Ne szépítsük, sok más orosz zsidóhoz hasonlóan Pávelék is a szegénység elől disszidáltak Izraelbe. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy a harmincas évei elején járó Pável miért csak most jött el Oroszországból, ha már a bátyja tizenötéve itt él. Mindegy, Pável még otthon elvégzett valami közgazdasági főiskolát, aztán kétévre besorozták és a leszerelés örömére családot alapított, hogy aztán jobb híján biztonsági őrként keresse a kenyerét. Ez józanította ki annyira, hogy végül a költözés mellett döntött. Pável – aki egyébként biztos dobogós volna a Rákosi Mátyás hasonmásversenyen – kiváló nyelvérzékkel van megáldva, jól pörgeti a hébert, ellentétben feleségével, aki hamar kimaradt az ulpánról. A motíválatlanságra erős magyarázat, hogy – Pávellel ellentétben – a leányzó ízig-vérig orosz és így kicsit sem érzett késztetést arra, hogy legalább minimálisan izraelivé váljon. Ezzel mondjuk nincs egyedül, Izraelben százezrnyi orosz egészen jól elbodogul így. Nem így Pável kedvese, aki rövid küzdelem után feladta: néhány hete fogta magát és a három éves gyereket és visszaköltözött a kies Oroszországba. Pável viszont maradt Izraelben és immár a családja nélkül, magányosan próbál boldogulni.
Úgy látszik a szívügyek kimeríthetetlenek, így ismét ezen a vonalon folytatom a csoporttársak bemutatását. Legutóbb Tatjanával és Leahval ismerkedhettetek meg, most pedig Madelint, Markot és Pávelt mutatom be az ulpánról. Különös élettörténetek, bonyolult élethelyzetek. Mindannyiunk közül Madelin beszéli legjobban a hébert, aminek több oka is van. Egyrészt majd’ öt éve él az országban, másrészt a munkája miatt használja is a nyelvtudását. Madelin ugyanis a Fülöpszigetekről érkezett idősgondozónak, ami nem túl hálás feladat, viszont sokkal jobban fizet, mintha otthon éhbérért szalag mellett dolgozik valami multinak. Madelin egyébként nincs egyedül, hozzá hasonlóan vagy százezer ázsiai vendégmunkás keresi a kenyerét Izraelben. A zömében kétkezi munkát végző ázsiaiakra égető szükség van, de a társadalmi elfogadottságuk rendkívül ellentmondásos. Madelin helyzete kivételesnek mondható, a végtelenül kedves negyvenes hölgy ugyanis Izraelbe érkezése után kisvártatva férjhez ment egy pocakos hatvanas kibucnyikhoz. Elmondása szerint szerelemből, ami biztos így is van, hisz több mint négy éve a legnagyobb egyetértésben, boldogan élnek együtt Kibuc Afikimban. Ugyancsak Afikimből ingázik az ulpánra Mark (40), az ízig-vérig manchesteri srác is, akit másokhoz hasonlóan a szíve húzott (vissza) Izraelbe. Ő először huszonéves fejjel, a ’90-es évek végén önkéntesként érkezett a zsidó államba a hecc kedvéért. (Hozzá hasonlóan évente több ezer fiatal jön kibucokba, hogy némi munka fejében pár hónapig élvezzék az itteni életet.) Akkoriban a kibuc pubjában volt csapos, ahol saját állítása szerint a dolgozóknak ingyen volt az ital, úgyhogy ennek örömére szétitta az agyát. Végül egy izraeli lány olyannyira kijózanította, hogy tizenkét éve összebútoroztak, igaz Manchesterben – nagy szerelem fűthette a leányzót, ha a forró Izrael helyett hajlandó volt a széljárta angol városba költözni. Ebben persze szerepe lehetett annak, hogy Mark időközben jólkereső pénzügyi tanácsadó lett és így volt miből fizetni a huzatos manchesteri lakásuk fűtésszámláját. A gazdasági válság azonban az ő jövedelmén is éreztette a hatását. Miközben az asszonyka is kéjesen dideregett Mark fülébe, hogy ha már a piacokon ennyire rossz idők járnak, akkor hagyják a hideg Manchestert másra és cuccoljanak vissza Izraelbe. Mark nem engedett, így a kapcsolatukat jegelték – ő maradt, a felesége visszahúzott Izraelbe. Egy évvel később Mark a szívére hallgatva követte nejét, hogy felmelegítsék a kapcsolatukat. Úgyhogy most – hozzám hasonlóan - az ulpánon izzad az ivrittel. Az élet itt sem rózsaszín és nem minden történet végződik happy enddel. Erre szolgál szomorú példával Pável, aki családjával a Volga menti Szamarából aliázott Izraelbe idén januárban. Ne szépítsük, sok más orosz zsidóhoz hasonlóan Pávelék is a szegénység elől disszidáltak Izraelbe. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy a harmincas évei elején járó Pável miért csak most jött el Oroszországból, ha már a bátyja tizenötéve itt él. Mindegy, Pável még otthon elvégzett valami közgazdasági főiskolát, aztán kétévre besorozták és a leszerelés örömére családot alapított, hogy aztán jobb híján biztonsági őrként keresse a kenyerét. Ez józanította ki annyira, hogy végül a költözés mellett döntött. Pável – aki egyébként biztos dobogós volna a Rákosi Mátyás hasonmásversenyen – kiváló nyelvérzékkel van megáldva, jól pörgeti a hébert, ellentétben feleségével, aki hamar kimaradt az ulpánról. A motíválatlanságra erős magyarázat, hogy – Pávellel ellentétben – a leányzó ízig-vérig orosz és így kicsit sem érzett késztetést arra, hogy legalább minimálisan izraelivé váljon. Ezzel mondjuk nincs egyedül, Izraelben százezrnyi orosz egészen jól elbodogul így. Nem így Pável kedvese, aki rövid küzdelem után feladta: néhány hete fogta magát és a három éves gyereket és visszaköltözött a kies Oroszországba. Pável viszont maradt Izraelben és immár a családja nélkül, magányosan próbál boldogulni. A sorozat következő részében az afrikai hadtestről lesz szó. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Ha szóba kerül a migráció, akkor a legtöbb embernek nincstelen, jobb sorsra érdemes harmadikvilágbeli bevándorlók jutnak eszébe, akikkel már tele van a padlás a nyugati világban. Pedig nem csak ők kerekednek fel, hanem olyan tisztes polgárok is, akiknek akár a hazájukban is jó dolguk lehetne, de mégis máshol próbálnak boldogulni. Rendhagyó körkép a hébertanfolyamról. Hetek óta koptatom az iskolapadot, hogy ivrit (héber) tudásomat gazdagítsam. A szerény unalommal csordogáló ulpánról (nyelvtanfolyamról) szörmentén már többször tudósítottunk itt a blogon, később talán részletesen is megemlékezem. Előzetesként legyen elég annyi, hogy több mint harminc ember egyszerre próbál egy olyan nyelvet elsajátítani, ami egyikőnk anyanyelvével sincs még köszönőviszonyban sem. Ez csak vicces lehet. A bábeli zűrzavarnak azért van előnye is: rengetegféle embert ismerhetek meg, amire hosszú óraközi szünetek tág teret adnak. A megismerés persze erős kifejezés, merthogy a kölcsönös nyelvi korlátok közepette viszonylag göröngyös a kommunikáció. Mivel a héber tudásunk egy óvodás szintjét sem üti meg, ezért – egyelőre még – az általános közvetítőnyelv az angol, ami az angolszászokkal működik, az orosz anyanyelvűekkel már kevésbé. A csoportomban viszont az ex-szovjetek dominálnak, nagyjából kétharmados többségben vannak, így közüllük értelemszerűen csak azokkal tudtam érdemben szót váltani, akik tudnak valamit angolul. A beszélgetések során (sok más egyéb dolog mellett) mindannyiszor azt próbáltam megtudakolni, hogy kit mi hozott Izraelbe, miért kerekedett fel és hagyta hátra a szülőhazáját. A csoporttársak sokféle motívációról számoltak be – és persze a döntések mindig komplexek -, de azért vannak közös pontok, ami alapján érdekes halmazok állíthatók fel. Ezekre hoznék fel pár tipikus vagy épp nem kézenfekvő példát. Olykor talán a kelleténél is több háttérinformációval fűszerezett posztom első részében love story-kat gyűjtöttem csokorba. Tatjana – az egyik csoportársam – New Yorkból érkezett, nevéből rögtön levágja az ember, hogy orosz származású. A lány családja 23 évvel ezelőtt az egykori Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaságból vándorolt ki az USÁ-ba. 1988 tájékán ugyan már Gorbacsov regnált a szovjeteknél, de ki- és bevándorlási vízumhoz jutni bizonyára ekkoriban is nagy fegyverténynek számított. Elképzelni is nehéz, hogy Tatjana szülei mi mindent tehettek a jobb élet reményében azért, hogy az akkor három éves kislánnyal elhagyhassák a Szovjetuniót, ráadásul a létező világok legjobbikának tartott Amerikába és mondjuk ne az akkoriban meglehetősen kiesnek számító Izraelbe. Az ígéret földjén Tatjanából jó amerikai lett, de a sors úgy hozta, hogy izraeli férfiba szeretett bele. Az ő kedvéért a házasságkötés után otthagyta szeretett New York-ját és egy éve – a szülők bánatára - Izraelbe költözött, hogy ismét új életet kezdjen, immár egy apró isten háta mögötti faluban.
Hasonló Leah története is, aki a világ túlfeléről érkezett az ulpánra. A 19 éves, gyöngyöző kacajú Új Zeland-i lány ugyancsak egy fiú miatt jött Izraelbe, akivel még otthon ismerkedett meg. Az ő esetében a szerelem házhoz jött - családjuk hátizsákos utazóknak ad ki szobákat, ennek kapcsán sok izraeli is megfordul náluk (akik a katonai szolgálat után előszeretettel utazgatnak). Későbbi kedvese is így vetődött hozzájuk. A sráccal rövid időn belül olyannyira komolyra fordult a dolog, hogy összeházasodtak és csapot-papot hátrahagyva Shaar Hagolan nevű kibucban telepedtek le. Egyébkén Leah családtörténete sem tipikus: édesanyja eredetileg zsidó családba született, de a szülei hamar meghaltak és egy keresztény család fogadta örökbe. Láthatólag a vér nem vált vízzé, hisz a lánya most visszatért a gyökerekhez, bár Leah nem vándorolhatott be zsidóként Izraelbe, ami rávilágít az itteni törvények furcsaságaira. A következő részben Madelin, Mark és Pável történetével ismerkedhettek meg.
A héten Jeruzsálemben jártunk a nyelvtanfolyam keretében. A nagy távolság miatt ugyan az egésznapos kirándulás legnagyobb része buszozással ment el (3 óra oda, 3 óra vissza), de ettől eltekintve jól sikerült a túra. Jeruzsálemre alig hat órácska jutott, viszont a rendelkezésre álló rövid időt annál tartalmasabban töltöttük el. A napot a Yad Vashemben kezdtük, ahol a Holocaust rémségeivel szembesülhettünk, majd a Ha Tayalet kilátóponthoz hajtottunk, ahol elénk tárult Jeruzsálem legszebb arca. Innen az Óváros felé vettük az irányt, ahol az Örmény- és a Zsidónegyed megtekintése után a Siratófalnál fejeztük be a városnézést. Erik, az idegenvezetőnk nem sok újat tudott mutatni nekem a városból, ezért volt időm kattingatni. Zömében a csoporttársakat örökítettem meg, de amennyire egy osztálykirándulás keretei között lehetséges Jeruzsálemről is készítettem pár képet. Ezeket gyűjtöttem most két csokorba, plusz van egy szentségtörő bónusz képem is a lesifotókra fogékonyak számára. Aki a blogban látható galérián kívül még több képre is kíváncsi az kattintson ide. In this week we were in Jerusalem with Ulpan class. The trip was really short because Jerusalem is so far from the Kinneret. Unfortunately we spent only 6 hours in the Holy City, but we looked at a lot of interesting places thanks to our tour guide Erik. The first stop was in Yad Vashem, after we went to Ha Tayalet lookout to see the beautiful view of the historical city of Jerusalem. Finally we finished the tour in the Old City. I made two photo galleries, one of the classmate portraits, one of Jerusalem, and there is also an extra funny picture. If you need more pics from the tiul (trip) click here. (Please tag the photos in Picasa.) Magam sem hittem a szememnek, amikor ez fogadott a Siratófalnál: Kapcsolódó cikkek:
A hajtós nyelvtanfolyamot kirándulással (tiul) szakítottuk meg, ennek során a Golán-fennsíkkal ismerkedhettünk meg. Megnéztük felülről a Kineretet, ellátogattunk egy pincészetbe és az 1200 méter magas Avital hegyen felkerestünk egy elhagyott katonai erődítést. In the last week we were in the Golan Heights with Ulpan class. The first stop was near Kefar Haruv lookout (Peace Vista). After that we went to the Golan Heights Winery (near Katzrin) and tasted good wines. Finally we climbed Mt. Avital and visited the old military base on the top. If you need more pics from the tiul (trip) click here. (Please tag the photos in Picasa.) A legtöbben nem is gondolnánk, milyen társadalmi változásokat képes generálni egy egyszerű technikai eszköz. A kibucok esetében a légkondi (mázgán) tette hűvösre a szocialista utópiát, de legalábbis hozzájárult a rendszerváltáshoz. Az itteni klimatikus viszonyok közepette minden tartósan emberi használatban lévő helyiséget légkondícionálnak – már amióta elérhető ára van az erre szolgáló készülékeknek. Alig 25-30 éve még kiváltságosnak számított, akinek volt légkondija. A műszaki vívmány természetesen korán felkeltette a kibuclakók érdeklődését is. De annyi pénz nem volt a közös kasszában, hogy a kibucnyokok (érdemeik elismerése mellett) alanyi jogon aznnal légkondihoz jussanak – az izzadás viszont mindenkit egységesen sújtott. Főtt a feje az ideológusoknak, hogy a pionir fapaddal miként egyeztethetők össze az enyhülésre vonatkozó jogos individuális igények. A szűkös erőforrások és a végtelen igények között feszülő ellentét az akkoriban még ortodox szocilaista kibucokban is áthidalhatatlan problémát jelentett. A gyakorlatban ez persze úgy merült fel, hogy Móshe csak utánam kaphat légkondit, mert én nagyobb sztahanov vagyok, mint ő, aki csak akkor izzad, ha lopja a napot. A parázs vita nem mellékesen felszínre hozta az addig jegelt problémákat, mint például az erőltetett egyenlősdi működésképtelenségét és a fogyasztási cikkek iránt érzett lappangó vágyakat. Izraelben már-már közhelyszámba megy, hogy a mázgán megjelenése volt az első döfés a kibucmozgalom számára, amit azután soha sem hevert ki. Annak ellenére sem, hogy idővel mindenkinek jutott mázgán, még ha az adott közösség nehezen köhögte ki az árát. Valahogy így hűtötte le a forradalmi hevületet légkondikban megtestesülő piacgazdaság. A történet távoli párhuzamot mutat a mi fridzsider szocializmusunkkal, nálunk is mindenkinek kijárt az olcsó hűtő, csak végül belefulladtunk az adóságba. Jellemző sztori Ein Gevből az iskola esete a légkondival, amit a minap az egyik „taxizásom” során hallottam nyugdíjas tanár sofőrömtől: Alig 20 éve a melegben tudásra szomjazó helyi diákok mázgánért petícióztak. Kérésüket eleinte hűvösen fogadta a kibuc vezetése, míg végül a forrófejű ifjúság ülősztrájkkal kényszerítették ki, hogy végre légkondikat szereljenek a fülledt tanteremekbe. Az öntudatos diákok azonban nem élvezhették sokáig civil kurázsi eredményét. Néhány évvel később anyagi okokból bezárták a helyi általánost – azóta a gyerekeket légkondis busszal viszik a körzeti iskolába. De ez egy másik történet... Az Ein Gev-i általános iskola épületei évek óta üresen pusztulnak, az egykor méregdrágán vásárolt mázgánokat leszerelték vagy hagyták ott rohadni. Pénz híján a kibuc most arra vár, hogy egy befektető segítségével új lakásokat alakítsanak ki az egykori tantermekből. Ahol majd minden szoba eleve légkondis lesz, mert már csak így lehet eladni az új otthonokat. Úgy látszik csak a kapitalizmus és a légkondi örök...
Májusban kezdődött a héber tanfolyamunk (ulpan). A csoportban azóta is több mint 30-an küzdünk a nyelvtanulással a világ minden részéről - Új-Zélandtól és a Fülöpszigetektől, az ex-szovjet államokon át Nagy-Britanniáig. Hamarosan külön sorozatban is megemlékezem az ulpanról és az osztálytársaimról. Előzetsként addig is jöjjön néhány kép az ulpan helyszínéről és egy csokor portré a padtársakról. (Aki még több arcra kíváncsi az ulpánról az kattintson ide.) We started Hebrew course (Ulpan) in May 2011. More then 30 people learn Ivrit from New Zeeland across Phillippines and ex-Soviet countries to Great Britain and Hungary. There are some portrait photos for fellows at school. If you need more pics from the ulpan click here. (Please tag the photos in Picasa.) |