Eleddig finom hurráoptimizmus lengte át a blogunkat, még ha ezt itt-ott enyhe szarkasztikus humorral palástoltuk is. Na de most! Zsófi diplomahonosításának a történetével és munkába állásával új sorozatba kezdünk, amely bizonyosan árnyalja, amit eddig elétek tártunk izraeli életünkről. Nem kell megijedni, nem lett savanyúbb a szőlő, és nem a magyar panaszkultúra borította el az agyunkat hirtelenjében, pusztán úgy gondoljuk, hogy úgy teljes a kép, ha az izraeli valóság azon szeletével is megismertetünk benneteket, amit Zsófi a saját bőrén tapasztalt meg.
Ez is Izrael.
Ez is Izrael.
Orvosi eset 1.
A történetemnek sok tanulsága van, és nem csak orvosok számára. A doktori diplomám elfogadtatása és munkába állásom során számtalan nehézséggel kellett megküzdenem. Volt, ami bizonyára az én hibámból történt, volt ami a helyi hivatalok értetlensége, lassúsága okán, ugyanakkor azt gondolom, hogy az események egy része megelőzhető lett volna. A következő napokban három részben osztom meg veletek a tapasztalataimat.
Az Izraelbe költözéssel (alija) kapcsolatos adminisztrációt a Szochnut intézi, ugyanez a szervezet az amely az itteni életkezdéssel kapcsolatos programokért felelős (lásd keretes). Aki Izraelbe akar költözni nem kerülheti el, hogy kapcsolatba kerüljön a Szochnuttal, amely szervezet a bevándorlók objektív számában méri a sikerét. Ezt a „darab szemléletet” saját bőrömön is megtapasztalhattam.
Lehetsz te bármekkora ász, Herzl-országában az is benne van a pakliben, hogy sorozatban rosszat dob a gép...
Esetünkben a Szochnut flottul letudta a legszükségesebb adminisztrációt (jogosultság ellenőrzése, repülőjegy vásárlás, befogadási program stb.), ezen kívül megelégedett azzal, hogy strigulaként behúzzon minket is az alijázók sorába és kész. Kissé sarkítás, de azért lássuk be, hogy a Szochnut azzal egy percig nem foglalkozott, hogy az alijánk sikeres is legyen. Azaz lehetőleg a még Magyarországon megszerzett orvosi diplomám – és vele a tudásom – Izrael szolgálatába állíthassam és nem mellékesen minél előbb keresethez jussak és ne segélyből éljünk. (Ezt csak azért fontos tisztázni, mert van, aki szerint mi vakációzni jöttünk Izraelbe.)
| Aki azt hiszi, hogy bármilyen hivatal képes megoldani a problémáit az hibbant. A Szochnuttal szemben sem voltak túlzott elvárásaim, épp csak azt „kérem számon” rajtuk, amiért létrejöttek. Lehet, hogy hülye ötlet, de nagy segítség volna, ha néhány fő szakma esetében naprakész információkkal rendelkeznének arról, hogy milyen adminisztrációs kötelezettségei vannak az Izraelbe bevándorlónak, ha a saját szakmájában akar elhelyezkedni. Ez ugyanis egyáltalán nem evidencia, és a saját példámból tudom, hogy nulla helyismerettel kifejezetten bonyolult feladat. (A világ minden országában macerás az orvosi diploma elfogadtatása, csak máshol tárt karokkal várják a doktorokat...) Gyakran volt az az érzésem, hogy Izrael nem akarja, hogy itt praktizáljak. Pedig az elmúlt hónapok orvossztrájkja kapcsán mindenki számára nyilvánvalóvá vált a szakemberhiány, amit leggyorsabban külföldön végzett doktorokkal lehet orvosolni. Az alijázók legtöbbje héber tudás nélkül érkezik az országba, amit az ulpánon pótolhat. Ez szép és jó, csakhogy bizonyos szakmák esetében az elfogadtatás nem egy papír leadásával oldódik meg, hanem hosszabb procedúra, amit érdemes még otthon előkészíteni és rögtön a megérkezés után elkezdeni, mert csak így van esély arra, hogy az ulpán végeztével (és a letelepedési segélyek „kifutásával”) minél hamarabb munkába állhasson. Azonban az ügyintézést nem csak a helyismeret, hanem a nyelvtudás hiánya is nehezíti. Az izraeli hivatalnokok legtöbbje csak és kizárólag az anyanyelvén hajlandó és tud beszélni (ez Magyarországon sincs másképp), a szükséges tájékoztatók, és űrlapok is általában csak héberül érhetők el (elvétve angolul is), ezeket héber nyelvű internetes oldalakon megtalálni még a Google translate-tel is kész rémálom... Ha telefonálsz nagy-nagy mákkal esetleg magyarul beszélő ügyintézőbe futsz bele, de erre ne alapozzon senki. | Mi a Szochnut?  A Szochnut egy olyan hibrid szervezet, amely egyszerre mutat kormányzati és non profit jegyeket, de alapvetően hivatalként működik. Elsődleges célja, hogy az Izraelbe letelepedő zsidókat segítse, ami nagy és komoly feladat, elég ha csak azt nézzük, hogy az ország lakosságának közel fele még mindig Izraelen kívül született – ők mind a Szochnut közreműködésével kezdtek új életet Izraelben (mint ahogy azok felmenői is, akik már itt látták meg a napvilágot). A történelem úgy hozta, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan tömegeket kellett segítenie a Szochnutnak, amit másképp nem lehet, csak nagyüzemi módszerekkel. Hihetelten erőforrásokat mozgattak meg azért, hogy üldözött (és nem üldözött) zsidókat helyezzenek el Izraelben, illetve az itt élőknek emberhez méltó életkörülményeket teremtsenek. (Nincs a világon még egy ország, amely ilyen sokat tenne a honfitársaiért, a Szochnutnak ebben elévülhetetlen érdemei vannak.) Mostanra megváltozott a helyzet – az alijázók mennyiség átcsapott minőségbe. A kétezres években már szó sincs tömeges alijáról. Évente pár tízezer zsidó érkezik letelepedési szándékkal az országba, jelentékeny részük már nem a volt szovjet tagállamokból, hanem nyugatról, zömük kvalifikált vagy olyan tehetséges fiatal, akik a világszínvonalú izraeli felsőoktatásban szeretnének diplomához jutni. Az ő igényeik és elvárásaik értelemszerűen egészen mások, mint a ’90-es években érkezett egymillió orosz zsidónak volt, akik a szegénység és a szabadság hiánya üldözött el. A saját példánk alapján úgy tűnik, hogy a Szochnut nem vette észre ezt a minőségi változást. Csak azért nem nagyüzem már, mert kegyetlenül megvágták a költségvetését, ez azonban nem érintette a szervezeti kultúrát. A Szochnut képtelen ügyfélorientált szolgáltatást nyújtani, vagyis a „kuncsaftok” elégedettsége nem szempont, legfeljebb mellékes hozadék. |
A Szochnut budapesti irodájában viszont értelemszerűen beszélnek magyarul – itt nagyon helyesen előzetesen felmérik az alijázók szándékait, tudását vagyis egészen behatóan megismerik, így tudják azt is, hogy milyen foglalkozású az illető. Ha már így van, akkor szerintem nem lenne nagy vállalkozás a budapesti Szochnut részéről, hogy a konkrét esetek kapcsán felvegyék a kapcsolatot néhány minisztériummal, hivatallal és a későbbiekben félévente rákérdezzenek, hogy aktuálisan mi szükséges az elfogadtatáshoz, pontosan mely nyomtatványok kellenek, ezek honnan tölthetők le és vannak-e egyéb kritériumok stb. Akár ezeket a nyomtatványokat kinyomtatva az alijázó kezébe lehet nyomni, hogy figyelj te orvos/ügyvéd/vegyész/informatikus/állatorvos/atomtudós stb. vagy, ezeket kell majd kitöltened, ide és ide kell majd vinned, ezek és ezek a dokumentumok kellenek (héberül kell-e vagy angolul, milyen fordítást, hitelesítést fogadnak el stb.) Ami egy új bevándorlónak hosszú órák, és többszörös szívességkérés, az a Szochnutnak néhány perc böngészés és egy-egy telefon elintézése.
Orvosok esetében az „agyelszívásnak” azért van némi infrastruktúrája a Szochnutban is. Van egy „titokzatos” Michael nevű munkatársuk, aki azért kapja a fizetését, hogy a külföldről érkező zsidó orvosok útját egyengesse. Mármint minden munkatársa így tudja róla, ő viszont határozottan azon az állásponton van, hogy neki csak az orosz ajkú doktorokkal van dolga, mindenki mást gyorsan leráz – velem is így tett. (Ez milyen már??? Alapvető információkra lett volna szükségem tőle. Nem azt akartam, hogy intézkedjen helyettem, csak annyit kértem volna, hogy például héber tudásával segítsen két perc alatt megtalálni két olyan dokumentumot a minisztérium honlapján, amivel elvben ő nap, mint nap kell, hogy dolgozzon.) Ennek ellenére minden szochnutos kapcsolatunk folyamatosan ő hozzá irányított, ami a végén már kezdett tragikomikus lenni. Csoda-e ha hamar letettem arról, hogy a Szochnut segítségét kérjem...
A következő részben szapulom még egy kicsit a Szochnutot, majd belekezdek vesszőfutásom igazi krónikájába, amiből kiderül, hogy a sokat szidott magyar bürokráciánál is van rosszabb.
RSS Feed