peszachhal súlyosbított változata pedig különösen, viszont anyaként szívén viseli a család, ezen belül a gyermekeink étkeztetését, ami praktikusan annyit jelent, hogy bármi áron képes betömni a kölkök kenyérlesőjét. Így az ünnep előtti utolsó útja a boltba vezetett, ahonnan öt kiló liszttel és vagy egy tucat tasak élesztőporral tért vissza - "valamit majd csak kisütök" felkiáltással. Rám is gondolt, engem három doboz pászkával lepett meg a vallási türelem és a családi béke jegyében, elvégre már otthon is az én asztalom volt a hagyománytisztelet. Ami olyan kihívásokkal járt Budapesten, mint például kóser maceszt felhajtani pészachra - ez egy időben nagy feladat volt, de az utóbbi években jelentősen leegyszerűsödött a művelet, miután a zsinagógánk megszervezte a közös beszerzést. A nem túl vallásos kibucunkban viszont más a helyzet: macesz van dögivel, de ha kenyérre fáj a fogunk, akkor azt jó előre meg kell rendelni, mert amúgy nincs - csak pult alatt… Zsófi csak azért nem kapott a lehetőségen, mert kifutott az időből és már nem lehetett feliratkozni jófajta kovászos kenyérre. De a bespájzolt liszt is érintetlen maradt, dagasztás helyett egyszerűbb volt a pászkára rájárni, miután elfogyott a kenyértartaléka. Végül is így mindenki megkapta, amit kívánt, nem került kenyértörésre sor.
Sorszámozott "limital edisön" macesz
Mint az látszik mifelénk nem eszik olyan forrón a maceszt, de azért az ünnep az ünnep, amit a kibuc is megül. Pészachra tisztességesen kikaserolták a cheder ohelt (menzát), hogy rendben széderezhesssen, akinek erre van igénye. Márpedig ilyenre vagy háromszáz embernek volt, szóval mégsem olyan istentelen az itteni népség, legfeljebb távol áll tőlük a hard core vallásgyakorlás. Meglátszott ez az egész ünnepi programon is - a kibucos széder folyamán ugyan nagyvonalakban követtük a pészachi hágádá tradicionális forgatókönyvét, de az egyes műsorelemek mégiscsak formabontóak voltak. Klasszikus esetben szigorú rendje van az ünnepnek (a héber széder szó rendet jelent) ehhez képest meglehetősen kontrasztos volt, amit széder címszó alatt tálaltak a kibucban. Ezt látva egy ortodox zsidó biztos kitért volna a hitéből, de belőlük valahogy egy sem volt a teremben. Sőt, Georgeon és rajtam kívül még olyan is alig akadt, aki kipát viselt volna, nekünk viszont - hagyománytisztelet ide vagy oda - kifejezetten tetszett az újszerű, máskor viszont a nyolcvanas évek kudlikjulis esztrádműsorait idéző előadás.
Sok széder estén vettem már részt, de egyik sem volt olyan könnyed, az alkalomhoz mérten életvidám, de még inkább fesztelen, mint a kibucos. Ez nem csak nekünk jött le, hanem a gyerekeknek is. Ábel a neki tetsző dalok hallatán gond nélkül szteppelt a színpadon a kórus előtt, akik ezen nem háborogtak, hanem őszintén mosolyogtak, pedig biztos sokat gyakoroltak a fellépésre. Ráchel is simán becsatlakozott a gyerekkarba, amikor olyan pészachi dalt énekeltek, amit ő is tanult az óvodában.
Igen, így is magunkévá tehetjük a pészachot. Számomra nem kétséges, ez az élet igazi rendje.
Igen, így is magunkévá tehetjük a pészachot. Számomra nem kétséges, ez az élet igazi rendje.
x x x
Mint új bevándorlók hivatalosak voltunk egy "elő" széderre is. A Szochnut és a helyi önkormányzat által szervezett esemény mindenben hozta az otthon megszokott megaszéderek hangulatát. Nagyjából előírásosan és csendes unalomban telt a hágádá lapozása, a kaja viszont isteni volt - nem hiába állami rendezvényeken a pénz nem számít. Kevés kivételtől eltekintve a megjelentek többsége az egykori Szovjetunió területéről érkezett és láthatólag sokuk számára tökéletesen idegen volt az ünnep. Tudom vannak, akiket zavar, hogy jópár nem zsidó van köztük, nekem ezzel nincs problémám. Az viszont már nekem is visszatetsző, ha egyesek még a fáradtságot sem veszik, hogy az új hazájuk csodálatos hagyományait magukba szívják. Mindegy, a gyerekeik - mint ahogy a mieink is - már ebbe nőnek bele.
Számomra a széder legmegmosolyogtatóbb része az volt, amikor a Bevándorlási Minisztérium potentátja befejezte a rendkívül magvas gondolatokat felvonultató beszédét. De nem a jól érezhetően idén már féltucat hasonló széderen elhangzottakat tartottam viccesnek. (Bár így lenne! Mert akkor emlékeznék a mondanivalójára…) A nagyonfontosfunkcionárius néhány perccel később azzal csalt kaján vigyort az arcomra, hogy az ünnepi asztal árnyékában suttyomban újságot olvasott. Hiába no, ő meg ránk nem kíváncsi…
RSS Feed